×

Sándor István: Író és társadalom

Nemesné Matus Zsanett

2013 // 09
Sándor István Író és társadalom című posztumusz kötete 1945-ben már megjelent, azonban a szerző ellen lezajlott koncepciós eljárás miatt – melynek során tudatosan eltávolodott az irodalomtól, és helyette a néprajz, valamint a néprajzi bibliográfia területét választotta – munkáját nem övezte olyan nagy érdeklődés, hogy eredményei az irodalomtörténetben köztudottakká váljanak.

Az Író és társadalom – ahogy a szerző fogalmaz – „a magyar irodalom szociális vonatkozású jelenségcsoportjának, társadalmunk szerkezetére utaló eszmei, formai, tárgyi mozzanatainak összefoglalását és magyarázatát kívánja nyújtani”. Az alcímből (Fejezetek a magyar felvilágosodás irodalomtörténetéből, I. Főúr és nemes) ítélve többkötetes munkának szánhatta a szerző, akit azonban a politika megakadályozott abban, hogy a felvilágosodás kori főúr és nemes életvitelén kívül más társadalmi rétegeket is bemutasson. Sándor István szerint a felvilágosodás egy szellemi hadjárat, mely kétségtelenül a társadalmi reformok szükségességét veti fel.


A monográfia két nagyobb egységre osztható: az elsőben a nemesi, a második részben pedig a főúri kultúra kritikája kerül középpontba. A minél szélesebb és árnyaltabb kép eléréséhez a szerző számtalan irodalmi példát vonultat fel, melyek esetében nem irodalmi elemzésre koncentrál, hanem olyan adatok kigyűjtésére, melyekkel bizonyíthatja, hogy a felvilágosodás korában a költők és az írók műveikben hétköznapi reális kérdésekkel kezdtek foglalkozni, és méltatták vagy éppen elutasították azokat az új eszméket, melyek hatással voltak az alcímben megjelölt főúri és nemesi társadalmi réteg kultúrájára, műveltségére.


A könyvben a szerző a nemesi világ hagyományos életkeretének, azaz a vallási, jogi, katonai, gazdálkodói hivatásköröket összefogó ősi életformának a bemutatása során elsőként az egyházra koncentrál. Az előítéletektől, dogmáktól megszabadított ész korszaka a vallásos életre is hatással volt: Voltaire, Rousseau, Helvetius tanításai szerint az egyház gátolja a szabadgondolkodást, ezért az emberi műveltség és haladás legfőbb akadályozója. Az egyház védelmezői, többek között Apor Péter, Orczy Lőrinc, a jezsuita Faludi Ferenc, a piarista Révai Miklós – akik attól féltek, hogy szép lassan eltűnik a falusi egyszerűség és az ősi keresztény virtus – ezeket a vádakat próbálták megcáfolni, de a korszakban terjedő egyházellenes hangú könyvkultúrával, II. József rendfeloszlatási intézkedéseivel, valamint a nemesi életvitel erkölcsi romlásával nem tudtak megbirkózni. Velük szemben a haladásvágyat hajszoló írók, így például Decsy Sámuel is mind azt hirdették, hogy a szabadgondolkodás emberi mivoltunk lényege, és az egyház, valamint annak irodalma – mely a racionalista szemlélet szerint a dogmák szolgálatában áll – már nem ad kielégítő választ az ember kérdéseire, főleg, hogy latinul szól a hívekhez. A Szent István óta létező magyar egyház kultúráját vaskalaposnak tartják, melynek nincs helye az új életkeretek között.


Az ész felsőbbrendűségét hirdető korszak az egyház után a jogi szemléletű életformát is kikezdte. Az örök érvényűnek tűnő szokásjogi gyűjteménynek, Werbőczy István 1504 és 1514 között készült Tri­par­ti­­tumának elvei szembekerültek a modern műveltséggel, mert a korszak igazságszolgáltatási eseteinél már kevésnek, elavultnak bizonyultak. A Wer­­bőczy-féle szemlélet azonban a korban még így is több nagy irodalmi alkotásban szerepet játszott: így Ka­tona József Bánk bánjában, Bessenyei György Tariménes utazásában vagy Dugonics András Etelka című művében. A Hármaskönyv mellett a 18. század végén megindult nemesibirtok-visszaszerzési perek tömege sem könnyítette meg a jogi rendszer helyzetét, ugyanis következményeként a törvényhozási folyamat igen lelassult: „Nagyobb a parádé, mint az iparkodás / Nagy az eszem iszom, kitsiny gondolkodás” – olvashatjuk erről az egyik gúnyversben. Továbbá nem feledkezhetünk el a jogászkultúráról sem, hiszen a nemes mindennapjait határozta meg: stílusában továbbra is a klasszikus műveltség, a szentenciák, citátumok, latin közmondások és a jogi élet szakszókincse uralkodott, mely behálózta magánéletét, hiszen étkezésére, szórakozására, szerelmi vallomásaira is hatással volt. Werbőczy gyűjteményéhez hasonlóan a jogász-nemes is kettős megítélésben részesült, hol a régi világhoz ragaszkodó, pozitív alakban tűnt fel, hol pedig kritikával illették, és kifigurázták „műveletlenségét”.


A vallási és jogi alapokkal bíró műveltséggel rendelkező nemes után a gazdálkodónak is egész fejezetet szentel az író, hiszen a rendi Magyar­ország nobilisa teljes életrendjét a megélhetését biztosító, művelődési, szellemi távlatait és szokásvilágát meghatározó földbirtokára építette. A felvilágosodás a gazdálkodásra is hatással volt, melynek során megindult a termelés fokozása, a birtok jövedelmének emelése és a töröktől visszafoglalt, parlagon maradt területek megművelése, valamint fellendült a mezőgazdasági irodalom is. Német gazdaságtudományi alkotások fordításait lehetett olvasni, miközben útjára indult Pethe Ferenc jó­voltából az első magyar mezőgazdasági folyóirat, a Vizsgálódó Magyar Gazdaság (1794–1796).


A gazdálkodó nemes tekintetében az írók, költők szintén megosztottak. Egyesek – például Kármán József, Kisfaludy Károly, Bessenyei György – azt gondolták, hogy a falun élő nemes csak a birtokával foglalkozik, és nem jut el hozzá a műveltségnek semmilyen szikrája; míg mások – így Kazinczy Ferenc, Katona József, Berzsenyi Dániel, akik maguk is gazdálkodók voltak – átérezték, és hangot is adtak a valódi és ideális életkörnyezet ellentmondásainak. Abban azonban mindkét tábor megegyezett, hogy a falu elszigeteli lakóját a kultúrától: „Barátom! a bölcs boldog mindenütt, / Az Hortobágyon, az Pesten, Budán [...] De boldogabb ott mégis, hol körülte / A nyájas élet hinti kellemeit, / És szíve, lelke tárgyát lelheti: / Mint hol magába zárva él magának, / S csak álma tündérképét kergeti, / Mint egy vadonban bujdosó fakír” – írta Berzsenyi Dániel Vitkovics Mihálynak.


Végül, de nem utolsósorban Sándor István a katonai életformáról sem feledkezik el. A török korban már bebizonyosodott, hogy a sarkalatos nemesi jogok egyike – mely szerint a nemesek „az ország védelmére tartoznak katonáskodni” – a honvédelemben már kevésnek bizonyul, azonban a kiváltságok megőrzése miatt az insurrectio intézménye továbbra is érvényben marad, melyről Baróti Szabó Dávid, Pálóczi Horváth Ádám, Ányos Pál stb. is szónokol. A felvilágosodás eszmeáramlata azonban a nemesi magatartás ezen katonai formáját sem tűri meg, ugyanis a bölcs elmével felruházott ember életformája csakis a béke lehet, mert a harc elpusztítja a kultúrát: „Elég már / A csata! csendesen üljetek le. / Józan daloknak víg fia, lantosom!” – írta Virág Benedek. „Múzsám mosolygóbb tájakon andalog, / A csendes erdő boltjaiban szeret / Víg lantja zengni, s rettegéssel / Néz az erős hadak istenére” – olvasható Berzsenyi Dánielnél (Melisszáoz).


A vitézi életformáról olyan költők (Orczy Lőrinc, Barcsay Ábrahám, Kisfaludy Sándor) is megemlékeztek, akiknek bizonyos életszakasza katonasorban folyt, viszont békeidőben úgynevezett obsitversben búcsúznak ettől az életformától, és egy részük visszatér a birtokra gazdálkodni: „a katonákból szántó, vető parasztok levének” – írta Kisfaludy Sándor A’ Dárday ház című színművében.


A monográfia végén kapott helyet a főúri életmód és kultúra jellemzése. Kiderül, hogy az újdonságokra leginkább a főúri világ volt a nyitott, mert nem akartak elmaradni a Nyugat káprázatos birtokaitól és a szalonélettől sem. Fontos volt számukra a műveltség, s ezért felkarolták – noha sokszor csak kedvtelésből – a kultúrát. A főpapok iskolákat, templomokat építettek, városszépítést, falunevelést támogattak. Így tett Barkóczy Ferenc prímás, aki Esztergomot a katolikus élet központjává tette, valamint Egerben nyomdát alapított; vagy Esterházy Károly egri püspök, aki egyházmegyéjében negyven templomot emeltetett. A katonáskodó főurak (mint Nádasdy Ferenc, Hadik András, Alvinczy József) a Nyugaton szerzett tapasztalataikat adták tovább. Az arisztokrácia a színvonalas irodalom támogatásával (lásd Szapáry János, Tessedik Sámuel, Skerlecz Miklós, Berzeviczy Gergely munkássága ) és gazdasági intézmények létesítésével fejlesztette a mezőgazdaságot is: Esterházy Ferenc kollégiumot alapított gazdasági, műszaki, kereskedelmi ismeretek tanítására; Festetics György pedig elindította a Keszthelyi Georgikont. Nem feledkezhetünk el a jelentős művelődési intézmények megvalósítóiról sem, így Széchényi Ferencről, a Nemzeti Múzeum könyvtárának megalapítójáról, a csillagvizsgálót életre hívó Batthyány Ignác püspökről vagy a hé­dervári éremgyűjtemény megteremtőjéről, Viczay Mihályról. Továbbá megemlítendő, hogy Mária Terézia korában mintegy kétszáz főúri kastély épült, melyekben nélkülözhetetlen volt a francia kötetekkel rendelkező könyvtár megléte.


A korszak verseiben – ahogy a nemesi életformánál is látható – a főúri világ megítélése szintén kettős. Egyik oldalon (például Révai Miklós, Berzsenyi Dániel, Virág Benedek alkalmi verseiben) a kultúratámogató, hazájáért tenni akaró, áldozatos főúr jelenik meg, a másik oldalon (így Rájnis Józsefnél, Kisfaludy Sándornál, Dugonics Andrásnál) azonban ott van az a főúr, aki elidegenedett hazájától, a nyugati világot majmolja, magyartalan korccsá vált, pazarló, luxuscikkek iránt rajong, szellemiségében külföldieskedő, beszédében francia, német, időnként angol és olasz szavakat használ, Bécsbe költözik, a kultúra támogatása ellenére műveletlen, hazája ősi szokásrendjét elhagyta és uralkodóhű. Fontos megjegyezni, hogy míg a nemeseket a korszak kritikusai a kultúra felől közelítették meg, és műveletlenségét domborították ki, addig a főurak esetében inkább a társadalomkritika irányába mozdulnak el.


Sándor István könyve kitűnő. A szerző által összegyűjtött és bemutatott szépirodalmi példák megvalósították célját, ugyanis az olvasó megismerheti és részesévé válhat az ősi, barokk hagyományokat felváltó új korszak 1770 és 1820 közötti főúr és nemes életvitelét befolyásoló tényezőinek. Úgy gondolom, hogy 2013-ban éppúgy megállja a helyét, mint ahogy 1945-ben megállhatta volna. Noha a többkötetesre tervezett alkotásból csak ez az egy monográfia készült el, így is kiválóan beleillik az irodalomtörténeti kutatások sorába, és ezért köszönettel tartozunk mindazoknak, akik újra vállalkoztak a mű kiadására, jegyzetapparátusának megújítására. Noha helyenként a könyvben felfedezhetők apróbb sajtóhibák, ez nem rontja el az olvasás során kialakult összképet.


Ha valaki többet szeretne megtudni a szerző munkásságáról vagy a kötet sajtó alá rendezésének folyamatáról, a függelékben helyet kapott Szilágyi Márton-tanulmány, illetve az annak előzményeként megjelent írás (Szilágyi Márton, Egy félbemaradt irodalomtörténeti pálya kései tanulságai: Sándor István munkássága, Tiszatáj, 2010/10, 61–68.) mindenképpen irány­mutatónak tekinthető. (Ráció, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben