×

Három haza

Ferdinandy György

2013 // 11
Volt egy társam, egy stockholmi költő, akivel megtörtént a szörnyűség, amit most itt leírok. Harminc éven át ábrándozott a kertről, ahol született, egy hosszú életen át biztatta magát, hogy egyszer véget ér a számkivetés, és megáll majd a régi háznál, ahol rakott asztalnál a húsleves sűrű, barátságos illatában már várják őt a játszópajtások, társak, szülők és nagyszülők, mindazok, akiket csak szeretett.

Azután vége lett a száműzetésnek, és senki se várta őt. Rá sem ismert a házra, amit ki tudja, hányszor átépítettek harminc év alatt. A régiek közül pedig már senki sem élt.

Mi mást tehetett, visszament oda, ahol leélte az életét. A százszor elátkozott idegenbe. Végül is ott, az emlékeiben találta meg, amit a valóságban hiába keresett.

Én szerencsésebb vagyok ennél a jó barátnál. Amikor hazaértem, a régi életemből még sok minden megmaradt. Szegény apámat ugyan már eltemették, de élt még drága jó anyám, testvéröcsém és kishúgom. A ház is, ahol születtem, ott állt a helyén, egy kicsit roggyantan talán, nem ismertük fel első látásra egymást. De megvolt a kert, a feketefenyő és a szederfa, amit még dédapám ültetett. Anyám ablaka előtt virágzott a fehér orgona, és a hársfák lombjában – úgy, mint gyerekkoromban – csiviteltek az énekesmadarak.

Egy szó mint száz, hazatelepültem. Elhatároztam kőkeményen, hogy meg­csinálom a helyem a városomban, a szülőhelyemen. Befejezem a múltba nézést, amire rászoktatott (amivel megfertőzött) az idegen. Hamarosan nem is éreztem mást, csak valami homályos veszteségérzetet. Az ereszcsatornán a repesznyomokat kerestem, az ősök sárga képein a golyó ütötte sebeket. Öcsém és húgom nem sokat beszéltek. Az unokáknak én mutattam meg, hogy hová temettük a nagyszüleimet.

Lehet, hogy jókor jöttem haza. Éppen idejében. Még megtaláltam sok mindent, ami azóta nyomtalanul elveszett.



Azután meghalt jó anyám. Eltemettük. A kutyáját – egyetlen társát – megszúratta egy rokon gyerek. Ő, Szepi, úgy került a családba, hogy elvette húgom kislányát. Művészember volt állítólag, ez a szó sok mindent jelent, de valójában csak a lenyúláshoz értett.

Nem volt lusta, ezt nem lehet mondani. Éppen ellenkezőleg, szívós, fáradhatatlan. Az a fajta, aki az ördögöt is kihajtaná a lyukából. Csak hát ebben az öregecske budaörsi családban nyugalomra vágyó emberek éltek, nem kecskelábú ördögök. Kishúgom mindenét ráíratta a vejére, hátha így nem hajtják majd ki a lyukából (lásd: mint az ördögöt).

Hamarosan Szepi nevén volt a ház meg a kert. A kert, igen. A gyümölcsösükre különösen kényesek a budaörsiek. Mint minden zöldövezetbe kitelepült városi, amint a közelébe kerül, a rokon fiú is meggyűlölte a természetet. A fákat egymás után kivágta, lebetonozta az udvart, nap mint nap megveszekedetten irtotta, nyírta a pázsitnak átkeresztelt árvalányhajas füvet. Egymás után tűntek el anyám ablaka alól a fehér orgonák és a feketefenyő, amit még dédapám ültetett.

Azután egyszer csak lejárt a családi kripta bérlete. Újabb száz évre kellett volna meghosszabbítani, különben visszaveszi tőlünk a kapzsi (a privatizált) Temetkezési Vállalat. Ő, Szepi pedig felajánlotta, hogy emel a kertben egy emlékfalat, ahová áttelepíthetjük az ősöket. Már-már mindent megbocsátottam neki – milyen gyanútlan, milyen hiszékeny az ember! –, amikor egy reggel nagy tábla fogadott a kertkapun: eladó!

Szepi áruba bocsátotta a házat. Én voltam az utolsó, akinek a tudomására jutott. Öcsém és húgom megfélemlítetten hallgatott. Hogy az ősök falával mihez kezd az új tulajdonos, eszükbe se jutott.

A gyerekek taníttatására kell neki – így mondta – a pénz. De ki az az elmebeteg, aki azért, hogy tandíjat fizessen, eladja a feje fölül a fedelet?!

Dénes Tibor genfi íróbarátom egyszer megkérdezte tőlem: honnan van bennem – így mondta – ez a poroszos keménység? Igaz, ami igaz, a hontalanság megkeményíti az embert. Tegnap mégsem tudtam végigülni a Fővárosi (majdnem azt mondtam: a Beketoff) Cirkusz műsorát. Amikor Chaplin zenéjére megjelent a porondon a csetlő-botló vén színész, folytak a könnyek az arcomon.

Ilyenkor, ugye, feláll és hazamegy az ember. Haza, az ám! De hova?



Annak idején kerestem én is magamnak új hazát. Mindjárt a hontalanság első éveiben egy Rajna-parti városkát szemeltem ki magamnak. Tetszett nekem, hogy akik erre éltek, egyaránt kinevették a franciákat és a németeket (két nagy szomszédjukat). Hét éven át igyekeztem – elszántan, kétségbeesetten – megszeretni őket. Csak hát, ugye, kettőn áll a vásár. A nyolcadik évben elfogadtam egy tanári állást a trópuson.

Odaát, a szigetvilágban nehezen erednek meg a gyökerek. Egy bennszülött élettárssal az oldalamon, másfél évtized tipródása után, én mégis kis híján otthon éreztem magam a Dél Keresztje alatt.

Időközben, valamelyik megfutamodásom idején a vén kontinensen is felépítettem egy tanyát. Burgundia közepén, szelíd dombvidéken, szőlők és lágy legelők között. De erről a harmadik – mint mondják: választott – hazámról ma sem szívesen beszélek. Az apró temetőről, ahol már megvolt a helyem, ma is gyakran álmodom.

Hittem a kétlakiságban, ma már úgy gondolom, innen erednek a bajok. Úgy képzeltem, hogy ha majd visszakerülök az Óhazába, valahogyan megosztom magam. Lesz fészkem odakint a nagyvilágban, de lesz újra a szülőföldemen is házam és hazám: otthonom.

Ez az, amit most lassan, lépésről lépésre elveszítek. Tibor, a genfi barát írt egy regényt, aminek ezt a furcsa címet adta: Budapest nincs többé Buda­pesten. Emlékszem jól, kinevettem vén társam hattyúdalát. Most látom csak: ő már akkor, ötven éve sejtett valamit, amit én csak most tanulok.

Megmondom, mit. Megtanultam, hogy minden kétlakinak nem két, hanem három hazája van. Egy: a választott, kettő: a szülőföld mai változata, és végül: az óhaza, ami már csak az emlékeiben létezik. És hogy majdnem mindegy, hol rendezi be magának ezt a harmadikat.

A kiszakadó tehát nem egy, hanem három helyen él. Választani közöttük? Írtam én is egy klapanciát (a Parte-cédulát), amiben – öntelt new-comer – megtagadtam világgá futott sorstársaimat. Félrecsúszott, fals lett a szöveg. Tudomásul kell vennem: az ember egyik hazáját sem tagadhatja meg.

Hogy miért nem lépek? – kérdezhetné valaki. Hogy miért csak siránkozom? Beszélni könnyű. Én különben is csak ceruzával hadakoztam világéletemben. És hát, legyünk őszinték, ennek a lebetonozott udvarnak, ennek a kifosztott kertnek az én régi otthonomhoz már kevés köze van.

Odakint, a trópuson nem terem meg a paprika. Én azonban megmakacsoltam magam. Addig válogattam a vetőmagot, amíg csak meg nem fogant egy csenevész palánta. Aznap kis híján boldognak éreztem magam.

Sto gyelaty? Akkor hát mi itt a tennivaló? A feladat? Gézukám, a stockholmi költő visszament oda, ahol harminc éven át számlálta a csillagokat. Az élet rövid. Kövessem én is a példát? Költözzek vissza a múltba, száműzött sorstársaim elárvult sírjaihoz?

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben