×

A cselekvő várakozás imája

L. Simon László (csak a csönd…) című prózaverse

Kelemen Erzsébet

2013 // 09
Egy alkotó életművének megértéséhez, kép- és motívumvilágának feltárásához az előre- és visszaható érvényű interpretáció egyaránt szükséges. A későbbi kötetek levezethetők az előzőekből (és fordítva), az először megjelenő és a köteteken végigvonuló motívumok pedig egyre dialogikusabbá válnak, s megértésük feltétele sokszor az első előfordulásuk, a születésük ismerete. Ezért is tartom fontosnak az ilyen irányú teljességre törekvést, az első művek, kötetek ismeretét.

Az L. Simon László költészetét megnyitó (visszavonhatatlanul…) című kötetében (1996) megnyilvánuló alkotói sajátosságok szintén végigvonulnak a költői életművön. S ezt akár egyetlen verset vizsgálva is bemutathatjuk. A kötet annak az új nemzedéknek az alkotóművészetéhez tartozik, amely a Vajda Péter-, Kassák Lajos-, Füst Milán-irányvonalat is követve a szabadvers-formák lehetőségeit kibontakoztatják, gazdagon bemutatják.


A kötetet megnyitó vers, (a kéz a kéz sikere…) a különböző érzékterületeknek (a vizualitást, verbalitást és taktilitást biztosító organikus szerveknek) a megjelölésével, az egyik médiumnak a másikkal való összekapcsolásával fejezi ki a gondolat „tárgyiasítását”: „a kéz a kéz sikere / a szem a fül / és a kéz sikere / a kéz nélkül / a kéz sikere / az a gondolat / amit csak befele / befele lehet”. A felütés már jelzi a többi verset is szervező, felépítő szövegalkotási sajátosságokat: a központozás elhagyását, szavak, szókapcsolatok ismétlését vagy variálását, melynek során az értelmi vagy kontextuális azonosság következtében a denotatív síkról a konnotatív tartományba lép át az adott szóváltozat, s destruálódott mondatok, széttöredeztetett gondolatok mozaikkockái jelennek meg. A kötet végén a verssorok prózaformára jellemző hosszú, margótól margóig terjedő hullámzásai is egyre nyilvánvalóbbá teszik a kötet prózavers-felépítettségét.


A Radnóti Miklós-, Csáth Géza- és Kosztolányi-allúziók pedig (tétova óda, Csáth Géza: Napló 1912–1913, önvizsgálat, önirónia) a szövegek egymással való érintkezésének avantgárd poétikai technikáját jelzik. Ezek a reminiszcenciák a (visszavonhatatlanul…) kötetben az új versbeszéd egyik távolságtartó alakzatának, az iróniának a reprezentánsai. Nem egyszerű hozzárendelő vagy affirmatív viszony van ugyanis az esetleges versbeli alany és állítása között, hanem egyfajta elidegenítő gesztus, egy külső, felületi attitűd, leváló viszonyulás. A szövegbeli utalások, rájátszások mellett a különféle textusok párbeszéde, egymásra, egymásba játszása, a művekből való átvétel, az intertextualitás poétikai-retorikai eljárása is jelen van a kötetben.


A (csak a csönd…) kezdetű szabadversnek egy egész kötetoldalt betöltő, margótól margóig építkező gondolatvezetését is ez az alkotásmód, a vendégszöveg-technika sajátos alkalmazása jellemzi. A Miatyánk visszatérő szövegfoszlány-variánsai például áthatják az egész költeményt. A töredékhatás mellett viszont a teljes ima szövege is felsejlik a versben, ugyanis nem törik meg a Miatyánk linearitása, csak szétszabdalva, a horgászó, a halat váró lírai én szavai közé van beékelve. A kötött szövegű és a kötetlen, spontán fohásznak, valamint a tett, az élet imádságának egymásba fonódása az imádkozás eszközeinek, formáinak egyenrangúságát és a hogyannak (a szív bőségének, őszinteségének) fontosságát is jelzi. A Miatyánk jelenléte mellett a bizánci liturgia elmélyülésre felhívó felszólításainak felvillantásai (figyelmezzünk ~ figyeljünk ~ figyelem),1 a bibliai allúziók, az evangéliumok Jézus-történeteinek mozzanatait sugalló, ugyancsak állandóan visszatérő motívumok (kenyér, hal [csodálatos kenyér- és halszaporítás], damil [horgászat ~ halászat ~ a tanítványok meghívása, kiválasztása, majd feladattal való megbízása: „emberhalászokká teszlek titeket”, Mt 4,19; Mk 1,17], csónak, ringás) ugyancsak a dialogikus utalástechnikát és a transzcendens szemléletet jelzik.


A költeményben megnyilvánuló másik jellegzetes avantgárd jegy a vizualitás alkalmazása, a szövegrészek sajátos tagolása. A vers topográfiai szervezőeleme ugyanis a gondolatjelek következetes alkalmazásának vizuális költészeti jegye, amely a kötetben a (csak a csönd…) mellett (a beszéd…) című versben is dominánsan jelen van. A gondolatjel gyakori használata, halmozása Kassák Lajos költészetére is jellemző (lásd: Utazás a végtelenbe), s Papp Tibor is gyakran él vele (például a Forgó égtájakban), aki sokszor a margótól margóig érő, hosszú gondolatjeleket a szövegek elszigetelésének markáns jeleként építi be a műveibe (Homlokunkat egymásnak feszítve). Az elszigetelésre már Oscar Wenceslas de Lubicz Miłosz2 költészetében is találunk példát (Papp Tibor számára is a litván származású francia költő gyakorlata szolgáltatta a mintát): Miłosz a központozást hosszú szóközzel helyettesítette, így tagolta, választotta el az értelmi egységeket egymástól.


L. Simon László (visszavonhatatlanul…) című kötetében is a gondolatjelek optikai egységei a látható nyelv3 megjelenését jelzik, a vizuális effektusokkal való alkotói attitűdöt, amelyek nem üres, funkció nélküli formák, hanem poliszemikus jelek: a központozás helyettesítésén túl a befogadási tempót is meghatározzák. Az elszigetelt helyzetben lévő szó vagy mondatszakasz első felét ugyanis annyival hosszabb ideig olvassuk a másodiknál, ahány jelentést tulajdoníthatunk neki. S a szóközöket, így a gondolatjeleket is olvassuk. Minderre Jacques Mehler, Thomas G. Bever és Peter Carey közös nyelvészeti kutatásaik során hívták fel a figyelmet.4


A (csak a csönd…)-ben ezt az elszigetelést akár a megszokott formában, verssorokra bontva is jelölhetjük:



csak a csönd
néha a damil sercegése
és a buborékok


csöndben
még nagyobb csöndben
pukkannak
és figyelem
figyelem
mert várom
várom
hogy jöjjön
jöjjön
de csak a csönd
még csak a csönd
[…]



155 soros lenne így a vers, majdnem ötoldalnyi terjedelmű, s a hosszúvers műfaji kategóriájába is besorolhatnánk. Egy felületes vagy konzervatív olvasati megközelítéssel pedig úgy tűnne, hogy a verssorokra tördeléssel „versszerűbb” lenne az alkotás, azért is, mert – ne felejtsük el – a szabadvers iránti ambivalens érzések, bizonytalanságok vagy határozottan elutasító megnyilvánulások sajnos a Nyugat újításának korától szinte napjainkig jelen vannak az irodalmi életben, s még mindig erősen meghatározzák a befogadói magatartást. Annak ellenére, hogy a költészet–próza oppozíció fenntarthatósága már az 1960-70-es évek fordulójától egyre bizonytalanabbá válik.5 A líraiság eszközeit, a képszerűséget és a stílusalakzatokat – amelyek verssé teszik a lírai én „epizálódó”6 önkifejezési formáit –, azaz az ismétlést, az ellentétet, a fokozást, a párhuzamot, az anaforát, a gondolatritmust vagy a trópusokat (metafora, megszemélyesítés, allegória, szinesztézia, szimbólum, metonímia, szinekdoché) és a képszerű beszédet (hasonlat), valamint a ritmust és a belső rímeket versszervező elemekként elfogadja és regisztrálja a befogadói tudat, miközben a formai megjelenítésben továbbra is görcsösen ragaszkodik a verssorokba tördeléshez. Ez viszont önmagában nem teszi verssé a szöveget, mint ahogy a próza írásképéhez való hasonulás sem csorbítja a vers költőiségét.


Egy költői „szöveg” prózai formába tördelésének tehát oka van. A vers hatását nemcsak erősítheti, de elengedhetetlen formai követelménnyé válhat, mint ahogy a (csak a csönd…)-ben is tapasztalhatjuk. Ebben a műben a prózai formának jelentésmegsokszorosító ereje van. A folyamatosan írt szöveg folyondárszerűsége és az értelmi egységeket elválasztó gondolatjelek, amelyek nemcsak központosítást helyettesítő elemek, de az emberi léthelyzet megjelenítői is, a már-már becketti Godot-ra váró, reménytelennek tűnő hosszú várakozásnak és a gondolatok töredezettségének, a lírai én lelkiállapotának jelei. Egy olyan emberi léthelyzet költői megragadása, amelyből egy adott kegyelmi pillanatban – megfelelő nyitott szív feltételével – a befogadó is részesülhet:



csak a csönd – néha a damil sercegése – és a buborékok – csöndben
– még nagyobb csöndben – pukkannak – és figyelem – figyelem –
mert várom – várom – hogy jöjjön – jöjjön – de csak a csönd – még
csak a csönd […]



A topográfiai megszerkesztettség mellett a másik fontos szervezőelem az ismétlés grammatikai alakzata. Az ismétlés általános, megszokott szerepe a nyomatékosítás. A (csak a csönd…)-ben viszont új funkcióval egészül ki a grammatikai-stilisztikai alakzat. A könyörgés, az ima versbeli spontaneitásához kapcsolódva az állandóan visszatérő elem az imádkozás skandáló meditációformájához válik hasonlóvá, de úgy, hogy közben a feszültségteremtő ereje is egyre nyilvánvalóbbá válik: a várakozást, a múló időben megtapasztalt egyidejűséget, egy adott léthelyzet, lelkiállapot feszítő voltát ragadja meg. Az állandóan visszatérő elemek közül a csönd és a várakozás a legdominánsabb. A csönd főnév 16-szor (alapszóként 10-szer, ragos formában 6-szor), a várom ige pedig 14-szer fordul elő. A tárgyas ragozású ige tárgya sem marad jelöletlen („várom [azt] – hogy jöjjön”): 10 esetben szerepel a jöjjön lexéma. A kontextusból kiragadva ezek az egyetlen jelentésmozzanatból álló szavak motiválatlanok, hiszen a hangalak és jelentés kapcsolata csupán megszokáson alapul. Viszont a versben az ismétlés retorikai eleme az adott szó jelentésképzését állandóan kiegészíti, időnként felülírja, s így a motiválatlan szóalakból közvetve motivált hangalakú alakzatokat hoz létre. Ez a motiváció pedig jelentősen meghatározza a szó, s így a teljes mű hangulatát, stilisztikai hatását.


A vers a „csönd” hitvallásának, erejének kinyilatkoztatása is, a horgászó, halászó emberi magatartás, a hallgatás, az elcsendesülés, elnémulás fontosságának jelzése. Csak így tisztulhat meg az emberi lélek: a csendes és mégis cselekvő várakozás imájában.


A szerepek és tartalmak egymásba játszása is a lakonizmus és a redukcionizmus technikájával, kifejezésmódjával folyamatosan jelen van a költeményben. A halra, a kapásra váró horgász („a damil sercegése”, „halk siklás”, „a beszórt kenyér”, „és bekapja” „fénylik – pikkelye – pikkelye van”, „kifogom”) és a messiási felkentség, az „emberhalász” szerep („a beszórt kenyér”, „a vétkeit – kifogom”), valamint az elkötelezettség („mert egyedül vele”), az egyéni változásban és a meghívásban, a küldetésben való hit („szabadít – szabadíts – a gonosztól / – a ringástól – az unalomtól”, „de megbocsát”, „és megbocsát”, „és segít – segítenie kell”) és a visszatérő motívumokkal az evangéliumok felvillantott történetei egyaránt egybefonódnak a versben:



várom – várom – hogy jöjjön – halkan – add meg – a kenyeret – a
mindennapit – hogy jöjjön – miatyánk – ki vagy a mennyekben –
csak a csönd – figyelem – és várom – mert egyedül – mert egyedül
vele – a bot – az ima – hogy jöjjön – a kenyérre – illatos – illatos
kenyérre – de addig is csönd – csak a víz – néha a damil sercegése
– és valami kattogás – halk siklás – miatyánk – vizet – és kenyeret
– sózott halat – mert várom – szabadít – szabadíts – a gonosztól –


[…]



A szerepek együtt, egy adott individuumban élnek. A szétválasztásuk ezért sem lehetséges. Megpróbálhatjuk ugyan, de ezt a kísérletezést lehetetlenné teszi az elbizonytalanítás is, a kétséget kifejező névmások, határozószók, módosítószók, kötőszók, tagadások jelenléte: valami, néha, lehet, talán, mintha, mégsem, talán nem, nem, nem kell. S mindezt a költő játékos alkotói attitűddel teszi: az „á nem” az imát záró „ámen” variációja. Ez a nyelvi lelemény viszont nem a humor eszköze, hanem a feloldhatatlan dilemmák, belső vívódások megjelenítése, az ámen, az „úgy legyen”, a „bizony”, a „biztos” tagadása, a bűn óhajtása közben a bűn elvetése. Hiszen a vers záróakkordjaiban a mindent, a többet (akár egy újabb bűnt) akarás költői képével az emberi sorstörténet kísértő aspektusait, a tévutat is jelzi („még egy kéne – még egy […] – mert kell – kell még egy kísértés”). De a kísértő szavát legyőzi az ima ereje, a cselekvő várakozás termékeny csöndje: „ne vigyél – nem kell – csak a kenyér / – ez a kenyér – meg a víz – a sózott hal – csak ez az egy – a többi / kísértés […] – és segít – segítenie kell – ámen”.

1 „Figyelmezzünk!”: a figyelmeztető akklamáció a kis bevonulás után, a prokimen (az apostoli levél előtti zsoltárvers), az olvasmány és az evangélium előtt, valamint szentségfelmutatáskor hangzik el a bizánci liturgiában. A versben hétszer fordul elő a kettős szófajú figyelem szó, amely a kontextusból adódóan igei értelemben szerepel. Az egyes szám első személyű, kijelentő módú igeértelmezés mellett akár az általános érvényű, minden hallgatóra (olvasóra) kiterjedő felszólításként is interpretálhatjuk.

2 Oscar Miłosz (Čareja, 1877 − Fontainebleau, 1939) költő, filozófus és diplomata. Az I. világháború után függetlenné vált Litvánia párizsi követe. A francia költészet új – lelki – dimenzióját teremtette meg. Mozgásteóriáját (az idő-, tér- és anyagelméletét) elemezve unokaöccse, Czesław Miłosz Nobel-díjas lengyel költő, író, esszéista mutatja ki a „metafizikai poémákban” a térközpontúságát: Oscar Miłosz szerint a tér érzékelése „a legelementárisabb élmény, minden emberi érzés és gondolat alapja” (Czesław Miłosz, Az Ulro országa, ford. Pálfalvi Lajos, Európa, Budapest, 2001, 254.). A térbeli pontok relativitásától így jut el a „helyek helyéig”, a szeretetig (Istenig), amely „mozgat napot és minden csillagot”, s amit emberi nyelven csak szimbolikusan lehet kifejezni (Uo., 259–260, 287.). Lásd még: Kelemen Erzsébet, Testet öltött szavak. Papp Tibor vizuális költészete, Magyar Műhely, Budapest, 2012, 87.

3 A látható nyelv fogalmát Zolnai Béla teremtette meg: az elméleti megalapozást az 1926-ban megjelent tanulmánya jelenti (A látható nyelv, Minerva [Pécs], 1926/1–5).

4 Jacques Mehler – Thomas G. Bever – Peter Carey, Que regardons nous lisons = Textes pour un Psycholinguistique, Mouton, Paris, 1974, 279.

5 Minderről részletesebben a Papp Tibor-monográfiámban írok. Kelemen, I. m., 46–47.

6 A kifejezést Kulcsár-Szabó Zoltán használja. Lásd: Kulcsár-Szabó Zoltán, Oravecz Imre, Kalligram, Pozsony, 1996, 127.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben