×

Magyar felekezeti viszonyok

Kósa László: Művelődés, egyház, társadalom

S. Lackovits Emőke

2013 // 09
Kósa László akadémikus, egyetemi tanár legújabb kötetében a magyar művelődéstörténet szélesen szerteágazó rétegeit elemzi, mégpedig a magyar kultúra katolikus–protestáns tagoltságának jellemzőit és hatásait vizsgálja, nem nélkülözve egymásra gyakorolt befolyásukat sem. Tanulmány­kötete a magyar múltat, művelődést mutatja be úgy, hogy a felekezeti különbözőségek meghatározásával a sokszínűségre, egymás gazdagítására is rávilágít, külön hangsúlyozva azt a tényt, hogy: „a többvallású társadalmak kultúráját a vallási tagolódás gazdagította”. Ezzel kapcsolatban utal az európai többvallású társadalmakban is fellelhető rokon vonásokra.

Elsőként, mégpedig bevezetőjében a nyelvben rögzült, felekezethez kapcsolódó névalakokat elemzi a felekezeti jelleg sajátos nyelvi tényeit vizsgálva, amelyek a Szentírás új és régies átírását vetítik az olvasó elé, rámutatva a nyelvi adatok történeti-művelődéstörténeti tanulságaira, sajátosságaira. Hiszen a történelemről alkotott felfogás, az irodalmi, művészeti értékrend mind magán hordozza a felekezeti hovatartozás jellegzetességeit is. A protestantizmus elévülhetetlen érdemeket mondhat magáénak az írásbeliség, a magyar nyelvű irodalom kivirágoztatásában, a nemzeti tudat formálásában, a nyomdászat és az iskolák megszervezésében. Ugyanakkor nem hallgatható el a késő középkori katolicizmus magyar nyelvű emlékeinek jelentősége sem, továbbá a plébániai iskolák fontossága a protestáns iskolahálózat létrejöttének előzményeként. Mindezeken túl az akadémikus rámutat arra a tagadhatatlan tényre, hogy a katolicizmus a felvilágosodás vallásellenességét a reformációra vezette vissza, míg a protestantizmus a függetlenségi eszmék egyedüli letéteményeseként határozta meg magát, amelynek oka a római katolikus egyház államegyház voltában és az uralkodóházhoz való kapcsolatában keresendő.


A kötet huszonnégy tanulmánya az 1978–2009 között született írásokat tartalmazza, a fent körvonalazott gondolati háttérbe ágyazva, a megnevezetteken túl arra a kérdésre is keresve a választ, hogy a keresztény-keresztyén egyház/egyházak hogy találták meg a helyüket a felvilágosodást követően kialakult polgári társadalmakban, az erre jellemző kölcsönhatásokkal együtt. Valamennyi tanulmány művelődés- és társadalomtörténeti, néprajzi alapokon nyugszik, rávilágítva a magyar múlt felekezetekhez kapcsolódó gazdagságára.


A szerző nem kerüli meg azt a fontos kérdést sem, amely, amint hangsúlyozza, nagy hiányossága a magyar művelődéstörténetnek, mégpedig az, hogy egyetlen magyar keresztény egyház sem rendelkezik korszerű monográfiával, hisz a kutatások többnyire egy-egy korszakot ölelnek fel, bár nem nélkülözik a felekezeti meghatározottságot. A hiányosságok pótlása ma rendkívül nehéz feladat, de a 19–20. századra vonatkozóan ezzel a tanulmánygyűjteménnyel is törleszthető ebből valamennyi. A kötet huszonnégy tanulmányából huszonegy döntően református vonatkozású, hatalmas ívet rajzolva a 19. század közepétől az 1960-as évekig, rávilágítva a magánélet vallásosságának jellemzőire, az egyházpolitikai küzdelmekre, az egyházon belüli újítási törekvésekre, a vallási közönyösség megjelenésére, okaira, térhódítására, romboló hatásának következményeire. Mint Gyuláról származó tudósnak különösen fontos volt ezen alföldi mezőváros reformátusságának bemutatása, amelynek elemzése, jellemzőinek feltárása, történeti keretbe foglalása a presbitérium szervezetén, társadalmi összetételén, működésén keresztül válik megismerhetővé, a 19. század mércéjével mérve mutatva meg a lehetőségeket és eredményeket. Hangsúlyozza azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a presbitérium az önigazgatást képviselte, jelentette, az egyházközség felelős kormányzó testületeként kollektív döntéseket hozva, ámbár ellenőrzés és felügyelet alatt állva (esperesi vizitációk esztendőnként). Egyébként a demokrácia jó működéséről tanúskodik a presbitérium tevékenysége, az egyházközség tagjaival való kapcsolata, akár az 1848 előtti, akár az ezt követő évtizedeket tekintjük át a 19. század végéig. Mindezeken túl a szerző körvonalazza azt a képet is, amelyet a liberalizálódás eredményezett az egyháztagok között: így az egyházfenntartói fegyelem lazulását, a megrovást nélkülöző templomkerülést. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott ekkor a vallási közösséghez tartozás önkéntes vállalása. Ugyanakkor kiviláglik a tanulmányból, hogy a 19. század végén a presbitérium a helyi közélet színterévé lett, amely a paraszti polgárosulás jeleként értelmezhető. Ide kapcsolom az egyházak és az állam viszonyának 19. századi változásait elemző írást, amely egy differenciált képet nyújt a témáról, észak-amerikai, dél-európai és angolszász, skandináv, továbbá kelet-európai jellegzetességekkel összevetve a magyarországi sajátosságokat, hangsúlyozva, hogy hazánk a korabeli Európa vallásilag legösszetettebb térsége volt, ahol az állam és egyház viszonyának másutt fel nem lelhető vegyes típusa jött létre több stáció közbeiktatásával, alapvetően liberális egyházügyi törvényi szabályozással. Ezt azonban megelőzte 1848 és következményei, a „pátensharc”, az önkényuralmi rendszer beavatkozása a protestáns önkormányzatok életébe, amelyről külön tanulmány olvasható. A 19. század második felének Magyarországát veszi nagyító alá az az elemzés, amely képet ad az 1881-ben Debrecenben összeülő alkotmányozó zsinatról, az egységes egyházi törvénykönyv megalkotásáról, a Közalap (egyetemes egyházi célokra való pénztár) létrehozásáról és az Egyetemes Konvent intézményéről. A felekezetek közötti viszálykodás felszámolása érdekében szorgalmazták a felekezetek jogegyenlőségének biztosítását, a tökéletes vallásszabadságot, valamint a polgári házasság általánosan kötelező érvényességét. Ekkor hívták fel a konvent figyelmét arra, hogy az állami anyakönyvezés bevezetésével a jövedelemtől elesett lelkészeket kárpótolni szükséges. Ez volt az az időszak, amikor a liberalizálódás jellemzői egyre erőteljesebben jelentkeztek, amely a zsinaton is éreztette hatását. Külön jelentőségű az a gondolati egység, amely Tisza Kálmán főgondnoki tisztsége 25 éves jubileumának megünneplését villantja fel Pap Gábor egykori ’48-as honvéd, majd református püspök felszólalásával, amely többféle nehézségre, felekezeti békétlenségre is rámutat. Hosszú idő óta ezeknek egyike a vallásilag vegyes házasságok és reverzálisok ügye volt, amelynek megoldására liberális módszert igyekeztek találni, állam és egyház ügyeinek a polgári társadalmakat jellemző szétválasztásával. Ugyanakkor a korszakban hódító teológiai racionalizmus megéretté tette az időt a liturgiai és a lelkészképzés reformjára. Ezt a megújulást szolgálták az 1892–94-től huszonöt esztendőn át létező „egyházi értekezletek”, amelyekről a szervezet, a tevékenység, a szervezők, a vezetők, a szereplők vizsgálata nyomán igyekezett történelmi mérleget készíteni a szerző, hangsúlyozva, hogy átfogó változás nem jelent meg nyomukban, látványos eredmények nem születtek, a belmisszió nem vert gyökeret az egyházban (csak 1933-ban ismerték el törvénnyel), azonban ez a negyedszázados törekvés mégis hozzájárult a 20. századi magyar református egyház „helykeresésének eredményességéhez”, a társadalmi kérdések iránti érzékenységéhez.


Rendkívül jelentős írások foglalkoznak az abszolutizmus korának katolikus és protestáns magatartási formáival, amely jellemzők a későbbi időben is meghatározóan éreztették hatásukat, továbbá a 19. század közepén egyre nagyobb méreteket öltő vallási közönyösséggel, amely az elvallástalanodásnak ágyazott meg, és amelynek hatásai napjainkig megragadhatóak. A felvilágosodás eszméjére visszavezethető teológiai racionalizmus széles körű elterjedésének meghatározó szerepe volt ebben, amit a liberalizmus azután felerősített, azonban a kérdés, amint a szerző rámutatott, nem ennyire egyszerű, több összetevő együttes elemzése szükséges hozzá, amelyek a tanulmányban megtalálhatóak. Különösen figyelmet érdemlő a családban való vallásos nevelés elemzése, rávilágítva annak hiányosságaira, amelyek az iskolai vallásos nevelést is jellemezték. Mindezeknek komoly következményei mutathatók ki az egyházak támogatásának, az egyházfegyelemnek lazulásában. Természetesen a lelkészek tevékenységét is megvizsgálta Kósa László, utalva felelősségükre, de kitért a mindezen tényezők által befolyásolt népi vallásosság eltérő jellegzetességeire is. Alaptanulmánynak tartom ez utóbbi írást, amit minél szélesebb körben kellene terjeszteni, tanulságain elgondolkodva cselekedni. Több jelenségben napjainkra ismerhetünk rá. Ide kapcsolódik a parasztpróféták fellépése és a lelki szükséget szenvedők részéről tevékenységük igénylése, amely alapot adott a neoprotestáns kisegyházak meggyökerezésének, sőt térhódításának. Ugyanakkor figyelmeztet is, mert ezek az újkori vallási mozgalmak nem minden esetben protestánsok, amelyre kiváló példa az ókatolikusok megjelenése Bácskában, akiknek története még feltáratlan. Az áttérések kérdéskörét érintve a szerző kiváló elemzést ad vallás és anyanyelv konfliktusáról, az anyanyelvű vallásgyakorlás igényének meghatározó voltáról a szerémségi Maradék, Herkóca, Nyékinca falvak példáján keresztül, amely betekintést nyújt a délvidéki missziós terület vallási életébe is. A horvát püspök által megtagadott magyar pap hiányában kerestek e közösségek „magyar vallást”, áttérve reformátusnak. Egyébként vallás és anyanyelv konfliktusával, Maradék példájával a kötetnek egy külön tanulmánya részletesen is foglalkozik, rámutatva a Nyékincán (Nikince) történt, ugyancsak tömeges vallásváltoztatásra. Az áttérések okainak vizsgálatával kapcsolatban más valláscserékről is szót ejt (a hercegszántói sokácok pravoszláv, a hódmezővásárhelyiek unitárus hitre térése), felhíva a figyelmet ezen déli területek (ide értve a jelenlegi Dél-Alföld térségét is!) nyelvileg, nemzetiségileg, vallásilag összetett világára, amelynek elvitathatatlan szerepe volt a közösséggé formálódás áldozatokat követelő folyamatában, a korábbi lakosok és a bevándorlók viszonyának alakulásában, valamint a kulturális és lélektani jellegzetességek sajátos megnyilvánulásában (tömeges boszorkányperek, nagyszámú betyár). Mindezeknek kísérője a bizonytalanság, a nagyszámú öngyilkosság, a helykeresés és a szélsőségekhez való vonzódás átlagosnál jelentékenyebb megléte volt, amelyek az értékrendi elbizonytalanodás kísérőjelenségeinek mondhatók.


Nagy jelentőségű írás mutatja be a nemzeti kultúra fölvirágoztatásában múlhatatlan érdemeket szerzett kisvárosi értelmiség tevékenységét a törökszentmiklósi születésű, Gyulán lelkipásztorként szolgáló Ecsedy Gábor életén, munkásságán keresztül, akinek kutatásai, feldolgozásai indították el a gyulai helytörténetírást, amely tényre Kósa László irányította rá a figyelmet. Kitér vele kapcsolatban a szentesi Kis Bálint, a makói Szirbik Miklós, a gyomai Dávidházy Bekes Sámuel, a körösnagyharsányi Tarczali György református lelkészek, valamint a füzesgyarmati Gacsári István krónikáira, egyház- és helytörténeti munkásságukra. Felhívja a figyelmet a sajnálatosan elfeledett gyulai Holdmézesi Kornéli Ambrus könyv-, levéltári dokumentum- és műtárgy-gyűjtő földbirtokos tevékenységére, továbbá a gyulai múzeum és könyvtár alapításában elévülhetetlen jelentőségű munkát végzett Mogyoróssy Jánosra. A néprajzkutatók számára sem érdektelen ez a tanulmány.


Nagyszerű levéltári forráselemzéssel világít rá a 20. század végén, a délszláv háborúban sok szenvedést átélt és nagyszámú archaikus kulturális vonást megőrzött szlavóniai Kórogy, Haraszti, Szentlászló, Magyarrétfalu magyar református népének a 19. század végére jellemző egyházi és társadalmi helyzetére, demográfiai viszonyaira, a hitéletre és az erkölcs ellentmondásos állapotára, amellyel meglehetősen ellentétben állt az egyházakat támogató adományok gyakorisága és nagysága. Mindezen jellegzetességek feltárásához a legfontosabb forrást Szász Károly püspöknek 1885. évi püspöki egyházlátogatási naplója jelenti. Kimondatlanul is nagy hangsúlyt kap ennek a forrástípusnak, jelesen az esperesi és püspöki vizitációs naplóknak a jelentősége, amelyek jól körvonalazható képet adnak a korabeli népéletről, demográfiai viszonyokról, hitéletről, egyházfegyelemről, az adott egyházközségek állapotáról, egyházi és világi tisztségviselőiről, valamint az iskoláról. Mindezek a népi vallásosság jellemzőit kutatók számára ugyancsak kiváló forrást jelentenek. Az éles szemű püspök e közösségeknek már ekkor szomorú jövőképet vázolt fel, pedig a nagy világégések, számkivetettség, háborús pusztítás még nem fenyegette őket.


Elengedhetetlennek tartjuk külön szólni a horvát anyanyelvű falu, a Kórogy szomszédságában lévő Tordince, valamint a közelében lévő Antin református közösségeivel kapcsolatos, rendkívül izgalmas kérdéseket felvető írásról. Különleges, egyedi esetről van szó, hiszen itt protestáns délszláv közösségekről beszélhetünk, ami igazán nem mindennapi jelenség. Elképzelhető, hogy a Sztárai Mihály 16. század közepi, magyar és horvát településeken végzett reformációjának utolsó hírmondóit nevezhetjük meg a két falu közösségében, bár a ma ismert adatok meglehetősen töredékesek. Tény, hogy így hat református közösségről (négy magyar, két horvát) beszélhetünk Szlavóniában. A hiányos források miatt a szerző azt vizsgálta meg, hogyan illeszkedtek be a horvát anyanyelvű hívek az újkori magyar református egyházba, és mi módon lettek önálló egyházközségekké. Megismertet a közösségek felekezeti iskolaügyével, amelynek fenntartása 1876–1889 között nem kevés nehézséget jelentett. Remek pályaképet rajzol az 1862–1912 között Tordincén lelkészkedő Kulifay Elekről, a közösséget hűségesen szolgáló, horvát anyanyelvüket elsajátító lelkipásztorról, akinek érdemei elévülhetetlenek. A tanulmány a magyarok és horvátok kapcsolatának egyedülálló fejezetét tárja fel, amely példa nélküli felekezeti és etnikai türelmességről számol be.


Hangsúlyoznom kell azt, hogy a szerző olyan történelmi, egyháztörténeti eseményekről tudósít, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem voltak ismertek kutatásait megelőzően. Több tanulmányt is kellene említenem, de hadd emeljem ki a felekezetek együtt- és egymás mellett élésének egyik rendkívül izgalmas területét, Kunágotát (Békés megye), egy kalandos vallásváltoztatás állomásait. A település jellegzetes újranépesített falu, annak minden gondjával, hátrányaival, előnyeivel egyaránt. A kevés kivétellel római katolikus közösség 1866-tól önálló plébániával rendelkezett, első plébánosa az a Bodnár Endre lett, akinek személyével, erkölcsével, magatartásával kapcsolatban olyan folyamat indult el, amelynek során a tömeges református vallásra térők 1872-ben önálló református egyházközséget hoztak létre, amelynek első lelkipásztora, hihetetlennek tűnően, az egykori plébános, a közben református hitre tért, lelkipásztorrá átképzett, a vándorszínészetet is megjárt Bodnár Endre lett. Fordulatokban bővelkedő, kalandos életút tárul fel a tanulmányt olvasva, de nemkülönben érdekes és elgondolkoztató az új gyülekezet viselkedése, véleményének alakulása, életmódja, hitbeli felfogása. Különös történet, ellentmondásokkal teli egyházi szolga és közösség, sajátos vallási megoszlás rajzolódik ki, rávilágítva az egyházközségen belül egyén és közösség meghatározó kapcsolatára, továbbá annak buktatóira is. Képet ad a sokfelől jövő, sokféle előélettel rendelkező személyek közösséggé formálódásának nehézségeiről, maradéktalan megvalósulásának lehetetlenségéről. Rendkívül figyelmet érdemlő, hogy éppen ezen a településen, a „vallásháborgók”, a „lázongók” lehűtését munkálva, országosan elsőként itt szerkesztette meg a közösséget haláláig szolgáló plébános, Gyenes Barnabás a katolikus egyházközség képviselő testületének szabályzatát 1887-ben. A történet tanulsága szerint az egyházi vonatkozású sérelmek megoldására itt és több helyen is a vallásváltoztatás mellett döntöttek, ami bizonyos fokú önálló gondolkodásra és önszervező készségre utaló jelenség volt.


Kiváló elemzését, értékelését kapjuk a magyar református egyház és a német Bekennende Kirche, a nácizmussal nem lojális, a hitleri Németországban működő, bibliai alapokhoz ragaszkodó hitvalló egyház kapcsolatának egy jelentős időszakáról, amely az elberfeld–debreceni diákcsere intézmény keretében bontakozott ki és erősödött meg 1934 és 1940 között, amikor hat-hat olyan teológus nyerhette el az ösztöndíjat, akiknek fontos szerepet szántak az elkövetkezendő időszak egyházi életében. A magyar ösztöndíjasok életpályáját is felvázolta a szerző. Figyelemre méltó a német diákoknak Magyarországról és a debreceni teológusok életéről megfogalmazott véleménye. Ennek a diákcserének a háború vetett véget. A tanulmányt korabeli fényképek, dokumentummásolatok és függelékben két beszámoló jelentés (Gönczy Sándoré, Kósa Ferencé) egészíti ki. Az egyházak életére a diktatúrákban váró és jellemző elnyomás képe ragadható meg, amelyet mintegy kiegészít az 1960-as évek puha diktatúrájában a budapesti református ifjúsági körök működésére ránehezedő, azt ellehetetleníteni igyekvő nyomással kapcsolatos írás.


Rendkívül figyelemre méltó elemzése a kötetnek az, amely a református és katolikus jelképek különbözőségét, ennek történeti okait veszi nagyító alá a kereszt használatával összefüggésben. A történelemértelmezést pedig református és evangélikus vonatkozásban jellemzi, a 20. század derekára helyezve a hangsúlyt.


A kötetben további elgondolkoztató tanulmányokat olvashatunk a református egyház néhány meghatározó személyiségének életútjáról, ráirányítva a figyelmet protestantizmusuknak lényeges jegyeire, elméleti munkásságukra, a gyakorlati szervezés területén kiemelkedő szerepükre, kinek-kinek talen­tuma szerint: így Szabó Dezső kultúrprotestantizmus-bírálatára/önbírálatára, Németh László protestantizmusának jellemzőire, amelyben különös színt jelent a dunántúli reformátusság sajátosságainak felvillantása. Nagyszerű tanulmányban tárja fel Kósa László Zsindelyné Tüdős Klára egyéniségének erőteljes vonásait, életútjának főbb állomásait, bensőséges vallásosságának kialakulását, legendás szer­vezőmunkásságát, a Református Nőszövetség létrejöttében játszott döntő szerepét és a diktatúra esztendeinek megpróbáltatásait. Külön fejezetben foglalkozik Révész Imrével, az egyháztörténésszel, munkásságának az I. világháború előtti, majd utáni jellemzőivel és az üldözöttekért a II. világháború alatt, majd a háború után ugyancsak szót emelő egyházkormányzóval, aki az iskolák államosítását követően lemondott egyházi tisztségéről, nyugdíjazását kérve, de a magyar református egyház helyzete és dolgai haláláig foglalkoztatták, ámbár idősen és betegen olyan fordulat tapasztalható munkásságában, amelyre nehéz magyarázatot találni. Két remek tanulmányban tárja fel a szerző a sziklaszilárd jellemű, hajlíthatatlan, nagyformátumú Ravasz László leányfalui esztendeit, és elemzi Emlékezéseim című kötetét. 1945-től ügynökök hada vette körül a püspököt, tevékenységük legfőbb célja a Kálvin térről való eltávolítása volt. „Tóth Péter”, „Kemény Zsigmond”, „Kovács”, „Tollas” fedőneveken éppen lelkésztársai készítettek róla több jelentést a belügynek. Az iránta való érdeklődés 1953-tól, visszavonulásától ugyan csökkenni kezdett, de meg nem szűnt, amit a különböző, lelkészektől („Erdélyi”, „Tolnai”, „Krasznai”, „Papp István”), sőt közeli, üldözött, majd beszervezett családtagtól („Márton Endre”) származó ügynöki jelentések bizonyítanak. Nyilvánvalóvá lesz a tanulmányt olvasva, hogy Ravasz Lászlót úgy igyekeztek az egyházi közéletből eltávolítani, hogy egyszerre el is hallgattassák. Ámde ezekben a leányfalui esztendőkben régóta tervezett feladatai megvalósításába fogott nagy alkotó kedvvel és lendülettel, hisz olyan művek jelentik ezen időszak termését, amelyek addig egyéb elfoglaltsága miatt nem születhettek meg. Természetesen a belügyi szervek figyeltették, írásaihoz ügynökeik révén akartak hozzájutni, nem is eredménytelenül. A legnagyobb méltánytalanságot minden bizonnyal a korabeli egyházi vezetéstől kellett a püspöknek elszenvednie. Hiszen minden elismerést megtagadtak tőle, munkái, egyetlen kivétellel, csak 1990 után láthattak nyomtatásban napvilágot, de mindezeken túl minden erejükkel befeketítésére törekedtek, nem riadva vissza a rágalmazástól, a történelemhamisítástól, a gyűlöletkeltéstől, amelynek fő zászlóvivője a diktatúra kedvezményezettje, Kádár Imre lett. Finomabb hangvétellel ugyan, mégis ebbe a sorba állt be Esze Tamás, Bereczky Albert is. „Diabolikus leleménnyel” fogalmazta meg hamis vádjait Kónya István marxista ideológiatörténész. Ellehetetleníteni azonban a magyar református egyház egyik legnagyobb alakját mégsem tudták. A Leányfalu környékén élő lelkipásztorokkal a püspök havi rendszerességgel találkozott, fordított, dolgozott, bár tudta, hogy egyelőre csak íróasztala fiókjának. Munkakedvét és erejét semmi nem törte meg, ami megmutatja mély hitét és lelkierejét. Tulajdonképpen hiányt pótol a tanulmány, hiszen Ravasz László életének utolsó huszonöt évével ezt megelőzően nem foglalkoztak, pedig egyértelműen kiderül ezeknek az esztendőknek rendkívüli gazdagsága, igazolva, hogy Leányfalu nem száműzetés volt Ravasz Lászlónak, hanem a nyugodt élet és az alkotás időszaka. Az önéletírást elemezve Kósa László hangsúlyozza, hogy határozott alakban az önéletíró lép ebben az olvasó elé, amely az idősödő Ravasz László visszatekintését tartalmazza annak minden jellegzetességével. Megismerhető belőle a püspök gyermekkora, az a környezet, amelyben nevelkedett, amely útjára bocsátotta, teológusesztendei, továbbá határozott véleménye kortársairól, a magyar szellemi élet kimagasló egyéniségeiről és korának vezető református politikusairól. Ezzel átlép arra a területre, amelyen az elbeszélő jelleget kérdésekre és válaszokra váltja, megfogalmazva társadalomképét, ugyanakkor nem nélkülözi a gondolatain végigkövethető kettősséget, akár a történelmi eseményekről, akár a társadalmi mozgásokról vagy a magyar református egyházról van szó. Izgalmas kérdést fogalmazott meg Kósa László: „Vajon miért nem lett Ravasz Lászlóból is mártír, mint Ordass Lajosból és Mindszenty Józsefből?” Nehéz válaszolni rá. A szerző a püspök súlyos mondatait idézi: „Kényszerítés volt-e lemondásom – döntse el magára nézve az olvasó. Én azt mondom, nem, mert nekem szabad volt a felszólításra nemet mondanom s vállalni a legalább 15 évre szóló börtönbüntetést. Inkább okos voltam, mint erős.” Bizonyára nem tévedek, ha hangsúlyozom, hogy a püspök önéletírásának ez a kritikusan értékelő elemzése ugyancsak hiánypótlónak tekinthető.


Mindenkinek jó szívvel ajánlom ezt a könyvet, aki érdeklődik a sajátos magyar felekezeti viszonyok iránt, és aki a magyar művelődéstörténet sokszínű világáról hiteles forrásból kívánja ismereteit gyarapítani, nem utolsósorban pedig a templomon kívüli vallásosság jellegzetességeinek alakulását igyekszik elemezni, értelmezni, történeti hátterét megragadni. (Akadémiai, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben