Mandarin szerint; Szolgalélek, körtánc

Mandarin szerint

Te tükörbe pillantasz
és a jövődet építed, de
például a halálfélelemmel én
már régóta nem tudok
mit kezdeni. Csak igyekeznék
számon tartani, mintha jól
kalibrált gép: hány napig
még szerethetlek, még
meddig dolgozhatom
egy regényfordításon –
bámulva a mindig üres
hajnali lapot, a miérteket –,
és hogy mit jelenthet az
pontosan: egylényegűvé formált
sorsszerep. Van abban valami
készületlen, ahogy ilyenkor
kifésülöd a hajad. És bár elváltoztatod
ezt az arcot hirtelen, nem kell
másik, mégis milyen helyetted
volna inkább. Azzal ültél diadalt
először, hogy nem válaszoltad:
kockára vethetőként vártalak.
Naphossznyi mesék ráolvasásait
külön esküvel, külön ágyakon
töltjük el, de néha megtöröd
ezt a színlelést: húsz év
múlva vajon hogyan leszel
nélkülem, meg hogy szerinted
a kurtizán bűneiről is a mandarin
tehet. Én pedig egy árokpartra
gondoltam, egy kézre, amely tarka
virágokat kötöget, masniddal egybe-
fogja, a szárukat átköti, mint tejfeles-
képű, lelkendező gyermekek.
Teagőzzel szelídítgetve, hűségesen
és józanul. Friss kenyérrel, amelyben
áldás és szükséglet ropogva, testvérként
osztozik. Így úszna el az éjszaka, reggel,
a korai, benne voltam-e talán
otthonod. Közeled, mialatt
egy másik test melege hat év
örökkévalóságával fogja.
Az ismeretlen városok
rácsain keresztül lámpák
fényköre kúszik, s épp deszka-
falat értében vész el mindahány.
Látod, előbb-utóbb
megtanítasz majdnem
közömbösen félni
ettől az élettől is.

Szolgalélek, körtánc

I.

Minek türtőztetném magam? A magasságos
Isten az ajtóban áll, onnan figyel. Egy széket
érdemes volna előhúznom, vendégséget mutatni,
vendégpapucsot, amibe egyszer mégis belenőtt a lába.
Istenem, azok a nők. Teáscsészédbe cukrot, mézet?
Tessék. Ők tanítottak fegyelemre, hogy a város ha
éjjelente megnyílik, szétterpesztett combjai közt végül
ugyanaz marad. Begyújtok a kandallóba, addig kapcsolj
tévét, rádiót, hideg lesz most egészen. És elmesélném ezt neked még,
noha zavaromat érzem, mert te pironkodsz helyettem is folyton

hiába.

II.

Hogy komoly arcú vegyészlány, minden áldott nap
a Chinoinba jár, talán évek óta
jegyben, és gyönyörű, kívánnám, minden napja
áldott, amikor boldogulni látszik,
legyen. És ez a fegyelem, Uram.
Ezek a megtett, fölösleges léptek.
Úgy adózni valamiért, hogy az sosem szökken
szárba, odáig csak a kísértéssel menni, a te
gyermeked ő is, én is, testvérként adózni ebben
a terméketlen bűnben. Résnyire nyitott ajtót
hagyj, Uram, egyszer még
szökhessek innét, de mondd, ugye
látatlanban is hajnalodik folyton, és aztán
kedves, puha fény lesz, mondd, hiszel-e
viszont, ahogy nem csapsz zajt távozóban
magad után meddig, még
léteznél-e hiába.

III.

Készületlen, mint térdkalácsra
csókolt száj hűvös reggeli szobában,
válaszolatlan, mint térd, tiéd
mint annyi más, ez is.