×

Bertha Zoltán: Sorsmetszetek

Alföldy Jenő

2013 // 09
Bertha Zoltán kritikusi és irodalomtörténészi egyénisége markánsan kirajzolódik új tanulmánykötete, a Sorsmetszetek lapjain. Nekem már a nyolcvanas évek közepe óta ismerős ez az arcél: a magyarságot szolgáló, de a több mint háromezer éves egyetemes irodalmon kiművelt tudományos embernek, értelmiséginek látom. Terminológiai nehézfegyverzetét nem a külföld és a legtekintélyesebbnek tartott belvárosi irodalomszemlélet vidékre kihelyezett képviseletére használja. Célja a provinciális helyzetben élő, jelentős részében a kisebbségi létbe szorult magyar irodalom értékeinek meg- és elismertetése, s a kiemelkedőnek tartott tehetségek fölemelése a „magas” irodalomba. A könyv előszavában ezt ő maga így fogalmazta meg: „A magyar sorsirodalom sajátos tematikai, gondolati, létszemléleti karaktere és az abban kifejeződő emberi jelentésvilág olyan artisztikusan megjelenő sajátszerűség, amely nem reduktív, hanem hozzáadott dimenziója az emberiség világkultúrájának. A valódi nyitottság nem a lebecsülése, hanem a megbecsülése a sajátos minőségformáknak és jellegadó értékjegyeknek – bármely nyelvű és nemzetiségű kultúrában Afrikától Szibériáig és Fokföldtől az eszkimókig.” Sokan vitatják ezt; amit mestereink a 20. században Adytól Németh Lászlón keresztül Illyésig, Csoóri Sándorig és Görömbei Andrásig lét­kérdésnek tartottak esszéikben és tanulmányaikban – a sorskérdések irodalmáról van szó –, azt az ellentáborrá szerveződő irodalmárok provinciális, mellékes vagy éppen kártékony irodalomnak vélik. A nagy felkészültségű, magyar–angol szakos Ber­tha Zoltán nem kezdeményez velük vitákat: teszi a maga dolgát, figyelmeztet a magyar nemzetiségi és nemzeti irányultságú irodalom létét fenyegető veszélyekre és az igazságtalanságokra, de a támadó vagy kioktató szellem idegen tőle.

Jól bemérhető az a gondolkodói elhelyezkedés, ahonnét föntebb idézett szavai erednek a magyar sorsirodalomról. Ismereteim szerint először – és mindjárt a lángelme világosságával – Illyés Gyula hasonlította a harmincas évek közepén a nyomorgó dunántúli puszták népét Afrika és Ázsia páriáinak világához. Ahogy Ady, Móricz, Nagy Lajos, Tamási vagy Sinka és a harmincas évek elejétől rajzó szo­ciográfiaírók írtak Kelet-Magyarország és általában a szegényebb magyar vidékek „bús koldusainak” nyomorúságáról, az kimondatlanul is a gyarmati, félgyarmati sorban élők helyzetére utalt. A Kárpát-medence „vidéki” magyarjai és a keleti zónán kívül élő csángómagyarok népcsoportja történelmi, politikai és etnikai okokból egészen sajátos akadályokkal birkózva próbálnak kitörni zártságukból művészeik és gondolkodóik törekvéseivel. Az elmúlt száz-százhúsz évben a társadalmi, politikai fölté­telek hatalmas változásokat éltek át és szenvedtek el a Kárpát-medencében és közvetlen környékén. A szom­szédságunkban élő, csehszlovák állampolgárságú magyarok részben szlovákokká, részben ukránokká, a jugoszláviaiak szerbekké, horvátokká, szlovénokká váltak, a csángók hol románná, hol szovjetté, hol moldovaivá, anélkül, hogy szülőföldjüket elhagyták volna. Egy részük az Európai Unió tagja lett, más részük nem. Az anyaországhoz fűződő kapcsolatuk pedig napjainkban is nagymértékben függ attól, hogy mely pártok alkotják itthon a parlamenti többséget – és az is messzemenően meghatározza sorsukat, hogy a „befogadó” országban milyen nemzetiségpolitikai irányzat uralkodik. Mindezek elsőrendű szempontok Bertha Zoltán tanulmányaiban: lényeges, hogy a magyar sorskérdések miként jelennek meg az elemzett művekben, a geopolitikai adottságoknak – és persze a szerzők egyéniségének – megfelelő változatossággal.


Bertha Zoltán igen alaposan ismeri a 20. századi s a mai magyar irodalom „körülállását”, és takarékosan szerkesztett – mindössze másfélszáz oldalas – könyvéből rengeteg ismeretet szerezhetünk a különböző országokban élő honfitársaink irodalmáról. Nevek, fórumok, olykor kérészéletű folyóiratok, szervezetekbe tömörülő alkotói csoportosulások, antológiákban bemutatkozó nemzedékek adnak magukról jeleket dacolva, nemegyszer kétségbeesetten, olykor fanyar humorral az anyaországnak és egymásnak. Könyvét úgy szerkesztette meg Bertha, hogy az alapfogalmakat tisztázó előszava után a 20. század két meghatározó egyéniségéről, Adyról és Németh Lászlóról ad eszmetörténeti portrét, majd két nagy erdélyi egyéniség, az esszéíró Sütő András és a költő Lászlóffy Aladár műveinek elemzése után három kortárs írónk és költőnk, Serfőző Simon, Utassy József és Nagy Gáspár műveivel foglalkozik, szép személyiségrajzot is adva róluk – ez külön erőssége a tudós irodalmárnak. Ezután következik a nemzetiségi helyzetben működő magyar irodalom beható vizsgálata, benne a moldvai, a felvidéki és a kárpátaljai szerzők műveivel s a létezésért küszködő helyi fórumok tömör és lényeglátó szemlézésével.


Nagyra becsülöm az irodalmi gondolkodásnak azt a fajtáját, amelyet Bertha Zoltán – a többiek közt a Debrecenben vagy Nyíregyházán működő Gö­röm­bei Andráshoz, Jánosi Zoltánhoz, Márkus Bélához, Cs. Nagy Ibolyához vagy éppen a fővárosban tevékenykedő Ács Margithoz, Vasy Gézához, Szakolczay Lajoshoz, Papp Endréhez vagy az egri Cs. Varga Istvánhoz, Ködöböcz Gáborhoz hasonlóan – képvisel, már ami az érdeklődési területet és az eszmei horizontot (s nem az írói észjárást és modort) illeti. Idősebb, már nem élő kortársaink közül főként Kiss Ferencet és Czine Mihályt illendő említenem a „debreceni iskola” folytonosságának megtartóiként s Bertha Zoltán kortársi mestereiként is.


Minthogy legfőbb törekvése a vizsgált és értékelt írók melletti szolgálat, az, hogy esélyt kapjanak a kitörésre a provincialitásból, ő maga nem valamilyen helyi színeket érvényesít tanulmányírói stílusában, hanem egyfajta egyetemi szaknyelven fejezi ki magát. Írásait ez néhol kissé elszínteleníti, de kárpótol érte a filológiai megbízhatóság és hosszú mondatainak lendülete, pátosza. Csöppet sem tartózkodik a nemzetközi szakkifejezésektől, és érzékelhetően az idegenből – nem is angolból, inkább németből – fordított tudományos szövegek, mondatszerkezetek és szóösszetételek befolyásolják stílusát. Nem ezért tetszik, amit mond, de ezt az elterjedt egyetemi nyelvet magas szinten beszéli, úgyhogy nem valószínű, hogy fölényesen bánhatnának vele egy rangos vitafórumon. A tudományosság a „debreceni iskolában” eddig két stílusváltozatában bizonyult elismerésre méltónak. Az egyik a Kiss Ferenc-féle stílus, amely szerint a kritikus maga is író, nyelvében példaadó magyarosságra, árnyalt, választékos beszédre és retorikai erőteljességre törekszik, főként hazai példaképekre hivatkozik, s régebben a „széphalmi”, ma a „budapesti” iskola benn­fentesei találnának benne figyelemre méltó opponensre. A „széphalmi” és „budapesti” hívek a földrajztól függetlenül szegediek, kolozsváriak és újvidékiek is lehetnek, s Pesten is működnek „deb­re­ceniánus” irodalmárok, akik nem Kazinczyt, hanem ha nem is mindjárt ortológus, de nagy látó­körükkel együtt is ortodox magyarnak mondható irodalmi kortársait és utódait tartják szellemi elődjüknek – két nagy költő, Csokonai, Berzsenyi is ide tartozik. (Kölcsey külön típus, az ő magyarsága semmivel sem csekélyebb, de tudományosságunknak ő a legfőbb megalapozója a kritikában, irodalomtudományban.)


Ha az egyik „debreceni” típust kortársaink közül Kiss Ferencben véltem megjelölni, a másik típust ma legjobban Jánosi Zoltán jeleníti meg a szememben. Naprakészen ismeri és idézi a külföldi katedrák tekintélyeit, s ő inkább tudósnak tekinti az irodalmárt, mint írónak. Célja a nemzetközileg hitelesített terminológia, az elvont, fogalmi nyelvezet, a bonyolultan differenciált kifejezés, az, hogy olyasmit is egyetemi rangon kezel, amit a kazinczyánusok utódai eleve nem a katedrára valónak tartanak. Neki is meggyőződése, amit meginterjúvoltja, Tornai József vallott: „Európa már kevés”, a világirodalom már korántsem csak európai (és észak-amerikai) irodalom. Ebben őhozzá áll közel Bertha Zoltán, akkor is, ha szellemi horizontját ritkábban tárja ki annyira tágasra, mint pályatársa. De ő is jelentős külföldi szaktekintélyekre hivatkozik előszavában, jelezve, hogy nem „Árkádia legelőjéről” beszél: „Az értelmiségi nagyon gyakran tekinthető úgy saját népe szemében, mint aki képviseli, kifejezi és tanúsítja a nemzeti közösség szenvedéseit. Ezt a rendkívül fontos feladatot pedig – a történelmi emlékezet ébren tartását, a kollektív létezés megerősítését – a művészek az egyetemes esztétikai értékek és távlatok hiteles megteremtésével töltik be.” (Edward W. Said)


Az irodalom kettéhasadása immár több mint kétszáz éve honos a hazában, de jó, ha tudjuk, hogy Németországban, Angliában és más magasan művelt országokban is megvannak e jelenség párhuzamai. De itthon ilyen éles hasadás, mint napjainkban, azt hiszem, nem volt még, legfeljebb a katolikusok és a protestánsok 16–17. századi hitvitáiban. Ma alig vannak közvetlen viták, a lehetséges ellenfelek elbeszélnek egymás füle mellett, és alig állnak szóba egymással. Ha valaki mégis igazságosan szeretne ítélkezni, akkor csakis az egyéni tehetséget, fölkészültséget és érzékenységet nézi, akkor is, ha kulturális értelemben magyar európainak tartja magát (mint Bertha Zoltán vagy szerénytelenségem), és akkor is, ha világpolgárként tekint magára. Ez a gondolkodásmód abban is jótékonyan hat ránk, hogy nem rángathatnak bele minket valamilyen „népi–urbánus” vagy hasonló felállások csapdáiba, hogy gyönyörködve gondolunk Szerb Antal és Németh László kölcsönös megbecsülésére s arra, hogy Szerb világpolgárként is mennyire magyar.


Bertha Zoltán jó úton jár: lehetetlenség megvádolni olyasmivel, ami az ésszerűtlenség vádjával illethető, gyanús, tudománytalan szellemi tévelygés. Legfőbb választott mesterei, Ady, Móricz, Németh László, Illyés, Tamási, Kodolányi, Bibó és a többiek hű követőjeként szólal meg. Bár, nézetem szerint, Németh Lászlót túlságosan is kritikátlanul kezeli, Szabó Dezsőről pedig kifejthetné részletesebben is, hogy nagysága a regényírásban vagy az esszéiben és a publicisztikáiban áll-e, vagy csak abban, hogy a maga módján mindig a magyarságot képviselte, s amennyiben igen, vajon mindig jó volt-e ez a mód. Azt egy percig sem kérném számon Bertha Zoltántól, hogy értéktudatának megalapozásában miért nem számol (vagy csak nagyritkán) a 20. század közepének, innenső felének irodalmából Weöres Sándorral, Szentkuthy Miklóssal, Kálnoky Lászlóval, Vas Istvánnal, Nemes Nagy Ágnessel vagy – hogy egy „népit” is mondjak – Csanádi Imrével. Hogy miért nem ír valakiről egy kritikus, az nem kérhető tőle számon, csak akkor, ha átfogó képet ad, illetve ilyen igénnyel szól irodalomtörténeti korszakokról, áramlatokról, értékekről. Legyen csak mindenki a kedve szerint specialista, csak ne legyen elfogult. Bertha vitastílusa rokonszenvesen ironikus, csöppet sem fölényes: „Helyes az őszinteség, az averzió vidor kinyilvánítása, mert önarcképet rajzol.” (A 2005-­ben lezajlott Sütő András-vitában hangzott el egy gúnyiratra válaszul.) Ő nem az ilyen vagy olyan „iskolák” által kanonizált szerzőkre bocsát reflektorfényt, hanem a még mindig égető sorskérdésekre keresi a választ a mai magyar irodalomban. Ez nem „iskola” kérdése: megértett múlt, megértett jelen. Munkáját tisztességgel és hozzáértőn végzi, s nem gáncsoskodik a másfajta gondolkodású, ízlésű pályatársaival, hanem messziről is érezteti az irántuk való tiszteletet. Ha mások is így gondolkodnának, egyszer végre kerek lehetne a világ s a magyar glóbusz. (Kortárs, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben