×

Beutalóval

Dalos Margit

2013 // 11
Mi volt abban a SZOT-hajóban elrejtve mégiscsak? Hová dugták azt a megnevezhetetlen és egyelőre elképzelhetetlen valamit, amiből olyan megfoghatatlanul áradt az alattomos energia, mint a Csernobil utáni útszéli fákból? Valami működött, aminek felezési ideje is van; felezési vagy hatványozódási, ez már vagy még bizonytalan. A végén ez a valami mindenre átterjedt; a szigetre, a folyóra, a hidakra, az egész késő esti besötétedett városra.

Délelőtt még nem volt nyilvánvaló a veszély. A hajót még barátságosan, cuppanva-loccsanva nyaldosta körbe a víz, hinni lehetett, hogy a rögzített üdülőhajóval megvalósulhat egy újrafelfedezési nagy kaland.

A beutalt szakszervezeti tag nő volt, és középkorú, és ebből a behatároltságból éppen most és éppen itt igyekezett kiszabadulni: csakis és pusztán utazónak lenni, vízi utazónak, hiszen ha kikötve áll is a SZOT-üdülőhajó, azért a folyam rohan alatta. A naponkénti szárazföldre lépés fölérhet egy újabb és újabb kikötés érzetével: irány a föld, a szilárd talajú város, a főbirodalom, amelynek vannak régi és újabb albirodalmai, titkos és ismert részfiliái, s egy SZOT-üdülőhajón minden beutalt oda rendelheti a maga aznapi képzelt kikötését, ahová éppen akarja. A beutalt középkorú nő alig várta a behajózást, néhány napi késésben volt, mert a messzi vidéki városban, ahonnan érkezett, még több ügyben intézkednie kellett, de hisz egy álló hajó indulását lekésni nem lehet, a beutalt néhány napos késésével a szakszervezet anyagi érdekei sem sérülnek, sőt a néhány napi ellátmány megmarad a szakszervezetnek vagy a kiszolgálószemélyzetnek. Így gondolkodott, míg cipelte a szigetre a málhát, mondhatnánk, úti málhát, s színezte magában a napi kikötések pompás terveit: Ismert és eddig ismeretlen, de főleg elfeledett részbirodalmak, albirodalmak, amiket egyszer már meghódított, de apránként, körmönfontan elbitorolták tőle: visszabirtokolták idővel, messzeséggel. Úgy ment vissza a fővárosba, ahogy egy felhőkarcolóban élő maja leszármazott mehet vissza a maják ősi földjére: a juss és kirekesztettség ambivalens izgalmával: mi illeti meg az ősiség jogán, és mi kínálja magát mint sosem látott felfedeznivaló. Úgy készült a tíz napra szóló beutalóval, mint egy kései, messzire szakadt indián lány, aki meglátogathatja Palenque városát.

Ifjúságát a fővárosban élte, pontosabban annak egy külső, szinte legkülső kerületében, egy csatolt, leigázott területen, amelynek hajdani virágzása, önálló élete a fővárosnak alárendelődött, egy hosszú-hosszú HÉV-vonal kapcsolta csak a pulzáló, tömör várostesthez.

Valamikor a fővárosban élt, de nem volt bennfentes fővárosi: nem lógott eleget a Duna-korzón, nem fürdött eleget a gyógyvizekben (mindössze háromszor kapott diákúszójegyet a Rudas fürdőbe), nem járta be a menő darabokat játszó filmszínházakat, mert a jegyekre nem volt pénze, se a mozi-, se a villamosjegyekre, nem ismerte a Teleki teret, az árusok terét, a Ferencváros, Józsefváros belterjességét, a ligeti bódékat, a János-hegy túlsó oldalát, a Jókai-villát, az Ördögárkot, a Terézvárosi Teréz-templomot, a Citadella mögötti térségeket, a Tabán hűlt helyét, a Vár alatti pincéket és barlangokat, Krúdy lakóházát Óbudán. És amit ismert, amit tudott, az is az idők folyamán átrendeződött: a főváros a filiáit uralta, rendezte, igazgatta, átszervezte: a Szépművészeti Múzeumból kiszervezték a Nemzeti Galériát: az emlékekben szentté vált képeknek csak hűlt helyük maradt, vagy már az se. Egyszer nem lelte a félreeső termet, ahol a Kocsizás holdfénynél Athénben lógott mindig, meg A varázsló kertje, meg a meghitt-zöld lépcsős domboldal Farkas Istvántól, meg a másik teremszögletet is eltüntették Mednyánszky csavargóival, s a tágasabb termet Józseffel, akit éppen eladnak testvérei.

Volt felfedezni-, utánajárni-, bepótolnivalója bőven, régi villamosjárat-számokat egyeztetett félig elfeledett terekkel, megállókkal, átszállóhelyekkel. Hol volt a 9-es végállomása, merre kanyarodott az 59-es? Járatok szűntek meg, hallotta az évek során, s ha járatok nincsenek, mi fogja össze a tereket, házakat, erdőket, ligeteket, melyek úgy lengenek az emlékbeli járatok szövevényén, mint a fényes pókhálóban a még félig eleven lények? Ilyen mocorgó, félig eleven lény volt a nagy tér a körbefutó fékező és induló villamosokkal, a fáradt végállomás-hangulattal; egy hegyi villamos-végállomás, amit úgy övezett a kétoldali meredély, mint egy folyót a leszakadó partoldalak. Félig eleven, mocorgó lény: a Disznófő a lélegző zöld burjánzásban; ki tudja már, hogy valóban mekkora volt? A fényes hálószövevényben hol töpörödik, hol növekszik: az idő pókként szívja a vérét, ó, az idő lassanként mindent fölfal. Kalimpálnak, kapálóznak, erősködnek a fogoly lények: a Rádió épülete, ahová hangfelvételre mentek a gimnáziumi kórussal, s a levetett kabátja zsebéből a villamosjegyre kiszámolt aprópénz a felvétel közben eltűnt, kipotyogott, mert fogasok nem voltak, a kabátokat csak úgy kupacba rakták, s ő ifjan ott állt üres zsebbel, mintha pőrén állt volna, a többiek azt mondták, hogy ebbe egészen belesápadt, ezt az érzést nem falja fel az idő, ki sem kezdi, ez emészthetetlen, ebbe újra és újra bele kell sápadni. A rádióbemondó hangja mély zengésű volt, és teljesen nyugodt, amikor azt mondta, hogy Hassler: Gagliarda. Ismerték jól ezt a hangot mindnyájan, ez volt a Kossuth Rádió egyik állandó hangja, öröklődött a Rádió Budapest I-től. A bemondó nesz nélkül lépett a vastag gumitalpú cipőjében, csak a kórus izgatott lélegzése és a kigyulladt piros lámpa neszezett. Ez alighanem a 49-es járat mentén történt. Még a zöld HÉV-kocsik idején. Átszállás a Körtéren. A Körtéren mindig át kellett szállni, bármerre folytatták is tovább az útjukat. A Körtér az ifjúság fényes pókhálószövevényének rezgő közepén van: körbecsikorogták a beérkező és induló HÉV-ek, a sugárban szétfutó sárga járatok, melyeknek mentén még az ismeretlenség, tudhatatlanság megállói voltak, nem is szólva a végállomások elérhetetlen titkairól. A Körtér körépületének utasvárójában volt a magas ablakú pénztár, mely mögül vadászos éberséggel nézett a BESZKÁRT- vagy HÉV-dolgozó, férfi létére csak ült-ült egész héten, de jegyet adó vagy pénzért nyúló kezével olykor mohón kapott a külvilág után. A hajó-beutalt emlékezett rá, hogy rajta az egyetlen újonnan kapott ruhadarab volt, a mustársárga Chanel kardigán, s amikor a pénztáros a jegyet nyújtó kezének ujjait úgy görbítette-nyújtotta, mint a vidravasat, ijedten hőkölt hátra, és úgy gondolta, hogy mindez a mustársárga Chanel kardigán miatt van, mert egy vadonatúj ruhadarab elementáris hatású. Azóta holtbiztosan tudja, hogy az egyetlen szín, amit ruhatárából száműzni kell, az a sárga; világossárga, dijonimustár-sárga, Glóbus-­mustár-sárga, Winny-mustár-sárga. Mihelyt pénze lett, a kardigánt a Patyolatban befestette tompa középkékre, ezt írták a megrendelőlapra, de az eredmény valami fakó piszkoszöld lett, ami mellett a téli arca még sápadtabbnak tűnt, mint a mustársárga gyatra visszfényében. Kétforintos kolbász Glóbus mustárral, Chanel kardigánnal, gondolta mustárutóízzel a szájában, és igyekezett másra gondolni. Számba vette, hogy a pakolásnál valóban minden eshetőségre felkészült-e. Nem, soha nem nőtt ki a sárga Chanel kardigános korból, változatlanul hitte, hogy amit magunkra öltünk, az egészen mi magunk leszünk, mámorosan passzította magához a színeket, anyagokat, formákat, úgy érezte, hogy ilyenkor társteremtője a természetnek, sőt a Jóistennek. Közben tudta, olykor el is magyarázta, hogy mindez azért van, mert gyerek- és ifjúkorában sose volt új ruhája, mindig másokhoz idomított burkokat kellett magára húznia, belebújnia másfajta kígyók levetett bőrébe.

Cipelte a dugig tömött, tíz napra szóló útipoggyászt, melyben gondosan összehajtogatva, egymáshoz préselve feküdtek a naponkénti önmegvalósítások ihlettel megalkotott külső burkai. Ha megérkezik, gyorsan ki kell a bőröndből pakolni mindent, vállfára tenni, hogy a ruhák kilógják magukat, talán egy hajókabinban is lesz erre lehetőség. Végtére is az emberek a hajókon, a dunai hajókon is több napig utaztak, egy szakszervezeti beutalónyi idő is rámehetett arra, míg, mondjuk, Regensburgtól a Fekete-tengerig értek. Nem is szólva arról, ha a tengertől indultak felfelé, s megálltak, mondjuk, Brajlánál, Gyurgyevónál, Orsovánál, Vukovárnál, Budafoknál, amit régen Promontornak hívtak. Mert utazni végül is így érdemes, gondolta a nő, aki már nem egy üdülés, hanem egy utazás, esetleg egy időutazás kellemes előérzetével cipelte málháját, benne a megalkotott felnőttlét jelmezeivel. Tudat alatt arra számított, hogy ezeket sorra-sorra magára öltve fog alászállni a Chanel kardigános, mustárszínű múltba, követve a megszűnt járatok nyomvonalát, bízva a régen látott vagy soha nem látott dolgok felismerhetőségében, kitalálhatóságában. Ó, nagy gyakorlata volt az ilyesmiben. Időjáték, térjáték, mondta magában öniróniával, öndédelgető öniróniával.

A nehéz bőrönddel együtt sokat ígérő előérzeteket, ködből támadt, azonosításra váró képeket, hangokat is húzott magával. Már a hajó feljáróján meg kellett állnia, hogy azonosítson egy hangot: egy nyiszogó, fémes, vizes hangot, amelyhez mintha mozgás is járult volna, egy láthatatlan, érezhetetlen mozgás, ahogy az egész testünk pulzál a szívverésre, anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk. A hajót rögzítő sodronykötelek nyiszogtak, vizesen, fémesen nyiszogtak, s a bőröndöt letévő nő orrába beszivárgott az ázott hajótest és a sodronykötél fémízű szaga, éppúgy, mint gyerekkorában, amikor a nagyapja parthoz rögzített halászbárkájába a hosszú deszkapallón beegyensúlyozott. Ha ezt a hajót itt most a köteleiről levágnánk, egy fél nap alatt lecsurogna oda, ahol a régi bárka állt, gondolta még, és örömmel nyugtázta, hogy megérkezett.

A hajó frissen volt mázolva, mint egy felújított konyhakredenc, szerkezete egyelőre áttekinthetetlennek tűnt, mint egy alépítményes, felépítményes, kis fiókos, nagy fiókos, sokajtós hatalmas konyhai bútor; itt elszortírozzák a beutaltakat, alulra, fölülre, kis fiókba, nagy fiókba, és valami szorongásfélét érzett, hogy jut-e még neki és a málhájának hely, mégiscsak előbb kellett volna megérkeznie. Lépcsők lefelé, fölfelé: merre vegye az irányt?

Amíg tanácstalanul álldogált, emberek kezdtek gyülekezni, a beszédjükből kivette, hogy a Bajor Gizi Múzeumba mennek. Egyszerre mindenki Bajor Gizire lett kíváncsi? Aztán kiderült, hogy ez meghirdetett program, feltűnt egy gázlómadárféle fiatalember, aki kedélyesen terelte az összegyűlteket, aha, ez a kultúros, a népművelő, és lenyűgözve nézte, ahogy a különböző korú és különböző szakszervezetekből jött embereket tereli egybe kedélyes mosollyal, tréfálkozva, hosszú nyakát a kis fejével megnyújtva, hogy a csoportot átláthassa. A menet elindult, szinte párosával felfejlődött, élen a gúnárnyakúval, s a beutalt középkorú szakszervezeti tag arra gondolt, hogy úgy vonulnak, mint a régi, kis létszámú osztály tanulói a hajdani Gazsi bácsi vezetésével: össze nem illően, korkülönbségekkel, egyéb szembeszökő különbségekkel, és mégis egymáshoz rendelten, engedelmes sorba rendeződve. Aztán pontosan rögzítette magában, hogy a sorba rendeződést csak a hajóhíd szűkössége okozta, ettől lett kisegítő iskolásan korlátolt a menet, de ez már nem segített, a kép rögződött, mint egy embléma, rányomódott az elkövetkezendőkre.

A hajó üresnek tűnt, mint egy kirámolt kredenc, nem tudta, hogy merre tájékozódjon, hol kérdezősködhet, úgy érezte, hogy valahol jelentkeznie kell, bejelentkeznie. Végül valami őr- vagy felügyelőféle azt mondta, hogy a 91-es számot keresse, ott van még férőhely. Kezével az irányt is mutatta, de bővebb eligazítást nem adott, és akkor a szűk hajólépcsőkön és folyosókon kezdetét vette egy le-föl, egy ide-oda menet, mely mintha kanyaronként ismétlődött volna, de nem, azért voltak parányi eltérések. A bőröndcipeléstől, meredek lépcsőktől már reszketett a karja és a lába, de a legrosszabb az volt, hogy a megtett utak, kanyarok, irányok, kapaszkodások, leereszkedések a fejében összekuszálódtak, úgy érezte, sohasem tudna innen visszatalálni, és senkivel sem találkozott, aki eligazíthatta volna. Közben arra gondolt, hogy a Bajor Gizi Múzeumot még nem látta, talán jó lett volna a csoporthoz csatlakozni. De hova tehette volna addig a nehéz bőröndöt? A fedélzeten őrizetlenül csak nem hagyhatta, és magával sem cipelhette volna, éppen elég ez a beszorított le-föl menet, ez a véletlenül rámért büntetősdi; izzad, szenved, mint A domb című angol filmben a kegyetlenül büntetett katonák: teljes menetfelszereléssel kapaszkodnak a dombra: tízszer, hússzor, százszor, az öncélúság gyilkos tudatával, és itt sem tárul fel semmi, a számoknak nincsen sorrendiségük és semmi egyéb matematikai logikájuk. A katonákat legalább büntetni akarták, de itt minden csak közönyös hiábavalóság. Magába roskadva ült le az egyik lépcsőfokra, derekát hátrafeszítve pihentető fejkörzésekbe kezdett, s az egyik hátraívelő, balra kanyarodó körív csúcsán a szintén tornáztatott, kimeresztett és összehúzott szemével mintha számot látott volna, egy mozgó köríven imbolygó 91-est. Testét, fejét, szemét lefékezve fegyelmezett óvatossággal fordult a látomás felé, ami valóságnak bizonyult: a lépcsők fölött egy beszögellésben valami magasított dobogóról nyílt a keskeny ajtó, amin fehéren vibrált a „91”. A bőröndöt a dobogófélére feltaszajtotta, a célba érés mintha egy kis erőt adott volna, a dobogóra felhúzódzkodott, s az ajtón bekopogott.

Válasz nem jött, egy pillanatra úrrá lett rajta a kétségbeesés, hogy indulhat vissza kulcsot szerezni, mint egy Ariadné-fonál nélküli Thészeusz, végig a felidézhetetlen labirintuson, századszor a filmbéli dombon, cipelve a teljes menetfelszerelést. De a kilincs engedett, az ajtó nem volt lezárva. Az ajtó mögött három lépésre már ott volt a fal síkja, s a falból kiugró valamin lepedővel félig betakarva egy kombinés nő feküdt. Oldalára fordulva aludt, kezeit a feje alá téve, a fél háta és az egyik lába a lepedő alól klógott, hirtelen nem lehetett tudni, hogy min alszik a nő, mi az, ami vízszintesen a levegőben tartja. Ez a valami a falból nőtt ki, de se lába, se fejtámasza, se karimája nem volt, a nő a fehér leplek között lebegni látszott. Ennek a falból kiálló valaminek az ágy mivolta akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a beutalt a fekvő nő fölött körülbelül egy méterre meglátta a másik, falból kinőtt vízszintes valamit is, illetve a szemével rögtön látta, mindent látott, az ötlépésnyi helyiség egyszerre befért tekintetének szélesre szabott körcikkelyébe, de a látvány megértéséhez, értelmezéséhez idő kellett; agya izgatottan fordította, amit a szeme továbbított: Ez itt egy emeletes ágy. Egy hajófülkei emeletes ágy. A hajókabinok szűkre szabottak. A hajókabinágyak csak mintha-ágyak. A tengeralattjárókon a matrózok egymást váltják a fekhelyeken. A felső ágynak sincs karimája, se fejtámlája, se lába, se létrája, semmiféle kapaszkodója. Piros műbőrrel áthúzták, akkor, amikor mindent átmázoltak. Üdülőhajó-jelleg. Pucéran virít a piros műbőr, ágyneműt vételezni kell. Hogy lehet az embermagasság feletti csúszós fekhelyen megágyazni? Hogy lehet a fekhelyre felhúzódzkodni? Tornaterem-sivárság, tornazsámoly-állag. A fekhely a falból kiáll a levegőbe, még csak lábai sincsenek, mint egy tornatermi stabil gerendának. Egyensúly–labilitás… egyensúly–labilitás, a látványtól is bizsereg a kézben meg a lábban az izzasztó bizonytalanság.

A beutalt állt, a lebegni látszó fekvő nőnek halkan köszönt, ez sem ment el Bajor Gizihez, ki tudja, mit kell kipihennie, kialudnia, már jócskán benne járunk a délelőttben, de még a füle botját sem mozdítja, s a tétován álló nőnek mégis az az érzése támadt, hogy a másik ébren van, hallotta, hogy valaki jött, hallotta, hogy nyílott az ajtó, hallotta a köszönést, konstatálta a női hangot, s ha nem egy kis létszámú osztályból szalajtották, kitalálhatta, hogy megjött a szobatársa, aminek nyilvánvalóan nem örül, nem örülhet, a kabin még egy embernek is szűk.

Az újonnan érkezett látta, hogy későn jövésével nagy hibát vétett, a valamennyire is használható ágyat elfoglalták, míg ha egyszerre érkeztek volna, az alsó ágy az idősebb jogán most nyilván őt illetné.

Hogy gondolja a kis rüfke, hogy ki sem nyitja a szemét? Az újonnan jött állt, és nézte a ledéren fekvőt, s egyre biztosabb lett benne, hogy az nem alszik, az alvónak vannak apró kis mocorgásai, spontán szusszanásai, de ez itt éber igyekvéssel túlteljesít mindent, eljátssza a hullamerevséget. Állt a két ágyféleség előtt a szűk térben a középkorú nő, és eljátszotta, hogy valóságnak veszi a másik megjátszását, s mint aki csak magának dödög, mondta, hogy ő arra a magas ágyfélére felhúzódzkodni nem tud, de ha tudna, akkor sem merne ott aludni a tériszonya miatt. Különben is mi ez itt, egy edző­terem? Egy edzőkamra? Másszanak oda föl az ügyesebbek és a fiatalabbak. Tudta, hogy a másik hallotta, és pontosan értette, amit tehetetlenségében eldödögött. De a továbbiakban akár úgy is tehet, mintha mit se hallott volna. Mintha valami ilyesmi már megesett volna a görög mitológiában.

Bőröndjét hátrahagyva visszament a fedélzetre, cipelnivaló nélkül jobban eligazodott. A hajó kihalt volt, a víz csobbanásai és a sodronykötelek nyiszogásai felhallatszottak, tulajdonképpen ez is benne volt abban, amire vágyott: csendben rátámaszkodni a hajókorlátra, hallgatni a vízi neszeket, nézni a vízi mocorgásokat. De ezek a neszek és mocorgások most inkább fenyegetőek voltak, lesben álltak, előre jeleztek valamit, ami itt még bekövetkezhet, vagy csak kísértek valamit, ami már be is következett lenn a szűk kabinban, a logikátlan lépcsőjáratokban, a fedélzeti sivár téren, ahol mindent beterített valami nagyüzemi konyhaszag. A konyhaszag az erős napsütésben, a delet közelítő majdnem merőleges sárga sugaraktól mintha a pléhfödémre szegeződött volna; nem mozdult, nem keverte meg a legkisebb szél sem. Rákozmált az átforrósodott födémre, rá az egész hajóra. Erős edényzörgés, konyhai munka hangja is terjedt, s a tanácstalanul lődörgő nő fölfedezett egy olyan ételkiadó ablakfélét, amilyent már látott üzemi étkezdékben. Egy hirtelen ellenőrizetlen ötlet hatására az ablakon bekopogott, a megjelenő kerek arcú nőtől minden további nélkül megkérdezte, hogy mi lesz az ebéd, s magyarázatként hozzáfűzte, hogy nem akar még sokáig várni valami olyasmire, amit esetleg nem szeret. A kinyíló ablak mögül szinte fogható sűrűségben nyomult ki a még töményebb ételszag, egyszerre egy égbe szökő, Kiss Manyit imitáló hanggal: „jaj, de jó a habos sütemény, mogyoró van az ő tetején…”. A hang vágyakozva, csúfolódva csapott föl, és a kérdezősködőnek értenie kellett, hogy a hang őt gúnyolja, az ő hangját, mert az éneklő látni nem láthatja, mint ahogy ő sem látja az éneklőt. A középkorú nő beutalt tudta, hogy rejtekhelyről mindig bátorságosabb csúfolódni, mint nyílt helyszínről, a gyerekek is így szokták. S hogy az ének valóban neki szól, azt látta az ablakon kinéző szakácsnő lábos-kerek arcán is, mely csak úgy úszott a lesajnálás örömében.

Valamit mondott a kinéző vigyorgó fej, mert így-úgy mozgott a szája, de a habos süteményes gúnydaltól nem lehetett érteni semmit, s még az ablakon kihúzó konyhagőznek is mintha sipító, időnként szortyogó hangja lett volna. Bármit mondott is, biztos, hogy nem szeretem, gondolta a nő, és elindult a hajóról, mindegy, hogy hova, csak el innen, dolgavégezetlenül, káoszt hagyva hátra: mert honnan lehet szerezni ágyneműt, hogyan lehet felmászni a falból meredő ágyra, hogyan lehet szót érteni az alvást mímelő rüfkével, hova lehet kipakolni a bőröndöt, egyáltalán, hova lehet leülni? És míg ment, míg szinte menekült, mint egy süllyedő hajóról, a fedezékben gúnyolódó szakácsnő vagy konyhalány recsegő éneke egyre szállt utána, még akkor is, amikor a följárón is régen túljutott, a Rádió Budapest I-ből, a háború előttről ismert ének szállt utána az összes strófájával, azokkal is, amiket a konyhalány már nem is tudhatott, de ő mindet tudta, mert a rádiós asztal előtt álldogálva csaknem minden nap hallhatta. Majdnem olyan gyakran felhangzott ez is, mint az „achtung, achtung, figyelem, zavaró repülés, Budapest”. „Nekem nincs apukám, anyukám, csak egy fél kifli az uzsonnám, közbe jó édes méz illata száll felém, tudom, sajnálnak az angyalok…” A Kiss Manyi-s, konyhalányos hangkeverék kísérte, nem tudott tőle szabadulni, az arcát is látni vélte az éneklőnek: ismerte a szakácsnők, a tálalószemélyzet „élet-halál ura” arckifejezését; a legodaadóbb alattvalók az éhes emberek.

Ő is éhes volt már, és mérhetetlenül fáradt, a hajnali gyorsvonattal indult a messzi városából, jólesett volna valami vízszintes kinyújtózás egy nyugalmas, biztonságos helyen, de ennek valószínűsége elúszott. Ténfergett a félig ismerős utcákon, jött-ment gyalog, villamosokon és buszokon, addig, míg ki nem kötött a Váci utcában, rákanyarodott a keskeny Kígyó utcára, és benne találta magát a szegény, kiszipolyozott ifjúságban, amikor a nővérétől kölcsöncsent sapkában állt a kirakat előtt, amiben ott volt a csodálatos teddiber kalap. A kirakatüveg visszatükrözte a fejét az elcsent sapkával: fakózöld düftin drapp kötés szegéllyel, alóla homlokába csüngött a fakó drapp haja. A kalap és az idétlen düftinsapka képe az üveg síkján egymásba játszott: a sötétbarna teddiber volt a remény, a jövendő, a felnőttség, az önálló lét és szabad döntéshozás.

A kirakat még mintha ugyanaz lett volna, ugyanaz a ferde csatlakozás egy szomszédos házfalhoz, de most fehérneműket tartottak benne. Drága, belvárosi fehérneműket, melyeknek üveg mögötti, hófehér habjain néha megrezzent az ő felnőttkori, üvegtükröződéstől rejtelmes arca, immár túl minden düftinsapkán és teddiber kalapon. Teddiber kalapja sohasem volt, mert mire lehetett volna, addigra minden teddiber holmi nevetségessé vált, és most mégis mindent idehoz a megidézett teddiber kalap, mint a varázsló cilindere: a belövésnyomos házakat, a szürke-szürke-szürke városképet, a gyér világítást, amely imbolyogva tükröződött a novemberi tócsákon; a nyiroktól megdermedt végtagokat, a tudatot, hogy kár volt a düftinsapkát elcsenni, mert attól nem lesz jobb semmi.

A düftinsapka zöldje is beleszürkült a leromlott belvárosi utcaképbe, s az idegen városrész kirakatából egy olyan tekintet tükröződött, mint a Nemzeti Galéria világon túli csavargóinak tekintete. Pedig előtte a ferencesek templomában járt, a kinti hideg szürkeségből bement a benti hideg szürkeségbe, a templombelső is megviselt volt, mint az egész város, a háborús sérüléseket mindenhol belepte a hétköznapok pora, már nem a friss sebek látszódtak, hanem a rájuk növő szennyüledékek. Szürke, burjánzó varak. Valamit remélt, míg állt egy hátsó oszlop hideg kősugárzásában, a templom romlottsága, a gyér fények mögötti kormozottsága nem zavarta.

Az elegáns fehérneműbolt kirakatában – mint egy mélytengeri akváriumban – most lebegések, áramlások, derengések, ülepedések támadtak: a templomból kijőve bámulta akkor a divatos kalapot, mint egy bálványimádó. A ferencesek templomában is magára hagyta akkor az Isten, éppúgy, mint a gyerekkora templomában, ahol az új plébános haragtól kivörösödve kiabálta a szószékről, hogy igenis, ő egy békepap. Évtizedek múlva tudta meg, hogy akkor, amikor a ferencesek kormos templomában ő is ott állt, mint egy régi helyéről elüldözött cifra sapkás koldus, a templom és kolostor rejtett zugaiban üldözött ferencesek bújtak, akik ismerték az Istenhez vezető utat, és nem féltek azt másoknak is megmutatni. Nem tudhattam, gondolta a nő. Sok mindent nem tudhattam. De ha tudtam volna, sem járhattam volna a belvárosi templomba, mert a HÉV-jegyet, BESZKÁRT-jegyet, vonaljegyeket, átszállókat, kombinált jegyeket pénzért adták, és ezek is az elérhetetlenségnek éppolyan tartományában voltak, mint a belvárosi divatos teddiber kalap vagy egy méltósággal hordható nagykabát.

A több évtizedes emlék végtelenül nehéz volt, nagy fajsúlyú: abban a nyirkos őszi estében hosszú évek kivonata sűrűsödött, mint az egy szem leveskockában a kétliternyi leves: töménysége emészthetetlen volt, de jó volt a tudat, hogy még van, hogy megőrződött, még lehet vele valamit kezdeni: oldani-oldani-oldani, emberi fogyasztásra alkalmassá tenni.

A ferencesek templomába most nem ment be, nem akarta, hogy az emléksűrítmény kormosságába, keménységébe a frissen restaurált templombelső harsányan belezavarjon, színes freskóival megtörje a múltak összeszövődött egyneműségét. Meg kéne nézni, hogy a fekete koldusok ott vannak-e még, villant belé a gondolat, de ezt is elhessentette. Emlékeiben úgy idéződött föl a templom nagy sima homlokzata, hogy a koldusok a síkjába már eleve belekomponálódtak, mint félig megtekert, ruharedős szobrok, melyeket feketére pácolt a kormos eső, a pergő vakolat, a több évtizedes légszennyezettség. Nem mert a Kígyó utca végéig kisétálni, mert onnan már átlátni a templom homlokzatára, és arra gondolt, hogy egy koldusok nélküli sivár homlokzat látványa fájdalmas lenne, mint egy barbár képrombolás. Szoborrombolás. Azokban az években koldulni nem szabadott. Hisz tán nem is koldusok voltak azok, hanem valamiféle megtestesülések, fekete, hang nélküli kivetülések.

Ha mégis továbbmenne, ezen a soron itt lenne a Mézes Mackó, arrébb meg a Jégbüfé, ezek már a teddiber kalapos, düftinsapkás időn innen vannak. Megvannak-e még a maguk tárgyiasultságában? Vagy csak egy időzárványban lebegnek, mint az éhes és nagyon fáradt emberek fata morganás oázisa? Bennük a mindig újra-újra feléledt reménységgel, hogy a kaszinótojások, sonkaroládok, krémesek és fagylaltkombinációk az éhségen túl a fáradtságot is képesek enyhíteni. Pedig az állva fogyasztástól a fáradtság csak hatványozódott, s míg az ember a fali polc elé állva a tükörből láthatta a mohón evő önmagát, a lábai remegve, erőtlenedve csaknem kirogytak alóla.

Nem sétált ki a Kígyó utcából, nem akarta, hogy az emléksűrítmény máris felhíguljon, új keletű csatornákon elszivárogjon. Visszafelé indult a rongyrázó kirakatok mentén, és csodálkozva vette észre, hogy a kirakatok előtti ácsingózó kíváncsiság elszállt belőle, az évtizedek során valamitől kiiktatódott. Nem tudott számot adni róla, hogy ez mikor történhetett: Tíz éve? Tavaly? Vagy éppen csak az imént? Az embereket nézte inkább. Az emberkirakatot. Itt az emberek kirakják magukat. A feldíszítettségüket. A lecsupaszítottságukat. Az eleganciájukat. A slamposságuk sikkességét. Ahogy a hajukat, a táskájukat, a cipőjüket hordják. Önként és boldogan mennek ki a kirakatba, teszik a kezüket, lábukat, vállukat, csípőjüket, ahogy kell, ahogy a kor nagy, láthatatlan kirakatrendezője megkívánja. Érződnek az elvárások. A kirakatemberek egyben nézői is az emberkirakatnak. Elszórakoztatják egymást és magukat, gondolta a nő, és azt is érezte, hogy nem válik be kirakatembernek, holott kora délelőtt még azt hitte, hogy a nagy láthatatlan kirakatrendező ki nem mondott elvárásai szerint mozog, viszi kezét-lábát, a málhát, a magára húzott decens öltözékét, de mostanra mindent megtépázottnak érzett magán: a haját, az eltekeredett szoknyáját, a válláról folyton lecsúszó táskapántot, az összegyűrődött zsebkendőit, az elmaszatolódott szemfestékét, tenyerének még a hajnali vonatozástól grafitos szinezetét. Kihúzódott az emberkirakat sűrűjéből, oldalazott a nagy üvegkirakatok mentén, tükörképe villódzva kísérte, és ettől is csak az az érzése erősödött, hogy követik, jönnek utána, társulnak hozzá, fixírozzák, holott ő ebbe nem akar beszállni. Inkább ő sem nézi a kirakati sokaságot. Elcsigázva esett be a Paprika evőhelyre, amelyre valamelyik útjáról halványan emlékezett, s most mintha az éhsége, fáradtsága a tudata alatt irányította volna: működésbe léptek bizonyos erővonalak, mint az iskolai mágneses vasreszelék-kísérleteknél: az erővonalak egyik, még láthatatlan végén a hegyes pirospaprikás cégér, a másikon az egyre konkrétabb éhség- és fáradtságérzet. Arra gondolt, hogy milyen kifejező szó az elcsigázottság. Érdekes, hogy nem becsigázottság. Pedig becsigázottnak, betekeredettnek érezte magát, kisimíthatatlanul összetekeredettnek a hajólépcsőkkel, labirintusokkal, az odakozmált konyhaszaggal, a sorban vonuló beutaltakkal, a hamisan éneklő konyhalánnyal, és a tekervények, csigavonalak mélyén ott pulzált a négylépésnyi hajókabin, vörösen lüktetett a falból kiálló műbőr ággyal.

Egy töltöttpaprika-evésnyi időre haladékot adott önmagának: önmagát, becsigázottságát, mindent a háta mögé tolva, lábait a tengely körül kiforgatható szomszédos műanyag székre felpolcolva evett-evett: nem is ő evett, hanem az önállósodott éhség, és felpolcolt lábaiban az energiák is megmaradtak, nem szivárogtak ki a talpán át, mint az állóhelyes Jégbüfében, Mézes Mackóban.

Este lett, mire a hajóhoz visszakeveredett, a fedélzethez kozmált konyhaszagot felváltotta az elfogyasztott ételek kihűlt szaga, valami ígéretes Duna-szag is szárnyra kapott, a mozgolódások, jövés-menések olyasmit sejtettek, hogy talán az este a homálybolyhaival mindent elsimít. Egy új napszak néha új reményeket támaszt.

De a ledér nő eltűnt. Ágyneműjének gyűrt halmai maradtak csak az ágyon, így hát megegyezés nem lehetséges, az ágyneműjét önhatalmúlag átrakni a felső ágyra nem lehet, más ágyának a szélére ülni még egy cipőhúzásnyi időre sem ildomos. Ha van még cipőnk, ha van még papucsunk, gondolta a nő, és egy kicsit meg is lepődött, hogy a bőröndje még ott volt érintetlenül, ahová délelőtt letette. Bárki elvihette volna a nyitott ajtajú gazdátlanságban, a labirintusok gyilokjárós útvesztőiben.

Neszesszerét magához véve elindult, hogy keressen valami tisztálkodó­helyet, zuhanyfélét, az egész napos por- és űzöttségréteg valósággal megülte a bőrét, haját, mindenét. Vaktában indult el, a szemével egyre pásztázva az ajtókat, a feliratokat. Ahogy a lépcsőkön fordult, kanyargott, ereszkedett le vagy kapaszkodott föl, a hangoknak egész különös keveréke, egymásba játszása ért el hozzá, hol fölerősödve, mint egy tölcséres hangszóróból, hol a kanyarok által letompítva, elnyelve. A ritmus tamtamja akkor is érződött, amikor a hang elnyelődött. Nehéz volt megállapítani, hogy mindez honnan jön. Egyre többször húztak el mellette emberek, kettesével, hármasával véve a lépcsőket, célirányosan mentek le is meg föl is, annyit ki tudott figyelni, hogy lentről jövet dobozos söröket hoztak, s amikor egyiküket megkérdezte, hogy merre van itt egy fürdő, hirtelen kisebb csoportosulás támadt, s egymással tudatták, hogy a hölgy a fürdőt keresi, igen, a fürdőt. Ő is. Megütközve tapasztalta, hogy érdeklődés támad iránta, megnézik, végigmérik. Igaza lenne a kolléganőjének, aki azt állítja, hogy az emberek nem fürödnek? Csodabogár, aki fürdőt keres? Az eligazítás nyomán fölfelé indult, föl a fedélzetre, s szinte visszahőkölt az erős zenétől, ami ott szétáradt, holott érezni lehetett, hogy mindez lentről jön, a hajó mélyéből, és valami titkos csatornák ide vezetik. Elvezető árkok, mondta magában. A dobozsörös férfiak ott ültek egy kupacban, és itták a lentről hozott söröket, a lentről jövő zene hangjaira. Ültek az egyfelé tájolt székeken, s akkor a beutalt középkorú nő meglátta, hogy a szemközti páros lengőajtó mögül gőz gomolyog, festői lenge imbolygással fodrozódik, árad, szétterjed, belengi az ülő férfiak arcát, párás lesz a tekintetük. Ha a lengőajtó nyílt, az egész helyiségbe be lehetett látni, ömlöttek a forró, párás zuhanyok, s minden nyitódásnál sikongva szökkentek a gőzölgő meztelen nők, valami felpuhult, improvizatív koreográfia szerint. Ott táncolhat az eltűnt szobatárs is, gondolta a neszesszerrel ácsorgó nő, és tudta, hogy helyzete megoldhatatlan, ebbe a pípsóba nem fog beszállni, marad a hajnal óta rárétegződött fürdetlenség, és marad az emberfeletti magasságú piros ágy, melyre se megfürödve, se megfürdetlenül nem tud felhúzódzkodni. Nem bízott benne, hogy a szobatársa még az éjszaka előkerül, hiszen látta, hogy inkább a délelőttöket szánja alvásra.

Állt a nő a megviselt neszesszerébe kapaszkodva, a szétlengő párafoszlányokban még óvatosan helyezkedett, oldalra lépett, hogy a lámpák fényköréből kikerüljön, de legalább profilból lássa a sördobozosokat, amint az ajtónyitásokkor előrehajolnak, lesik a kiszámíthatatlanul bekövetkező pillanatot, ez már olyan, mint a szerencsejáték, ezek a végén fogadni is fognak. Majd kiérlelnek valamiféle fogadási szabályt. A látvány, a sör, a szerencse: egyre feszültebben lesik az ajtót, s a látványhoz, sörhöz, szerencséhez beteljesülésként jön a női sikoly, melytől – úgy látják és úgy hallják – a zuhany-vízsugarak is rezgésbe kezdenek, mint a hárfahúrok.

A sördobozosok arca izzadt, vörösödött, s mindazt, ami körbe-körbe zajlott, magába olvasztotta a mélyről jövő tamtam, rezgett és bizsergett minden és mindenki. Még mindig nem lehetett tudni, hogy honnan jön a hang és a rezgés. Terjedt és erősödött, alattomosan hatványozódott, mint amikor egy erősítőgomb, egy kapcsoló elromlik, és kiszolgáltatottan áll a világ a longitúdók és amplitúdók kereszteződésében. Visszacsinálhatatlannak, helyrehozhatatlannak tűnt minden.

Valami megbomlott. Ha még volt minek megbomolnia, gondolta az asszony. Tágult és bővült, a gőzöktől lebegni látszott a zuhany-pípsó, a nyíló ajtó mögött mindig másfajta sikkantás és szökkenés került előadásra, a kukkolók csoportja ezt önfeledten értékelte, úgy tűnt, hogy nem tudatosodott bennük az összekovácsolódás, pedig a nyíló ajtón kivetülő fényben úgy festettek, mint egy vakuval megvilágított, fényképezkedésre készülő csoport. Micsoda csoportkép!, ámuldozott a fénykörből hátrahúzódó asszony, ilyent szándékosan csak Fellini tudna megalkotni. Állt az elviselhetőség határán túlbillent helyzetében, tudta, hogy itt zuhanyozás, alvás, kipakolás, pihenés nem lesz, valami végérvényesen bebizonyosodott. De mi is ez a végérvényes, ami bebizonyosodott? A hajó belsejéből áradt a végérvényesség, a mélyből, a fedélzetekkel, lépcsőkkel, járatokkal elfedett labirintus legközepéből. A tamtamos, elszabadult zene továbbította. Nyilvánvalóvá vált, hogy amik itt terjednek, azok nemcsak hanghullámok, hanem egyéb, szemmel és füllel fel nem fogható légneműségek, a hajó romlásából leszakadt részparányok, amik megülnek a tárgyakon, a levegőn, a testeken, hatalmukba veszik a hajó légterét, és önmagukat meghatványozva terjednek, bekebeleznek minden útjukba kerülőt.

A középkorú szakszervezeti beutalt menekült. Fogta a kibontatlan neszesszerét, bedugta a kicsomagolatlan nagybőröndbe; mit sem törődve meglazult kontyával, eltekeredett szoknyájával, hónaljára tapadt blúzával, gra­fitszürke tenyerével, a körme alá benyomult vonati és egész napi piszokragaccsal, vonszolta maga után a nagybőröndöt, vonszolta a reményvesztett, összepréselődött kollekciókat, az önmegvalósítás felnőttkori díszleteit. Sietett, nehogy az éjszaka doboza a hajóra egészen rákattanjon, magába zárva őt is. A bőrönd még nehezebbnek tűnt, mint reggel, mintha a sötétség kilókkal is ránehezedett volna mindenre, igen, mert nem számított rá, hogy a hajó környéke gyéren van megvilágítva, hogy nem látszanak jól az utak, és hogy a szigeten ilyenkor már alig van forgalom, és eszébe jutott, hogy a nyár elején itt öltek meg és fosztottak ki hálózsákban alvó turistákat. Gyanútlanul feküdtek le a parkban, és most ő is itt megy gyanútlanul, és sok napra való útiholmit cipel magával, a vak is láthatja a vaksötétben is, hogy aki ekkora bőrönddel járkál, annál pénznek is kell lennie. Ha fellöknék és kifosztanák, senki sem látná, a kiáltásait sem hallaná senki. Nem, ő nem gyanútlanul megy, ő nagyon is fél, iszonyú ez a kihaltság, de ha jönnek, az még félelmetesebb. A félelemnél jobb a gyanútlanság. A félelem megizzaszt, elgyengít, felkorbácsolja az agyat, az érzékszerveket: egyre hallja a hajóról kiáradó tamtamot, ami nem gyengül semmit, hiába távolodik tőle, jön-jön, és elfedi a bokrok mögött lopakodók neszét. Mint egy járványkórházból jövő, úgy viszi magán – ruháján, testén, haján, gondolataiban – a hajórészecskék fertőző dózisait, amik a félelemben egyre vadabbul osztódnak, hatványozódnak. A széles, főútnak tűnő úttest is gyéren világított, kihalt, két szélén mozdulatlanná tömörült növényfal, a levelek közti hézagokat betapasztja a sűrű árnyék: túlcsorduló fekete malter. Az asszony úgy érzi, hogy befalazták az éjszakába, egymaga áll egy halványan derengő BUSZMEGÁLLÓ tábla alatt. A busz jön, de ellenkező irányból, tompított fénye, mint kopott szőnyeg, az úton gyűrődve, dudorosan végigterül, az asszony a gyűrődéseket átlépve, kerülgetve a túloldalra a bőrönddel együtt átevickél, s a nyíló ajtón át felszólva megtudja, hogy ez az utolsó éjszakai járat, egy óra múlva indul majd visszafelé. Addig semmi, s utána hajnalig megint csak semmi. Ha ki akar jutni a szigetről, egy órát kell még várakoznia az éjszakai befalazottságban, hát inkább felszállt a gyéren világított szellem-üres buszra, az kanyargott a szigeti kihaltságban, itt-ott lassított, de nem szállt föl senki, néha az ajtajai is szortyogva megnyíltak, s a nő hallotta a hajói hangokat, azok végigterjedtek az éjszakában, nem tompultak semmit, s úgy tűnt, hogy nem is a hajó van a szigethez kötve, hanam a szigetet kötötték ki a hajóhoz, és kiszolgáltatottan rezonál a hajói hangokra, rezeg a hajólabirintus tamtamja szerint.

Az üres busz a végállomáson sokáig állt, lekapcsolt fénnyel, leállított motorral várta ki az indulási időt, a sofőr a fekete vezetőfülkében mintha felszívódott volna, bizonyára alszik, gondolta a nő. A buszbeli feketeség egynemű volt a kinti feketeséggel, az ablakon túl akár alakok is közeledhettek volna, a megalvadt sötétség itt-ott csomósodni látszott. A motorház néha fölnyiszor­gott, mint egy izgatottan lélegző ember. Az asszony a meggyilkolt hálózsákosokat látta a feketeségben, és tetőtől talpig átjárta a remegtető bizonyosság, hogy ő nem lesz gyanútlan. Most már soha.

A SZOT-üdülőhajóról menekülve az éjszakába torkolló estében a SZOT pedagógus-vendégháza felé buszozott, villamosozott, gyalogolt, fölszállt, leszállt, átszállt, húzta a tíz napra szóló málháját, abban a reményben, hogy erre az egy éjszakára még kaphat szállást. Ismerte a vendégházat, rövidre szabott fővárosi útjain ott szokott megszállni, tudta, hogy a helyet előre le kell foglalni, esetenként előfordul a telt ház. Tudta a szabályokat: a szűkre szabott háromágyas szobákban az egyik vendég jön, a másik távozik, sose lehet tudni, hogy másnap ki lesz a szobatárs. Üres szobát az újonnan érkezőnek csak akkor adnak, ha már a megkezdetteket három vendéggel feltöltötték. Mindenki avval a reménnyel érkezik, hogy a megkezdett szobák telve vannak, s még akad egy üres, amiben főrendűen öltözhet, vetkőzhet, alhat, szobatársak mocorgásától, fecsegésétől, kíváncsiságától mentesen. Az utóbbi lehetőségre az asszony most nem is gondolt, szorongattatottságában most mindegy volt, hogy elsőnek érkezik-e egy szobába, vagy harmadiknak. A szálláshely tétje az volt, hogy megmenekülhet-e az éjszaka fenyegetésétől. Úgy gondolta, hogy egy biztonságos, csukott légtér, egy lábakon álló stabil ágy, egy kulcsra zárható ajtó kívül rekeszthet mindent: elcsigázottságot, becsigázottságot, amelynek tekervényeiből még kihúzkodhatja önmagát, ki a hajómélyi labirintusból, a vörös tornaszer-ágy, a pípsó, a longitúdós és amplitúdós zene, a hálózsáki legyilkoltak iszonyatából.

Volt még hely. A látásból ismerős recepciós megmondta a harmadik emeleti szobaszámot, kulcsot nem adott, tehát nem lesz üres a szoba, de ez most nem számított semmit. A lift is működött. Az ajtót finoman megkocogtatta, hogy ne gorombán ébressze az esetleg már alvókat. Mert válasz nem jött, lenyomta a kilincset, hátha záratlanul hagyták, számítva egy újabb szobatársra. Állt a kilincset fogva, és a mostani és a délelőtti kilincsfogás pillanatokra összemosódott: így fog már állni az idők végezetéig, hideg kézzel szorítva a fémet, és szorongva, hogy mi van az ajtó mögött. A kilincs nem engedett, a kopogást megismételte kissé hangosabban, aztán kristálytisztán hallotta a benti suttogást, amely halk volt, mint a lehelet, de az ajtó résein, a kulcslyukon, a vékony falakon átjött, az asszony ismerte a szobák, a szobarendszerek szerkezetét, tudta, hogy minden olyan csak, mintha papírból lenne, a kétlépésnyi kis belépő után már ott vannak az ágyak, és hiába van itt ajtó-ablak zárva, a legkisebb hang is kevereg, szökik a rések és vékony falak között. Kopognak. Hallod?, lehelte egy hang az ajtó mögött. Ne nyisd ki. Ne szóljunk, suttogta egy másik. Nyissák ki, kérem, én is itt kaptam helyet, szólt be az asszony, s a hangjától ő maga is meglepődött, csigatekeredett, kifelé vánszorgó, szinte reménytelen volt ez a hang, s ha már utat talált, folytatta: Hallom a hangjukat, hallok mindent. Engedjenek be. A hangok elhallgattak, nem mozdult semmi, az asszony elindult visszafelé, cipelte magával az útimálhát, hirtelen nem tudta, hogy most melyik vonszolódásban van: még a délelőttiben, vagy ez már egy másik? Mi ez az ismétlődés? Mi ez a folytonosság? Mi történik vele?

A recepciós felszólt a telefonon, hogy engedjék be, ő lesz a szobában a harmadik szállóvendég, éppolyan pedagógus, mint ők ketten.

Mire a szobához visszatért, az ajtót már kikulcsolták, simán beléphetett. Az egyik fal mentén álló két ágyban két nyakig betakarózott nő feküdt a felháborodástól szinte remegve. Ez Pest. Látod? Ez Pest. Mondtam neked. Ez Pest, hajtogatta az egyik, közbe-közbe kis szüneteket tartva, és úgy néztek a jövevényre, mint egy betörőre, aki a szállodásokkal összejátszva behatolt hozzájuk. Valódi félelem és kétségbeesés volt a tekintetükben, a hangjukban meg rátarti kioktatás: hogy lehet egy szobába csak így betörni, minden bocsánatkérés nélkül?! A középkorú asszony látta, hogy itt kár a szóért, örült, hogy valóban van egy harmadik ágy, tiszta fehér ágyneművel, emberméretű magassággal. Ruháit levetve az ágyba beleesett, bőröndjét, neszesszerét ki sem nyitotta. Úgy fekszem itt, mint a délelőtti kombinés nő, gondolta még az álomba zuhanás előtt, és grafitszínű tenyerét az arca alá helyezte.

Éjszaka arra ébredt, hogy rándulva megugrott a teste, majd a lepedőt markolva erősen kapaszkodik. Perceknek kellett eltelnie, mire rájött, hogy nem a piros műanyag ágyon fekszik, és hogy elfér, minden további nélkül kényelmesen elfér. Ziháló ébredéséből lenyugodva felült, és a beeső gyér fényben látnia kellett, hogy a két idős nő nyitott szemmel néz, őt nézi, ezek nem mertek elaludni, s egyikük a hóna alatt szorítja a kézitáskáját. A másiknál is ott lehet a táskája az ágyban, csak a takarótól nem látszik, gondolta az asszony, és érezte, határozottan érezte, hogy testéből, hajából, kombinéjából, levetett ruhájából, útipoggyászából árad a hajói fertő, ami alfa, béta, gamma elnevezésű is lehetne, de még nincs neve, egyelőre megnevezhetetlen. Megnevezhetetlenül tölti be a szoba légterét, tapad a bútorokra, takarókra, a két öregasszony kimeredt szemére.

Néhány évtized múlva a középkorú asszony (a nők középkora hosszúra tud nyúlni) elbeszélte mindezt egy öreg barátjának, akivel kölcsönösen elnéző, jó viszonyban voltak. Az öreg barát tűnődve, halkan annyit mondott: Csernobil-utóérzet. Az asszony már majdnem rábólintott, de aztán a fejét rázva azt mondta: Nem. Kurszk-előérzet.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben