„Olyan rendszerek működésének erőtereiben élünk, amelyekről az égadta világon semmit sem tudunk. Az öreg kandúr sem érti, viszont egész lényével benne van, és mindaz, ami bizonytalanná tehetné, hiányzik belőle” (A kútkáván) – áll az első lapokon, és számomra ez a ráérzés a kötet magja. A kandúr-hasonlat előrevetíti, hogy nyilván nem politikai rendszerekről van szó, de még csak pusztán természetiekről sem: Győrffy Ákos a változatlan lét erőtereiről beszél, amelyektől eredendően – és nagyon helyesen – el vagyunk szigetelve, hiszen tartós megtapasztalásuk intenzitásuk miatt halálos volna. Ennek az elszigeteltségnek pedig külön szintjei vannak. „Van valami, ami nem enged bennünket önmagunk közelébe, ami még attól is megfoszt bennünket, hogy megtudjuk, kik vagyunk” – vagyis az ember elsősorban ősmagától van elválasztva, önidegen tehát, de ez az idegenség néha megmutatja átjáróit, amelyeket röviddel azután be is omlaszt: „Az angyal felfoghatatlansága és rémületessége abban rejlik, hogy megmutat engem magamnak. […] A kegyelmi pillanatok mindig váratlanul jönnek, sosincs semmiféle előzményük vagy felvezetésük. Egyszer csak megtörténik, és aztán magamra hagy megint, hogy hiányának űrjét hosszú időn keresztül nyílt sebként hordozzam magamban. Olyan erő nyilvánítja ki magát ilyenkor, amely nincs tekintettel senkire és semmire, nem ismer polgári erkölcsöt, de hétköznapi értelemben vett vallásos meggyőződést sem. Lecsap, mint a ménkű, és felvillanó fénye áttetszővé teszi lényünket, mint a tüdőt a röntgensugár” (Angyal).
Az elszigeteltségünk következő szintje ősmagunk és az immár személyünkön túlmutató életünk, létünk között van, megfelelően a jungi személyiségmodellben a Selbst és a kollektív tudattalan kettősének: „Ritkán találkozom vele. A másik életemmel, amely nem az enyém. Ez az életem, amelyben most beszélek, illetve írok, minden bizonnyal a saját életemnek mondható. […] Mintha ez a saját élet csak arra volna jó, hogy egyre burjánzó kiterjedésével rátelepedjen arra a másik, névtelen és csendben meghúzódó életre. Mintha nem akarná, hogy észrevegyem. Nehogy megtudd, hogy létezik az a másik, mondja a saját életem, mert akkor itt hagysz, kilépsz belőlem, és rohansz oda, ahhoz a másikhoz, hogy abban tűnj el. Féltékeny, szerelmes nők beszélnek így, akik sejtik, hogy imádottjuk gondolatai immár valaki másnál időznek. […] A másik élet érintetlenül megvan, létezik, és ugyanolyan, mint ötezer éve volt” (A másik élet). „Nem arról van szó, hogy ez egy előző életem lett volna, sokkal inkább arról, hogy egy olyan életem, amely nem kezdődött el és nem ér véget. Ugyanúgy az én életem, mint bárki másé” (Tükör). Győrffy Ákos kötetének számomra legszebb részei azok, amikor ez a másik élet járja át, sajátítja ki az elbeszélőt, aki ennek hatására elveszíti önmagát, feloldódik a tájban, és annak szemével lát: „Mintha kiürült volna belőlem minden, ami én vagyok, de úgy, hogy ami megmaradt, több volt minden másnál” (Tükör).
Fontos kiemelni a másik élet személytelenségét, időtlenségét és kollektív voltát. Ebben a könyvben talán éppen az a rokonszenves, hogy fejtegetéseiben nem igazodik egyik valláshoz sem, nem helyezi magát megnyugtató kényelembe semmilyen dogmarendszerben, hiszen öntörvénye van, pontosabban a lét öntörvényét kutatja, ahhoz kíván felnőni. (Ezért is lepett meg, amikor a mesélő a történések során elrebeg egy-egy imát, hiszen hogyan is kapcsolható össze a kereszténység Istene ezzel a személytelen erővel?) És erre utalhat a kötet címe is: a haza nem más, mint a bennem lévő, de tőlem mégis idegen, örök élet, amelynek kényszerű száműzöttje vagyok, s ritka kegyben részesülök, amikor nagy ritkán hazalátogathatok. Ugyanakkor ez a kegy mintha mégsem volna teljesen önkényes, hiszen a megfelelő alkati jegyek és szellemiség megléte mellett elébe lehet menni az erő megnyilatkozásának: Győrffy Ákos kötete tulajdonképpen zarándokútjainak naplója. Rendhagyó naplója, ugyanis a Haza inkább történések, mintsem történetek együttese – inkább az esszé műfajával mutat rokonságot –, lélektörténéseké, mert a puszta öröklét megtapasztalásainak kimerevített pillanataira összpontosít. Főbb helyszínei, a Dunakanyar menti hegységek vonulatai, erdőségei, illetve a gyermek- és jelenkori kert e ritka megnyilatkozások szakrális terei. Szakralitásuk nemcsak a Börzsöny és a Visegrádi-hegység közötti, szinte tapintható erőtérrel magyarázható, hanem hallgatag, békét adó nyugalmukkal, és bár a mai erdők arculata nem egyezik a régi erdőkével, a táj viszonylagos érintetlensége is egyfajta hamisítatlannak tetsző változatlanságot sugall. S lehetne-e megfelelőbb fészke a moccanatlan lét megélésének az erdőnél?
Különös jegye továbbá Győrffy Ákos kötetének, hogy számtalan, létfaggató kérdése végén kérdőjel helyett pont zárja a mondatait (talán egyetlen kérdőjelet találtam). Ez egyáltalán nem zavaró megoldás, ritmikailag a pontok jobban illenek e lassú folyású, nyugalmas prózához, valami szenvtelen feszültség keletkezik általuk.