×

Huszonnégy

Zsidó Ferenc

2013 // 09

A folyosóra érve Vajda Gergely megkönnyebbülést érzett, csakúgy, mint a többi „magáninterjú” után, illetve újra rádöbbent, miért is távolságtartó az emberekkel, miért nem érdeklik különösebben bűbájos nyavalyáik: mert a történetek, minden szaftosságuk és változatosságuk ellenére, ismétlik magukat, a lehetséges forgatókönyvek száma véges. Négy-öt ismétlődő motívumból összerakható egy család története. Ha az ember ismeri – morfondírozott magában tovább Vajda – egy személy nevét, családi állapotát, munka- és lakhelyét, a többit akár a fantáziára hagyatkozva is ki lehet kerekíteni, túl sok tévedés nélkül. S különben is, mi az, hogy tévedés? A tévedés lehetősége a valóságos ismerkedés esetén, ha lehet így fogalmazni, még nagyobb, mert hát az ember legtöbbször félreismeri embertársát. Főként azért, mert az félremagyarázza önmagát. Egy nem beszélő embert sokkal könnyebb megismerni, mint egy beszélőt – bólogatott magában Vajda, s felcsillant a szeme az ötlettől: a következő lakrész/család történetét maga kerekíti ki, fantáziából. Megáll az ajtó előtt, megnézi a névtáblát, esetleg megérinti a kilincset, mélyet szippant a levegőből, testi jelzéseik után kutatva, de azzal slussz, semmi plusz infó, jöjjön a fikció. Elvigyorodott: milyen jó, hogy előzetesen ilyen kevéssé törődött a lakótársaival, „szerencsére” semmit sem tud a 3/4-ben lakókról, elsőre még a név sem ugrik be. Az, hogy ez végeredményben „csalás”, s hogy elkanyarodik előzetesen kitűzött céljától, nem jutott eszébe. Kissé beleunt már a kérdezősködésbe, így egészen felvillanyozta, hogy most nem kell figyelnie valakire, s bólogatnia, hanem a fantáziájára hagyatkozhat.


Hetyke mosollyal fordult neki az ajtónak, úgy, mint aki csínyt készül elkövetni, s tudja, hogy nem lehet baj belőle. Úgy, mint aki túljárt saját eszén.


Korpos Tamás és Klaudia. Kik is ezek?, húzta föl a szemöldökét Vajda. Olybá tűnt, az átlagnál is kevesebbet láthatta őket, mert a névről elsőre nem tudta beazonosítani őket. Egyébként is úgy volt az itt lakók többségével, hogy arcról megismerte őket, ha máshol találkoztak, tudta róluk, hogy egy lépcsőházban laknak, de a nevüket nem nagyon tudta. Korpos Tamás és Klaudia. Mindenesetre az, hogy az asszony neve is fel van tüntetve a névtáblán, némi extravaganciára utal, a városban hagyományosan a férfi neve szokott felkerülni az ajtóra, postaládára. Persze, pattintott az ujjával Vajda. A lépcsőház­felelős mesélt egyszer róluk, kéretlenül, amikor egy ízben közpénzbegyűjtő akción volt, hogy ezek kétlakiak (a lépcsőházfelelős szóhasználata), van egy villájuk a Mária-hegy alatt, idejük java részét ott töltik, csak nagy néha jönnek ide; a pénz veti fel őket (a lépcsőházfelelős szóhasználata), de azért nem akarózik nekik csak felét fizetni a közpénznek, merthogy ők itt kevesebbet koptatnak (ismét a lépcsőházfelelős szóhasználata). Vajda előtt megjelent a lépcsőházfelelős méltatlankodó, sértődött tekintete, aztán Klaudia alakja is beugrott, negyvenes, aki kínosan igyekszik fitt maradni és csak harmincasnak látszani. Gyermektelen házaspár.


Helyben vagyunk, gondolta elégedetten Vajda. Ennyi bőven elég. Innen már ő következik.


Minden bizonnyal azért is költöztek el, mert fárasztotta őket a gyermekricsaj. Meg hát nagyobb intimitásra vágytak. Szabadságra. Nem volt túl sok gyerek a lépcsőházban (az egykézés egyre inkább divattá vált itt is), de az a pár összeverődött délutánonként a panelház mögötti parkban, bakalódtak, röhécseltek, zenét hallgattak. Korposék pedig fölöttébb kényesek voltak a délutáni sziesztájukra. Gyerekük nem lévén, a gyerekzsivaj, ami az immúnissá vált szülők számára fel se tűnt, számukra elviselhetetlen volt. Héttől háromig dolgoztak, utána ebéd a gyorsétteremben, aztán haza, négytől ötig pihenő. Egy könnyű kis szundi vagy újságok, halk zene. S ebbe folyton belerondítottak azok a ronda kölykök. Herótjuk volt az „anyu, dobd már le a labdám”- vagy „a szörny most megöl téged, vooovv”-féle hangicsálásoktól. Egyszer szóvá tették a dolgot a lépcsőházfelelősnél is, hogy kérem, csendóra, miegymás, de az olyan kelletlenül mondta, hogy a gyerekeket nem lehet megrekeszteni, hogy Korposék felhúzták az orrukat, s hétvégi házuk építésének projektjét megsürgetve rövidesen elhúztak. Hivatalosan nem költöztek el, így nem is beszéltek róla senkinek, a lakást megtartották, kiadni nem akarták, mert hát minek rondítson bele más az ők fészkükbe. Néhanap hazajártak, inkább csak mosni (Klaudia úgy gondolta, a hétvégi házban nem illik mosni, ott a terített ruhák is olyan hervasztóan mutatnának), vagy amikor valami ronda időjárás állt be huzamosabb ideig, amolyan se nem tavasz, se nem tél, nyálkás, hideg idő, amikor az embernek kimozdulni sincs kedve, nem kell ilyenkor udvar se, francba a japánkerttel s a filagóriával, ilyenkor jó behúzódni a tömbházba, a négy fal közé.


Korposék olyan emberek voltak, akikre azt szokták mondani, adnak magukra. Vagy még olyanabbak. Konyhájukat a legdrágább spanyol csempével burkolták, csakis márkás cipőben, ruhában jártak, és márkás italokat ittak.


Igen, bólintott Vajda, Korposék szeretik egymást, boldog házasságban élnek. Sok minden összeköti őket (gyereket elsősorban azért nem akartak, hogy ne válassza el őket egymástól), számos közös témájuk van, melyek nem föltétlenül mélyek és spirituálisak, de biztosítják az összehangoltságot. A legfontosabb, hogy közösek az értékeink – mondogatták olykor, barátok közt, tekintetükben a spiritualitás párájával. Imádtak vásárolni, költekezni, vagyis Klaudia volt a shoppingolás megszállottja, Tamás inkább gyűjteni szerette a pénzt, de nem bánta, ha párja elkölti. Nagyvonalú volt, pontosabban szerette, ha felesége elégedett, mert tudta, hogy akkor őt is azzá teszi. A készpénz számolása különös örömmel töltötte el mindig, s bár pénzügyi tranzakcióik nagyját bankkártyával, átutalással bonyolították le, azért gondja volt, hogy mindig legyen otthon bőven készpénz. Ha beteg lett, nátha gyötörte, vagy migrénje volt, átszámolt kétszer-háromszor egy nagyobb köteg bankót, s máris egészségesnek érezte magát. S olykor, baráti körben titokzatos mosollyal szónokolni kezdett az öngyógyításról. S arról, hogy bízni kell magunkban. Mindig magunkban. Ez a legfontosabb.


Klaudia marketingmenedzser egy lakberendezési cégnél, pillantott Vajda összehúzott szemekkel a névtáblára, Tamás pedig részlegvezető ugyanott, s bár a ranglétrán lehetett volna feljebb jutni, ők elégedettek helyzetükkel, felmérték, hogy a felelősség és a jövedelem aránya számukra ezen a szinten a legmegfelelőbb. Negyvenévesen már tudni kell nemet mondani, hangoztatták olykor a baráti körben, tudni kell, mi az elég.


Legjobban enni szeretnek együtt, húzta végig a kezét Vajda az ajtókeret erezetén, s hétköznap nem sznobságból járnak gyorsétterembe, hanem Tamás javaslatára, aki úgy látta, párját túlságosan leterheli a mindennapos főzőcske, ő pedig kímélni akarta, hogy fitt maradhasson. Nem értem, mondta, a még mindig jó alakú Klaudia lábát simogatva, egyes nők hogy bírják a robotot, nyald ki a házat, főzz, moss a két gyerekre…, de meg is látszik rajtuk…!


Klaudián pedig meglátszott a kímélés. Ápolt volt, bár a túl sok alapozó kicsit pudingszerűvé tette az arcát, alakja karcsú, vagyis inkább telt, a gyermekek nem szopták le róla a húst, a mellei is szépek voltak, alig kellett megtámasztani őket, hogy ne lógjanak. Szívesen viselt mély dekoltázsú blúzokat, és hétköznap is kifestette a száját. Tamás ezt rendjén valónak tartotta, még kissé harsány parfümjét is szerette.


Gyakran szeretkeznek, gondolta Vajda, gyomra összeszorult, és merevedése támadt. Klaudia lelkes és felszabadult az ágyban. Szeretnek kipróbálni új pózokat, technikákat. Mert hát fő a változatosság. Klaudia olykor előrukkol egy-egy új ketyerével is, amit internetes szexshopokból szerez be, és nem mellesleg a szopás nagymestere. Persze, cserében elvárta, hogy Tamás is részesítse őt „orális örömökben”.


Igazán nagy, elvi veszekedésük csak egy volt a tízévnyi házasságuk alatt, hümmentett Vajda, amikor Tamás apja halálát követően felvetette, hogy leromlott állapotú édesanyját magukhoz kellene venniük. Klaudia kiborult, hogy Tamás egyáltalán hogy is gondol ilyent; ma már egészen más világot élünk, mondta hevesen, az öregek örökösen zsémbelnek, folyton útban vannak, megkeserítik az ember életét. Tamás maga sem volt egészen biztos ötlete helyességében, de felesége vehemens ellenkezését látva felháborodott, mert mit szól a külvilág, a rokonok, hogy ők magukra hagyják bánatában az anyut, hagyják depresszióba esni, s közben nyugodtan élik világukat. Veszekedés lett a dologból, Tamás az illemről beszélt, meg a jóérzésről, Klaudia tiltakozott, aztán könyörgőre fogta a dolgot, hogy ha szereti, ne akarja megsavanyítani életét egy anyóssal; különben is, van erre más megoldás, rukkolt ki másnap, mikor a vita újult erővel fellángolni látszott, mégpedig nagyon egyszerű, nagyon praktikus megoldás, ami mindenkinek jó. Mi, kérdezte kisvártatva Tamás megcsendesedett, reménykedő hangon. Az öregotthon, suttogta Klaudia alig hallhatóan, Tamás még morgott, tiltakozott egy darabig, de igazából nagyon megkönnyebbült. Édesanyjának alázatos hangon adta elő az üdvözítő tervet, annak elhalványult egy pillanatra az arca, de aztán bólintott. A legjobb, a legdrágább öregotthont választották ki, nyugdíját elég szép összeggel meg kellett toldani, hogy fedezze a költségeket; ez a legkevesebb, amit megtehetek édesanyámért, hangoztatta Tamás rokoni, ismerősi körben. Egy ideig egymást túllicitálva látogatták, mert bevallatlanul mindkettőjüknek volt némi lelkifurdalása, de idő teltével, ahogy látták, hogy jól megtalálta helyét az otthonban, s furcsamód mintha nem is nagyon igényelné látogatásaikat, azok megritkultak, évi egy-kettőre redukálódtak.


Ezt követően életük visszatért régi kerékvágásába, pénzgyűjtés, shoppingolás, délutáni szieszták, hétvégi partik baráti körben, finom, kényeztető kaják, némi szex. Békés, nyugodt élet, amely még felületességgel sem vádolható, morfondírozott magában Vajda, mert hát miért ne lenne elég egy ember számára ennyi? Ami pedig az önzést illeti: benne van az mindenkiben, csak míg mások szégyellik, és igyekeznek visszafojtani, ők szabadjára engedik, és gyönyörködnek benne. Mint szülő a gyerekében.


De minden életnek megvan a maga sötét titka, villant át Vajda agyán. Lehet, hogy az övékének is? Tamás hordoz magában valamit, letenni nem tudja. Három évvel ezelőtt, amikor kinevezték részlegvezetővé, a tulajdonosok elküldték egy kéthetes fejtágítóra, B-re. Napközben minden príma volt, a programok, konferenciák, a kollégák is figyelmesek, de esténként a szállodaszobában rátört a magány. Félórákat telefonált a feleségével, turbékoltak, utyu-putyu, hiányzol, husikám. Aztán egyik este vacsora után elment egy lokálba egy rövidet meginni. Nagy kedve nem volt, de gondolta, még mindig jobb, mint a szállodaszobában ücsörögni. Aztán jobban alakultak a dolgok, mint remélte, a zene kellemes volt, a whisky ízlett, még egyet rendelt, kezdte jól érezni magát. A szomszédos asztalnál két fiatal, feltűnően szép nő ült, vidámak voltak és felszabadultak, beszélgettek, kacarásztak. Aztán egyikük szemezni kezdett Tamással. Kihívóan. Tamás először elfordította tekintetét, de a kíváncsiság, az izgalom úrrá lett rajta. Mustrálgatták hát egymást, hosszú combú, teltkarcsú volt a nő, mély dekoltázsú ruhában. Mint Klaudia, gondolta Tamás, csak fiatalabb. A gondolattól pillanatra elszégyellte magát, elfordult. A következő pillanatban a nő ott ült mellette. Tetszel nekem, nagyon!, mondta búgó hangon. Aztán olyan gyorsan történt minden. A bemutatkozásig sem jutottak el, már a szobában voltak. Szenvedélyesen egymásnak estek. A szex ugyan korántsem volt olyan jó, mint Klaudiával, mert a nő érthetetlen módon egyre csak siettette, de Tamás azért összességében nem bánta a dolgot. Másnap ugyan volt némi lelkifurdalása, de aztán legyintett, futó kaland, ennyi belefér. Hazaérkezéskor az átlagosnál nagyobb csokrot vitt a feleségének, és figyelmesebb volt, ezt Klaudia a távollétnek tudta be. A viszontlátás több mint örömteli volt, mintha újra a mézesheteiket élték volna. Tamás teljesen megfeledkezett a kalandjáról, mígnem egyszer, majdnem két hónappal az eset után, csöngetett a mobilja, idegen szám, Tamás felvette, riadt hangú nő szólt bele, Korpos Tamást keresem, igen, kérem, mit parancsol, szólt Tamás kimérten, emlékszik még, április 16-án, B-ben, találkoztunk a Sensation Clubban, aztán felmentünk a szállodaszobába…, itt a nő elhallgatott, majd elhaló hangon azt mondta, sajnos terhes vagyok. Az nem létezik, tört ki Tamásból egyszerre, én óvsz…, ijedten elharapta a szót, s körülnézett, valaki hallja-e; a nő sírós hangon azt mondta, tudja, hogy kellemetlen, mert családja van, de ha baj történt, meg kell oldani; Tamás úgy érezte, megáll az esze, egyáltalán honnan tudja ez a nő a nevét és a telefonszámát, s hogy felesége van; álljon meg, kérem, mondta fagyos hangon, kicsoda ön egyáltalán, nem téveszt össze valakivel? A nő erre bekeményített, fénykép is készült, uram; aha, hát erről van szó, öntötte el a hideg verejték Tamást, mit gondol, hogyan intézzük el?, kérdezte; fizeti az abortuszt s némi fájdalomdíjat, mondta a nő kimérten; mennyit?, kérdezte Tamás gépiesen, a nő bemondta az összeget, nem tűnt túl nagynak, Tamás megkönnyebbült, én úriember vagyok, kérem, intézem az ügyet, csak fő a diszkréció. Hogyne, kérem, udvariaskodott a nő, még megegyeztek a tranzakció részleteiben, majd elköszöntek egymástól. Tamás átkozta magát, egész nap ideges volt, az étel sem ízlett, feleségét is elutasította. Agya vadul őrölt, próbálta kisütni, miként szabadulhatna a csapdahelyzetből. Megpróbálta visszapörgetni az eseményeket, egyértelműnek tűnt, hogy megtervezett akcióról van szó. Csak akkor erre hogy a fenében nem jött rá? Két nő szólóban, s az egyiknek valamiért nagyon megtetszik a lokálban ülő magányos férfi… A barátnő az alibihez kellett, meg talán a fotóhoz, futott át az agyán, és megborzongott a rémülettől. Hogy lehettem ennyire palimadár? Bárhogy emésztette magát, nem talált más megoldást, fizetett, azt remélve, hogy ennyivel megússza a dolgot. Naiv volt. Alig két hét múlva ismét csörgött a telefon (egy másik szám), a nő volt újra, kis komplikáció történt, mondta erőtlen hangon, méhen kívüli a terhesség, életmentő műtéten kell átesnem. Tamás nem nagyon értett az efféle női bajokhoz, csak annyit tudott, hogy az „életmentő műtéthez”, ahogy a nő fogalmazott, természetesen ismét pénz kell. Az ő zsebéből. Elöntötte a pulykaméreg. Rendőrségre adlak, te kis ribanc, sziszegte a telefonba, mire a nő kimért hangon csak annyit mondott, jó, de nem hiszem, hogy felesége örülni fog a történetnek. Tamás tehetetlenül elhallgatott, majd békésebb hangon azt mondta, jó lenne, ha megbeszélnék az egész dolgot, ha találkoznának valahol. Akár meg is látogathatnám, mondta a nő, Tamás tiltakozását meg sem hallva, de most a műtét a legsürgősebb. Magánklinikában kell végeztetnem. Persze, mindjárt gondoltam, ironizált magában Tamás, de csak annyit kérdezett, mennyi. A nő ismét bemondta az összeget, ez már jóval tekintélyesebb volt, mint az előző. Tamás nyelt egyet, és átkozta magát. És fizetett. Utána pedig dühös volt magára, hogy miért olyan töketlen, miért nem tudja kivágni magát a helyzetből. Mert hogy van valami megoldás, abban biztos volt. Csak bátrabbnak kellene lenni. Kellett volna. Amikor először hívott a terhesség hírével, azt kellett volna mondanom, milyen jó, tartsa meg a gyereket, támogatom a felnevelését. Lehet, akkor zavarba jött volna, kezdett volna hebegni-habogni, s lebukott volna. Mindegy, így utólag ennek már aligha van értelme. Hogy frusztrációját levezesse, gondolatban többször megverte a nőt, máskor pedig képzeletben átformálta a B-ben történteket: hűvösen és távolságtartóan visszautasította, fizetett, s kilépett a lokálból. Az eseményekről természetesen továbbra sem szólt asszonyának, de az látta rajta a gyötrődést, Tamás pedig nehéz helyzetben volt, mert közös munkahelyük lévén még valami munkaügyi konfliktust sem tudott kitalálni. Várt és őrlődött. Aztán telefonszámot cserélt, más védekezési technika nem jutott eszébe, pedig a tudatalattijában végig ott motoszkált, hogy egy okos lépéssel kivághatná magát a helyzetből. Az, hogy nem képes rá, tovább rombolta amúgy is megtépázott önbizalmát.


Telt az idő, a nő többé nem jelentkezett. Közel három év telt el már azóta, Tamás nem tudta, megnyugodhat-e végre, leszállt-e róla a nő újabb palimadarat keresve, vagy bármikor megcsörrenhet újra a telefon, s az a bestia előáll egy újabb képtelen történettel, hogy például végül megszülte a gyereket, de az fogyatékos lett, speciális intézménybe került, s a neveltetése természetesen sokba kerül… Persze, közben hozzáteszi, szinte mentegetőzve, hogy tudja, ez kényes ügy, s hogy nem lenne jó, ha kitudódna, amitől neki teljesen kimenne lábából az erő, szája kiszáradna, nyelve nem forogna, egy szót se tudna kinyögni, a nő pedig könyörtelenül folytatná, hogy ő nagyon sajnálja, de ami megtörtént, az megtörtént, de ha Tamás okos lesz (és neki tudnia kell, ez azt jelenti, hogy tovább fizet), akkor nem lesz semmi baj. Sokszor hetekig nem jutott eszébe az ügy, máskor folyton ezen őrlődött, a legváratlanabb helyzetekben is eszébe jutott, ilyenkor mindig lemerevedett, ha éppen asszonyával volt, ingerülten elutasította, ha a munkában, csikorgatni kezdte a fogát, s belebújt a számítógép képernyőjébe. Többször megfordult a fejében, hogy segítséget kér a rendőrségtől, s elmond mindent a feleségének is. De nem tudta rávenni magát. Úgy érezte, nem tudna a felesége szemébe nézni, a kollégái, ismerősei szemébe még kevésbé. Nem bírná elviselni az együttérzéssel kevert megvetést. Mérlegre téve a dolgokat, úgy döntött, inkább elviseli a zsarolás tényét, de megőrzi szégyenletes titkát. Kínjában aztán utánanézett és -olvasott, hogy bizony vannak jól szervezett bűnbandák, amelyek gazdagnak látszó, magányos emberekre állítanak rá szép lányokat, elcsábíttatják őket, aztán „fejegetik”. És bizony nem megoldás, ami neki is megfordult a fejében, hogy megkeresi azt a nőt, és kitapossa a belét, mert komoly „testőrség” van körülötte. Azt viszont némiképp megkönnyebbülve olvasta Tamás, hogy elég sok áldozata van eme cselszövésnek, ez azt is jelenti, hogy viszonylag hamar „leszállnak” egy-egy kliensről. Az így összeolvasott újságcikkek, riportok végén kötelező módon az állt, hogy feltétlenül ajánlott a rendőrség bevonása. Tamás továbbra sem kívánt élni ezzel a lehetőséggel, a cikkek hatására némiképp feléledt benn a remény, hogy megúszta, de az eltelt idő alatt a félelem már annyira beleette magát a csontjaiba, hogy nem volt olyan könnyű szabadulni tőle.


Mi tud lenni egy ilyen emberből?, kérdezte Vajda magától. Kifelé úgy tűnik, tovább éli megszokott életét, kényelemben, gondtalanul, az önmegvalósítás útját járva, valójában egyre jobban leépül, annyira félti látszatokra épülő kis világát, hogy végül belerokkan ebbe a féltésbe. Az állandó titkolózás eltá­volítja a párjától, a bűntudat miatt amúgy is merevedési problémái lesznek, a házassága tönkremegy, szakmai élete nem különben. De az is lehet, szőtte tovább gondolatait Vajda, hogy egy gyenge (vagy erős?) pillanatában végül mindent bevall feleségének, aki félreteszi csalódottságát, és megpróbálja kézbe venni a dolgokat, rendőrséget hív, férjét pedig elcipeli pszichológushoz.


No, de csak lassabban a testtel, túlságosan elragadt a fantázia hevének gyors taligája, gondolta Vajda mosolyogva, ez a jövő-projekció már nincs belelaminálva az ajtóba, a névtábla mögé sincs becsíptetve, még a hárompontos, ultrabiztos zárszerkezet sem rejti. Azzal félrelépett az ajtó elől, Korposék történetét nyitva hagyva. Ő végiggondolta élettörténetüket, végigélniük azonban nekik kell. Így – vagy másként.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben