×

Piros-fehér-zöld

Tari István

2013 // 10




Hódi Sándornak



PIROS

Surrog a malomkő

Halkan surrog a malomkő: nagy és drága kő az, kb. hétezer márkába kerül, többe, mint amennyit ez a ház ér, melynek alsó épületében forog, ahol az agyonmeszelt gerendákra és falakra finom piros por rakódik.

Nézem a falak repedéseibe, a meszelés rücskeire rakódott vörös port, a fűszerpaprika porát – és ki kéne hagynom a ziccert. A két világháború között vidékünkön a paprika a magyarság jelképe volt, a magyarságot testesítette meg azoknak szemében, akik nem ismertek bennünket, akik féltek tőlünk. Akik a trikolór zöld színétől is viszolyogtak; ezért kényszeríthették egyik amatőr színtársulatunkat is arra, hogy színpadi díszletük fáinak leveleit fessék át zöldről kékre.

Igen, felénk egy ideig még a fák levelei sem lehettek zöldek! És a paprikáról sem lehetett hátsó gondolatok nélkül szólni. Hogy a falakra, no meg az emberek belsejében lerakódó vöröset már ne is említsem.

Ki kéne hagynom a ziccert – gondolom‚ hisz az egyik közeli faluban épp Ziccer néven alapítottak szellemi köztársaságot a behívóparancsot megtagadó, békeszerető fiatalok, akik összejöveteleikkel a háborúellenes megmozdulás egyik központjává váltak. Ki kéne hagynom a ziccert, melytől már mozdulni sem lehet, még egy paprikaőrlést sem nézhet végig nyugodtan az ember! Pedig ezt a paprikaőrlést én nyugodtan végig szeretném nézni. Ezért kísértem el ide egyik ismerősömet.

Némán állok tehát a malomkő surrogásában, a paprikamalom molnára pedig időnként a szitáló őrlemény alá tartja kézfejét, azon jobban érzi, melegszik-e a vörös liszt.

– Nem szabad leégetni – bök a molnár a forgó kő felé. – Háromszázas fordulatszámú – teszi még hozzá fontoskodva, hogy érezzem, szakemberrel van dolgom, amiben eszembe sem jutott kételkedni. – Mert az én apám se tudja azt, hogy milyen jó fia van – vált témát hirtelen. – Nem vagyok én különb, mint az a másik, időnként én is megiszom a magamét. De iszákos nem vagyok! És azért csak mentem valamire ebben a nyomorult életben. Csak mentem előbbre, és az apámék nem akarják megtudni azt, hogy milyen fiuk van.

– Nézze – szólalok meg végre én is halkan és nagyon határozottan –‚ az ember azokra haragudhat a legjobban, akiket szeret – állapodik meg tekintetem a haján. A haja már vöröses árnyalatban játszik a rárakódó paprikaliszttől. Hálásan pillant rám.

– Borzasztó rossz földjeink vannak – szólal meg kisvártatva. Nem panaszkodni akar ő, csak a tényeket ismerteti. – Ezeken a szikes földeken csak a paprika terem meg, esetleg a dohány. Mi, a mi falunk a paprikára szállt rá. Mi a paprikából tanultunk meg élni. Tudja-e, hogy pillanatnyilag a mi paprikánk a világ egyik legjobb paprikája?

– Magyarország világelső?

– Az biztos, hogy Magyarországon csinálták a legjobb paprikát, ezt nem kell elfelejteni, ám a legújabb fajták gyorsabban romlanak, romlandóbbak a mieinknél. No, ne mondjam azt, hogy mi termeljük a világ legjobb őrölt paprikáját, de uram, mi világszínvonalon termelünk – nyúl a nagyobb kanálért, túrja szét a fűszerpaprika-őrlemény magasodó kúpját a ládában.

– Amit mi csinálunk, az világszínvonal – tör föl belőle nagyon mélyről. – És mégis állandóan besúgjuk, eláruljuk egymást – folytatja.

– Azt is világszínvonalon csinálják – kapom el a tekintetét.

Fanyar mosollyal nyugtázza. Arcát belepte már a leheletfinom vörös lepel. Mindkét keze könyékig vörös.

– Ebben a kicsiny faluban legalább ötven paprikamalmot össze tudnék számolni. Engem is följelentettek már a malom miatt. Nagyon irigyek az emberek, de itt csak arra a legirigyebbek, ami a paprikával kapcsolatos. Másra nem. Tudja maga – markol bele a paprikalisztbe, viszi az ajtó világossága felé, nézi meg a fényben –‚ hogy mennyit kell ezért az egy marék paprikáé’ dógozni? Nem hiszem, hogy tudja! – folytatja, meg se várva a válaszom. – És mi, akik megtermeljük, ahelyett, hogy összefognánk, inkább kitolunk egymással. Szinte csak abban versenyzünk, hogy melyikünk adja olcsóbban a törött paprikát. Hányszor mondtam már, hogy fölszámolom ezt az egészet! Mert a paprika tönkreteszi az embert. A törött paprika törődötté teszi az embert. Belülről töri össze, belülről teszi törődötté – fogdossa a levegőt. – Ez a helyiség itt tele van nagyon finom paprikaporral. Mi azt nem is érezzük, de a tüdőnk megtelik tőle. És egy idő után törődötté válik a paprikától az ember. Jaj, nem lehet ebből meggazdulni. Az apám is szegény emberként hagyta abba a munkát – lapátolja a ládából egy műanyag zsákba a vörös port. – Harmadszor is át kell engedni a kövön – ellenőrzi ujjai hegyén a liszt durvaságát, majd egy marék paprikát a láda belső falához csap. – Még nem ragad annyira, amennyire kellene, még nem áll össze, még nem elég finom szemcséjű. Látja, minél tovább őröljük, annál több lesz belőle. Szemre annál többet mutat.

– Erről jut eszembe, hogyan lehet megszaporítani? – vinnék némi huncutságot beszélgetésünkbe.

– Úgy lehet a legjobban megszaporítani, ha eladás előtt szétteríti az ember egy gereblyével. Olyankor teleszívja magát nedvességgel. De attól a paprikától gyorsan meg kell szabadulni, mert az nemcsak több lesz, hanem penészes is lesz – részletezi komolyan, szakértelemmel. – Mondom, az én apám szegényen kezdte, és szegényen is végezte, mert világéletében becsületes ember volt. Nem gazdagodott meg a paprikából. Nem épített belőle házat.

– Bizonyára a viszonteladók építettek belőle házat – jegyzem meg.

– Hát azok! – vörösödik még jobban bele a paprikától már amúgy is vörös fiatalember. – De mi jobban szeretjük azt, ha ők viszik el a hasznot. A viszonteladók – csóválja fejét. – Ahelyett, hogy a termelőké lenne a haszon, itt a kupecoké. Itt mindig is a kupecoké volt a haszon. Mondom, uram, az apám nagyon szegény emberként hagyta abba.

– De a lelkiismerete legalább nem furdalta.

– No, látja, ez az – mosolyodik el először. – Hát erről van szó! – ellenőrzi újból a pergő paprikaliszt hőmérsékletét.

Most fogad szívébe.

FEHÉR

Fehér folt

Hosszasan készülődünk.

Hosszasan tervezgetjük utunkat Muzsikus szülőföldjére.

Nehezen indulunk meg. Nyilván nem véletlenül…

Más ország az – mondják rá még ma is, legyintve.

– Tán rühelled azt a fészket, ahonnan származol? – ingerelem időnként Muzsikust, aki gyakran beugrik hozzánk. – Együtt élsz a nagyszüleiddel, és nehezedre esik a velük való beszélgetés? – hergelem. Olyankor mindig szúrós szemmel néz rám. – Előcsalhatnád emlékezetükből kedvenc dallamaikat, megénekeltethetnéd őket. Semmit sem tudunk arról a világról, annak a világnak változásáról, alakulásáról – nyösztetem. – Még a népzenészek térképén is fehér folt a szülőhelyed. Ott már nem gyűjthettek, oda már nem mehettek kutakodni az anyaországi néprajzosok, akik talán az átlagnál többet sejthetnek arról a nálunk dúló és fene nagy szabadságról.

A nyolcvanas évek végéig felénk még az anyaország szó használata is bűnnek számít. Attól függ, hogy ki, no meg: milyen szövegkörnyezetben használja. „Nekünk itt van az anyaországunk, csak ez a hely lehet az anyaországunk, ahol élünk!” – okítja ki habzó szájjal kisebbségi nézőit az egypártrendszer televíziónak nyilatkozó kisebbségi – ahogyan azokban az években nevezik: nemzetiségi – írója.

Jól megfizetik még akkoriban az árulást…

Aztán az egyik verőfényes őszi napon, hosszú körülményeskedés, egyeztetés után, nagy nehezen megindulunk.

Át a Tiszán, át az egykor legmagyarabbnak tartott folyónkon, mely az utóbbi néhány száz évben többször volt már határfolyó! Nálunk szinte mindenki Bánátnak nevezi a Bánságot, az egykor ott élt svábok, németek, illetve szerbek által használt elnevezés hatására, amibe – talán? – belejátszhat egy kicsikét, egy picurkát – pestiesen szólva: egy hangyányit – a bánat szavunk hasonló hangzása.

Ó, a rímek! A rossz rímek is megszervezhetnek valamit, ne nevezzem azt versnek! A rossz rímek is összehozhatnak, kiugraszthatnak fontos gondolatokat: egészen érdekesen társíthatnak. Erről, no meg a bánságiak létélményéről – mióta halogatom ezt is! – Hódival kellene beszélnem, erről talán Hódit is beszéltetnem kéne, a nagy délvidéki önáltatás felkészült szakértőjét. Az ő faluja felé tartunk éppen, ott állunk meg, a román határ közelében.

Elég csak a térképre néznünk, mindegyik fontosabb út Temesvárra vezet.

Temesvár hosszú időn át ennek a vidéknek szellemi központja volt. A levágott végtagok meddig kaszálnak, kaszálhatnak? – bukik ki belőlem a költői kérdés.

Fantomfájdalmak, történelem…

A hiányzó végtagok viszketése, sajgása meddig tarthat?

Miért is maradt meg bennem oly tartósan annak a tamásfalvi öregasszonynak a hadonászása, aki a nyolcvanas évek elején óriási beleéléssel mesélt nekem fiatalságáról, arról a kofahajóról, mely a temesvári piacra szállította valamikor a Béga mentén élőket, árujukkal együtt? – Tiszta időben látjuk Temesvár fényeit – magyarázta lelkesen. És arra a váratlan kérdésre: mikor volt Temesvár a legvilágosabb?, gondolkodás nélkül rávágta: amikor bombázták!

Hódi falujában, Kisoroszon hallgatjuk a falu mindenesét. Egymás után szívja cigarettáit, jó büdös a Lord füstje. Nem iszik, ezt többször hansúlyozza. Láthatóan örül fölbukkanásunknak, készségesen töltöget abból a pálinkájából, mely tizenvalahány esztendős törköly, nyilván még a nagyapóé volt, mosolyog hozzá bólogatva, barátságosan. Naprakészen vizsgázik előttünk faluja helytörténetéből. Az udvarában látott szódásüvegek foglalkoztatnak. Kérdem tőle: ezt a videoklubot a fia tartja? – Igen, a családi ház utcai szobájában van a klub. Télen jó a forgalom – magyarázza. – Télen egész jó, nyáron alig van mozgás, inkább csak a szerbek jönnek, ők mentik meg a nyári időszakot.

Azoknak a gyerekei, akik telepesként beköltöztek az elűzött svábok, németek házaiba, akik beköltözésük után inkább az előnyjogaikból élnek, mint a tisztes munkából; akik abból élnek, hogy szerbek, és hazafias teendőket látnak el azzal, ha felgyorsítják a maradék magyarság beolvadását – gondolom.

Bánság legjobb földjein – szakértőik értettek a talajelemzéshez! – éltek a németek, akik a török kiűzése után elsőkként lakhatták be ezt a vidéket. Többet, sokkal többet kéne tudnunk az életükről, az elűzésükről, a kisemmizésükről. És azokról is alig tudunk valamit, akik elűzték őket, akik a helyükbe érkeztek. Foglalkoztatta-e őket életük ama nagy fordulata? Mit gondolhattak azokról, akiknek a házaiba beköltöztek? Mivel, milyen magyarázattal oldották szorongásukat? Esetleges honvágyuk mit kezdhetett az alföldi vastag porral?

Hogyan viszonyultak a magyar őslakosok a jövevényekhez? És a szerb őslakosok?

Betelepítések alkalmával hogyan működik a sorsközösség?

Kérdések, mennyi megválaszolatlan kérdés!

Mennyi igazinak tűnő, megválaszolatlan kérdés… Mintha csak ezeket a megválaszolatlan kérdéseket érlelné egyre nagyobbá, súlyosabbá ez a körülöttünk vibráló őszi verőfény.

– Bánság 1941 tavaszán német kézre kerül. Mi, bánáti magyarok már akkor se köllöttünk. Leírtak bennünket – mesélte nekem könnybe lábadt szemmel egy huncut szemű, rángó szájú zenész. – A Tisza volt a határ, a Tiszán meg áthallatszottak azok a gyönyörű nóták, a parádézó magyar hadsereg nótái: „országúton mennek a katonák, jaj de szépen fújják a trombitát!” – mesélte hatalmas kézfejét arca előtt lobogtatva, rángó szájjal, elfúló hangon.

Közben leül közénk a mindenes fia. Testes fiatalember, valami nehezet emelhetett, nehéz fizikai munkát végezhetett, mert arcából kiszökött a vér, remegő, sárga arcbőrét nézegetem lopva, míg apja hosszan ecseteli, mennyire gazdag falujuk művelődési élete. Fia segédletével elsorolja műkedvelő társulatuk bemutatott darabjainak címét. Megígérem neki, hogy hamarosan fölkeresem. Markáns egyéniségnek látszik. Ezeken a markáns egyéniségeken múlik minden, ők a megtartó erőt, a reményt testesítik meg környezetükben: közösségteremtő erejük értéke fölbecsülhetetlen! Ők tartják meg falvainkat, településeinket, nélkülük szétesnek, leépülnek közösségeink. Versecre is készülök, a fehértemplomi magyarokat is szeretném közelebbről látni, megismerni; sokkal többet kellene róluk tudnom! Föl kellene tárnunk, meg kellene valahogyan örökítenünk, míg nem késő, az egykori művelődési élet nyomait is.

.

Nyomokat megörökíteni ott, ahol szinte minden a nyomok eltörlését szorgalmazza.

Ahol szinte minden tevékenység a nyomok fájdalommentes eltüntetésére irányul.

A fehér foltok kifehérítésére…

Bertával, mert így hívják vendéglátó útvezetőnket, autóba ülünk, Csernyére megyünk, ő vezet el bennünket Rezső bácsihoz, akit Rudi bácsinak szólítanak. Rudi bácsi cigányzenész – mondják róla: kiváló prímás! –, barátságosan ültet le bennünket konyhájukban; szemét figyelem, mennyire látványosan csillog annak fehérje sötétebb arcbőre árnyékában. Felesége nagyobb hangú cigány asszony, eleinte bizalmatlanul méreget bennünket, párja alkalmi vendégeit. Röviden időzünk náluk, előbb még a szomszédos faluban, Tóbán kell találkozót megbeszélnünk a kontrással, ahonnan Bertát hazaszállítva térhetünk csak vissza Csernyére.

Magyarcsenyére ugyebár, melynek szerbül Nova Crnja a neve, ami tükörfordításban (nova = új) Újcsernyének fordítható. Még a magyar többségű települések szerb elnevezésével is azt kell (megújuló életkedvvel?, netán rossz lelkiismerettel?) valahogy az őshonos magyarság tudatába ékelni, sulykolni, hogy újonnan érkezett népcsoportnak, hogy jövevénynek számít a jelenleg hatalmat gyakorlók, közülük a legújabban, a pár évtizeddel ezelőtt telepítettek szemében is.

Rudi bácsi már felhangolt hegedűjével vár bennünket. Bal kezének kisujja elnyomorodott. Gyerekként a háború után éles töltényekkel játszott.

– Valamelyik harcoló fél hagyta maga után szanaszét azokat a töltényeket, melyek igen sok gyereket sebesítettek halálra, tettek rokkanttá. Én tartottam a golyót, a barátom meg szöget ütött bele.

– Mikor muzsikált utoljára éjjelizenét, szerenádot?

– A hatvanas években még ment egy kicsit, azóta egyáltalán nem megy. A múlt éccaka főkőtöttek, ugye, itt alszok az ablaná’. Hallom én, hogy zörög meg kijabál valaki: Rudi bácsi! Rudi bácsi! Ki lehet az? Kimék, főgyútom a villant. – Te vagy az, Jóska? – Én há’, kejjen fő! – aszongya. – Rudi bácsi, kejjen fő gyorsan, megyünk halászni. – Hova mennénk? Nem készűtem fő rá, szoktam én halászni is, meg két óra van, nem is készűtem fő rá. – Nem úgy – aszongya –, hegedűve’ megyünk halászni. Aztán e’mentünk abba a privát kocsmába. Oszt reggelig, reggel hatig muzsikálgattam nekik. Nősek vótak. Egy szál hegedűvel, magam húztam. Nincs itt más hegedűs. Ezek a dudások vannak, meg egy zenekar, szaxofonnal, harmonikával, akkó van még egy gyerek, villanyorgolyával, ők járnak lagzikba, de kocsmába’ mán nem muzsikál senki. Eljegyzésekre is jártunk. Én még ezüstlakodalomba’ is vótam, többe’ is. Azelőtt a disznótor vót még egy nagy ünnep! A disznótorra is zenét fogadtak. Ittak-öttek, boroztak butykosszámra. Aztán: házszentelőn is vótam. Meg körösztölőn… De a főszabadulás után nem nagyon ment a vallás. A szavazások alkalmával összeszedtek bennünket, meg a pléhzenészeket is, a tamburazenekarokat is. Egyik zenekar ment arra a faluvégre, mi a másikra, vonultunk az úton, muzsikáltunk, a helyi hatóság e’rendelte a községházán. No, ebbe vótam, a szavazók buzdításában mi is részt vettünk.

– Megfizették?

– Italt hoztak, fizetésrű szó se lehetett. Ugye, mi nem is mertünk kérni semmit! „Föl vörösök, csak előre!”

– Átmuzsikálták az éjszakát, hogy birták ki?

– A régiek borsos pálinkát ittak. Én is fogyasztottam italt, de a lakodalomban nem szabad berúgni. Munka közben két-három pálinkát ittam, egy kis reflexnek. Éjfél körül kezdett ragadni az embernek a szeme. Melegség, por, füst, azelőtt azt a parasztdohányt szíttuk, de hát fiatal vót az ember, kondíciója is vót, ma mán nem menne úgy. Utóljába mán, amikó hazaértem, nem birtam elalunni! Fő vótak korbácsolva az idegek. Sokféle vendég van. A régi lakodalmakban lefektették a zenészeket, de én azt nem csiná’tam. Nem nagyzótam. Mijé tegyem tönkre azt a kis, szegényes ruhámat? Nyújthattak bármit, nem fogadtam e’. Hát. Az mán nem mulatás. Az mán gőg, lenézés, én így gondolom. Itt a környékben kísérleteztek ilyesmivel. Volt velünk néhány magyarországi énekesnő is, a vállalat hozta űket, egy rövid ideig az is szabad vót, aztán beavatkozott a SZÍZ [önigazgatási érdekközösség], és a magyarországiak többé nem jöhettek. A mi bandánkban egyformán osztottunk el mindent. A hányópénzt is. Pihenésképpen én is bőgőztem néha, az ujjaim jobban feküdtek a húrokra… Általában a szegényebbek mulattak jobban. Azoktól jobban lehetett keresni, ha mulattak. Valahogy kedvesebben is, bánatosabban is, meghatóbban is csiná’ták. A szegényebbek, ha nem vót nekik, azé’, ha meg vót nekik, akkó örömükbe’ mulattak. Akik egy kicsit jobban á’tak, azok mán fircangóták az embert. Ital fölött, ennyi év alatt, sok minden megesik. Tóbán egy pincér, be vót rúgva, az vágott bele a hegedűmbe, mindjá ki is jött a nyaka. Tíz-húsz napi napszám vót a legnagyobb keresetünk. Legemlékezetesebb az a lagzi vót, amikó egy családná’ két férfi nősűt. Cérnára fűzték fő a pénzt, oszt a nyakunkba tették… Böcsületes vótam, kerűtem az összetűzést, engem nem ütött meg senki ez alatt a harminc év alatt. Senkivel se vesztem össze. Finom úton intéztem: várjá’, barátom, le tudtam csillapítani a helyzetet. Azt nem szerettem, amikó mutogatta valaki a pénzit. Sokszó e’hangzott a húzzátok, cigányok! Bálban lefoglalták a zenekart, nőválaszt csiná’tak a fiúk. Muzsiká’tam paplakodalomba’ is. Az vót a legnagyobb élményem: négyszáz személy a sátorba’, dupla terítés, elő a szent dógok, az idős papok ott űtek, szentképek a tányérokná’, én meg húztam: piros pünkösd napján imádkoztam érted. Élvezték, én is élveztem. Éjfél után a fiatalság elkezdett inni, piros bor vót, egyszerre mondták: Le-ve-le! Egyszerre itták ki a poharukat. Ismertem a főszentelt papot… Legrosszabb a téli muzsikálás vót. Kesztyűt nem haszná’hattam. Ha az ember egész éccaka basavel, kihordja az ujjait a hangszer.

– Temetéseken mit muzsikáltak?

Rudi bátyánk álla alá teszi a hegedűt, és rázendít, mire a felesége az ajtó előtt jajveszékelni kezd, hangosan tiltakozva.

Tizenegy körül búcsúzunk el tőle. Mielőtt kilépnénk az éjszakába, megmutatja személyi igazolványát, keresztnevénél ez áll: Reže.

Sűrű éjszakában érjük el Muzsikus rokonságának közeli faluját, mely búcsúra készül, már áll a körhinta, flipperek villannak meg autónk fényében. Szent Rozália a falu templomának védőszentje.

– A Sógor már ledőlt, nyilván elpilledt a pálinkázgatásban, mindjárt föl is rázom – ügyködik Muzsikus nagynénje, hiába tiltakozunk.

Sógor fokozatosan és előttünk tér észhez. Gumiarca van. Ráncait roppant változatosan táncoltatja derűs képén. Képtelen műfogsort viselni, nem érzi vele az ízeket. Csak egy alkalommal, egy esküvőn – ahol násznagy volt – viselt műfogsort. Konyakkal és pálinkával kínál. Törkölyt iszunk. Túl gyakran töltöget, lassítanám, erre mondja: hát a kacsa alá megy, a kacsasült minden szeszt fölszív, hiszen még kacsasült is vár ránk. Felesége boldogan terít, akitől időnként elveszi a szót, ami nem nagyon zavarja az asszonyt, megszokta már a leintéseket. Eszegetjük a kacsát, fröccsöt iszunk rá. Muzsikus telhetetlenkedik, még kávét is főzetne, leszavazzuk, éjfél után nem kéne annyira élénkítenünk a hangulatot. Dohányozni a ház hátsó helyiségébe megyünk, a padláslétra és a pincelejárat mellé, a kártyabarlangba. Vasárnaponként abban a barlangban verik a lapot a kártyázók. – Néha alig lehet benne látni, akkora köd szokott lenni – jegyzi meg a feleség. Harapjuk a füstöt, falvaink elöregedéséről beszélgetünk. Aztán átvezetnek bennünket a ház első részébe, a tisztaszobába, ahol vetett ágyak várnak ránk. Nagy, berendezett szobákat mutogatnak, melyeket csak ritkán használhat valaki. Gyerekek berámázott fényképei a tapétás falakon, megörülök az ötvenes években még fából készült kombinált, politúros szekrénynek. Aztán ágyba bújunk. Már egy óra is elmúlt, nem jön álom a szememre. Sógorék hálószobájában a televízió képernyőjének fénye hunyorog. Szombatonként éjfél után pornófilmeket sugároz az állami televízió. Hétvégenként ezek a pornófilmek, hivatalos nevükön: erotikus filmek tartják ébren a lassan elöregedő lakosság fantáziáját. A valódi kalandra vágyóknak a közeli román határ váratlan megnyitása kedvezett ebben az évben. Ahogy mesélik, a forradalmi áradatban átruccanó, külföldinek számító leányok és asszonyok a környék kukoricásaiban, nem sokat kukoricázva és elég otthonosan mozogva, már három pirosért enyhítettek a kanos görcsökkel viaskodók, a tévelygő kíváncsiak, a házasodni még alig akarók baján.

Reggel álmom mély gödrében talál rám a pálinka illata.

A helyi szokásoknak engedelmeskedve pálinkával kezdjük a napot. Éledezésünket látva a ház asszonya is kolbászt kezd szeletelni, kolbászos tükörtojást készül sütni a kártyabarlangban. Míg a reggeli készül, megtekintjük a rendben tartott nagy gazdasági udvart. Anyakocák, malacok, marhák, csillogó állati tekintetekben tükröződnek a reggel fényei. Sógor átszellemülten magyaráz, mutogatja állatait. Fia a disznóólat takarítja, éppen a híg trágyát söpri rakásba, amikor odaérünk. – Ez is szakma – szól mosolyogva. – Valakinek ezt is köll, ezt is muszáj csinálni – teszi hozzá, mintha röstelkedne.

Aztán asztalhoz ülünk. Látom, a ház asszonyát még mindig foglalkoztatják tegnap esti beszélgetésünkben falvaink elöregedésére, fiataljaink elköltözésére tett rosszalló megjegyzéseim. Kivárja az alkalmas pillanatot, akkor szólal meg.

– Nem akarok én senkinek se hazudni. Mert önmagának hazudik, mert önmagát csapja be az ember! Mink vagyunk a bűnösök. Mink vagyunk azé’ a leginkább okolható, a legnagyobb felelősök, hogy a mai fiatalok nem akarnak dógozni. Mert ahogy az a jószág a jászolhon van kötve, úgy vagyunk mink a jószághon kötve. A jószágot nem lehet napokon át magára hagyni. A jószágtól nem nagyon lehet kimozdulni, még egy hosszabb lakodalom is gondot okoz. Mink követtük el a legnagyobb hibát, hogy mán kiskoruktól fogva nem szoktattuk munkára a gyerekeinket. Mert azt hittük, hogy jobb lesz nekik. Mert azt akartuk, hogy jobb legyen nekik…

– Elhitték azt, hogy úgy is jobb lehet a gyerekeiknek, ha szülőként megtagadják magukat?

– Igen, azt hittük, hogy akkó teszünk jót a gyerekeinknek, ha hagyjuk, hogy tébláboljanak, ha hagyjuk, hogy tétlenkedjenek. Ezt mi a Tito marsallnak köszönhessük. Tőle tanultuk a nagy lábon élést!

Némán bólogatok: itt a fordulópont. Hány évnek is kellett eltelnie ahhoz, hogy a megdicsőült hóhér helyére kerüljön, hogy a már tíz éve halott hóhérról szabadon szóljanak abban a környezetben is, ahol addig nyilvánosan csak dicsérni merték?

Otthon lejegyzem a dátumot: 1990. 09. 02.

ZÖLD

A természet székesegyházában

Mellemet zuhatagok dübörgése feszíti. Zubbonyom teleszívja magát az erdő érett illatával. Megrészegülten habzsolom én is a vízportól friss levegőt.

Ámulatomon szivárvány könyököl.

És bandukolok a vízesések leomló függönyei között, a természet hepehupás, gyökerekkel átszőtt színpadán. A taps persze nem csattan föl: a habzó, bukdácsoló mutatványokért itt nem jár taps. A közönség inkább magába száll, és szótlanul figyel. Mindenen megakad a tekintete. A vízbe dőlt fák törzsén ugyanúgy, mint a tófenék háborítatlan világán, melyet nem kavar föl, érintetlenül hagy a halak átsuhanó árnyéka.

A bomlás is oly ünnepélyesnek, méltóságteljesnek mutatkozik itt, ebben a szemérmetlenül áttetsző világban, hogy tőle élni támad kedve az átutazónak, új életet kezdeni, más szemlélettel, vadonatúj szenvedélyekkel.

Itt-ott aprópénz szikrázik a vizek alján. Babonás, a pénztől átmenetileg szabadulni vágyó kezek hullajtják zörgő érméiket a tófenék imazsámolyára. Bizony, a természet székesegyházában! Környezetszennyezés – pillantok a bársonyos fenéken nyugvó, az arany és ezüst csillogását idéző fémdarabkákra, melyek értéküket veszítve oly szánalmasnak tűnnek. Egy másmilyen, egy oda nem illő, kierőszakolt rend kegyvesztett megtestesítőinek bizonyulnak.

A legnagyobb zuhatag előtt lépcsőzetes emelvény a fényképezkedni óhajtók számára, akik a lezúduló vizet háttérnek kívánják látni emlékbe készülő arc- és csoportképeiken. A természet robaját is vigyétek magatokkal a szívetekben – pillantok azokra, akik épp az önfeledt csoportos mosolygást gyakorolják a kattogó masinák előtt.

És nem tudok szabadulni ettől a hatalmas békától, mely a törvény által védett, kristálytiszta vízben napozik. Néha mozdul csak, mozdít lábain.

– Akkora, mint egy ház – szólal meg anyanyelvemen egy fiatalasszony a hátam mögött, a gyerekének mondja, aki szörnyülködni kezd.

A mi békáinkra gondolok.

A mi békáink sokkal zavarosabb vízben élnek. És jól érzik magukat a mocsárban, a világoszöld békalencse, az alattomos hínárok között. A bűz sátra ad nekik otthont. Számukra a mocsok olyan természetes, mint amilyen természetes ennek a békának itt a tisztaság. Nem tudnak egymásról, a sajátjukén kívül nem ismernek más életteret.

Eljátszadozom a gondolattal: mit szólnának a mi békáink ehhez a tisztasághoz. Fuldokolnának, gyötrődnének-e benne, mint ahogy a szutyokhoz szokott emberek is oly rosszul érzik magukat, gyötrődnek, fuldokolnak a tisztaságban.

És mit szólna ez a pöffeszkedő béka, ha a mi mocsarainkban, a bűz sátrában kellene folytatnia életét? Lázadó lenne belőle, aki tele szájjal kuruttyolna a tisztaságról? Esetleg viselkedésével éreztetné: máshová tartozik ő‚ másmilyen világ az ő világa? Vagy csak tudomásul venné a tényeket, a megváltozott körülményeket? Azt, hogy másképp is lehet élni.

Akik nem ismerik a tisztaságot, azok számára a piszok a legtermészetesebb valami. Az öröm forrását jelentheti. A boldogulást.

Még az a szerencse, hogy a békák nem tudhatnak erről a két világról. Ez összetartásuk titka? Tessék csak odafigyelni a brekegésükre: lényegében mindannyian ugyanazt mondják. Vagy mégse?

Megrendülten bámulom ezt a békát. Fülem zuhatagok zajával telítődik. Pillanatok alatt bújok ki gúnyámból, vetem magam az áttetsző vízbe. Úszni is elfelejtek.

Mert inni akarok csak.

Inni, inni…

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben