×

Herczeg 150

A verseci magyarok, svábok, szerbek emlékezete 1848–49-ről

Veres Miklós

2013 // 10
Előkelő – a délvidéki születésű Herczeg Ferenc (1863–1954) személyének és irodalmi életművének állandó jelzője. Visszafogott úri magatartása, írói hangja, ahogy Esterházy Péter is rámutatott, barátságos és rokonszenves szerzővé avatja,1 akinek biztos formaérzéke meglepő sokoldalúsággal párosult. Hosszúra nyúlt karrierje során sokféle irodalmi tematikákban alkotott, a társadalmi regénytől (Fenn és lenn) kezdve a történelmi munkákon és színpadi műveken át (Pogányok; Az élet kapuja; Kék róka; Bizánc) egészen a tudományos-fantasztikus (Cserebőrűek; A jövő század novellája) elbeszélésekig. Az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot feldolgozó műve, A hét sváb Herczeg életművében kiemelkedő helyet foglal el. A regény Herczeg személyes hangú alkotása, hisz szülővárosának, Versecnek állít emléket. Herczeg regényén keresztül, valamint más források bevonásával rálátást nyerhetünk a verseci magyarok, svábok és szerbek egymásról alkotott képére az 1848–49-es események kapcsán.

Versec mint emlékezethely

A délvidéki város három különböző (magyar, német, szerb) nemzet számára emlékezethely. Az emlékezethely fogalmát Pierre Nora az Emlékezet helyei című művében teremtette meg: szerinte az emlékezetnek már nincsen közege, csupán helyei. A parasztság mint emlékezetközösség eltűnésével, a globalizáció és a tömegesedés előretörésével az „emlékezet-társadalmak kora” véget ért. Ezek a folyamatok hívták életre az emlékezethelyek igényét, amelyek olyan helyek, ahol még megragadhatóan kikristályosodik egy adott, rendkívüli pillanathoz köthető emlékezet. A történelem maga személytelen, nincs mögötte az egyén vagy a társadalom számára megélt eseménysor, hisz ha lenne, akkor az már nem történelem, hanem emlékezet lenne. A modern társadalmak közvetlen tapasztalat hiányában már nem közvetlenül emlékeznek a múltra, hanem emlékezethelyek segítségével.2 Ilyen emlékezethely maga Versec, amely összeköti a magyarokat, svábokat és szerbeket.

Herczeg Ferenc: A hét sváb

A magyar és sváb emlékezet a verseci események kapcsán összefonódott. A svábság – vagy ha úgy tetszik, németség – sokáig őrizte nyelvét és etnikai különállását. 1867 után azonban nagyon sokan elmagyarosodtak. Eredendően sváb emlékezetanyaguk azonban tovább élt, így 1848–49 sváb emlékezete több ponton összekapcsolódott a magyar szabadságharccal, lassan azonosult a magyarok emlékezetével. Ennek a folyamatnak élő példája Herczeg Ferenc. Az író sváb patikuscsaládban született. Karrierje az 1890-es évek elején indult, és egészen 1945-ig tartott. Herczeg emlékezéseiből kiderül, hogy az író és a délvidéki svábság nemzeti identitásának formálásában milyen óriási szerepet játszottak a verseci 1848–49-es események. A korábbi szoros kulturális kapcsolatok és a hősies kiállás a magyarok mellett olyan élmény- és emlékezetanyagot hagyott a verseci svábok tudatában, amely évtizedekre a magyarok iránti nosztalgiára késztette őket. Ennek az érzésnek köszönhető, hogy a verseci német családok gyermekei magyar iskolákban kezdték meg tanulmányaikat, elsajátítva a nyelvet, majd lassan a magyar identitást is. Az identitásváltás, illetve a többszörös nemzeti identitás gyakori volt köztük, erre Herczeg emlékezéseiben több történettel is szolgál családjából és ismerősei köréből. Herczeg a közkeletű vélekedéssel szemben először a magyar nyelvet tanulta meg, méghozzá szegedi származású dadájától, aki hatéves koráig szolgálta a családot. A gyermekeket tündérmesékkel és betyárhistóriákkal álomba ringató dada távozása után azonban Herczeg elfelejtett magyarul, és később a temesvári gimnáziumban tanulta meg újra a nyelvet.3

A hét sváb című műve, amely talán a legjobban sikerült történelmi regénye, gazdag forrás a svábok és magyarok szerbekről alkotott képéről. A regény 1914-ben jelent meg a Herczeg szerkesztette Új Idők című irodalmi folyóirat hasábjain, önálló kötetben 1916-ban látott napvilágot. A regény hét fiatal svábról szól, akiknek a vezetésével a verseci németek a magyar forradalom és szabadságharc mellé állnak. Herczeg ügyesen alkalmazza a hét, jó ügy mellé állt önfeláldozó hős klasszikus irodalmi toposzát. A regény olvasmányos stílusban, pátosztól mentesen, de mégis beleérzően mutatja be az 1848–49-es verseci eseményeket.

Umberto Eco a történelmi regénynek három fajtáját határozta meg. A romance-t, amelyben a múlt csupán díszlet, célja, hogy a képzelet szabadon szárnyalhasson. A második a Dumas-féle „kard és köpönyeg”, amely létező, valóságos történelmi múltat választ tárgyául, valóságos szereplőkkel, valóságos eseményekkel, ebbe a keretbe helyezett kitalált szereplőkkel. A harmadik esetben az események és a szereplők is mind kitaláltak, ám mégis fontos eszközök, hogy megismerjünk egy valós történelmi helyzetet, eseményt vagy kort.4 A hét sváb, mint ahogy általában Herczeg történelmi regényei (Az élet kapuja; Pogányok; Pro Libertate; A fogyó hold), a második, „kard és köpönyeg” kategóriába tartoznak, ám a puszta szórakozáson kívül komoly mondanivaló lappang bennük. A hét sváb főhősei, a cselekményt a háttérből alakító szereplők nagyrészt az írói képzelet szülöttei, az események bemutatásában azonban Herczeg precízen ügyel a történeti hűségre. Valós történeti alakok mozognak a színen. Az ismertebbek, mint Damjanich János, Rózsa Sándor, Vukovics Sebő mellett több, ma már kevésbé ismert alak is felbukkan, mint Popovics István, Csernovics Péter, Blomberg báró, Dimitrije Stanimirović, d’Orsay Miksa, Nugent Albert stb. A regény mérsékelt hangjával, megbékélést hirdető üzenetével olyan kritikusokat nyert meg magának, mint a szintén délvidéki származású Kosztolányi Dezső vagy a verseci történésekben családi felmenői, elsősorban Maderspach Ferenc révén érintett Schöpflin Aladár.

Herczeg regénye véleményem szerint egyrészt forrása a korabeli eseményeknek, másrészt Pierre Nora-i értelemben emlékezethely. Sőt, felfoghatjuk kísérletként is, amelynek célja, hogy lokális szintről egy nagyobb közösség számára ismertesse, mi több, teremtse meg Versec 1848–49-es emlékezetét. 5 Ne felejtsük el, Herczeg az egyik legolvasottabb magyar író volt regényének megjelenése idején. A délvidéki események ugyanis nem tartoztak a forradalom és szabadságharc fősodrába, évtizedekkel később – ahogy erre a regény is utal – egyre kevesebben emlékeztek rá, mi is történt akkor Versecen és térségében. A regénye tulajdonképpen rögzített emlékanyag, amelyben az író fikciós elemekkel kiegészítve, de mégis a valóságot visszatükrözve mutatja be az eseményeket. A szabadságharcról Herczeg birtokában volt – Jan Assman szavaival élve – annak a kollektív emlékezetnek, amelyet szocializáció útján sajátíthat el az egyén.6 Az író emlékezéseinek fiatal koráról szóló első kötetében (A Várhegy) gyakorta beszámol a gyerekkorában már-már legendásnak ható1848–49-es történetekről. „Az én gyermekkoromban a negyvennyolcas indulatok még világító felhőként ültek a város tetői fölött, örökös készenlétben, hogy tüzes szózáport zúdítson az emberek nyakába. Mi gyerekek annyira otthonosak voltunk Versec hőskorának emlékeiben, mint szalamandra a tűzben” – mondja az író.7 A verseci történések gazdag emlékezetanyaga évtizedekkel későbbi is átjárta a mindennapokat, és meghatározta a város lakóinak identitását és történelemszemléle­tét. A regény végén a hét sváb egyikének (Holky doktor) halála kapcsán megjegyzi, hogy bár a neveket megváltoztatta, de a verseci szájhagyományban az eset még hatvan évvel később is élt.8 Többfajta forrás (például visszaemlékezések) bevonásának segítségével kinyerhető az az emlékezetanyag, amelynek segítségével láthatjuk, hogy a regény miképp reprezentálja a korabeli sváb, szerb és magyar vélekedéseket 1848–49-ről és végső soron egymásról.

Milleker Bódog: Versecz szabad királyi város története

Emlékezetanyagát Herczeg Ferenc történeti munkák felhasználásával egészítette ki. Adatait elsősorban Milleker Bódog (1858–1942) könyvéből merítette.9 Milleker verseci születésű régész, történész, aki megszervezte a helyi múzeumot és könyvtárat. Kétkötetes könyve (Versecz szabad királyi város története) egyszerre forrása és szakirodalma az eseményeknek. Forrása, mert Milleker Herczeghez hasonlóan elsajátította a kollektív emlékezetanyagot, amely befolyásolta szerbekkel, magyarokkal és svábokkal kapcsolatos ítéleteiben. Másrészről műve szakmunka, tárgyilagosságra törekszik, adatai megbízhatóak. Herczeggel ellentétben Milleker megőrizte sváb identitását, könyvét is eredetileg németül írta. A két mű eltérő hangsúlyai műfajuk különbségeiből adódnak. Milleker írása szaktudományos munka, míg Herczeg szépirodalmat alkotott.

Szerb források

A helyi lakosság köréből a verseci csata után halálra ítélt két vezető, Dimitrije Stanimirović és Naum Kojić vallomását használtuk fel. Ezek a vallomások rávilágítanak arra, hogyan gondolkodtak a szerbek a magyar forradalomról és a helyi sváb mozgalomról.10

Az 1848–49 eseményeiben érintett szerb nemzetet három csoportba oszthatjuk. A helyi verseci lakosságra, a határon túlról érkezett szerbiai szerviánusokra és az úgynevezett renegátokra. Ez utóbbiak közé tartoztak azok a szerb származású vezetők (Csernovics Péter, Vukovics Sebő, Damjanich János), akik kettős kötődéssel rendelkeztek. Egyszerre vallották magukat szerbnek és a magyar politikai nemzet tagjainak. Az ő szerepüket a szerb történészek szerint sem szabad lebecsülni.11 Vukovics Sebő – aki aktívan részt vett a verseci és az egész délvidéki események irányításában – emlékiratai értékes forrásai a történteknek. Írásában végig a magyarok mellett áll, így egy sajátos szerb emlékezetet rögzít, gyakori kitérőkkel a verseci eseményekre.

Forradalom és szabadságharc Versecen

A verseciek identitásformálásában az 1848 tavaszától 1849 májusáig tartó időszak játszott döntő szerepet. Herczeg Ferenc is ezt az időszakot ábrázolja részletesebben.

Versec a 19. század közepére két nagyobb, etnikailag elkülönült városrészből állt, a szerb és a sváb városból. A sváb–szerb etnikai arány kb. 50–50%-ot tett ki. A két csoport még egymás nyelvét sem tanulta meg, szükség esetén románul érintkezett egymással. Románok azonban nem éltek Versecen, magyarok is csak csekély számban.12

A márciusi pesti és bécsi események híre március 25-én érkezett meg Versecre, amikor tájékoztatták a lakosságot a magyar országgyűlés határozatairól. A gyűlésen jelentkezett először törésvonal a szerbek és a svábok között. Szerb szónokok kifejezték elégedetlenségüket a határozatokkal szemben, többen közbekiabáltak a magyar előadók beszédébe. A szerb lakosok elégedetlensége lassan a mindennapi élet szintjén is kifejezésre jutott. Gyökeres változást a korábbi verseci püspök, Josif Rajačić érsek felhívására május 13-án megtartott karlócai szerb nemzeti gyűlés (szkupstina) hozott. A szerbek kimondták, hogy a magyarországi szerb nemzet a Habsburg-ház alatt a magyar szent korona kötelékében politikailag szabad és független nemzet. A határozatok között szerepelt az önálló szerb vajdaság felállításának követelése, benne a Szerémséggel, a határőrvidékkel és a csajkás zászlóaljjal, valamint a kikindai területekkel. A vajdaság élére Stevan Šupljikac korábbi ezredes került volna, mellette Rajačić metropolitával. Ezzel egyidejűleg felállították a központi bizottságot (odbor). A határozatok értelmében hamarosan megkezdték a helyi szerbség felfegyverzését, amihez a határon túlról is sokan csatlakoztak.13 A szerbek ezzel Bécs felé léptek, onnan remélhettek támogatást nemzeti céljaik megvalósításához. Versecen azonban a határozatok híre és a szerbek fegyverkezése elmérgesítette az addig leginkább hűvösnek mondható viszonyt.14 A délvidéki helyzet szempontjából a karlócai határozatok eszkalálták a helyzetet. A szerb vajdaság felállításával a szerbek lényegében megsértették Magyarország területi integritását. Ezt viszont egyetlen állam sem tűri, így a magyar állam is megkísérelte a terület pacifikálását, előbb tárgyalásos, majd katonai úton.15

Eközben Versecen, az ott állomásozó császári csapatoknak hála, komolyabb incidensre nem került sor. Kisebb-nagyobb zendülések azonban előfordultak. Az egyik legjelentősebb a püspöki lak előtt történt, ahol a szerb nemzeti színek alatt felvonuló tüntetők a magyar nyelvű keresztelési anyakövek kiadását követelték. Miután ezeket megkapták, haragosan összetépték. Ennek az eseménynek az emlékezete szimbolikus jelentéstartalma miatt a visszaemlékezőknél (Milleker, Vukovics, Herczeg) és a szakirodalomban is megmaradt vagy megjelent.16

Versecen nyílt szembenállásra a svábok által létrehozott nemzetőrség szervezése kapcsán került sor. Az 1200 fővel felálló nemzetőrségbe ugyanis tiltakozásként nem léptek be szerb nemzetiségű városiak, csak svábok. Mindeközben a külföldi szerbek Đorđe Stratimirović vezetésével önálló haderő felállításába kezdtek. Június elejére illír határőrezredekből és a határon túlról érkező szerviánusokból felálltak a szerb csapatok, amelyek Temesvárt és Fehértemplomot is veszélyeztetni tudták. Székhelyüket Alibunárra tették, vezetőjük pedig Dimitrije Stanimirović lett. Az egykori verseci kereskedő kivándorolt Szerbiába, de a mozgalom kezdetekor visszatért, és júniustól kezdve izgatta Versec szerb lakosságát. Vukovics szerint ez általános volt ekkor a Délvidéken: „Belgrád a Magyarorsági [sic!] szerbek menedék- s biztos lerakóhelyévé lőn.” A szerbek közül azok, akik nem akarták magukat a magyar hatóságok alá vetni, Belgrádba szöktek. A visszaemlékezők szerint a szerviánusok megjelenése után a helyzet csak romlott, mivel a verseci szerbek között „ólálkodó várakozás” lett úrrá.17 Stanimirovićot a nemzetőrök hamarosan Temesvárra üldözték, ám a temesvári császári főparancsnokság nem volt hajlandó kiadni.

Az első komolyabb összecsapásra Szentmihályi közelében került sor. A Versectől nyugatra fekvő, javarészt románok lakta falu a forradalom és szabadság harc alatt mindvégig a magyarok mellett állt, stratégiailag veszélyeztette ezzel az alibunári szerbek terveit. A szerb vezetőség úgy döntött, leszámol a faluval. Szentmihályi Versectől kért segítséget, ahonnan Damaszkin főszolgabíró két századot és ulánusokat küldött. Az összecsapásban a szerbeket megfutamították, ám a falu teljesen leégett.18

Versecen eközben éleződött a feszültség. A szerb lakosság egyre nyíltabban állt ki az alibunári tábor mellett, miközben továbbra sem voltak hajlandók letenni a nemzetőri esküt. Közben a szerb többségű Vlajkovác falu a lázadók mellé állt, mire a magyarokkal szimpatizáló lakosok segítséget kértek Versectől. A katonaság és a nemzetőrök megszállták a falut, a templomba menekülőket fegyveres konfliktus után elfogták vagy lemészárolták. A véres incidens hatására a szerbek az alibunári tábor vezetésével támadásra készültek Versec ellen. A július 11-re időzített csatában a jobban szervezett verseci csapatok győzelmet arattak. Magyar részről nem egész két tucat fő maradt a csatatéren, míg szerb oldalról 350 halottat számláltak. Fogságba esett a két vezér, Kojić és Stanimirović, akiket Temesvárra vittek. Hamarosan Vukovics Sebő kormánybiztos sürgetésére a bíróság halálra ítélte őket. Az ítéletet június 19-én hajtották végre. A szerviánusokkal a magyar kormányzat kemény kézzel bánt. Mivel az ország békéjét fenyegető gonosztevő idegenként tekintett rájuk, ezért Szemere Bertalan belügyminiszter utasította Vukovics Sebő kormánybiztost, hogy a statáriális eljárást minden esetben hajtsák végre.19

A verseci csata után a helyi szerbeken apátia lett úrrá. Ez azonban augusztusra megváltozott, amikor az osztrákok tehetetlenkedése vagy szándékossága miatt a szerb mozgalom újra erőre kapott az egész Délvidéken. Bár augusztus Versecen viszonylag nyugodtan telt, ám a szomszédos Fehértemplomot támadás érte. A verseciek készek voltak a segítségnyújtásra, ám az osztrák csapatokat vezető Blomberg tétlenkedett.20

Szeptember elején a konfliktus kiújult. A szerb csapatok, amelyek áthelyezték központjukat a Versec és Fehértemplom között található Lagerdorfba, megrohanták a magyarok lakta Udvarszállást, majd kirabolták és felgyújtották a falut. Hamarosan tárgyalások kezdődtek a nemzetőrség és a lagerdorfi tábor között, ami nem vezetett eredményre. Az osztrákok ekkor már nyíltan a szerbek mellé álltak. A császáriak azt szerették volna, ha a verseciek leteszik a fegyvert, és csatlakoznak az osztrák–szerb csapatokhoz, ezért megfenyegették a várost. A verseci küldöttség a fenyegetés hatására sem tört meg. Közben Blomberg megpróbálta a versecieket megfosztani ágyúiktól, ám a kísérlet kudarcba fulladt, amire a császáriak kivonultak a városból.21

Október végén kezdték meg szervezni az új alibunári tábort. Párhuzamosan folyt Versec megerősítése is. November 1-jén a verseci tábor parancsnokságát Damjanich János alezredes vette át. Érdekesség, hogy a verseciekhez Rózsa Sándor is csatlakozott. A lagerdorfi tábort végül november 9-én támadta meg Damjanich, és fényes győzelmet aratott. Decemberre a magyar csapatok már a lázadás teljes felszámolását tervezték. December 12-én a Damjanich vezette csapatok újabb csapást mértek a szerbekre, megsemmisítve az alibunári tábort.22

Kiss Ernő tábornok Pancsova mellett elszenvedett veresége (1849. január 2.) azonban alapvetően megváltoztatta a helyzetet. A magyar csapatok január 19-én kivonultak Versecről. Ezután szerbek szállták meg a várost, miközben Damjanich ügyes hadmozdulatokkal fedezte a menekülőket.

A szerb csapatok felszólították a helyi lakosokat, hogy szolgáltassák be fegyvereiket. Büntetésül, amiért a németek Fehértemplom kérésére csatlakoztak a szerbek elleni harchoz, a megszállók háromórás szabad rablást hirdettek a városban. Milleker kiemeli, hogy a fosztogatások alkalmával súlyos kihágások történtek. Legjobban a verseci zsidók sínylették meg a razziát, többektől a teljes vagyonukat elrabolták, másoknak a házát semmisítették meg. A megadott határidő túllépését viszont szigorúan, főbe lövéssel büntették az osztrákok. (Egy ilyen epizód Herczeg regényébe is bekerült.) Január 23-án Josif Rajačić Versecre érkezett, ahol felmentette és zárdába küldte a magyarok iránt túlzottan jóindulatú Popovicsot. Megkezdődött a város szerb minták szerinti közigazgatási átszervezése. Versecen felállt egy odbor.23

A szerb uralom három és fél hónapig tartott. Az újabb fordulatot a tavaszi hadjárat hozta. Szeben és Brassó visszahódítása után Bem tábornok kapta a feladatot, hogy a Bánátot is visszaszerezze. A túlerőben lévő magyar csapatok elől a szerbek elhagyták a várost. Szerb-Versecről helyi lakosok azonban továbbra is részt vettek a harcokban. Május 10-én Bem is bevonult a városba. A felszabadulás után Versec hamarosan visszatért napi ügyeinek intézésére. Augusztus 10-én érkezett a hír, hogy császári csapatok közelednek a városhoz. Temesvár ostroma után Versec alárendelte magát a császári közigazgatásnak. Ezzel gyakorlatilag véget ért a forradalom és szabadságharc eseményeinek sora.24

Magyarok és svábok a szerbekről

Milleker és Herczeg szerbekről alkotott képe hasonló. A kollektív emlékezetanyagnak köszönhetően a sváb és a magyar kép a szerbekről szinte megegyezik. Az 1848–49-es verseci eseményeket polgárháborúként, tragikus testvérharcként mutatják be. Szimpátiájuk elsősorban a magyaroké és sváboké, ám távol áll tőlük a vádaskodás, bűnbakkeresés.

Milleker alapvetően történészi minőségében tárgyilagosságra törekszik. Ezt a tárgyilagos hangnemet ritkán adja fel, ilyenkor viszont hangja leginkább szomorú. A szerbekkel kapcsolatban sokszor megértő vagy elismerő. Felhívja a figyelmet, hogy a szerbekkel szövetségben az osztrákok ellen milyen nagy eredményeket lehetett volna elérni.25 Még a rettegett szervináusokkal kapcsolatban sem fukarkodik a pozitív jelzőkkel. „Mesterileg vívták a védelmiharczot is, összekötve támadó viszonzásokkal – a haza ellen.” A legnagyobb elismerést azok a szerbek kapták Millekertől, akik szerb létükre a magyarok mellett maradtak, mint Damaszkin főszolgabíró, Vukovics vagy Damjanich.26

Herczegnek íróként több lehetősége volt egy komplex kép kialakítására. Millekerhez hasonlóan hangjából fájdalom és melankólia csendül, hogy az évtizedekig hűvös, de mégis békés szerb–sváb viszony bizalmatlanságba, árulásba, fegyveres harcba és vérengzésbe torkollott.

A gyászos eseménysorozat indító akkordját a regény főhőse, Graf Jani és első szerelme, Manin Zorka kapcsolatán keresztül mutatja be Herczeg. Viszonyuk reményteljesen indul, ám a hamarosan érkező hírek a karlócai népgyűlésről nem sok jót ígérnek. Jani már sejti, baljós árnyak gyülekeznek: „Zorka, ha itt kitör a revolúció, mi lesz akkor velünk?” Zorka optimistán válaszol: „Remélem, mi ketten nem fogunk hajba kapni.”27 A két ifjút azonban eltávolítják egymástól előbb fizikailag, majd érzelmileg az események. A néhány órával korábban békében beszélgető fiatalok közül a zavargások hatására Zorkát magával ragadja a fellángoló szerb nemzeti eszme, és csatlakozik a szerb tüntetőkhöz. Ugyanezekben az órákban Jani a hét svábok vezetőjeként szervezi a város védelmét. 28

Ennél a pontnál érdemes elidőznünk egy pillanatot. Brisits Frigyes Herczeg történelmi regényeiről írt tanulmányában egy nagyon érdekes és az eseményeket pontosan leíró értelmezési kerettel ruházza fel a regényt. Brisits rámutat, hogy a műben felvázolt valós események kiváló például szolgálhatnak a patriotizmus és a nacionalizmus találkozására és összecsapására. A svábok elsősorban városukhoz és szűkebb közösségükhöz hű emberek, míg a szerbek egy jelentős része a nacionalizmus hatására fanatikus gyűlölettel tekint a magyarok mellé állt svábokra.29 Később, amikor a svábok és a szerbek egymás ellen fordulnak, Zorka és Jani ismét találkoznak. A Herczeg által kezdetben szimpatikusnak ábrázolt fenséges szerb nemzeti eszme dühödt nacionalizmusba csap, amelynek hatására Zorka horrorisztikus színekkel ecseteli a magyarság tulajdonságait, ami ellen Jani hasztalan próbál érvelni.30 Herczeg tárgyilagos marad, egyben a regény egyharmadánál már világos választ ad egy sokakat foglalkoztató kérdésre. Miért álltak a svábok az osztrákokkal és szerbekkel szemben a magyar forradalom és szabadságharc oldalára? Schöpflin Aladár a Nyugatban írt kritikájában pontosan fogalmaz: „Herczeg igen világosan fölfejti az okokat. A kor szabadság-romantikája, a németországi és bécsi szabadságmozgalmak levegője, amely olvasmányok, külföldre járó emberek révén eljut a verseci német nyárspolgárokig. […] A bécsi politika esztelen tétovázása, amelyben a felelősséget mindenki igyekszik elhárítani magáról, senki sem mer megkockáztatni egy határozott lépést, s ezzel nevetségessé és lehetetlenné teszi magát. Még egyetlen erőt jelentő szervét, a katonaságot is. A svábok és a szerbek között csata folyik, és az osztrák katonaság semlegesen nézi, hadirendbe felsorakozva, a polgárháborút, mert a tisztek sehonnan sem kapnak direktívát maguk tartására, nem tudják, mihez fogjanak. Ez a képtelen helyzet – csakugyan úgy történt, ahogy a regényben le van írva – teljesen lejáratta az osztrák kormányt a svábok szemében. Mint a svábok esküdt ellenségeinek, a gyűlölt és rettegett lázadó szerbeknek pártfogója és cinkosa jelenik meg, pártfogoltjai által vagyonukban, életükben, a környéken gyakorolt szupremációjukban fenyegeti, s ezzel valósággal kényszeríti őket, hogy önvédelemből a magyarok pártjára álljanak. Ezeket a motívumokat Herczeg nagyon pontos ítélettel s a történelmet reális tényezőire bontó kritikával fejti fel.”31 Az abszurd helyzet kapcsán Herczeg találó mondatait idézhetjük, ami jól jellemzi a forradalom és szabadságharc verseci hónapjainak kavarodását: „Gonosz tréfája a történelemnek, hogy az osztrák császári haderő azért harcolt, hogy szerb vajdaságot csináljon a Bánságból, a magyar honvédség pedig azért, hogy németek maradhassanak a svábok.”32

A testvérharc eldurvulását jelzi több epizód. A verseci szerbek vezetőjéről, a szerb nemzeti eszme hatása miatt hajthatatlanul makacs Manin Zorka édesapjáról tárgyalnak a hét svábok. Graf Jani értetlenségét fejezi ki szomszédja viselkedésén, mire a később hősi halált halt Lutz hadnagy emelkedik szólásra:

„[–] Legjobb volna, ha valaki még ebben az órában agyonlőné. Ha holnap él, sok bajt fog szerezni. […] [–] Megbolondultál, Lutz? – pattant föl Jani. – Manin szomszédot agyonlőni? A hadnagy Graf felé fordította beesett, sárga arcát.

– Vér nélkül úgysem fog elmúlni ez a dolog. Ha ma sajnáltok megölni egy embert, akkor holnap százzal álltok szembe.

Graf Jani elvben helyeselte, hogy vért kell ontani a szabadságért. A vérontásnak azonban a roham mámorában kell megtörténnie. De így együtt ülni a szőlőlugasban, és nyugodtan megbeszélni, hogy Manin szomszédot meg kell lőni, mint egy vadkant, az még sem járja.”

Hasonló jelenet játszódik le a szerbek között is, amikor a Zorka apja elől az ágy alá rejtőző Jani kihallgatja a szervezkedő Manint és Stanimirovicsot. Utóbbi neveket olvas fel, köztük Graf Jani és a hét svábok neveit. A névsorolvasás után Manin szólal fel:

„[–] Van ezek között egypár becsületes ember is. [–] A basszushang dühösen felhördült. – Mi az, becsületes ember? Ha édesanyám életét fenyegetik, akkor nem ismerek becsületes ember[t]! A nemzetem élete pedig drágább nekem, mint édesanyámé! Néhányan a szerb urak közül tüzesen helyeseltek. Manin azonban még nem adta meg magát. – Nem bizonyos, hogy okvetlenül szembe kell kerülnünk a németekkel.”33

Herczeg bámulatos finomsággal érzékelteti, hogy az évszázadokig szomszédságban élő nemzetekben miként bomlott fel a szolidaritás egymás iránt, miközben a nacionalizmus lassan felfordította a város békéjét. Lutz pragmatikus álláspontja rávilágít arra, hogy milyen torz gondolkodásra és tettekre késztet, amikor két szomszédos, egymás mellett élő népcsoport fegyvert fog a másik ellen. Graf Jani romantikus elképzeléseit a forradalmi ifjúság szatírájaként is felfoghatjuk.

Herczeg és Milleker nem hallgatják el, hogy milyen visszaélések történtek a svábok részéről a helyi szerbekkel szemben. Manin, aki először vonakodik a svábok ellen fordulni, végül a szerbek mellé áll, és az események áldozata lesz.34 Halálában Herczeg a verseci szerbek egyik elöljárójának, Kumanovicsnak sorsát mutatta be. Kumanovics a verseci csata alatt lőfegyverével megtámadott egy hírvivőt. Bár a megtámadott lovas sértetlen maradt, a hírre a felbőszült svábok a katonasággal együtt ostrom alá vették Kumanovics házát, őt magát pedig agyonlőtték. A feldühödött emberek ezután más szerbeken is bosszút akartak állni, de gróf Esterházy Sándor őrnagy többek segítségével lecsillapította a tömeget.35

Herczeg szemléletes képet fest a tehetetlenkedő osztrák császári hadseregről, ahogy arra Schöpflin is utal. A császáriak közül többen leszögezték, hogy a szerbek és a németek összecsapása esetén semlegesek maradnak. A császári vezetők dilemmáját a verseci csata utáni fejezetekben mutatja be. Blomberg és a fogságba esett Nugent – mind a ketten – a császárt szolgálják, de egyik Versec védelmében, a másik a szerbek mellett a magyar kormánnyal szemben. Határozott parancs hiányában a helyzetet csak időhúzással lehetett megoldani, mert maguk a vezetők sem tudták, hogy hova álljanak, kinek engedelmeskedjenek, és hogy cselekedeteik milyen eredményekkel vagy következményekkel fognak járni a jövőben.36

A helyi szerbekhez vagy az osztrákokhoz képest Herczeg a szerviánusokat sokkal hidegebb színekkel ábrázolja, ám történeti hűséggel tárgyalja. Szemléletes az az epizód, amikor a hét svábok egyike, Holky doktor Macskakovács barátjával meglesi az alibunári szerb tábort, és a szerviánusok felfedezik őket. A két verseci menekülni próbál, de Holky lemarad, a szerviánusok pedig meggyilkolják.37 Különösen negatívan mutatja be az alibunári és a lagerdorfi tábort, mert az ottani szerbek irtó hadjáratot folytattak a németek és magyarok ellen, pusztítást hozva a Délvidékre.38 A verseci szerbek mindig pozitívabb színben tűnnek fel, mint Szerbiából érkezett társaik. A szerb nemzetőrökről például megemlíti, hogy Bem feltűnése után „vitézül verekedtek”.39 A szerviánus szerbek ellenségesek, félelmetesek, de Herczeg továbbra is hűvösen tárgyilagos marad. Nem próbál negatív érzelmeket kelteni, ítéleteiben mértéktartó, ám pontos, még azoknál az eseményeknél is, amelyekben saját családja volt érintve, mint a város kifosztása. Amikor végül a magyar kormány csapatai feladják Versecet, a szerbek megszállják a várost. A rácváros boldogan fogadta a bevonulókat, míg a németek meglapultak.40 Herczeg az eseményeket vizsgáló Knicsanint, a szerb fejedelemség államtitkárát szatirikus éllel inkább pragmatikus emberként láttatja. A szerb elöljáró feladata kivizsgálni a svábok tetteit. Ám a vizsgálatot szándékosan felületesre veszi, és elfogadja a helyiek komolytalankodó válaszait. „Knicsanin magában örült, hogy ez a felületes vizsgálat nem derített ki semmit. Ha a svábok elárulták volna magukat, akkor egy párat főbe kellett volna lövetnie, de azzal az ügy el is lett volna intézve. Ő azonban nem vérre, hanem egészen másvalamire áhítozott.”41 Ez a bizonyos másvalami a város kifosztása volt. Herczeg elmondja, hogy a császári tisztek undorodtak a dologtól, mert kiábrándultak szerb szövetségesükből. A fosztogatásokat a szerviánusok folytatták. Herczeg szomorúan írja, hogy a helyi szerbek közül sokan vettek részt benne, bekormozott arccal kalauzolva az előbbieket.42

A szerviánusokról a regény végén hallunk ismét. Herczeg hangja ekkor a megbékélésé. Frombach János szökése kapcsán elismerően jegyzi meg, hogy a szerviánusok a magyar szabadságharc elfojtását követően lelkesen segítették a szabadságharcosok szökését. A Dunán több ponton csónakosokat állítottak fel, akik révszolgálatot tartottak a menekülők számára.43

Herczeg különösen pozitívan szól a szerb származású hősökről (Vukovics, Damjanich, Csernovics), miközben bemutatja a verseci közhangulatot. A svábok sokáig bizalmatlanok voltak a szerb származású elöljáróikkal szemben, nem tudták elválasztani, ki áll mellettük és ki ellenük. „Hogyan leszünk majd ezekkel az urakkal? Vukovics rác, Csernovics főispán is rác, de maga Damaszkin szolgabíró is rác…”44 Különösen szemléletes Damjanich János rajza, akitől sokáig tartanak a svábok, mégis hősiesen küzd Versecért.

Szerbek a magyarokról és svábokról

A helyi verseci szerbek, a szerviánusok és a kettős identitással bíró szerb származású, de a magyar szabadságharc mellé álló vezetők egészen mást gondoltak a svábokról és magyarokról. Míg a szerviánusok egyértelműen ellenségesen léptek fel a helyi sváb, román és magyar lakossággal szemben, addig a helyi szerbek a magyarokkal inkább türelmetlenül, a svábokkal idegenül viselkedtek. Arra kérdésre már megadtuk a választ Herczeget és Schöpflint idézve, hogy miért álltak a svábok a magyarok oldalára. Ugyanezt a kérdést feltehetjük a szerbek kapcsán is. Miért fordultak szembe a magyarokkal és a svábokkal? Szerb oldalról úgy tekintettek a délvidéki eseményekre, mint jogos szabadságharcra, amelyet a szerb nemzet egységéért vívtak a magyarországi és a szerbiai szerbek. Radenič szerb történész idézi a szerb lap, a Vestnik álláspontját 1849 elejéről. Eszerint a magyarok saját nemzeti függetlenségük és szabadságuk érdekében harcoltak az osztrákokkal szemben. A szerbek ugyanilyen megfontolásból küzdenek a magyarok ellen. A harc okaként a magyarok hajthatatlanságát emeli ki, mivel nem hajlandók a szerbeket nemzetként elismerni.45 Ezt az álláspontot emlékirataiban Vukovics Sebő is megerősíti, aki többször megemlékezik arról, hogy a helyi szerbek elnyomásnak érezték a magyar kormány lépéseit. 46

A szerbek tehát féltették saját nemzeti önállóságukat, céljaikat, amely irányban a magyar politikai elit érzéketlen maradt. A forradalom kitörésekor a külföldi szerbek még egyértelműen a magyarok mellett mutattak szimpátiát. A szerb nemzeti mozgalom egyik legjelentősebb szervezője, Đorđe Stratimirović egyértelműen kinyilvánította, hogy szimpatizál a forradalom eszméivel.47 A szerb–magyar viszony elmérgesedése azonban nagyon gyorsan, 1848 tavaszán elkezdődött. A magyar kormány és Kossuth nem volt hajlandó elismerni a magyaron kívül egyetlen nemzetet sem Magyarországon.48 A szerbek viszont hasonlóan nem értették a magyar politikai elit motivá­cióit és ebből fakadó lépéseit.

A verseci szerbek gondolkodását a két elfogott vezető, Stanimirović és Kojić vallomásából rekonstruálhatjuk. „A két vallomás tulajdonképpen a szerb felkelés kettős arculatának egy-egy oldalát, illetőleg eltérő fázisait mutatja be” – írja Nagy Sándor tanulmányában.49 A vallomásokban a svábokkal hűvös, bizakodó a kapcsolat, a magyarokkal viszont sokkal ellenségesebb hangot ütnek meg.

Stanimirović elmondja, hogy amikor a városba visszatért helyi lakosokkal találkozott, többen a szerbek kívánságai felől érdeklődtek. „Én válaszolám: kívánságunk régi állapotunk és nemzetiségünk fenntartása. Néhány uraknak tetszett nemzetiségünket letiporni, minket népfajjá, nemzeti gyűlésünköt egyházi gyülekezetté lealázni, s újításokat felséges királyunktól erővel kicsikarni. A versecziek ellenem támadtak, főleg Szeria Popovics, ki állítá, hogy a magyarokkal mindég jól éltünk, s most is szabadságaikban részesítettek, s kár volna e jó viszonyt felbontani. Pescha főjegyző is a kávéházban volt, de tőlünk távul maradván, a vitatkozásban részt nem vett.”50 A vallomásból kitűnik, hogy a verseci szerbek is megosztottak voltak a kérdésben. Az azonban jól látható, hogy a nemzeti szabadság eszméje egyre inkább hatalmába kerítette a szerb lakosokat, felkeltette magyarellenességüket.

A kihallgató feltette a kérdést, mit ért a vádlott szerb nemzet alatt: „Ezen nevezet alatt értem nem csak a szerbországbelieket, de a végvidéki és magyarhoni szerbeket is. Mi nem vagyunk rácok, ez gúnynév (Spitzname), de illyrek sem vagyunk.” A vádlott beszámolt arról, hogy a kávéházi verseciek – feltehetőleg szerbek – ellenezték az elválást a magyaroktól. Stanimirović szerint a szerviánusok számítottak a verseci szerbek szimpátiájára, sőt támogatására. Stanimirović vallomásának további részében megjelöli a szerb nemzeti célokat, és utal az osztrákok szerepére: „Nemzetiségünk, vallásunk megmentése, a határőrvidék régi állaspontja fenntartása, a Hofkriegsrath hatósága meghagyása, de mondatott ezeken kívül, s magas személyekre történt az iránt hivatkozás, hogy a magyarok új alkotmányukat őfelségétől kierőszakolták, s hogy sérelmeinket őfelsége nem orvosolhatja, segítsünk mi magunkon, s ezáltal segíteni fogunk az uralkodóházon, és az ausztriai kormányon is.”51 Nemzeti és vallási szabadság és a bécsi kormányzat melletti elkötelezettség érződik ki ezeken a szavakon.

Kojić megerősíti társát, vallomásából egyértelműen kitűnik, hogy a nacionalista érzelmek felkorbácsolása fordította szembe a szerbeket a svábokkal: „A papok, tudtomra leginkább a szakulo­váczi, langenfeldi és vracsevgai lelkészek, előadták a népnek, miképpen a magyarok vallásukat el­tör­leni, a misét magyarul mondatni, iskolákban magyarul taníttatni és a szerb nyelvet eltiltani akarják. Egyebet nem tudok, én újságokat nem olvasok, Palánkon alig tartatik három hírlap.”52

A verseci szerbek és a szerviánusokkal ellentétben a szerb származású, de egyben magát a magyar politikai nemzet tagjának valló Vukovics egészen másként látja a helyzetet. Ítélete szerint a szerbek 1848-ban fellázadtak a magyar kormányzat ellen, bízva abban, hogy az osztrák ház megadja nekik a kívánt szabadságot és az önállóságot. Vukovics szerint ezzel a szabadság ellen a szabadság nevében indítottak harcot. Vukovics – Herczeghez és Millekerhez hasonlóan – kiemeli, hogy Versecen egyre fokozódó gyűlölet nyilvánult meg a szerb és a német lakosság között, amelyet kölcsönös sérelmek tápláltak. Vukovics szerint a szerb nacionalizmust meglehetősen hatékonyan használták fegyverként a lázadás kiterjesztéséhez. A konfliktust tovább mélyítette, hogy mindkét részről akadtak felbujtók, az ulánusokat a németek, a huszárokat pedig a szerbek ellen lázították. A béke megbontásában Vukovics egyértelműen a szerbeket teszi felelőssé, hiszen titokban szövetkeztek az ország ellenségeivel. A magyarokkal a legkisebb szimpátiát mutató szerbekről viszont Vukovics pozitívan ír. Elsőként Popovics Istvánról, aki többször elítélte a lázadás barbár harcmodorát, és folyamatosan a törvényes rend betartását sürgette, sőt még a hatóságok munkáját is segítette. Később leváltották, életét egy szerémi börtönben fejezte be.53

Végszó

Az 1848–49-es verseci eseménysorozat egy tragikus testvérharc kirobbanásának kezdetét jelentette, amely egymás ellen fordított három nemzetet, olyan sebeket okozva, amelyek következményei meghatározták az utána következő több mint százötven évet. A sebek begyógyulását talán semmi sem szolgálja jobban, mint beleélni magunkat más nemzetek nézőpontjába, életébe. Ezzel megismerhetjük gondolkodásukat, az események logikáját, mozgatórugóját. Így talán teszünk egy lépést a végső cél felé, ami nem lehet más, mint hogy mi, „cserebőrűek” jobban megértsük egymást. Herczeg Ferenc regénye pedig ebben a tekintetben kiállta az idő próbáját.

Jegyzetek

1 Esterházy Péter, Húsz centivel a föld fölött, Könyvhét, 2013/2, 70.

2 Nora, Pierre, Emlékezet és történelem között, Napvilág, Budapest, 2010, 13–19.

3 Herczeg Ferenc Emlékezései – A Várhegy, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1933, 36.

4 Eco, Umberto, Széljegyzetek A rózsa nevéhez = Uő, A rózsa neve, Európa, Budapest, 2003, 615–616.

5 Egy másik hasonló kísérlet Cseres Tibor Hideg napok című regénye. A mű az újvidéki vérengzés emlékezetét próbálta megteremteni.

6 Assman, Jan, A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz, Budapest, 2004, 36.

7 Herczeg, Emlékezései…, i. m., 32.

8 Herczeg, A hét sváb, Singer és Wolfner, Budapest, 1925, 202–206.

9 Uo.

10 Nagy Sándor, Statáriális eljárás Dimitrije Stanimirović és Naum Kojić ellen 1848 júliusában. Adalékok a délvidéki szerb felkelés kirobbanásának történetéhez, http://www.c3.hu/~fons/nagy.htm [2013. január 2.]

11 Radenič, Andrija, Az 1849–1849-es szerb mozgalom alapkérdései = Szerbek és magyarok a Duna mentén 1848–1849-ben. Tanulmányok a szerb–magyar kapcsolatok köréből, szerk. Bona Gábor, Akadémiai, Budapest, 1983, 123.

12 Herczeg, Emlékezései…, i. m., 34.

13 Milleker Bódog, Versecz szabad királyi város története, Versec, 1886, II, 3–5.; vö. Thim József, A magyarországi 1848–49-iki szerb fölkelés története, Magyar Történeti Társulat, Budapest, 1940, I, 91–94. A határozat szövege magyar nyelven: Thim, I. m., III, 206–213.

14 Herczeg, Emlékezései…, i. m., 34.

15 Thim, I. m., I, 74., 91–94.

16 Milleker, I. m., 5.

17 Vukovics Sebő Emlékiratai Magyarországon való bujdosása és számüzetnésének idejéből, kiad. Bessenyei Ferencz, Atheneum, Budapest, 1894, 203; 242.

18 Milleker, I. m., 6–11.

19 Milleker, I. m., 17–19., vö. Nagy, I. m.

20 Milleker, I. m., 20–23.

21 Uo., 23–29.

22 Uo., 37–39.

23 Uo., 41–56.

24 Uo., 59–71.

25 Uo., 39.

26 Uo., 10–11.

27 Herczeg, A hét sváb, i. m., 29.

28 Uo., 30–31.

29 Brisits Frigyes, Herczeg Ferenc történelmi regényei = Herczeg Ferenc 80, szerk. Kornis Gyula, Új Idők Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1943, 80–81.

30 Herczeg, A hét sváb, i. m., 51–52.

31 Schöpflin Aladár, Magyar regények, http://epa.oszk.hu/00000/00022/00201/06218.htm [2013. július 1.]

32 Herczeg, Emlékezései…, i. m., 32.

33 Herczeg, A hét sváb, i. m., 53–54.

34 Uo., 72; 80–83.

35 Milleker, I. m., 19.

36 Uo., 76–80.

37 Herczeg, A hét sváb, i. m., 56–57.

38 Uo., 129.

39 Uo., 186.

40 Uo., 151.

41 Uo., 167–168.

42 Uo., 158–160.

43 Uo., 190.

44 Uo., 36.

45 Radenič, I. m., 105–106.

46 Vukovics, I. m., 121–122.

47 Spira György, Testvérharc küszöbén = Bona, I. m., 10.

48 Uo., 19.

49 Nagy, I. m.

50 Uo.

51 Temesvár, 1848. július 15–16. Dimitrije Stanimirović vallomása a Temes megyei vizsgáló bizottmány előtt. A ver­seczi ütközetnél fogságba esett és Temes megyénél bebörtönzött Sztanimirovics Demeter önkénytes vallása. Idézi: Nagy, I. m.

52 Uo.

53 Vukovics, I. m., 121–123, 241–243.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben