×

Végenincs történetek 10.

Az ismeretlen rajongó

Szigethy Gábor

2013 // 10
Néhány évvel ezelőtt valaki a titkárságnak címzett vaskos borítékot hagyott a Vígszínház portáján. Újságkivágásokkal teleragasztott két nagyalakú füzetet tartalmazott a csomag, és egy kézzel írott levelet.

Tisztelt Titkárság!

Megkérem Önöket, hogy ezeket a gyűjteményes füzeteket adják át Gábor Julikának. Én már nem tudom tárolni, bár szívemnek kedves emlékei, de képtelen lennék kidobni. Még 2 füzetem van, azt is elküldöm neki sok szeretettel.

Németh Lászlóné




Nem sokkal később megérkezett az újabb küldemény, az ígért két füzet, ismét néhány soros levél kíséretében.

Tisztelt Titkárság!

Kérem, hogy ezeket a füzeteket is adják át Gábor Julikának. Ezzel lezárult életem egyik legszebb és legizgalmasabb korszaka.

Köszönettel


Németh Lászlóné




A múlt század hatvanas éveiben egy akkor fiatal lány négy testes füzetet teleragasztott újságkivágásokkal, fényképekkel, színházi szórólapokkal, szereposztásokkal. 1968. január 2-án nagy levegőt vett és – ma már kideríthetetlen: hol és hogyan – a csodált színésznőt arra kérte: írjon valamit gyűjteménye első oldalára, vagy…

Ruttkai Éva – elképzelem – kézbe vette, lapozgatta a füzeteket, mosolygott, meghatódott, aztán hol itt, hol ott, ahol a képek között helyet talált, írt néhány sort az újságkivágások mellé.

Címlaptöredék a Film Színház Muzsika 1966. szeptember 16-án megjelent számából kivágva: Ruttkai Éva és Bitskey Tibor – Zilia és Agárdi Péter – Heltai Jenő A néma levente című darabjában. A kép mellett Ruttkai Éva kézírása, a Heltai-mű szállóigévé lett négy sora:

Derű és nyugalom
Parányi házban.
Az élet szép!
Tenéked magyarázzam?!


A következő oldalakon újabb és újabb fotók, és Zilia-Ruttkai Éva arcképe mellett újra négy sor kézírás, megint egy hangsúlyos idézet:

Én… én… tudom.
Legyőzött és elestem.
Érte halok meg –
És én ne szeressem?!


Száz oldalon át sorjáznak a színházi előadások hangulatát felidéző, filmek magával ragadó pillanataira emlékeztető, a színésznő magánéletének apró titkait felvillantó képek és akkoriban trafikokban kapható bájos mosolyú, bűvölő tekintetű sztárfotók. Az egyiket – filmszerep: Kabók Kati színésznő a Butaságom történetében – Ruttkai Éva aláírásával hitelesítette.

És az éppen akkor játszott nagyon kedves szerep, Ellen – Schisgal Szerelem, ó! című komédiájában – fotója mellett ismét kézírással néhány soros idézet:

Ha egy nő soha nem szeretett – abban nincs semmi tragikus –, megmaradnak az álmai, de amikor a szerelem üres, cinikus érzéssé kopik, figyelni, ahogy kicsinyességbe és gyűlöletbe csap át – ez az, ami egy nőt tönkretesz, elveszti az álmait.

Vajon amikor a rajongó fiatal lány elolvasta a Ruttkai Éva által írott sorokat, csupán örült, hogy ennyi sok kézírása van a csodált színésznőtől, vagy elgondolkodott azon, mit is üzen neki e néhány sorban az életében már sok mindent látott, sokat tapasztalt, sok mindent megértett színésznő? Németh Lászlóné – aki természetesen (a számomra örökre ismeretlen) leánynevén mutatkozott be Ruttkai Évának –, amikor (talán váratlanul) betoppant a színésznő öltözőjébe, találkozhatott az éppen ott tébláboló kamasz lánnyal, Gábor Julikával. Idő múltával a rajongó, auto­gramkérő fiatal lányból Németh Lászlóné lett, Julikából Júlia, de Németh Lászlóné emlékezete ma is úgy őrzi feleségem nevét, ahogy akkor, 1968-ban szólította édesanyja Júliát.

Eltelt negyven év.

Németh Lászlóné egyszer csak úgy érezte: ifjúkora boldog rajongásának emlékeitől meg kell szabadulnia.

„Én már nem tudom tárolni.”

Elképzelhető: megszűkült körülötte az élet, kisebb lakásba költözött, búcsúzott sok helyet foglaló öreg bútoraitól, poros könyvektől, rég nem hordott ruháktól, a szüleitől örökölt nagyszekrénytől, amelynek alsó polcain élete számtalan emlékét, titkát rejtegette.

De – gondolom – ez a négy füzet nem a szekrényben foglalt el túl sok helyet.

A délutáni csendben – elképzelem – üldögélt kedves karosszékében, kávéját kortyolgatta, lapozgatta a régi-régi füzeteket, merengett, hogy is volt, ami régen volt, amikor bekéredzkedett Ruttkai Éva öltözőjébe (ott ült a pamlagon Julika?), és kicsit megszeppenten a művésznőt arra kérte, dedikálja a füzeteibe ragasztott fotókat. Aztán a dedikált, beragasztott fényképet – értékes ereklye! – kivágta a füzetből, és egy másik lapra fotósarokkal illesztette be; ha úgy adódik, kivehető, visszatehető, mutogatható… Rég volt.

Németh Lászlóné – kiürült a kávéscsésze – nézegette a fényképet, Ruttkai Éva aláírását, talán arra gondolt: Gyerekség! Talán arra: Istenem, de szép volt!

Az első levél tanúsága szerint úgy érezte: „képtelen lennék kidobni”. Érthető. Nehéz megválni attól, amit nem tudunk elfelejteni. A második levél mintha megfejthetetlen titkot rejtene: „Ezzel lezárult életem egyik legszebb és legizgalmasabb korszaka.”

Mikor zárul le életünk „egyik legszebb és legizgalmasabb korszaka”?

Németh Lászlóné 1970 után már nem vágta ki és ragasztotta be az újságképeket újabb és újabb füzetekbe. „Lezárult” élete egy korszaka: rajongó kamasz lányból felnőtt nő lett. Színházba járt, férjhez ment – de már nem gyűjtötte Ruttkai Éva fényképeit.

Vagy negyven év múltával érezte úgy: ha megszabadul ifjúkora emlékeitől, akkor zárul le – jelen időben! – élete egyik legszebb és legizgalmasabb korszaka? Az volt élete legszebb és legboldogabb korszaka, az a néhány év, amikor vagdosta az újságokat, ragasztgatta a papírlapokat, és nap mint nap farkasszemet nézett Ruttkai Éva csillogó tekintetű fényképeivel? Vagy az a negyven év, amíg fontos volt számára, hogy őrizgesse, időnként elővegye, nézegesse boldog ifjúsága „gyűjteményét”, emlékét?

Amikor a hatvanadik életéve körül bolyongó Németh Lászlóné elküldte ezeket a füzeteket Ruttkai Éva lányának, és sem lakáscímet, sem telefonszámot nem mellékelt a küldeményhez (tehát fontosnak tartotta, hogy ismeretlen és elérhetetlen maradjon), vajon emlékeitől búcsúzott, vagy az élettől?

Németh Lászlóné életében a harmadik évezred első évtizedének végén valami befejeződött, véget ért. Mi történt vele azután, hogy 1970-ben vagy 2008-ban lezárult élete egyik legszebb és legizgalmasabb korszaka? Valószínűleg sohasem fogom megtudni. De életének egy boldog titkát megosztotta feleségemmel és velem: valamikor rajongva imádta Ruttkai Évát, és őrizte a csodált-csodás színésznő talizmánként emlékezetébe rögzült szavait:

Köszönöm, hogy így szeretsz.
Kívánom, hogy mindig szeressenek, amíg élsz. 1968. I. 2.


Ruttkai Éva

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben