Fráter Zoltán: Hagyomány, hatás, iszony

Számos tanulmánykötetet és monográfiát követően ezúttal első esszékötetével jelentkezett Fráter Zoltán. Legalábbis a Holnap Kiadónál megjelent Hagyomány, hatás, iszony fülszövege ezt jelzi az olvasó számára, noha a szövegek nagy része tanulmányként, némelyikük szépirodalmi szövegként is olvasható, amelyet egyébként az esszé laza tartalmi és formai kerettel rendelkező műfaja lehetővé is tesz. A kötet huszonnégy írása – a Nyugat tágabban értelmezett témaköréhez kapcsolódva – az irodalmi esszé formai hagyományába jól illeszkedve, egyszerre szól tudományról, irodalomról, szerzőkről, (élet)művekről és magáról az esszéíróról is.

A könyv borítóján látható Szinyei Merse Pál-festmény jól reprezentálja az írások perspektíváját és tulajdonképpeni célját: az szerző és olvasó kirándulását az irodalom területére, és sejteti az esszék, valamint írójuk nagyobb léptéket átfogó nézőpontját is. A képi metaforát a szövegekre és a szerzőre vonatkoztatva: Fráter Zoltánt ezúttal nem mikro­filológiai problémák foglalkoztatják, hanem inkább madártávlatból – de azért szintetizáló megállapításokról sem lemondva – közelít témáihoz.

A szerző öt tematikus egységbe rendezte írásait, melyek ciklusként is olvashatóak. Az esszék több problémakört járnak körül, ám szinte mindegyik írás (többé-kevésbé) kapcsolódik a címben kijelölt hagyomány problematikájához, illetve Harold Bloom hatásiszony-elméletéhez, s általában az is elmondható, hogy a szövegegyüttes nyitó darabja inkább a tanulmány műfaji definícióit meríti ki, míg a ciklusok záró textusa általában az esszé és szépírás határán billegő szöveg.

A könyv nyitó, a Nyugat körül című alfejezetének első írása, az Osvát Ernő életterve a szerkesztő életútjának és pályájának individuálpszichológiai szempontú megközelítésére vállalkozik, részben nagyobb léptékben összegezve Fráter első kötetének (Osvát Ernő élete és halála) eredményeit, részben kiegészítve azt a legújabb életrajzi kutatásokkal. Ezúttal is rendkívül plasztikus és sok vonallal felrajzolt arcképet kapunk a szerkesztő-irodalomszervező életéről, példaképeiről, tevékenységéről, beleértve az elődökhöz, a mesterekhez (például Kiss Józsefhez) fűződő viszonyát is. Ez utóbbi szem­pont a kötet következő tanulmányának, igaz, már az Ady-életműre alkalmazott, fő nézőpontja is lesz. Az Elhallgatás, elfojtás, hiány az Ady-versben a költő nyelvi, formai és tematikus poétikai innovációját firtatja a könyv címében is kijelölt látószög szerint, H. Bloom hatásiszony-elméletét is alkalmazva, azaz elődökhöz képest önmagát és költészetét másként meghatározó költészeti el­járásmódokat tárgyalva, kitérve a Vajdához, Kiss Józsefhez és Szabolcskához való viszonyra is, ez utóbbiak kapcsán a két költő két költeményének inter­­textuális vonatkozásrendszerén keresztül konkretizálva. Ady életművéről még egy esszével (A másik Ady) emlékezik meg a szerző, annak műfaji hagyományába illeszkedő gondolatkísérletben vázolva fel az oeuvre ma is ható szegmenseit.

További három írás érinti Fráter Osvát melletti másik fő kutatási területét, Karinthyt. „A halott könnyekből él” előbb Németh Andor – Karinthy életének és műveinek ismerője, tolmácsolója és kommentátora – és Karinthy ellentmondásoktól sem mentes kapcsolatát tekinti át, az Egyfülű kosár Karinthy szerelmeinek és két házasságának főbb történéseit összegzi. Ez utóbbi esszé elsőként annak a – szintén Fráter Zoltán által szerkesztett – azonos című kötetnek a bevezető írásaként jelent meg, amely a Karinthy múzsáiról szóló szövegekből, többnyire emlékiratokból válogatott. A Karinthy-témát lezárva a Nők és női szerepek az irodalmi életben címet viselő szöveg révén a második feleség, Böhm Aranka körül kialakult baráti kör mindennapjaiba pillanthatunk be, melyet a szerző főként kortárs emlékira­tokra támaszkodva rekonstruált. Ám nemcsak Ka­rinthyné „női társulására”, hanem a Polányi Cecil, Vágó Márta, a Szegő lányok vagy Fenyő Miksa felesége, Rella körül csoportosuló művésztársaságra is kitekint a szöveg. S ezáltal jó átvezetésül szolgál az ezt követő, a Nyugat folyóiratot és korát tematizáló más írásokhoz: a lap tudományos profilú szövegeinek és tendenciáinak számbavételéhez (A Nyugat és a tudomány) vagy a lap utolsó száma tartalmi ismertetéséhez, a megjelenés történeti kontextusa bemutatásához (Olvasni, sorok között). A ciklust egy ikonográfiai gondolatfutam (Függőágy) zárja a magyar irodalmi élet híres fotóinak – egy- vagy többalakos portréinak – rejtett utaláshálózatáról.

A következő nagyobb szövegegyüttes a Krúdyzások címet viseli, s egyúttal a recenzens számára legizgalmasabb esszéket, tanulmányokat tartalmazza. A ciklus, mert ezúttal minden bizonnyal jól megszerkesztett ciklusról beszélhetünk, előbb Krúdy korai írásait, Az én történeteim összefoglaló címmel ellátott három novelláját elemzi egy olyan olvasatot kínálva, mely szerint ezek Jósika, Jókai és Mikszáth egy-egy konkrét elbeszéléséhez képest olvasva többletjelentéssel bírnak. Nemcsak inter­tex­tuális kapcsolódásuk miatt fontos e megállapítás, hanem írójuk azon belátására hívják fel a figyelmet, mely e művek és általában a korai Krúdy-poétika határhelyzetét jelzik: az elődök nyelvét folytatni nem tudó, nem is akaró hatásiszonyra, az új kánon és irodalmi nyelv hiányában saját történeteinek és nyelvezetének fragmentalitására. Hasonló, a romantika prózapoétikáját és nyelvezetét illető szkepszis fogalmazódik meg a Füred metaforájában, mely a Balatonfüreden játszódó, metonimikusan kapcsolódó Krúdy-szövegcsoportokat vizsgálja. Krúdy számára a hagyomány már nem járható út, sem poétikai eszközeiben, sem az ábrázolt hősök világképében nem tud kapcsolódni a Jókai és Mikszáth által jelzett hagyományhoz, pontosabban a különbözve folytatás révén kapcsolódik, poétikai, tartalmi, formai eszköztáruk átalakítása, másként hasznosítása révén. Hasonlóan izgalmas, alternatív olvasatot kínál a Régi képek, mely A budai bakter című elbeszélés hol férfiként, hol nőként megjelenő éjjeliőrének Janus-arcú figuráját Prudentia, az Okosság és Bölcsesség alakjának elemzésébe játszatja át, allegóriaként olvasva az alakot és a novellát. Szintén érdekes, a szakirodalomban nem reflektált megfigyelésen alapul a Negyven év, mely a Krúdy-hősök címben megjelölt életkori sajátosságait tükrözteti Jung Az élet delén című írásával, meglepően sok hasonlóságot mutatva ki. A ciklust lezáró darab egy személyes hangvételű esszé, mely­ben az esszéíró személyisége kerül előtérbe. A Po­dolin című szöveg önreflexív narrátora, akit ezúttal azonosíthatunk az esszé írójával, a Krúdy-szövegek ihlette utazásának állomásait követi nyomon. A humoros, ironikus hangvételű irodalmi kirándulás egy sokunk által átélt tapasztalattal, a podolini végállomás atmoszférájának lehangoló tanúságával zárul: a Krúdy által leírt helyszínek konstrukciók, már a maga idejében is azok voltak, hiába találhatók meg a térképen és az életben: a fikció világa a valóságon sosem kérhető számon.

A Babits közelében szövegeiben a hatás(v)i­szony kérdése ismét kitüntetetté válik. A tematikus egység nyitó darabja, az Istenek a Babits-lírában előbb a többféle kultúra iránt érdeklődő költő poétikájában az azokból származó monoteista és politeista istenképek megjelenését vizsgálja, különös figyelmet szentelve Babits egyik kevéssé elemzett forrásának, a Bhagavad-Gítának. Két további szöveg szól a költő életművének és személyiségének hatásairól. A ciklus leginkább gondolatébresztő írása (Kimondatlan mondatok Babits és József Attila verseiben) Jó­zsef Attila és Babits költészetbeli „titkos párbeszédét” vizsgálja a két életművön végigvonuló mo­tívumazonosságok vagy allúziók mentén, ezzel árnyalandó József Attila szó szerint is érthető hatásiszonyát mesterével szemben. A József Attila Szállj költeményének interpretáció-kísérletét követő, A he­gyi költő közelében című írás esszé az esszéről, hisz Fráter ezúttal Nemes Nagy Ágnes Babitsról ké­szített nagyesszéjét, A hegyi költőt elemzi, felhíva a figyel­met azokra az intertextuális utalásokra, melyek a könyvet átszövik, s egyúttal a nagy előd és Nemes Nagy költészetére mutatnak. A ciklust lezáró Lakások, Ba­bits a költő lakóhelyeit s ezáltal a térhasználati és -választási szokásait is számba veszi, ütköztetve az esszéíróéval is.

Az utolsó előtti ciklusként is működő szövegcsoport szorosan összetartozó két írása (Kétfejű theát­rum és Hold, hatalom, játék) Weöres drámáinak belső motívumhálózatát, szövegegyüttesként olvashatóságának tapasztalatait, többletjelentését vizsgálja, illetve a színpadra állíthatóság fő problémáit okozó, a nyitott értelmezési lehetőségek felmutatására is vállalkozik. Ezt az interpretátori bizonytalanságot emeli általános érvényűvé a Weöres-művekre nézvést a ciklus utolsó írása, mely a Dal három alakban című költeményt elemzi, a nyelv valóságot konstruáló tulajdonságaira híva fel a figyelmet.

Az ötödik, záró alfejezet két esszét tartalmaz, a műfaj kiemelkedő művelőiről szólván: Márai Sándor, Rónay László címmel egy kettős portrét és Keresz­tury Dezső arcképesszéjét (Az esszéíró). Mindkét szöveg rendkívül szubjektív, lényegében esszé az esszéről, melyekben írójuk arcképe talán markánsabban is rajzolódik ki választott témáinál, lehetőséget adva ugyanakkor Fráter Zoltánnak a műfajról vallott elképzelései megfogalmazására, melyek mentén érdekes volt újraolvasni a kötetet.

S tulajdonképpen itt kellene elkezdődnie – az eddigi, terjedelmi korlátokra is tekintettel levő tematikus számbavétel helyett – a kötetről írott recenziónak vagy, stílszerűen, esszének. Annyit láthattunk eddig is, hogy Fráter könyve rendkívül izgalmas témákat felvető, új ötleteket felvonultató és kifejtő írások gyűjteménye, mely tudománytörténetre és aktualitásokra egyaránt reflektál – gondoljunk csak az újabban előadott Weöres-darabokra és azok hiányzó értelmezésére –, vagy éppen az Ady-poétikához való viszonyulás akár utóbbi évtizedekben is kitapintható ellentmondásosságára, dinamikájára. Igazi esszék, „gondolatkísérletek” e szövegek. Miközben a Keresztury kapcsán emlegetett „kis tények, apró megfigyelések” rögzítése rendkívül izgalmassá teszi ezt az irodalmi utazást, hogy visszautaljunk a kötetet borító képi metaforára. (Holnap, 2012)