×

Berzsenyi Dániel

Szepesi Attila

2013 // 10

„Ki vagy te fényes Tsillag az O világ
Sötét ködében? Századok éjjele
Nyúgszik te rajtad, mégis égő
Artzalatod közibénk sugárzik…”



Nehéz nem ezzel az önarcképnek beillő alkaioszi strófával kezdeni Berzsenyi Dániel megidézését. Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás című versét indítja e sorokkal, ő, aki „sokszor olyan, mint aki idegenek közé csöppent”, ahogy a művét csodáló Füst Milán írja róla. Idegenek közé persze nem akkor csöppent, amikor a nagy királyokat idézte, hanem amikor kilépett a kapuján, ő – hogy Füst Milánnal folytassuk –: a „bajuszos, kis magyar ember, tömzsi, kövérkés, nehéz mozdulatú, sűrűvérű, aki elzárkózva élt a földbirtokán…”

Ha pedig kimozdult onnan, néha megtette, többnyire pórul járt, mint Pest-Budán Kazinczyval, aki pedig levelében „Ritka ragyogású barátomnak mondja, ám itt kissé megorrol dohánybűzös felfedezettjére, aki nem akar összecsókolózni vele. Vagy úgy jár, mint költőtársával, Kis Jánossal, aki – sejthető – kissé a bögyében lehetett. Amikor egy napot együtt töltenek a Káli-medencében, ahol a Sopron környéki poéta lelkészkedik, és aki egész napos együttlétükről sem tud többet feljegyezni önéletírásában, ahol pedig mára jótékony homályba vesző emberkékről hosszan és lelkesen elmélkedik – nos, Kis csak ennyit vet papírra: „Berzsenyi Dániel új házas korában jött szép fiatal feleségével, ennek a Balaton partján fekvő szőlőjét akarván megnézni. Ámbár csaknem egy egész napot töltött velem, mégsem vetetett legkevesebbet is észre, hogy benne tudomány vagy éppen lángész lakik. De ezt utóbb is, mikor őtet bővebben megesmertem, mindenkor a lehetőségig el szokta rejteni…” Ennyi az egész. Nehéz nem kihallani belőle némi malíciát.

A korabeli, dicséretesen pezsgő irodalmi élet – ma így mondanánk – „kulcsembere” Kazinczy. Szövevényes lélek. Önzetlen és hiú. Nagyravágyó és segítőkész. Lelkes, és vélt vagy valódi sebeket feledni nem tudó. Örökké nyájas, és örökké bajvívásra kész. Töretlen szorgalmú, vasakaratú. Mindig szubjektív, bár tárgyilagosnak hiszi magát. Így aztán néha igazságos, sokszor nem az.

Két legnagyobb kortársához, Berzsenyihez és Csokonaihoz fűződő viszonya nem egyértelmű. Berzsenyit segíti és becsüli, némi távolságtartással. Csokonait csak nehezen és nem minden fanyalgás nélkül fogadja el. Előbbit darabosnak és dunántúli nyelvét kissé idegenszerűnek, utóbbit póriasnak, nem eléggé emelkedettnek tartja. Hol a derék Kis Jánost – Berzsenyihez írott levelei tele vannak Kis dicséretével –, hol Dayka Gábort mondja „magyar Schillernek”. Magyar Goethének senkit nem nevez, ezt a titulust nyilván magának tartja fenn. Pedig nem akárki ő. Nagy szervező, az irodalmi élet vitathatatlan középpontja, megkerülhetetlen jelenség, de – tisztesség ne essék szólván – nem nagy költő. Daykát amúgy Berzsenyi nem szerette. Kritikai Leveleiben „értelmetlen érzelődést”, „gyermek-nyefegést” vet a szemére. Kis Jánost Batsányi teszi a helyére, amikor leparancsolja a magas pulpitusról.

Aligha tévedünk nagyot, ha Kölcsey híres-hírhedt Berzsenyi- és Csokonai-bírálatai mögött is – előbbit zsúfolt és nem eléggé választékos modoráért, ami Berzsenyi lelkének holta napjáig be nem gyógyuló sebe maradt, utóbbit egyenesen vulgáris ízléstelenségeiért marasztalja el – Kazinczyt sejtjük a háttérben. A széphalmi mestert, aki csöppet sem érdektelen költőket – többek között Csenkeszfai Pócs Andrást, Édes Gergelyt, Mátyási Józsefet – lesöpört az irodalom asztaláról. Pócsot gyűlölte, Édes Gergelyt lenézte, Mátyásira fintorgott. Amikor Pócs András református lelkész és kitűnő költő – Weöres „trágyadombi Baudelaire-nek” nevezte az alkoholista verselőt, akit züllött élete miatt ide-oda helyeztek, ám sehol sem volt maradása –, nos, amikor Ungváron elhunyt szegény botrányhős Pócs András, Kazinczy így fakadt ki: „Bár már elébb idvezült volna!” Szokatlan dühkitörés egy érző lélektől. Ma már sejtjük, mi állt a háttérben. Pócs András pataki diákként a szép özvegy, Kazinczyné albérlője volt, és tán nem csak albérlője, amit a gyermek Kazinczy aligha vett jó néven. Amikor pedig Édes Gergely, a naiv lélek – szintén református lelkész költő – elküldte neki parlaginak ítélt verseit, vitriolos gúnyverssel válaszolt, a Békákkal, melyben hosszú sorokon át csak ezt fújja: „Brekeke-brekeke-brekeke, kroák-kroák!”

A nyelvgyötrő mutatványairól is nevezetes Mátyásival kissé udvariasabban epéskedett, Gyöngyössy Jánost viszont, a leoninus-költőt – a változatosság kedvéért ő is református lelkész –, akit kortársai csak Koccantyúsinak gúnyoltak csengő rímekkel kicifrázott disztichonjaiért, sőt Göröngyösi-Gyöngyössynek – nehogy bárki összetévessze a Murányi Vénusz Gyöngyösijével –, megkímélte, mert szép lánya volt.

Egyedül tán az Iliász-per vesztesét, a nagyszerű Vályi Nagy Ferencet becsülte rangjához méltóan, akit kortársai közül tán a legtöbb rokon szál fűzte Berzsenyihez…

Két, egymástól távoli csillagzat Berzsenyi és Csokonai. Nem vitás, több a különbség közöttük, mint a hasonlóság. Az sem lehet kétséges, hogy kettejük közül Csokonai a költőbb költő. Orfikus poéta, ahogy Hamvas Béla mondaná. Nála minden verssé válik. Színes, tágas, vérbő, sokoldalú. Tele sziporkázó ötlettel, bolondozással. Berzsenyi csak néha színes, sosem tágas, és végképp nem sokoldalú. Belül örökké önmagát emésztő. De legjava műveiben eljut a végső egyensúlyig. Csokonai a kerge, viháncoló debreceni diákirodalomból jött, ebből a napkeleti, szalonnaszagú paraszt-rokokóból. Diákkori társaival – néha azt sem tudni pontosan, ki a szerző, ki nem – verseket kanyarítottak a mágus-hírű Magyar Faustról, Hatvani Istvánról, a pókhálóról, a legyek ganéjáról, a tejbe fúlt légyről, a patakban fürdő tenyeres-talpas pórleányról, a disznótorról meg a gömböcről, a tetűt ölő Miskáról meg a hatvanéves szűzről. Szegény Kazinczy!

…Berzsenyi a verőfényes Mediterráneum, az antik ragyogás, Csokonai a tarkán örvénylő Kelet. Két szélső pont. Előbbi koridegensége mindenkinek feltűnik. Azt írja róla Szabó Dezső, és van igazság benne: „A jámborság és a középszer a klasszikus tanítvány hűséges utánmondása nála. Magára parancsolt egész szabályos élete példás hazugság. A krajcáros viszonyok közé nyomorodott Cervantes Don Quijote fantáziájában éli ki époszra született önmagát. Berzsenyi ódáiban fog önmagává kiegyenesedni. A pedáns mintagazdából, a szorgos családapából kiszisszen néha a törpe életbe száműzött nagy lélek fájó magánossága.”

Hamvas Béla az antik világérzést, a felidézett aranykort, a mediterrán verőfényt és mindezek szimbólumát, a méhest említi vele kapcsolatban. E két idézet látszólag ellentmond egymásnak. Ám a valóság mindig is olyan volt, amilyen, poros és kisszerű, az aranykort viszont hiába is keresnénk a tér meg az idő koordinátáin. A szó históriai értelmében ez a boldog kor, ez a megszentelt ősállapot sohasem létezett, tere topográfiai eszközökkel nem azonosítható, ahogy ideje sem a világóra gyanútlan visszaállításával. Az egymást követő és egymásra rétegződő korszakok tér-idejét mindig a küzdelem, születés-pusztulás, keresés, a betemetett ősforráshoz való visszatérés reménytelen vágya, a vér meg a szenvedés itatta át. A paradicsomkert, az aranykor nem helyszín, hanem létállapot, élmény, melyet az egyensúlyáért küzdő ember megtalálhat magában. Ez az ősegységből való származás élménye, felismert emléke. A – Szabó Dezsővel szólva – „törpe életbe száműzött nagy lélek” kimondja ezt a kettősséget az Amathus soraiban:

Mit főz magában Gallia Sándora
S a zordon Éjszak rettenetes Feje,
Melly öblöket zár, merre tart s ront
Anglia nagy Koszorussa Nelson?

Nem gondom: igy volt, igy marad a világ,
Forr mint az ádáz tengerek amikor
A szélveszek bértz odvaiknak
Vaskapuit s reteszit leszórván

A bus haboknak zugva rohannak, és
A képtelen hartz itt hegyeket temet
Ott ujj világot hoz fel, egy mást
Váltja örök romolás s teremtés.

Mint a sötét völgy tsermelye életem
Elrejtve lappang s halkva tseregdegél
A Laurus ernyők szent homályin
Illatozó Amathunt ölében.

Nints itt kegyetlen had, s veszedelmes értz,
Mellyért halandók véröket ontanák,
Nints itt gonoszság tzimborája
Sem nyomorult fene Nagyravágyás…

Naiv megállapítás, amit hallani néha, hogy ő is kora gyermeke akart lenni. Senki sem lehet más koré, ha a feje tetejére áll sem. Csak épp ennek tízezerféle módja van. Éljünk a mi időnkben, mondta egy 20. századi költő. Próbálta volna az ellenkezőjét. Mindenki oda születik, ahová való. Azt teszi, amit tehet. Személyes szabadsága, hogy azt elkerülje vagy megtegye. Mert oda való, ahová szü­letett, és csak az lehet, aki a kezdetektől volt. Ám az út önmagunktól önmagunkig sosem ér véget. A modern ember szeret addig okoskodni, míg végül elkerüli önmaga sorsát. Pedig mindenkiben benne rejlik a végső ok, amelyhez el kell jutnia. Mindenki része a Teremtőnek, akinek egy szikrája benne él, és a hozzá vezető út, melyet be kell járnia, olyan, mint egy hegycsúcsra felvezető ezernyi ezer út. Mehet erre is, arra is. A végpont egyetlenegy.

Berzsenyi ezt veti papírra a Poétai harmonistikában: „A költész lélek nem egyéb, mint a természetesség és ideálosság harmóniás középlete… Az igazi poézis, ez a tündér világtükör, minél inkább poétai világtükör, annál inkább nem egyes színeit, hanem mindenkor egészét mutatja az életnek: az élet pedig nem csupa szomor, nem csupa vígság, hanem csak ezeknek vegyülete…”

Nagy, sokat idézett ódái és elégiái is efféle vegyületei a „szomornak” és néha persze a vígságnak is.

Nem elhanyagolható kérdés, hogy kora gyermekeként van-e mondandója a költőnek más korok számára. Berzsenyi, akárcsak később Ady, egyszerre archaikus és modern lélek. Ami benne antik, az a világérzékelés, ami modern, az a nyelv. Mesteri játék: úgy idézi meg a futó időt, mintha messziről tenné, emlékek távolából. Némelyik kortársa ma már alig-alig olvasható. Kitűnő szellemrokona, Himfy is csak nehezen.

Berzsenyi Dánielről teljes értékű képet rajzolnia még senkinek sem sikerült. Látszólag pedig ez nem is olyan nehéz. Mégis, mindig hiányzik egy-egy részlet. Itt is, ott is lappang valami titok. Valami megfejthetetlen. Ismerjük a külsejét, környezetét, családját és barátait, olvasmányait, élete és gondolkodása módját. Kevés értő társát, Dukai Takách Juditot, a kujon Pálóczi Horváth Ádámot. Mégsem egészen. Két gondolat-töredéke között a hirtelen kicsapó elektromos villámot. Igen, ezt is, azt is, de csak félig-meddig. Nem hányavetiségből, felületességből, hanem mert épp a lényege kimondhatatlan. Nehezen megfogható. Ez az, ami a teljes képből mindig hiányzik. A remekmű teljességéhez az a többlet, az a más, amiről nem tudni, honnan való. Ajándék. Miként az út a meglelt harmóniához. Némelyik fragmentuma látható, rögös mezsgye, hirtelen kanyarulat, némelyik nem. Mondják, a zseni többet tud, mint amennyit tanult. Többet képes adni, mint amennyije valójában van.

Erdélyi János, a tudós irodalmár mondja: „Minden tétova nélkül meg kell vallanunk, hogy Berzsenyit nem ismerjük. Akármint törjük is a fejünket, nem tudjuk összeszedni azon különböző jegyeket, melyek Berzsenyi jellemét kiállítanák…”

Ki vagy te, fényes csillag az óvilág
sötét ködében, Berzsenyi Dániel?
Hetyei portán testes úrfi,
porköpenyes, szava-sincs mogorva.

Pipát pöfékelsz, járod a páskomot,
megsüvegel vén pór meg a kiskanász.
Tapad csizmádra sárkoloncban
tüske-bogáncs, leveles varádics.

Méhesbe térsz s míg zümmög a tízezer
szárnyas lelkecske – jár ki-be szorgosan,
fellapozod kedvenc Horácod:
Hó lepi már a magas Soractét…

Előtted ködbe foszlik a Ság csúcsa,
kéklik a Somló. Száll seregély-csapat.
Távol szüreti nóta csendül,
fújja szedő – teli már a puttony.

Vakvarjút kerget réten a kósza szél.
Ördögszekérre száll garabonciás.
Alkonyul. Denevér csapong és
szól a kolomp. Hazatér a konda.

Bort innál – nincsen nálad a kiskulacs.
Pipád se füstöl – nincsen a szűzdohány.
Holdfény se… Haza kéne menni.
Csörgedező patakod követve

indulsz a parton. Rád csap a lusta köd.
Tüskebokorba téved a lépted és
árnyéktalan bolyongsz a mezsgyén.
Szortyogatod keserű pipádat.

Elhangzott 2013. május 11-én Egyházashetyén, Berzsenyi Dániel szülőházánál.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben