×
Tovább a kapcsolódó galériához

Folyamatos szentivánéj

Beszélgetés Lajta Gábor festőművésszel

Sinkó István

2013 // 11

„Kíváncsiság és félelem. Ez motiválja az embert az éjszakában is. Nappal, teljes fénybe állítva lefoszlanak a rejtélyek, eltűnnek a félelmetes árnyalakok, s a lelki békénk egy időre visszatér.”
Lajta Gábor, 2012


Te, aki éjszakai vándorként évtizedek óta gyűjtöd képi és egyéb (akusztikus, literális) élményeidet a pest-budai éjszakában, sokat mesélhetnél az éjszaka színeiről, s egyben arról is, mi lehet az oka, hogy a mélyfekete (nincs is ilyen szín) annyi képzőművészt ragadott el. Legyenek azok táj- vagy egyéb témájú képek, ott lengi körül őket a sötét, titokzatos, sejtelmes, ugyanakkor emelkedett éji atmoszféra. Egyéb okok miatt kezemben egy Friedrich-album, s elém bukkant a Két férfi a holdat szemlélve című kép. Minden jelen van egy jó kis éji horrorhoz, kidőlt fa, sziklák, negyedhold, barnás fények. Mégsem ijesztő a szemlélődés (Betrachtung). Te hogy szemlélődsz az éjszakában?

A manapság kevéssé ismert, de a saját korában Rembrandtra is nagy hatást gyakorló német festő, Adam Elsheimer Menekülés Egyiptomba című képén kegyetlenül pontosan megfigyelte a Hold színét, auráját. Ő is, akárcsak jómagam, gyakran kóborolt éjszaka az utcákon (csakhogy ő Rómában 1600-ban, én meg Budapesten 2000-ben), meg-megállva, hosszasan nézett egy motívumot, amíg teljesen fel nem szívta magába a látványt. Ez az egész éjszakamánia, meglehet, attól függ, hogy az ember lunáris vagy szoláris karakterű. Most az asztrológiába nem mennék bele, nem is értek hozzá, bár tudom, hogy abban is „holdas” vagyok, de egész egyszerűen fiziológiailag is hihetetlenül érzem a Hold hatását, s teliholdkor hússzor annyi ötletem, munkakedvem, energiám van, mint máskor. Ugyanakkor, érdekes, de nem vagyok „bagoly” típus, vagyis kíméletlenül fáradt tudok lenni éjnek évadján, s legszívesebben aludnék olyankor is, amikor egy-egy motívum miatt elindulok éjszakai „vadászatra”. Valójában nem éjszaka érzem jól magamat, hanem reggel vagy nappal, ragyogó napsütésben, és mégis a Hold felől nézem, értelmezem a Napot is; irigylem a pazarló, áradó bőségét, míg engem a sápadt visszfénye kísért. Tulajdonképpen a fény érdekel, de az árnyék felől értelmezve. Mert a képen a fényt csak az árnyék révén láthatod. Ott volna persze a tiszta szín, amely se nem fény, se nem árnyék. A fény-árnyéktól próbáltam is eljutni a tiszta színig, amikor már majdnem sikerült volna, rájöttem, hogy akkor föl kellene adnom a formát is, legalábbis a natúrára emlékeztető formát, s vele együtt az elbeszélést, amely azonban fontos számomra. Most ott tartok, hogy a tiszta színtől vissza kell fordulnom ahhoz, ami szín is, fény is, árnyék is egyszerre: ez pedig a tónus.

Beszélgessünk konkrétabban éjszakai témájú képeidről. Az 1990-es évek elejétől foglalkozol ezzel a témával, természetesen más problémák mellett. Jól kategorizálom-e, hogy éjszakai munkáid között van egy szociológiai tematika, egy dokumentarista (a Nox sorozatod) és egy esztétikai-színkompozíciós vonulat?

Akaratlanul is, de ténylegesen így van.

Ehhez tartozik a figura szerepe: staffázs-szereplő, főszereplő.

Ahogy mondod.

Különböző festői-technikai megoldásokat alkalmazol, hol tűéles realizmus jellemzi a képeket, hol homályba vesző, fakturálisan is megdolgozottak a munkák.

A tűéles realizmus azért nem olyan gyakori nálam; szeretem, ha a képnek lendülete, kisebb-nagyobb szabálytalan izgalmai vannak. De tény, hogy a realitás mértéke, foka változik a festményeimen aszerint, hogy a látványt vagy a mentális képet veszem inkább alapul, s a kettő az érzékelés természete szerint keveredik is. Olyan ez, mint amikor alaposabban megnézünk valamit, máskor pedig távolról szemléljük, vagy elsuhanni látjuk.

A háromféle tematika közül melyiket választanád az éjszaka képei legjellemzőbbjének?

Általában vagy a saját képeim szempontjából?

A saját munkáidat illetően…

A szociológiai megközelítés (kocsma, utca, figurák) végül is keveredik az általad dokumentaristának nevezett vonulattal (koncertek helyszínei), a kettő között nincs nagy különbség, a „festőibb” megoldások pedig, noha olykor valóban dominálnak, mégis ugyanúgy megjelennek egy, a Szimpla Kertben álldogáló, kék fénybe vont figurán is. Téma és technika számomra nem válik külön, a különbség csupán az, hogy melyik van az első síkban, melyik a szembetűnőbb. De amikor a tárgy a szembetűnőbb, a kép akkor se a tárgyról szól. A festészet sohasem a tárgyról szól.

Mik a városi éjszaka fő színei, milyenek? Neonosak? Hidegek?

Az éjszaka színeivel az a gond, hogy éjszaka máshogy látunk, mint nappal. Éjjel elemükben levő receptorsejtjeink, a pálcikák, noha színt nem látnak, mégis hihetetlenül érzékenyek, és 120 millió van belőlük a jóval kevesebb, 6-8 millió színérzékelő csappal szemben, melyek éjszaka amúgy is rosszul teljesítenek. Különösen nehéz éppen az árnyék színének meghatározása. (Bő húsz éve történt, emlékszem, hogy egy akkor készülő képem egyik modelljével elmentünk a Fekete Lyuk nevű szórakozóhelyre, hogy az ottani világításnál megfigyelhessem arcán a fény és az árnyék tónusát – jó kifogás, jó ürügy, mondhatná valaki –, de ugyanilyen elszántsággal figyeltem az utcalámpák sárga auráját vagy a budapesti szmogos ég színét, hogy aztán a festés során, ha kellett, mégis valami egészen más koloritot öltsenek magukra.) Hozzá kell még tennem, hogy a modern kor, főleg a nagyváros éjszakája más színű, mint a villanylámpa előtti időkben; vagyis manapság az éjszaka a reklámtáblákkal és színes fényekkel sokkal intenzívebben, gyakran brutálisan színes, éppen azért, mert nem ezt várjuk, a szemünk másra van berendezkedve. Ugyanakkor a sötét utcákban, melyekből van bőven Budapesten, rendkívül színtelen, sötét, piszkos, fakó tónusokat láthatunk, s mindig gondoltam rá, hogy megpróbálkozom ezekkel a dermesztő vasszürke árnyalatokkal is, de ez idáig általában elragadott a szín.

Képeid, bármilyen drámai, vad vagy érzéki szituációt mutatnak be – eltekintve a tájképektől, a kiüresedett éjszakai helyszínektől –, tehát bármilyen mozgalmas is a jelenet, sosem válnak a Csernus Tibor által használt filmes-klipes szituációs festménnyé. Mintha csak a szemlélődő lennél, a kíváncsi, de véleményt nem nyilvánító, a jelenlevő, de nem résztvevő.

Albert Camus mondta valahol, hogy a művészt egész életében egy vagy két (belső) kép tartja fogva. Nekem is van egy-két ilyen „képem”, ebbe most nem mennék bele, messzire vezetne, de nyilván összefügg valahogyan az általad helyesen érzékelt kívülállással. Az az egy-két kép pedig, amely engem fogva tart, festmények sorát indukálja. És igaz az is, hogy nem vagyok valódi résztvevő, noha – látszólagos ellentmondás – jócskán akadnak olyan képeim, amelyekben „benne vagyok” (nézd meg például a Duna-korzó vagy a Tánctér című festményeket), de tény, hogy itt én csak egy modell vagyok a magam számára, nem valódi szereplő. Kérdés persze, hogy Csernus nem ugyanígy, csupán modellként használta-e önmagát (az önarcképeit kivéve). Szerintem igen. Ő sem nyilvánított véleményt az utcalányról a Hogarth-sorozatban, hiába tűnik fel a festő saját alakja a vásznakon. Ugyanakkor, valamilyen nehezen azonosítható mélyáramban (és nem csak festőileg), az ő személyes élete is nyilván beszüremkedik a képekbe, de ez már a festmények titokrétegéhez tartozik.

Akvarelleket és olajképeket festesz az éjszakai témakörben. Az akvarellek önálló művek, sajátos, „áttetszőbb” lenyomatai az éjszakai tapasztalatoknak, vagy csupán vázlatai, előképei a majdan megszülető olajfestményeknek?

Mindkettő előfordul. Sokszor az akvarell vázlatként megelőzi az olajképet, olykor pedig önálló igénnyel készül. Nagyon szeretem az akvarell műfaját. Épp az általad említett áttetszősége miatt is, valamint a könnyedsége, gyorsasága okán.

Vannak történeteid is meg, mint mondtad, néhány állandó kép. Az éjszaka tehát egyfajta állandóság, melybe beleszövődnek cselekmények? Éjszakai képeket ismerek tőled Zebegényből, ahol maga a fénylő rét, a lámpák megvilágította tér a „történés” és a kép tárgya egyben, mégsem hagyományos tájkép vagy színpadkép.

Igen, az alkotó (s talán minden ember) egy-két alapélménye, ki tudja, honnan előhívódott fundamentális képe indukálhatja az összes többi képet. A történetek pedig valóban, akár a színházban, lezajlanak a lelki háttér előtt. Ami lehet testet öltött háttér is, vagy csak egyfajta atmoszféra. Jó, hogy fölemlíted a zebegényi festőtábor éjszakáit: a természettől övezett éjszaka számomra sokkal megnyugtatóbb, mint a városi éjjelek. Vidéken vagy a természetben a legsötétebb éjszaka sem félelmetes, legalábbis számomra. „A lélek sötét éjszakája” nem a lámpák mennyiségétől függ. A városi embernek mintha nem volna elég a „virrasztó éji felleg” „nagy szárnya”; ezernyi lámpával űzi-hajtja-megsemmisíti a puhán beburkoló sötétet, s nem akar saját erejéből átkelni az éjszaka árnyai között, se démonaival szembenézni nem szándékozik, hanem mesterséges világot, művi örök nappalt teremtve, folyamatos mulatozással tudomást se kíván venni róluk.

Budapest a fények és árnyak városa – mint minden világváros. Te sok nagyvárosban járkáltál éjszaka; mi a legszembetűnőbb különbség egy festő számára a budapesti éjszakában, más nagyvárosi éjjelekkel szemben?

Amikor a kilencvenes években elkezdtem Pesten az éjjeli festőtúráimat, még nagyítóval kellett keresni a késői kávéházakat vagy a hajnali táncos-rockos helyeket. Ilyen volt ’94-ben a Saigon, néhány akkori képem tárgya. (Bár hozzáteszem, korábbi kérdésedre is visszautalva, hogy elsősorban nem szociológiailag érdekeltek a helyszínek, hanem hangulatilag.) Párizsban, Londonban vagy Amszterdamban megfordulva pedig bámultam és irigyeltem az éjjel-nappal színes, festői világot, ahol a lautreci, degas-i és csernusi (!) motívumok már szinte készen állnak, csak vászonra kell átemelni őket. Többek között ezért nem rajongtam a nagyon kényelmes Bécsért, amelynek szürke, csöndes, polgári éjszakája – ma már talán nem annyira, de még mindig – elmarad a nyugatabbra fekvő nagyvárosokétól. Szóval, az utóbbi években Budapest alapvetően megváltozott e téren. A Dob utca–Kazinczy utca környékén, amerre lakom, ma már Európában a legtöbb az egy négyzetméterre eső kocsmák és az álmatlanok aránya. A mostani színek, formák, fények bezzeg milyen jól jöttek volna nekem régebben! Immár némiképp lelomboz a rengeteg turista szardíniás nyüzsgése: egyfelől ugyan tetszik az arcok változatossága, másfelől valami mechanikusságot, felületes ismétlődést is látok a viselkedésekben, gesztusokban. De talán ezek a gesztusok is megfejtésre és feltárásra érdemesek, mert ami a város kulisszái előtt és mögött a leginkább izgat, az most is, mindig is: az ember.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben