×

Bertók László: A hetedik boríték

Bartusz-Dobosi László

2013 // 11
Különleges vállalkozásba kezdett Bertók László, amikor úgy döntött, hogy ötven évvel ezelőtt készült, önálló kötetben még meg nem jelent verseit a nyilvánosság elé tárja, újjáéleszti. Különleges a vállalkozás, mert az akkor még csak szárnyait próbálgató kezdő költő s az azóta Kossuth-díjassá lett mester hangja között jelentős a különbség. Bertók azonban felvállalta korábbi énjének ezt a korszakát, a nagyatádi éveket, és pontosan ötven verset válogatott egybe régi-új kötetébe, A hetedik borítékba.

„Ezzel az ötven verssel köszöntöm az idestova ötven éve elhagyott Nagyatádot, legszebb ifjú éveim színhelyét, hajtok fejet őseim földje, szülőfalum, Vése, szülőföldem, Belső-Somogy előtt. S kíváncsi szeretettel teszem mindezt A hetedik borítékba, s küldöm el a nagyatádiaknak, a véseieknek, valamennyi olvasómnak.” Ezekkel az ajánló sorokkal kezdődik ez a szokatlan lírai időutazás. Bertók rövid curriculum vitae-t kerekít a kötet elejére, amelyben nagyatádi éveinek történetét mondja el. A Hat évemet hat borítékban című bevezetőben elmeséli az 1955-ös letartóztatásának és az 1959 és 1965 közötti nagyatádi éveinek rövid történetét. A bevezető címét a kötet mintegy felütését jelentő, 1971-ben keletkezett Nagyatád néhány sorából vette: „Hat évemet hat borítékban / elrejtettem a Rinya-parton, – / aki kíváncsi, megtalálja.” Bizonyos értelemben ezt a verset az egész kötet összegzéseként lehetne felfogni, amelyben mint egy verses önéletírásban festi meg ezt a pár nehéz, mégis szép évét. Minden borítékba jelképesen beletesz valamit, ami ezekre a számára oly fontos évekre utal. A Nagy­atád az öregedő költő ifjúságra való visszamerengése. „Ami igaz: az ifjúság.” (Nagyatád)

A keményfedeles, konszolidált külsejű kötet kilencven oldalon ötven verset tartalmaz. Olyan verseket, amelyek korábban főként a Somogyi Nép­lapban, egyes darabjai a Jelenkorban, illetőleg a Somogyi Írásban jelentek meg. Bertók 1962-ben ugyan szerette volna őket a Kék ég bokra alatt című kötetben kiadatni, de erre politikai okokból nem nyílt lehetősége. Csak két évvel később, Pécsett, a Lengő fényhidak című, s három akkor induló költő (Makay Ida, Galambosi László, Bertók László) közös kötetébe kerülhetett be közülük tizenhat korpusz. Első önálló kötetére további nyolc évet kellett várnia. Ez idő alatt azonban annyit változott költői világa, hogy a korábbi versei közül az 1972-es Fák felvonulásába már csak tizenegyet válogatott be. Talán ez a magyarázata annak, hogy a most megjelent ifjúkori versek oly sokáig a feledés hibernált állapotában várták sorsuk beteljesedését. Kellő időtávlat után jöhetett csak el az ideje az újjáélesztésüknek.

A hetedik boríték bevezető prózája után a már fentebb emlegetett Nagyatád című vers található. Ezután negyvenhárom Nagyatádon készült vers sorjázik, melyet három későbbi, (a városra, a szülőfalura és Belső-Somogyra) emlékező vers követ. A Függelékben pedig három olyan záró vers kap helyet, amelyekért 1955-ben mint a Nagyatádi Ady Endre Irodalmi Kör egyik alapítóját államrend elleni izgatással megvádolták és elítélték.

A költő vállalkozása rendhagyó, szokatlan bertóki világba viszi az olvasót. Más forma, más téma, más hang és más tér–idő horizont, mint amit megszoktunk tőle. A verseket olvasva a formai sokszínűségéről híres, idősebb korában is kísérletező kedvű költői életmű eddig ismeretlen területével, mint valami lírai előszóval ismerkedhetünk meg. A szonettekkel, haikukkal operáló költő helyett A hetedik boríték Bertókja még a saját hangját kereső ifjú, aki klasszikus versformákkal dolgozik. Az érett költő filozofikus, tűnődő, tépelődő, gondolati költészete helyett a népi íróktól megszokott táj-, szerelmi és családi versek dominálnak. A bonyolultabb szimbolizmus helyett, mint valami időutazásban, hirtelen a somogyi fiatalember gondolati struktúrájának egyszerű, mégis a maga rusztikusságában tiszta paraszti világa bontakozik ki. Azt írta meg, amit akkor látott, tapasztalt. Költői világa akkoriban Sinka István, Sértő Kálmán költészete felé mutatott.

A versbozótból az ötvenes, hatvanas évek hétköznapjainak különleges atmoszférája elevenedik meg a szemünk előtt. Szinte anakronisztikussá teszi a versbeszédet. Az adott korszakot megélt korosztály által olyannyira ismert kommunista diktatúra erőszakkal leszűkített horizontnélkülisége szinte zavarba ejtően manifesztálódik a szemünk előtt. „Elvitték minden gabonánkat. / Anyám sírt, apám hallgatott. / Öcsém lopott a sajátunkból / a lónak egy marék zabot.” (Csendélet)

A verseknek kettős értékük van. Egyfelől önértékük alapján is szépek és felvállalhatóak, másfelől a későbbi nagy versek csíráit is magukban rejtik. Bertók elmondása szerint versei „…többnyire ösztönösen, úgy születtek, ahogy a járdalapok réseiből a fű kinő. Süt a nap, esik az eső, alul ott a föld, s nem számít, hogy tapossák-e, kik tapossák, ha nem gyomlálják, kapálják ki, előbb-utóbb zöldbe borítja a járdát…”. Ez az ösztönösség mint valami megfékezhetetlen benső kényszer tör fel a versekben. Úgy érezzük, hogy a fiatalság átgondolatlansága, lendülete, spontenaitása szülte a verseket. Ezeken keresztül kereste, kutatta önmagát s valódi hivatását. Ezt a keresést talán a Tanács című szonett fejezi ki a legjobban: „Nem vagy te költő, ne dédelgesd / ezt a másoknak tetsző gondot. / Ami benned rímekbe ébred, / csak igazol egy félbolondot, // aki véletlen bonyolódott / az egészbe, s mert hiú, félszeg, / kongat egy üres, régi hordót, / és azt gondolja, ez művészet. // Állj munkapadhoz, mint a többi, / vagy menj kapálni most azonnal, / senki sem fogja észrevenni, // s ha bírod szusszal, szorgalommal / tán azt is el fogják feledni, / hogy játszottál a csillagokkal.”

A kötet gerincét a Tavasz, nyár, ősz, tél ciklus adja a maga negyvenhárom versével. A falusi táj, a paraszti munka, a szerelem színei, hangulatai adják e versek jellegzetességét. A természeti képek, hasonlatok, helyszínek – a belső-somogyi táj, Vése, Nagy­atád – a pályakezdő Bertók sajátos emberi-költői világáról árulkodnak. Ha belelapozunk a tartalomjegyzékbe, ilyen címekkel találkozhatunk: Aratás előtt, Szüretelő menyecskék, Krumpliszedéskor stb. Ugyanezt idézik az ilyen és hasonló sorok, mint „Nyugodt, akár a bevetett föld” (Ceruzarajz), „Kigombolta zöld pongyoláját / a búzatábla egy hete” (Feszes meleg), vagy éppen a „Tarisznyakötő reggelen / melyik az utad, vándor?” (Fütyörésző). S ha a még kisebb egységek, a szavak szintjén vizsgáljuk a verseket, akkor is hasonló eredményre jutunk: a fa, az erdő, a kukoricaszár, a krumpli, a dűlőút, a föld, a ló, a kapa, a búzatábla, a gabona szavak kerülnek elő időről időre.

Mindezek olyan egységet adnak a kötetnek, amelyből szüzséjét tekintve csak az Ó, hatvan éve, ötven éve és a Függelék ciklusok három-három verse mutat eltérést. Az előbbiben szereplő Vése fölött, az Abban is leginkább Vése és az Ó, az a hol volt vicinális egyfajta adoráció a szülőföldnek. Bertók mintegy csokorba gyűjti azokat a dolgokat, amik számára oly fontossá tették Belső-Somogy tájait. A versek az 1978, 1988 és 2009-es dátumot viselik, s mint ilyenek már az érett költő visszatekintésének sum­má­zatát adják. Mert bár Bertók 1965 óta Pécsett él, a bertóki jelenség lényegének megértéséhez az azt megelőző ifjúkori élmények és helyszínek ismerete szükséges. Életének nem megkerülhető fórumai „Szőkedencs, Somogyszob, Csurgó, / Marcali, Nagyatád, Vése” (Abban is leginkább Vése).

A Függelékben szereplő Átok, Csendélet és Intés címűek olyan politikailag „fertőzött” versek, amelyek a kötet többi versével csak keletkezési idejüket tekintve találnak rokonságot. Hangjukat, mögöttes gondolati tartalmukat, indulatukat tekintve egy egészen másfajta világba rántanak bennünket. Ezek a legidegenebbek a megszokott bertóki hangtól. „S ti emberevő, vad kufárok, / akik miatt a föld ma átok, / vigyázzatok: a nép szavára / a föld bekapja, aki bántja.” (Intés) Bertók ezekben a versekben szinte kilép önmagából, s mint valami politikai vátesz fenyegeti, átkozza a mindent elfojtó, megfojtó rendszert és pribékjeit. „Hogy nincs tovább, előttem szakadékok, / betonfal… semmi… far­kas­fogó csapda. / Köröttem roncsok: vágyak, tervek, célok… / Átkozd meg, Isten, aki így akarta.” (Átok) Ámulattal csodálkozunk rá az általunk ismert higgadt, kiegyensúlyozott Bertók László fenyegető soraira, s alig akarjuk elhinni, hogy ezeket is ő írta. Így van ez még akkor is, ha tudatosítjuk magunkban, hogy ezek a sorok mintegy hatvan évvel ezelőtt készültek. „Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni, / hogy köszönés után nem marad ott semmi.”(Átok) A mi Bertók Lászlónkban már nagyon nehezen tudunk rátalálni erre a rendszer ellen lázadó, nagyhangú, elsőgenerációs vidéki értelmiségi ifjúra. Mert bár a börtönben töltött időt sohasem tudta elfelejteni, a hangja az évek során megszelídült. „Jövevény voltam, forgott velem / a he­nészi búcsú hintája, / pattogott díszes céllövölde. / De a munkának szárnya volt, / egymásra talált alatta / célpont és céllövő.” (Nagyatád)

A hetedik boríték különleges vállalkozás. A verseket olvasva olyan érzésünk van, mintha váratlanul előkerült volna valahonnan egy elveszettnek hitt filmtekercs, amit a régi vetítőgép segítségével újra megnézhetünk. „Forog bennem, mint vetítőgép / tekercse, az emlékezés, / idézi volt krumpli­szedé­sek / agyamba metszett képeit” (Forog a gyerekkori táj). Olyan ez a vers és a benne megidézett táj és kor, mintha ez is évtizedekkel később készült volna. Mégis, talán ezek a villanásnyi képek, amelyeket az autóbusz ablakából kitekintő ifjú költő rajzol elénk, fejezik ki legjobban Bertók László gyökereit. „Forog a gyerekkori táj, / az autóbusz ablakán át / a mozgás felém pörgeti.” (Forog a gyerekkori táj) Így lesz teljes a kép, így lesz teljes a mi Bertók Lászlónk, s válik érthetővé A hetedik boríték. (Pro Pannonia, 2012)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben