Életkérdések Lengyel Péter Cseréptörés című művében
Tőzsér Árpád
2013 // 11
„Szelíd lázadás az érvényes norma ellen” – Bevezető gondolatok Csalog Zsolt Cseréptörés-kritikájához címmel eseményszámba menő írásokat tett közzé a Kortárs ez év szeptemberi számában Soltész Márton, de összeállítása érdekes módon nem azért esemény, amiért ő gondolja, azaz nem a Cseréptörést értékelő, szerintem száraz teoretizálásban fulladozó egykori Csalog-előadás közzététele miatt. A szerzőnek a Csalog-előadást bevezető alapos, oknyomozó és elemző tanulmánya az esemény, amely hosszú idő után újból kellő súllyal Lengyel Péter Cseréptörésére irányítja a figyelmet.
A Cseréptörés, a „hetvenes évek magyar irodalmának e szignifikáns” műve (Soltész kifejezései) 1978-ban jelent meg, mindössze egy évvel a „Péterek” első jelentkezése (az 1977-es Egy családregény vége) után, viszont egy évvel megelőzte az 1979-es Termelési-regényt és A halál kilovagol Perzsiából-t, s mindenképpen az első azoknak a regényeknek a sorában, amelyek Ottlik Géza Iskola a határon-ja után kifejezetten nyelvkritikai retorikával íródtak, s újították meg a magyar regénymodellt.
Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy Lengyel művének utóélete távolról sem olyan mozgalmas, mint a felsoroltaké, s mint amilyet megérdemelne. Ezért örvendetes esemény Soltész Márton tanulmánya, s csak remélhetjük, hogy újabbak is követik majd.
S ezek után talán nem vagyok túlságosan szerénytelen, ha egy 2002-es olvasónaplómnak a Cseréptörésre vonatkozó bejegyzését itt közreadom, remélve, hogy az általa felvetett értelmezési szempont más olvasók számára is lehet hasznos.
•
2002. június 15.
Végre, huszonnégy éves késéssel elejétől végéig elolvastam Lengyel Péter Cseréptörését. Megjelenése idején, a „Péterek” korában valahogy nem tudtam rászedni magam a legidősebb és (Nádas után) másodikként jelentkező „Péter” (Lengyel Péter 1939-ben született) jégtörő könyvének a teljes áttanulmányozására. Pontosabban: nem jó helyen kezdtem az olvasását, rossz szokásomhoz híven a végén, az utolsó fejezetnél ütöttem föl a könyvet, s valahogy olcsó fogásnak találtam, hogy Bárán János, a mű hőse, aki kitartóan keresi a második világháborúban odaveszett apja életének dokumentumait és emlékeit, végül, mikor együtt vannak az adatok, képzeletében simán megalkotja magának a tovább élő idősebb Báránt, aztán kiegyezik a világgal is, és kiegyensúlyozott lélekkel él, míg meg nem hal.
S rátett egy lapáttal a kiábrándulásomra Heller Ágnes is, aki 1996-ban egy előadásában azt bizonygatta, hogy Lengyel „zsidótlanítja” a művét, a történet elbeszélője nem mondja el, hogy a keresett apa munkaszolgálatos volt, és zsidó, sőt úgy mesél, mintha mindezt nem is tudná, azaz „végig ködösít”, s így a regény sokat veszt a hatásából és hiteléből. Nem érti Heller, hogy miért nem „önreprezentációt”, s miért „heteroreprezentációt” művel egy, úgymond, „zsidó” szerző. (Én a 2000 című folyóiratban olvastam az előadás szövegét 1997-ben.)
Hát még ez is!, gondoltam akkor, s Heller Ágnes fejtegetéseinek megelőlegezve a hitelt, még inkább elment a kedvem a könyvtől.
Aztán most, az interneten szörfözgetve rábukkantam Kis Pintér Imre Cseréptörés-recenziójára, amely az Élet és Irodalomban jelent meg 1978. szeptember 9-én, tehát egyidős magával a tárgyalt művel. Kis Pintér akkor még nem olvashatta Heller Ágnes írását, nem olvashatott semmit a Cseréptörésről, szűz szemmel nézett és látott, és a felfedezők rácsodálkozásával mondta el, hogy „Lengyel szuverén író, súlyos művet írt”, s hogy „csupa alapkérdéssel szembesít: mi a kultúra? mi a történelem? mi az irodalom? mi a haza?”.
Ezek után vettem én elő másodszor is a regényt, hogy most aztán egyszer s mindenkorra végére járok a dolognak, megtudom, hogy mi van a könyvben. S elhűlve tapasztaltam, hogy milyen, valóban nagy irodalmi élménytől fosztottam meg magamat azzal, hogy anno a Cseréptörésnek csak az utolsó harmadát olvastam el, hogy ez a súlyos mű a magyar nyelvkritikai ihletésű szépprózában időrendben mindenképpen a második legérvényesebb opus, a második „magasiskola” (az első természetesen az Iskola a határon, s a Cseréptörés után egy évvel megjelenő Termelési-regény csak a harmadik). A felsoroltakon kívül nincs regény a magyar irodalomban, amelynek a szerzője oly tudatosan és gondosan vizsgálgatná a szót, az „anyanyelv hangcsoportjait”, mielőtt papírra teszi, mint a Cseréptörés írója. S olyan mű is kevés van, amelyben a szó, a szókép olyan természetesen, szinte az intimitás közvetlenségével változik át „egy darab hegyoldallá Óbudán, Duna-parttá, zöld derengéssé, híddá, tehervagon deszkájává, harminc és feles beépítendő tarackká… benzinszagú autóbusszá… cigánygyerekké piros csizmában”, mint Lengyel alkotásában. S mindez a cselekményben természetes strukturáló erő, része az apakeresésnek, a keresés dokumentálásának.
Pontosan úgy, ahogy Heller Ágnes számára nem az. Lengyelnek „Módja volt arra, hogy az ábrázolás kérdését életkérdésként mutassa be. De nem ezt tette” – írja a filozófus. Szerintem meg pontosan ezt tette. S ha Heller 1996-ban úgy érezte, hogy „a történelem túlságosan konkrét itt, egészen a történelmi napokig, dátumokig lebontva konkrét…, a holocaust sűrített története…”, s ezért szükségeltetne a „zsidó főhős” hangsúlyos önreprezentációja, akkor a mű egy másik olvasója (nevezetesen szerény személyem) 2002-ben meg úgy érzi, hogy a műbe épített „történelem” távolról sem annyira konkrét, hogy a regényt holokauszt-történetként kellene (vagy lehetne) olvasni, s az idő múlásával még kevésbé lesz majd konkrét (azaz konkrét történelemként értelmezhető és értelmezendő), de az egzisztenciális/végső felvetések, az „életkérdések” benne attól még érvényesek lehetnek/lesznek.
S hadd ne emlegessem itt Homéroszt vagy akár Shakespeare-t, akiknek a műveiben a történelmet ma már komolytalan dolog volna nagyítóval vizsgálgatni, s esetleges történelmi hiteltelenségeik, sőt tévedéseik (cseh tenger stb.) miatt elítélni őket.
De hát ezek irodalomelméleti közhelyek! Szégyellem őket magyarázgatni. S éppen a filozófus Heller apropóján, akinek A reneszánsz ember (1967) című kitűnő könyve annak idején olyannyira hozzájárult írói nevelkedésemhez, s amelyben Shakespeare-nek a történelmet a reneszász „mesékhez” (történetekhez) stilizáló géniusza annyira jelenvaló, s cseppet sem zavaró!