×

A málnárul és egyebekrül

Halász Margit

2013 // 10
Egy szimpla őszi napon egy nagy köteg csemetével állított be hozzánk nagyanyám. Szemében soha nem látott lelkesedés csillogott. Ezt itt, ni, mind elültetem, mondta. A szüleim kérdően meredtek rá. Nekem már nincs veszítenivalóm, magyarázta. Nekem már minden nap ajándék, és felénk nyújtott egy csomag Duna-kavicsot. De… hát…, dadogta anyám, de…hát…, nem megígérte, hogy…? Igen, igen, de akkor is, holnaptól málnát fogok termeszteni. Apám és anyám úgy néztek egymásra, olyan rettenetesen, mint amikor jött a hír, hogy nagybátyámat „érte valami”. Az „érte valamin” én két napig gondolkoztam, vajon mit is jelenthet. Aztán amikor megláttam a lecsüngő szájú, beszélni is alig tudó nagybátyámat, rájöttem, hogy ez az „érte valami” azért eléggé félelmetes dolog.

Szóval mi van, ha nagyanyámat is „érte valami”?, de szó mi szó, én a fizikai változás legapróbb jelét sem láttam rajta. Sőt! Virult, mint az őszirózsák a kertben. Mindenesetre úgy terveltem, hogy suttyomban át- meg átszaladok hozzá, és kilesem a titkát. Mert hogy titka van, az hétszentség. Húsvétkor megígérte, hogy nem hajtja magát többet, erre meg itt. A málna egyáltalán nem az ő világa, mondta anyám, vajon mi történhetett vele?

Ettől a pillanattól kezdve mintha maga az ördög költözött volna a családba takaros kis málnavesszők képében. De hát róla meg tudjuk, hogy képes a legkreatívabb módon tiszteletét tenni az emberfiánál. Nagyanyámat is megszállta rendesen: nem jött velünk szüretelni, pedig ő volt a szüretek vezénylője és hangadója, apám szavaival élve: hadseregtábornoka. Nem fogadta el a vasárnapi ebédmeghívásunkat sem. Málnát ültet, ez volt az indok. És még az, hogy szeretné beültetni az egész kertet málnával. De hát miért éppen málnával? És miért éppen most? És egyáltalán honnan szerez ennyi tövet? Költői kérdések voltak ezek, melyekre nem volt válasz.

Az első leskelődős napomon igen érdekes látvány tárult elém, olyan, ami igen távol állt az „érte valamitől”. Nagyanyám csodás virágoskertjében ült, vadszőlőből futtatott magának egy organikus filagóriát, melynek originális ötletére manapság vállalkozói karriert lehetne építeni. Szóval ott ült, és egy fehér lapra rajzolgatott. Ahogy közelebb lopakodtam, hallottam, hogy valamit énekel. „Nem csak a húszéveseké a világ…” – dalolta, és közben meghúzta az asztalon lévő sörösüveget. Igen, igen, nagyanyám sörözött, énekelt, és rajzolt. „Hát gyertek, lányok”, emelte fel az énekhangját, amikor meglátott, és hívogatóan intett a kezével. Olyan fehér volt a lap, amire rajzolt, mint az orchideavirág, gondoltam volna, ha ismertem volna az orchideát. De nem ismertem, csak a nárciszt, az orgonát, a dáliát, az őszirózsát és a szegfűt. Szóval mivel nem ismertem, meglepetésemben és csodálatomban azt nyögtem ki, hogy olyan szép fehér a papír, mint a porcelánmacska a nagy tükör előtt.

A porcelánmacska tényleg fehér volt, csak kissé hiányos: hiányzott az egyik füle. Kicsire nem adunk, mondta mindig nagyanyám, nem mindegy az nektek, hány füle van? Az a lényeg, hogy málna van a szájában. Amerikából hozta nekünk ajándékba, amikor elsőszülöttjét meglátogatta. Nagy becsben tartottuk mi is és ő is, sohasem mulasztotta el megjegyezni, hogy vigyázzatok rá nagyon, össze ne törjétek, ezt még én hoztam nektek Amerikából. Mintha legalábbis elfelejtettük volna. De hát lehetett azt elfelejteni? Szinte sütött róla az amerikai luxus. Ha csak ránéztem erre a macskára, rögtön Amerikában éreztem magam. Amerikában nyilván minden ilyen hófehér, gondoltam, fehér házakban fehérbe öltözött emberek fehér csipkével leterített asztalon fehér porcelántányérból eszik a málnát. Nálunk meg… nálunk meg esik az eső a tanyán, és minden csupa sár.

Igen, megvan, értem már, nagyanyámnak hiányzik Amerika, azért kell málnát telepítenie. Hogy újra Amerikában érezhesse magát. A kisfiánál. Azaz a nagyfiánál. Hisz nem láthatja már soha. Mondta cakpakk, amikor hazajött, hogy de borzasztó, Pistát nem látom soha többet. És elkezdett zokogni. Meg azt is mesélte még, hogy az én Pistám minden reggel egy marék málnával ébresztett engem, bizony ám. De miért éppen most jött rá málnázási mánia? Honnan jutott vajon eszébe? Na jó, én megyek, mondtam, és elindultam hazafelé.

Futottak az őszi napok, ahogy a friss, kemény, piros almán futott le a mézédes lé kétoldalt, amikor beleharaptunk. Leszüreteltünk, a prés eresztékein a szikkadt szőlőhéjakon darazsak járták a násztáncot olyan tébolyultan, mintha ez lenne az utolsó napjuk. Bámultam a prés koronáján táncoló fekete dominóemberkéket, még énekeltek is valami egyszerű kis dalt apámnak. Egyszóval szép, megnyugtató volt ez az ősz is, illetve lett volna, ha… Nagyanyám kertjében egyre több lett a málna. Málna volt a diófa alatt, a kertkapu mellett, ott kettő-kettő, aztán a bejáratnál oldalt, az ablak alatt, és még sorolhatnám. Továbbra sem vett részt a családi ünnepeken, azt mondta, nem ér rá, neki muszáj málnát ültetnie. Amikor újból kérdőre vontuk, olyan választ hozott fel, amire nem lehetett mit mondani. Öreg vagyok és fáradt, ennyi. Ne zaklassatok.

Anyám azt mondta, szerinte készül valamire, ő olyan borzasztóakat álmodik mostanában. De mondja már el, de mondja már el, miket, faggattuk horrorra éhesen. Nagyanyátok egy idegen házban bóklászik, hívom haza, jöjjön már, mert beesteledik, mire azt mondja, hogy nem tud, mert nem találja az ajtót. Ez az a borzasztó álom?, nevetett a bátyám a térdét csapkodva, ebben nincs semmi különös. De van, halkította le a hangját anyám, de van, nagyon is van, fiam. Micsoda? kérdeztük tőle kórusban. Málnából van az a ház, gyerekek, felelte könnybe lábadt szemmel.

Még tél előtt szerettem volna felgöngyölíteni a málna-ügyet. Én így nem megyek neki a télnek, gondoltam, álmatlanul forgolódva az ágyamban. Másnap szomorúan bandukoltam az iskola felé, s azon tépelődtem, hogy minden család ilyen, vagy csak a mienk, hogy nálunk mindig van valami balhé. Egyik vasárnapi napon megtörtént a várva várt baj: nagyanyám eltűnt. Tűvé tettük érte a házat, a kertjét, a háza mögötti kiserdőt, anyám még a kútba is belenézett, csak azt tudnám, minek. Mondtam én, hogy készül valamire, sipítozta anyám, de nem hittétek el.

Amikor már majdnem eltemettük szegény nagyanyámat, akkor megpillantottuk az erdei ösvényen. Egy nagy köteg málnavesszővel a hóna alatt közeledett, és énekelt is valamit. A szíves aggódó érdeklődés pokoli családi veszekedéssé fajult, aminek az lett a vége, hogy nagyanyám gyakorlatilag elzavart bennünket a fenébe. Először is kikérte magának, hogy hagyják már őt békén a drágalátos gyermekei az aggodalmaskodásukkal. Látott ő már karón varjút, egy kicsivel még többet is, mint más. És különben is, erős asszony, tíz gyermeket nevelt fel majdnem egyedül egy olyan kutya ember mellett, mint amilyen a nagypapa volt. Már ameddig volt. És még akkor örüljenek a gyermekei, ha nem részletez semmit, jobb azt nem bolygatni. Ami elmúlt, elmúlt. Most végre lenne egy kis ideje hobbira, de állandóan zaklatják.

A beszélgetéssé hűlt veszekedés végére kiderült, hogy nagyanyám bizonyos Kis bácsit látogatta a dombon túl, és tőle kapta a folytontermő töveket is. Na, de mégis, mi a nyavalya köze van neki Kis bácsihoz?, néztek rá féltékenyen a gyermekei. Még lánykoromban volt egy ügyünk, azt rendezgetjük most, csettintett kacéran a nyelvével nagyanyám. És? Sikerült, felelte mosolyogva, sikerült, eldolgoztuk a szálakat. Szüleim restelkedve ragadtak kézen bennünket. Szótlanul trappoltunk a kimélyített ösvényen, melynek két oldalán vöröshangyák rajzottak. Esőt éreznek, mondta anyám, ilyenkor mindig megbolondulnak.

Másnap délelőtt jajgatva rohant hozzánk keresztanyám, elaludt, elaludt, zokogta, elaludt örökre. Hogy mi történt?, ejtette ki a fedőt a kezéből anyám, hogy ki aludt el? Anyám, anyánk, csuklott fel amaz, anyánk elaludt málnaültetés közben. A félig elültetett málnatő ott maradt a kezében. Azt már nem ülteti el soha.

De mi elültettük. A temetés után, ahogy voltunk, ünneplőben befejeztük az ültetést. A férfiak ásták a gödröket, a nők beletették a töveket, mi gyerekek pedig hordtuk a vizet. Az utolsóval piszmogtunk épp, amikor megérkezett Kis bácsi. Ezt hagyjátok meg nekem, mondta, ezt majd én. A málnárul mindig anyátok jut eszembe, szipogta, s kopott cipősarkával jól megtaposta a tő körül a földet.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben