Krusovszky Dénes: A felesleges part; Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal

Nemrég egyik barátommal ültünk le egy kávéra pótolni elmaradt találkozásainkat – akadt bőven –, az igen hosszú beszélgetés után viszont arra kellett rájönnünk, hogy alig értettünk meg valamit egymás problémáiból, és érdemben reagálni még úgy sem voltunk képesek egymás felvetéseire, hogy minden erőnkkel segítséget próbáltunk nyújtani – illetve kapni is. A probléma adott volt, a szándék is, a tapasztalat is, ami mégis hiányzott – úgy hiszem –, az irónia volt, mely nélkül a valódi párbeszéd meghiúsult. Visszagondolva: személyes, eredendő irónia nélkül nyelvi szintre emelt problémáink képtelenek voltak párbeszédbe lépni, maradt hát az önértelmezés elefántcsonttornya, ami pedig mint legtöbbször, így most is kevésnek bizonyult. Nem tudtuk, minek a nyelvét beszéljük, maradtunk hát a fecsegésnél.

Ez az irónia azonban nem adja magát könnyen, egyáltalán kódolhatósága sem bizonyos, mint az Krusovszky Dénes A felesleges part címet viselő verseskötetéből is kiderül. De először is pontosítsunk, milyen iróniának a próbáit láthatjuk: nem egyszerűen a klasszikus eredetű elhajlásról van szó értelem és párhuzamos értelem között, sokkal inkább azt vehetjük észre, hogy az önértelmezés variánsait kereső személy által a kommunikációs helyzet fordul át párbeszédek lehetőségeibe, mely így egy egészen tényszerű nyelvet: az ösztönös életszeretet nyelvét beszéli, minden keserűsége és tragikuma ellenére is. Kétségtelenül divatos, de ugyanígy kétségtelenül magas színvonalú gondolatként ez a fordulat számos szerep kölcsönhatásában realizálódik a kötetben: a hivatkozott művészek viszonyában, írói és megírt művészeti pozíció viszonyában éppúgy, mint az alkotás lehetőségeinek különböző felfogásaiban vagy a klasszikus és modern mítoszok átfedéseiben (stb.).

Ezek a kölcsönhatások pedig jól kiérezhetők, hiszen egy alaposan és hozzáértő módon felépített kötetről van szó, amiben talán az utolsó fejezet kivételével (Régi jelentés) erőteljesen és átláthatóan bontakoznak ki a különböző helyzetek beszédmódjai, még ha a nem mindig következetes versnyelv néha a bizonyítani érdemes értékek létrehozása helyett inkább relativizál is (ez a relativizálás pedig a legapróbb poétikai képekig is lehatol: „Vagy ami velem telik, az időd, / és ez a közös mozgás, / hogy se könnyebb, se nehezebb / nem lenne nélkülem”; illetve megjelenik a számos meg nem válaszolt kérdésben, feltételes módban úgyszintén). A kötet jelentős részében Chris Burden, Hart Crane és Marszüasz figurái jelentik a vezérfonalat, talán kicsit túl konkrétan is a test és annak szenvedése köré építve az ember „önmagától eltávolodó”, ironikus képességének vizsgálatát. Megmondom őszintén, nekem jólesett, hogy Krusovszky rólam mint olvasóról minden gond nélkül azt feltételezte, hogy az előbb felsorolt nevekkel, azok jelentőségével, jelképrendszerével tisztában vagyok, s így nem is szükséges a kötetben elhelyezni ismertetőt róluk (a fülszövegben Marszüaszról találunk csak információt). Ez a jóindulatú gesztus azonban magában rejti az élvezhetetlenség lehetőségét, illetve modorosság (rosszabb esetben sznobizmus) hatását is keltheti, annak ellenére, hogy a párhuzamba állítás erős és értékelhető gondolati vonalat fektet le.

Érdekes megoldás, hogy az önvizsgálat éppen a különböző szerepekben, illetve szerepi különbözőségben kap táptalajt, ugyanakkor ezen szerepek beszédstílusa mégsem tér el egymástól: nemcsak hogy ugyanazon a hangon szólal meg mindahány, de a megragadott (végső soron jelentősen más) alkotói szólamok a legalapvetőbb szemantikai különbséget sem mutatják, márpedig jelentős és markáns alkotói szemléletek nem képesek megszólalni ugyanúgy. A felesleges partban minden megnyilvánulás ugyanolyan, kissé erőltetetten tárgyilagos hang, ami aligha képes utánozni/átértelmezni azokat a művészi megnyilvánulásokat, amik éppen a szenvedés és önfeláldozás átélésén keresztül kívánják megérteni és ezáltal uralni korlátaikat, tehát aligha tárgyilagosak, és semmiképpen sem modorosak.

Más oldalról megközelítve felfoghatjuk ezt a megoldást úgy is, mint a (leginkább alkotói) kifejezhetőség általános viszonyainak tettenérését – jelentős, immár lezárt értelmező pozíciók és produkciók átfedése által. Ily módon a felismerés azok egymáshoz való viszonyaiban fejeződik ki, és szinte alig érezhetően, de erőteljesen kirakódik rájuk egyfajta – a például vett magatartásokra nem jellemző – egyéni hanghordozás. Ez a felfogás abba a vallási-mitológiai-filozófiai viselkedésértelmezésbe helyezkedik bele, ami szerint egy múltban elkövetett tökéletes bűn/áldozat/élmény önmaga „hibátlanságában” már meg­ejtette a tökéletes kinyilvánítást, és mivel nálánál jobb már nem lé­tezhet, az újabb hasonló bűnnek és áldozatnak elég mindössze ehhez a hibátlansághoz mérnie és pozicionálnia magát. Kru­sovszky versei talán érthetőek így is, ez esetben könnyebben emészthető a különböző szerepek egy kaptafára működő beszédmódja (és ezáltal a köztük lévő párhuzam), például hogy Hart Crane ugyanúgy beszél vízbe ugrásának történetéről: „A víz fölé hajolok, de nincs másik / arc, már régen leázott rólam minden / szerethető, mentségnek ugyanakkor / ez még mindig túl kevés.”, és ugyanúgy Chris Burden saját, Velvet Water címet viselő, a vízbe fulladás gondolatával eljátszó perfor­man­száról: „Óvatosan a tartály fölé hajolok, / de nem hunyom be a szemem. / Ez minden, amit fel tudok ajánlani, / egy hibátlan rosszullét”. E gondolatmenet szerint a művészi produkciókra való utalás már maga is tarthatatlanná teszi az önértelmezés addigi kódját, és a róluk való beszéd – még ha mind ugyanolyan is – puszta létezésével kikényszerít egy egészen új kódot a tökéletes kinyilvánulás elismerésének és magunkra vonatkoztatásának kényszere okán.

Ilyen önértelmezési kényszert alkotni egyébként kivételes teljesítmény és kivételes feladat bármelyik kötet részéről, más kérdés, hogy ez a kényszer létrejöhet-e A felesleges partban egy alapvetően mindenről jobb véleményt és minőségibb igazságot tudni vélő hangvétellel: „Hogy a megbocsátás mit jelent, arra / innentől semmi kedvem válaszolni.”; „Kezembe veszek egy / madarat, aztán addig szorítom, míg / egészen puha nem lesz. A bizalom- / ról ennél többet nem tudok / mondani.”. Mert tény: a helyezkedés még nem helyzet, a tudakolás még nem tudás.

Az irónia egy egészen másfajta szükségével találkozunk Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal című kötetében, ahol nyoma sincs alá- és fölérendelt szerepeknek, ehelyett párhuzamosság látszatát keltő és magukat jelentősen e párhuzamosság szerint értelmező szemléletmódokat láthatunk. Ezeket pedig gyakran (ahogy a kötet címében is) térbeli pozíciók jelenítik meg, melyeknél hamar kiderül, hogy nem az itt és az ott, az itt és a máshol bír döntő jelentőséggel, sokkal inkább az itt és a nem itt, a jelenlét és a távollét (nem is annyira) ellentétpárja mutatja be a problémáival éppen saját szükséges iróniája által szembesülni képes vagy nem képes személy lehetőségeit. Ez a fajta erős pozicionálás („Ha tudnám, miért az itt az ottan / <s a rend köröttem réges-rég a rendszer>”; „bosszant, hogy ott vagy. Inkább, hogy itt vagyok.”) tartalmak és hiányok körforgásával operál, hiszen a szemlélődés helyrajzától függően a hiány tartalomba, a tartalom pedig hiányba fordul(hat) – ezek birtoklása és birtokolhatósága pedig újabb mozgatórugója a kötetnek.

Nyelvezetéből adódóan a könyv – elsősorban talán éppen a jól (ki)használt kötött formák és rímtechnika miatt – ezeket az önértelmező helyzeteket nem is az egymásra kölcsönhatást gyakorló öntudatok függő helyzeteként ábrázolja. Farkas Wellmann Éva a különböző szemszögekben és személyiség(jegy)ekben az egymás alternatíváivá válás lehetőségeit mutatja be különböző nyelvi szinteken. Hangsúlyos a kötetben az a gondolat, miszerint értő és érző lényként nemcsak más önértelmezői helyzeteknek vagyunk kitéve, de azok a helyzetek akár a sajátjainkká is válhatnak, alternatívát is jelenthetnek számunkra, ugyanígy pedig a világban egy másik személyiség a mi alternatívánkat is jelentheti – ez így összességében pedig már az iróniának és az önszeretetnek egy kifejezetten magas fokú értelmezését adja. Érdekesség, hogy ez a gondolat meglepő azonosságot mutat a jelenkori fizikai kutatások egy bizonyos vonalával is, ami a maga módján végtelen számú életalternatívák között megosztozva képzeli el az ember létezését.

Szerencsére itt is egy jól szerkesztett kötetről beszélhetünk, ami kerüli az alibi megoldásokat, lépésről lépésre kigondoltan építkezik, és bár nyelvi rendszere nem vállal különösebb rizikókat (ritkán előforduló „extremitásait” is a kötött szerkezetek kényszerítik ki), így is képes az egyén és egymás értelmeit úgy körüljárni, hogy valóban azokat a dimenziókat fogja be, amik ténylegesen a művészet szférájába tartoznak, és nem pusztán logikai kapcsolatokat variál. Előfordul ugyan e szűkösebb versnyelv miatt, hogy egy-egy gondolatnak túl hosszú a kifutási ideje, viszont ezt ellensúlyozzák a magabiztosan szerkesztett versívek és a hozzájuk tartozó erős kezdő és befejező mozzanatok, például különösen jól el­talált A legjobb ismerős kezdő sora: „A legjobb ismerős ma Ön maradt”.

Mindezek mellett Az itt az ottal értő módon kapcsolódik bele egy szélesebb látókörű énértel­me­zés ritmikájába, érzi és értelmezi azt a ritmust, mely segít rádöbbenni egyrészt a magát másokhoz mérő egyéniség fájdalmasan tényszerű körforgásaira és csapdahelyzeteire, másrészt ugyanennek az egyéniségnek a maga felett való sérülékeny hatalmára is egyben. Ha Farkas Wellmann Éva kicsit bátrabban képezné le nyelvileg is azt az érezhetően saját tapasztalatból is származó tudást, amely már most is átüt a verseken, ezt az egyfajta változtathatatlan realitások közötti értelmes ténfergést (mely a Hideg című versben már kifejezetten jól összeáll), megpihenésre is jutna lehetősége, megfigyelni pörgő világának tárgyait, melyek éppannyira érdemes tartalmat és jelentést birtokolnak, sőt: sokszor okozói is jelenségeinknek – végső soron persze a személyiségünknek is. És akkor már adva az irónia újabb foka, amit – nem kis bátorsággal – menedéknek is lehetne nevezni. (Magvető, 2011; Erdélyi Híradó, 2011)