×

Juhász Ferenc: A Pegazus istállói

Kelemen Lajos

2013 // 10
Ha az elmúlt jó hatvan esztendő magyar költészetében akad a meghasonlástól a megújulásig végigért (azaz a kísértésnek, az önfeladásnak, a behódolásnak és az újragyökerezésnek e borzalmas stációin áthullámzott) s egészen kivételes figyelemmel kísért lírai életmű, amely a tehetséget politikai erődben tartva, majd szabadjára engedve monumentalitásra tör, s amit joggal nevezhetünk lenyűgözőnek, az Juhász Ferencé.

Értsük meg jól: az, hogy valami lenyűgöz, az alkotásban pszichológiai kétértelműség. A szenvedés összeegyeztetése a teher boldogságával, másfelől viszont béke és nyugalom, amely teher nélküli illúziók révén vél hozzájutni a szabadság valóságához: egyaránt nevezhető lenyűgözőnek.

Mondhatnánk, az alkotás sosem nélkülöz némi kalandosságot.

Csak egyetlen hasznos líra van. Hogy ez pontosan mi, senki sem tudja. Évezredek óta csatlakoznak egymáshoz sejtések és ellentmondások arról a titokról, ami máig is kibontatlanul áll előttünk. Csupán annyi biztos, hogy esendő emberi szívek és arcok erősködnek játszva és játszanak erősködve egy partiban, hátha csippenthetnek egy darabot az örökkévalóságból, miközben a héj alól olykor tán elő-előtűnik a mag; kipattan a titok, hogy e játszmának köze van a szenvedélyhez, a szabadsághoz és a lázadáshoz. „Hogy lett? Hogyan teremtődött, / ki akarta, hogy lehessen, / szívébe mi temetődött? / Gyűlöljön-e, vagy szeressen” – sóhajtja Juhász Ferenc A Pegazus istállóinak második nyitányában.

A szenvedély: nem lanyhuló vágy és vonzalom. A szabadság (egészében tekintve): még mindig inkább értelemgyakorlat, semmint a gyakorlat értelme. A lázadás: hol víg, hol melankolikus akció; az ember rendíthetetlen kezdeményezése és reménye, hogy részesedhet Isten járadékából. E reményért azonban még sóhajtozni is naivitás morál és tisztánlátás nélkül.

Néha úgy látszik, elég annyi, hogy az ember követi a játékszabályokat. Nézi őt az Isten, mondja Juhász – így meg aztán tényleg csontig ható a kérdés: hogy lett, ami lett? „Hogyan teremtődött?”

A géniusszal való találkozás először nem a legpontosabb nyelvezettel való felruházásban, hanem az érdes-göröngyös valóság kikiáltásának akaratában igazolódik. Ne keverjünk össze dolgokat, a mű a nyelvben teljesedik ki, de a szemlélettel és a szándékkal kezdődik. A géniusz odahajlása a személyiséghez erények sokaságát feltételezi. Ez persze ma számos kortársunk ürügyének ellentmond.

A gyorsan nyert művészi kielégülés, az életbeli siker utolérése, hirtelen elvesztése, a valószínűtlenségeket líraian színezgető ateizmus alá impregnált metafizika – ez mind Juhász Ferenc. Majdhogynem követhetetlen lélektani övekben nevelődő ifjúi személyiség; pályakezdetét követően egyszer-egyszer mintha összeesne benne a géniusz, máskor mintha robbanna az életerőtől. Nemcsak tagsági könyve, ideagyártó hajlandósága is van a borzalmas balhitben megtelepedő hatalmi optimizmushoz. Ő maga a megtestesült véglet. „Hisz itt a szabadság magvetői jártak! / Örök dicsőség a szovjet katonáknak! / A szó kevés, nevedben kimondani, nép, / a hatalmas Sztálin és Rákosi nevét.” Lehet, hogy Juhász titokban Nietzsche-szentenciákat kóstolgatott? „...arra való a művészet, hogy ne haljunk bele az igazságba”?

Arra való? A fiatalember tévelygései után jó félszázaddal nem más, Juhász Ferenc jelenti ki A Pegazus istállói egyik versében: „Az emberségben a jövőt a Mindenséggel mérik.” Mennyire igaz és mennyire nem veszélytelen meglátás!

Tudást és tudatlanságot, a figyelem elakadását, tehát egy költő szellemi múltját, az ihlet erőltetettségét és szárnycsapásait utólag felvetni, pláne megértés, magyarázat és mások tegnapi lelki terhei közt lavírozva: kényes dolog, de elmaradhatatlan. Az ember nem inkarnációja, hanem folytatása a múltjának. („millió túlvilági lét üzeni lángját” – mondja egyik friss versében Juhász.) S megint a véglethez lyukadunk ki.

És eszünkbe jut, hogy – csupán néhány példát idehozva – a Juhásszal csaknem egyidős Nemes Nagy Ágnestől, Pilinszky Jánostól, Kormos Istvántól nemigen ismerünk őrült rendszerek csodálatán érlelt klapanciákat: meglehet, ez is a véglet egy neme, de legalább ennyire végletes a hatalmat vakul fényesítő költői kiszolgálóipar egykori tobzódása, amelyhez utólag aztán ki így, ki úgy iparkodott igazolást találni. Igen: a történelem és a körülmények és a szemellenzős ifjúság romantikája – ki ne értené? S ki nem érti, hogy a morál (akármilyen szomorú gyónássá válik is lassan) nem a magyarázatokban, hanem a cselekvésben igazolódik? (A Juhásznál kevéssel idősebb Jékelynek az Álom című kötetét a könyvcenzori hivatal ugyan visszavonhatta, de a szerzőt mégsem sikerült megvenniük.)

A szakmai siker megváltotta, a magánélet majdhogynem fölégette Juhászt. Világ-mondanivalója: kivételesen ambiciózus. De a verbális transz, a hétköznapi olvasási képességekkel alig-alig követhető, roppant kiterjedésű versek, metafora-zuhatagaikkal, s az az akarat, hogy ő a poézis Istennél is szerteágazóbb figyelmű jegyzője legyen, közel viszik a gáttalan szóáradat és a tátogó némaság egyenértékűségéhez.

Ez már komoly kátyú; itt már életelem és állapot vérre menő küzdelme zajlik; itt már a győzelem annyi, mint kitépnie magát az embernek egy régi (eredeti? megrögzött?) szerepéből.

A líra kegyetlen. Ahhoz, hogy a szívnek és a szellemnek utat engedjen, nyomban utat kell vágnia az igazsághoz is. A líra pedig akkor igaz, ha a kendőzetlen lét küldi meg magát a szavaknak. S igazsága elsősorban nem hangokkal hozható kapcsolatba, hanem azzal a nevezhetetlen élménnyel, melynek során társulékony szerző és társulékony olvasó szellemének és szívének belsejébe merészkedik.

Annál érdekfeszítőbb, s valóban lenyűgöző, hogy Juhász Ferenc – miután a politikai szócső funkciójából kilép, egész lényét jobbik énjére szánja, s elegyes értékű fáradozásaiból felemelkedik – párját ritkító módon igyekszik kozmikus vonatkozást adni szinte minden földi jelentőségnek és jelentéktelenségnek; először – és többnyire persze megint végtelen terjedelmű – versekben téve próbára a szavak és az olvasók teherbíró képességét. Mindeközben, a rendhagyó személyiség újabb jeleként, remekművek hosszú sorát termi. Amíg ambíciója szerint grammatikájának és szóösszeforgatásainak jószerivel bármi áron be kellett borítania a líra teljes egét, olyan (s itt most csak futó példa gyanánt említhető) kivételes műveket ad, mint az Egyszerű Történelem, a Gólyák a Hortobágyon, a Kosztolányi-kegyelem, vagy a Latinovitsot sirató híres búcsúvers.

A félreértések elkerülése végett szögezzük le: Juhásznál a kozmikus életszemléletben és a féktelenül zuhogó szóáradatban egy merőben egyéni, alighanem a világirodalomban is egyedülálló költői kultúra dereng. Ez a totális költészet (a valóságnak a nyelvben való mélyítése és sokszorozódása), ha kell, a porszemből is előbűvöli a Tejutat. Juhász impozáns műhelye valahol a Sordello és The Ring and the Book templomainak közelségében üzemel.

Juhász Ferenc a líra százados veszteségeiért; akár némiképp lefaragott presztízséért is kárpó­tolna, de épp látens zabolátlansága az, amivel némelykor önmaga ellen dolgozik. Ifjúi szimplifi­ká­ciói­tól viszont csakis idegenülni lehet. „Bűneim befalazva, vétkeim eltemetve!” – írja A Pegazus istállóiban. No, igen: ha ez ennyire egyszerű volna! Gondoljuk csak meg! Ha az alkotás pillanatnyi realitása tényleg mindent elváltoztathatna, s akaratlanul bár, de önnön múltját is ilyen feltűnés nélkül felszámolná, nem biztos, hogy jó vásár sülne ki belőle. A „vétkeim eltemetve” logikája szerint ugyanis előbb-utóbb a szerző egész alkotói lényének hatékonyságára a megsemmisülés várna.

Alkotni csodálatos. Akkor értjük meg igazán, ha szüntelenül a szemünk előtt lebeg, hogy mi az, amit az alkotás elfogad, s mi az, amit szimbolizál: a műben és művön kívül sosem egyazon világ a tét. A művész spontán lázadása ösztönösen is a valóságos világ korrekciójára irányul. Ez az örök alakulás számos ellentmondást felvet. A szépség, a már formába öntött szépség mint valami híd köti össze e világokat és ellentmondásaikat.

Isten nézi Juhász Ferencet, Juhász pedig nézi az „arany-hullámlemez-palával a látható” minden­ségből a tengert, „a parti sziklákon marokkal szórt sóként őrjöngve feldübörgő habkéve-borulások”-at. A Nászutas-keringőben így állnak az új házasok, „mellükön átvilágító szívvel”. Úgy látszik, a költői újjászületés akkor az igazi, ha gátja van. Küzdelmeken, veszteségeken, lelkifurdalásokon túl, elhagyva nyolcvanadik életévét, íme A Pegazus istállóinak szerzője és az ő reneszánsza: szerelmet hoz, szenvedélyt, odaadást, a nagy végokokkal való kikerülhetetlen szembenézést, a fázó lélek valahonnan mégiscsak leragadható tüzeit, hitet és pogány keménységet. Egyszóval: itt van hát megint egy költő, aki életet lehel önmaga klasszicizmusába, és akiben minden ihletettség hatalmas kíván lenni, vagyis az őshimnuszoktól az avantgárdig, az össz-líra lehetőleg minél bőségesebb inspirációját költői fogásainak alternatíváiba fogadva forogja ki saját bölcsességét.

Juhásznál, mint mindig, most is vallomás az, ahogyan mondja, nemcsak az, amit mond. A barokkos pompa a szigor rekeszében: számos erőteljes kompozíció. A Kék nefelejcs, A Pegazus istállói, A viasz-mosolyú múltidő, az Utak.Világok. A remekmű a gondolattal és a mértékkel jut el igazához, de igazának valódi fedezete az érzés – amint egy költő a versében magyarázkodni kezd, üres kicsapongásoknak hódol. Juhász ezt a korántsem könnyen kikerülhető üresjáratot spórolja meg, és a szenvedélyben firtat érzést és filozófiát. El lehet képzelni, micsoda különbség hozzáírni valamit a tapasztalathoz, vagy kifejteni, kihámozni s a szépségig feszíteni valamit a világ sokarcúságából.

Minden költő voltaképpen egycélú – ellensúlyoz. Az a célja, hogy számba vegye, életben tartsa vagy föltámassza a tiszta, precíz vonalú alkotást. Winckelmann alighanem egyszerre akart gyógyítani és újítani. (Ez utóbbi többnyire a túlságosan felgyűlt múlt következménye.) Tartósítani valamit, ami – meglehet – túlságosan letűnőben van: Juhász megtalálta hozzá a módszert. A művészet szinte kifogyhatatlan arzenálját és eszközeit veti be, a világ-áramlatoknak – legalábbis látszólag – ellentmondva kapaszkodik össze azzal a szellemmel, amely az újra és újra feltámadó klasszicizmusé is. Élc, sztoikus széttekintés a világon, a versenként megújuló nyelvezet kiformálása, föllélegzés a természetben, a nyelv segítségével felfedezett lelki szenzációk, izgatott akarat a legnagyobb életkérdések megválaszolására – ahogy a régi szép nagy költemények jajongták el, sírták ki vagy dörögték: a pusztulás ellen építkező Juhász elementáris erővel bocsájtja ki költőségének, mondhatni, valamennyi vívmányát. Amikor Játszótárs-keresés a reggeli nyárban-t, A hajnalcsönd bíborát vagy Az áldás az ittmaradóknak című verseit olvassuk, értjük, hogy a kiérett lírikus magához méltó műveihez fordulunk.

Mostanság nem mindennap jut hasonló jelentőséghez a líra.

Juhász, hajdani naiv lelkének kiöntésével foglalatoskodva, messziről jött. Egy darabig mintha mit sem sejtett volna az alkotás érettségének teherviselő eszközéről, a művészi stílust és formát gyakran keverte a tudósítással, már-már félelmetes képáradata lehetetlenné tette a teremtésbe való beavatkozást, a kompozíciót.

És tessék: Juhász a klasszicizmusig fegyelmezte magát. A valóságra kényszerített korrekció és az érzékiségre alapozott absztrakció klasszikusa; akárhogyan is, minden, csak nem hideg és érzéketlen.

Testnek és anyagnak gyöngéd, érzékfölötti eszmévé oldása – ez A Pegazus istállóinak végső kicsengése. „S bennem, mint erdőben gyík, madár ha rebben / minden pillanatod ott ragyog szememben, / akár a táguló Mindenség-Veremben…” (A csillagcsönd virágzó bokra). Innentől nincs fordulás, menekülés, visszakozz. A misztikus fényű tartományban egy végleges, magasabb valóságot pillant meg az ember, mely mögött elhalványul a hétköznap, csupán gondolatok civakodása a filozófia – a személyiség a tisztán látó gondolat fényében véli értelmezhetni magát, az abszolútért nyújtózik. Építőként s egyszersmind építettként tárul fel. És mégis végső azonosságában készül a számvetésre; az Isten legelső kérdésére adott válasz formálja meg további útját. „Ott ülsz Isten előtt egy Isten-felé fordított barna tonettszéken. És nézed az / Istent és az Isten néz téged.” (Halotta. Halál. Hantai Simon. Falak)

Az elháríthatatlan emberi gyötrelem kényének és a kegyelem szomjának nagy-nagy pillanata ez; most fog az ember a múltjából, a jelenéből a dolgok teljes rendjébe visszaállíttatni; a bűn terhét cipelve vagy a megbocsátás könnyűségében oldva. Egészen kivételes szituáció a szellem vagy a hit számára. Küzdelem a töprengő tisztaságért.

Tetszik, nem tetszik: egy idő után mégiscsak ismerve állunk ideáink és szenvedélyeink oldalán. Bejárni vágyakat és gondolatokat, kimeríteni és kitágítani őket, az „Isten-felé fordított tonettszéken” helyet foglalva alighanem végül is e tárgyban parancsoltatik felelni. A költők számára ez általában annyi, hogy folytatják önmagukat. (Kossuth, 2012)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben