×

Veszedelmekről álmodom

II/2. rész

Ferenczes István

2013 // 09

Szülőfalum Csíkdelnével alkot közös egyházmegyét. Régebb, a 18. század végéig hozzájuk tartozott Csíkcsicsó is, de épp Zöld Péter parochus idejében különválik, aki azt írja a Domus Historiában, hogy egy koldustarisznyából kettőt csináltak. A közös szentegyház, a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt Árpád-kori, félig gótikus, félig román kori templom kint áll a mező közepén, talán a Csíki-medence földrajzi központjában, a Torda-völgye mellett. A mondák szerint itt egy Tordafalva nevű falu volt, amelyet valamelyik 16. századi tatárjárás alkalmával porig égettek. Állítólag innen menekültek el, s alapították a jelenlegi helyre szülőfalumat Csíkpálfalva lakói. A régészek szerint Tordafalva létére nincs semmi bizonyíték, nem találtak semmilyen leletet, ami ezt a hiedelmet alátámasztaná. Igen ám, csakhogy Salamon nagyapám szürke tehenei arról voltak többek között híresek, hogy amikor a Torda-völgyében szántott, a déli harangszó első kondulására úgy megálltak a borozdában, mint a cövek. Ilyenkor ki kellett fogni s delelőre engedni őket. Igen, a Torda-völgyi földek a pálfalviaké voltak mindig is. Nekünk is volt, a kilencvenes évekbeli visszaszolgáltatáskor két parcella szerepelt a gazdasági regiszterben. Mégis kell valami magyarázatnak lenni a mondabéli Torda­falvára, gondolom, majd a jövő kutatásai eldöntik ezt a dilemmát. A régészek állítását igazolhatja az a tény is, hogy Torda-völgye vízhiányos hely, víz csak a templom alatti mocsárban van, de hozama túl kevés egy falu szükségleteihez. És a talaj is rossz, agyagos, nehezen művelhető. Nem valószínű tehát, hogy elődeink a megtelepüléskor előnyben részesítették volna Torda-völgyét a dombok, erdők tövében, három patak összefolyásánál, védettebb helyen lévő jelenlegi faluhelynél. A választásnak ezt a módját erősíti a Csíki-medence településrendszere is. Az ősibb falvak mindegyike a hegyek tövében, a patakok völgyében van, az Olt menti mocsaras, valószínűleg tölgy, gyertyán, szíl borította ártéren lévő központi falvak későbbi telepítésfoglalásai a csíki székelységnek.


Azért tettem ezt a kis helytörténeti kitérőt, hogy kitessék, a puszta mező közepén álló közös Szent János-templom mellett, egy idő után miért döntött úgy mind a három falu népe, hogy külön templomokat is épít. A Szent János-templomhoz még a legközelebbi delneiknek is három-négy kilométert kellett gyalogolni az egyházi szertartásokra, temetésekre. Az öt kilométerre lévő pálfalvi halottak egy részét még a 19. század legelején is a Szent Jánoshoz temették. A csicsóiakat említettük már, ők 1783-ban szakadnak el Delnétől, s rögtön nekilátnak a 15. században épült kápolnácskájuk bővítéséhez. A del­neiek a 15. században építik meg a jelenleg is álló kápolnájukat, de Vámszer Géza, Csík településtörténésze szerint kicsisége miatt nem valószínű, hogy ez volt az egyházmegye központi temploma. A nagy ünnepek, a vasárnapi istentiszteletek helye bizonyára a Szent János-templom volt. A pálfalviak 1821-ben építettek egy kőkápolnát a régi, fából épült helyére. Köpeczi Sebestyén József ebben a Kápolnában talált egy román kori szenteltvíztartót, amely újabb helytörténeti rejtély. Egyes szakértők szerint talán Delnéről, talán a Szent János-templomtól, talán Csíksomlyóról kerülhetett oda. S ha nem? – kérdem én. Salamon nagyapámék sírja ott van a kelet–nyugat irányban épült régi kápolna keletre eső szentélyének a háta mögött, abból az okból kifolyólag, hogy az őt örökbe fogadó Ferencz Istvánék mellé temették őket is. Oda temettük 1967-ben pap nagybátyámat is. Ez a sírhely azt jelzi, hogy Ferencz István nem volt akárki, ha a cinterembe temették. A Vámszer Géza által 1930-ban készült kápolnarajzon jól látható a deszkapalánkos, gyalogszékely-kapus templomkert. Ma már csak egy százados korú vadkörtefa emlékezik a régi kápolnára, helyén sírhantok vannak.


Ebbe a kápolnába ütött bele a villám 1941 nyarán. Gyermekkoromban még élénken meséltek róla. A harangozót, Salamon Csuli Györgyöt, aki a szokás szerint ítéletidő ellen szaggatott, utána nyakig ásták az anyaföldbe, hogy az kihúzza belőle a delejt. De annak a villámnak valami borzalmas ereje lehetett, mert a kápolna nemcsak kiégett teljesen, hanem falai, tornya annyira megszakadoztak, hogy le kellett bontani. Kerengő villám volt – így emlegették az emlékezők. „Csíkpálfalva népe 1941. jun 24-én (kedd) szomorú napra virradt – írja Bokor Ferenc plébános úr, miután hosszasan és részletesen, euforikusan beszámol a magyarok bevonulásáról az 1940. augusztus 30-i bécsi döntés után. – A Csicsói Hargita felől rémségesen fekete felhők tornyosultak. Miután az erdőn a rettenetes jégverés és zivatar megszűnt, a felhőzet átvonult a Somlyó hegye felé, s mennydörgés és villámlás egymást követte, egyszer csak a pálfalvi kápolna tornyán lévő keresztbe csapott, lefutott a kóruson keresztül az északi falon, megrepesztve azt, a szószék mellett a fal külső részén a földbe csapódott. Leverte a torony összes cserepeit, széttörve azt, elégette a templom összes zászlait és lobogóit, betörte az összes ablakokat. Salamon György harangozót, aki időelejébe a torony alatt állván harangozott, úgy leütötte, hogy a ruha leégett hátáról, a háta is megégett, beszélő tehetségét is elveszítette, azt gondoltuk, meg sem él. Két hét alatt azonban némileg megerősödve hálát adott Istennek, hogy csodálatos módon megmentette. A szomorúság nagyon megülte a lelkem, mi lesz velünk… most mit is kezdjek, hiszen a közben kiszállott mérnök megállapította, hogy a megrongált templomba bemenni életveszélyes, sőt azt meg is tiltotta. Engedélyt kérek és kapok az iskolában való misézésre.”



Szerencse volt a kicsi magyar világgal, a visszatért életkedvvel, mert rögtön elhatározták, hogy új templomot építenek. A régi kápolnát 1942-ben bontják le, a romok anyagát valószínűleg az új templom alapjaiba verik bele. Igen ám, de valami történik a templomépítésnél. Az 1945 augusztusában indított munkanapló szerint a pálfalviak rossz, hanyag, szélhámos építőre szerződtek. A Bar­tis József pap bácsi kezeírását viselő munkanapló egy Ambrus János nevezetű vállalkozót említ, aki abbahagyta az építést, a templom és a torony fedél nélkül állt. Itt került be édesapám a képbe, mert a „nevezett vállalkozó gondatlanságából származó hibák és hiányok kijavítását és pótlását” el kell végezni, hogy a „község híveinek nemes áldozatkészsége hiába ne legyen”.


Jobb lett volna az egészet lebontani, s alapjaitól fogva újraépíteni az egészet – emlékezett évekkel később édesapám. Mert lám, mit ír a Domus 1943-ban: „A csíkpálfalvi templom építését már megkezdték, az alapozás és a falak a betonkoszorúig el voltak készítve. Ambrus János vállalkozó azonban alig pár emberrel dolgoztatott, így a munka lassan haladt. 300 köbméter fát, címül a vállalti összegbe belekötötten lassan elszállította, csak annyit hagyott meg, ami egy gyenge tetőzethez alig volt szükséges. Ez évben nem is került teljesen tető alá, csak a sekrestye lett befedve, és a szentély. A torony tetőzeten még az ács munkát sem készítették el. Így következett be a tél a félig kész templomra.” Egy oldallal arrébb a következőt olvasom: „Hanem a Pálfalv-i templom építését a vállalkozó nem akarja folytatni. Írásban felszólítottam, rá se hederített, kénytelen voltam az addig végzett munkáját felülvizsgáltatni. A vármegyei építészeti hivataltól kijött Bakó főmérnök és Antal segédmérnök, a pálfalvi egyháztanács. Ambrus vállalkozó nem jelent meg személyesen, hanem ácsmesterét küldte el. A vizsgálat meglepő volt. A terv szerint a torony alapjának 220 cm mélyen kellett volna kezdődnie, és csak 80 cm-re ástak le, a templom alapjának 120 helyett csak 60 cm-re. A vizsgálat azt is megállapította, hogy túl olcsón vállalta el, amely összegért felépíteni lehetetlenség. Azt is megállapította a bizottság, ami pénzt felvett, arra anyagot és munkát számítva rádolgozott… [kevés ember dolgozott a templom építésén, mondják, mentségére szolgáljon, hogy a munkaképes férfiak java abban az időben épp háborúzott valahol a Don-kanyarban…] Csipak kanonok érintkezésbe lépett Kovács ügyvéddel az én javaslatom alapján. Kovács ügyvéd azt tanácsolta, mivel Ambrus felvállalta a munkát, s indokolatlanul abbahagyta, az egyházközség lépjen fel igényperrel vele szemben. Az egyháztanács is ezen a véleményen volt, én elleneztem, de Csipak kanonok is a per mellett foglalt állást. Kovács ügyvédnek átadtam a tervrajzokat és a vállalati szerződést, s így a később bekövetkezett események között elvesztek. Közben mindig közelebb került a front, s így nem lehetett remény arra, hogy a templom ez évben is teljesen fedél alá alá kerüljön.”


Hát ezért születik meg a Munkanapló.




Vécsey Gábor csíkszeredai építészmérnök 1945 júniusában készített költségvetése szerint szinte többet kellett bontani, mint építeni, de a megmaradt és piros tintával átjavított tervrajzok is arról vallanak, hogy a ’42-ben megkezdett építkezés körül furcsa dolgok, kisebb panamázások történtek, mi több, a faluban pletykaszinten, különösen a menekülés alatt történt lopásokról is beszéltek. Mindegy, az őrült pálfalviak a háború utáni ínséges időkben tető alá építik, s ’49 pünkösdjére elkészítik a templomot. Mintha Kőműves Kelemen útját járnák, a lebontani valót lebontják, s újrarakják. „Megindult a pálfalvi templom építése. A torony területét két támpillérrel, cementbe rakott terméskővel megerősítették – aztán a tetőzetet elkészítették bádogozás alá. Aztán a mennyezetet és tetőzetet megerősítették. A tervbe trapéz mennyezet helyett félköríves mennyezetet készítettek, a templom hajóját teljesen befedték cseréppel. A munkálatot Vécsey László csíkszeredai építész és Salamon F. Imre csíkpálfalvi építőmester végezték el” – olvasom Bartis plébános 1945-béli jegyzetéből. Azt már a későbbi, apám segédjeinek elbeszéléséből tudom, hogy a félköríves hajóboltozat építésének megkezdése előtt apám lement Csíksomlyóra, s a kegytemplom padlását megvergálva vette le a mintát a boltozat fából való ácsolására, mert azt is fából boltozták be annak idején. A meg­épült falak mellé támoszlopokat építenek, s közben a szarvazathoz kezdik összegyűjteni az épületfát, amelynek nagy részét a közbirtokossági erdőkből termelik ki, s a falu „gyárosánál”, a Péter Mózes-féle fűrészüzemecskében vágják ki méretre a gerendákat. (1949-ben ezt a gyárat államosítják, ekkor születik a csúfondáros nóta, hogy: „Te akartad, hogy így legyen, / hogy a gyár a meénk legyen. / A gyár lett a IPEIL-é, / a szíjak a Gáll Andrássé…” [Az IPEIL-en az állami fakitermelő vállalat értendő, Gáll András pedig mint az új idők lelkes híve, anyám legkisebb, fél fülére süket nagybátyja volt, valószínűleg ő szereli le s viszi be az IPEIL-hez a gépszíjakat. Péter Mójzi pedig öngyilkos lett.]


A munkanapló tanúsága szerint azonban az itt kifűrészelt épületfa sem volt elegendő, mert az építkezés ideje alatt több falubelitől kértek kölcsön. Édesapám is adott, egy egész A4-es oldalt töltenek ki az általa kölcsönzött, különböző méretű faragott fák, deszák, vasak adatai.


Nem tudom, hogy valaha is térült-e vissza kölcsön – édesanyám szerint soha –, de akkor nem ez volt a lényeg, nem ez volt az első számú közérdek. A templom, a templom volt a legfontosabb a falu számára, legalább belül, kivakolva, annyira elkészüljön, hogy misézni lehessen benne. Megsárgult papírlapokon, amelyeken a templom építésére összegyűlt pénzeket össze­sítették még a kicsi magyarvilági időkben, 46 960 pengő szerepel, amelyből háromszor fizettek tíz-tízezer pengőt az Ambrus nevezetű vállalkozónak. A pénzek nagyobb adományozói a püspökség, a vármegye, a közbirtokosság, a közoktatási minisztérium, az Antal és Orbán cég és – kisebb összegekben – egyéni adakozók voltak. Nem valószínű, hogy a háború utánra maradt valamennyi abból az összegből. A Vécsey Gábor által elkészített költségvetés végösszege 19 458 800 lej. Ennyi pénze biztosan nem volt az egyházmegyének. Legfennebb az alapvető építkezési anyagokat, a meszet, a cementet, a tetőcserép egy részét, valamennyi téglát s holmi betonvasakat tudtak megvásárolni.



Maradt a közmunka, a kaláka, amely a székely közösségek talán legsikeresebb önnfentartó intézménye volt. Gyermekkoromban a falunk alatti, az Aracs-patak melletti gübéknél a kenderáztató kalákákat szerettem a legjobban, de emlékezetesek voltak fent az erdőn, a Nyír-patak agyagosainál a téglavető kalákák is. A legtöbb pajzánkodás a tapogató kalákák ürügyén hangzott el, amelyeket csak most értek, csak most tudom az elhangzott apropók mögöttes tartalmait. A tapogató kalákát a régi, égszínkék falú gerendaházak újravakolására szervezték. Ezeknek a házaknak (ilyen volt a miénk is) a falait, külsőt-belsőt egyaránt a következő technológiával csinosították: agyagot, istállótrágyát és szalmatöreket vízzel gyúrhatóvá kevertek, s ezt az anyagot kézzel rátapogatták a falakra, előbb a faragatlan gerendák közötti árkokba, végül pedig az egészet, amennyire lehetett, simára egyengették. Ó, nem lett soha olyan egyenletes ez a fal, mint a kőművesek vakolásai a kőházakon, de kékre festve az ember s a gyermek is palotának hitte. „– Na, jólesett-e a tapogatás, komámasszony?” „– Bévül es, vagy csak küjjel tapogattatok, szomszédasszony?” „– S hát a komám ott volt-e tapogatáskor, ángyomasszony, mert erőst jó tenyere van?” – ilyen s ezekhez hasonló kérdésekre emlékszem, de nem feledem el, amikor egy tollúfosztó kaláka kapcsán egy csúfondáros vénlegény azt kérdezte a kicsit ügyefogyott, ugyancsak vénleányszámba menő fehérszemélytől, hogy „A lábod közit fosztották-e meg az este, Máris?”.


De térjünk vissza a templomhoz, amelynek építkezését, pontosabban az építkezés befejezését rögtön a háború után elhatározzák, olyannyira, hogy egy megsárgult papírfecni tanúsága szerint már 1945. május 21-én, mai szóhasználattal élve, közbeszerzést hirdetnek. Erre, gondolom, azért volt szükség, mert falunkban nem volt bádogos mesterember, de azért is, mert ezeket a munkákat nem lehetett kalákában elvégezni, mint a kőműves- vagy ácsmunkákat. „A torony bádogozása azonban nem úgy sikerült, ahogy tervezve lett. A bádogozást, csatornázást és a három kereszt, valamint a villámhárító elkészítését kiadtuk Gecző–Daradics bádogosoknak 2 600 000 lejért… Közben a vasneműket, így a bádogot is zárolták. Hasztalan minden sürgetés. Csak hosszas utánajárás, valamint Ferencz Béni, akkori püspöki titkár [falunk szülötte, Márton püspök úr titkára, őt is bebörtönözték 49-ben] közbenjárására sikerült annyi bádogot kiutaltatni, hogy a tornyot be lehessen fedni.”


Azt hiszem, hogy a hite nagyon erős volt Csíkpálfalvának. És végre olyan pap került a plébániára, akit nagyon szerettek. A drága Bartis Jóska pap bácsit, aki a háromszéki Imecsfalváról származott, nagyon szerették a hívek. Egyszerű, saját maga számára nem gyűjtő, mondhatni, puritán ember volt, aki a hittanórákon nemcsak kizárólag a katekézist tanította, hanem általános műveltségünket is gyarapította, különösen a matematikatudása volt rendkívüli, sokszor fordult elő, hogy számtanleckéinket az ő irányításával tanultuk, oldottuk meg, de még a nagyobbak, a szeredai gimnáziumba járók is hozzá mentek matekezni. Később, már felnőtt fejjel tudtam meg, hogy az első világháborút megjárt férfi az olasz frontról hazajövet belekeveredett a gyalázatos tanácsköztársasági buliba, talán a vörös hadseregbe is besorozták erőszakkal, aztán a székely hadosztály katonájaként harcolt, akiket egyik oldalról Kun Béláék, a másikról a románok lőttek – egy megkeseredett, a világból kiábrándult ember érkezett haza a megcsonkított, hazán kívüli kishazába, és elment a gyulafehérvári teológiára. Nem az álmait követte, nem lett belőle matematikus. A mi szerencsénkre, mondom most utólag, mert tőle szinte többet tanultunk, mint a tanári kar jó részétől. Ő volt tehát a templomépítés befejezésének egyik ösztönzője.


Jött azonban 1946, a borzalmas aszály éve. Abból az évből nincs semmi adatom. Csupán a kölyökkorban hallott mesék. A templom körül szünetelnek a dolgok. Olyan aszály volt, hogy még a patakok melletti füvek is kiszáradtak, de ki a patakok is, a Nyír-, a Remete-patak biztosan, egyedül a máskor mindig bővízű Aracs medrében csordogált egy vékony erecske. Jováki bácsi malmának hatalmas vízkereke, amely alatt annyit lubickoltunk kölyökkorunkban, ’46-ban szárazon állt, nemcsak azért mert nem volt víz a Remete-patakában, őrleni való hiányában is aszottak eresztékei. Semmi sem termett, se gabona, se burgonya. A pokoli szárazságra, amely szinte az egész Székelyföldet sújtotta, Pálfalván a természet rátett még egy lapáttal. Valamikor a júliusi nagy hőség végén akkora felhőszakadás és jégverés zuhant a falura, hogy helyenként másfél-két méter magasságban hömpölygött órákon keresztül a falun az áradat. Vitte, amit vihetett, jobbára az aprójószágot, majorságot, malacokat, bárányokat sodort magával, de kutya sem sok élte túl. Se kenyér, se hús – mondták az emberek, akik az épületekben keletkezett károkat aránylag hamar helyrehozták, de az éhség ellen nem volt ellenszerük. Olyan volt ez az év – csúfondároskodott a férfiak egy része, próbálván kacagással felülemelkedni a síráson –, mint Lűtő Laci gusája. Na, ezt magyarázza valaki meg nekem! Hát az volt, hogy nagyapámnak a jobb füle mögé nőtt (de talán vele született) egy gyerekököl nagyságú vadhús kinövése, mondjuk azt, hogy egy hatalmas anyajegye volt. Erre a húspánkóra nőtt egy kelés, ami borzalmas fájdalmat okozott neki. A minden bajra orvoslást tudó nagymama sem tudott segíteni. Nagyapám fogta magát, beszekerezett Szeredába, s úgy, ahogy leszállt a szekérről, ostorral a kezében berontott Hirsch főorvos úr rendelőjébe. Szerencsére jól ismerték egymást. – Mi a baj, Laci bácsi? – kérdezte a híres orvos. – Ó, hagyja el, doktor úr, csupa csapás az élet, egyeb sincs, csak bajra baj. Kelés nőtt a gusámra… Hirsch doktor megműtötte, de nagy kacagva a városban többnek is elmesélte, hogy miként rohanta őt le Laci bácsi a bajra bajjal. A mese a faluba is visszakanyarodott, s így maradt fenn a történet lényege szólásmondásként. ’46 borzalmaira lefordítva a bajra baj azt jelentette, hogy az aszályra árvíz is jött. Arról már meséltem, miként indult el Bánságba apám, s miként tért magához vérbefagyva a temesvári gyárvárosi állomáson. Hozott is gabonát elegendőt a falunak, de több ellenséget szerzett, mint barátot. Tény, hogy a mi falunkból nem vittek el télire a gazdagabb vidékekre szegény családokat, főként gyermekeket éhínség ürügyén, mint sok más csíki faluból.



Egy szószedetnyi, szépiabarna, írással teleírt, kifakult füzetecskét lapozgatok, olvasom apám kézírását, a számadásokat. A füzet címlapján csak annyi van, hogy „Obsitos”. Újabb dokumentuma a templomépítésnek, annak is a megszállottságról valló, a szenvedélyes akarásának, a kalákázás másik, ha úgy tetszik, minőségibb, szellemibb változatáról foly itt csepűrágás. Apám szerezte meg a színdarab kéziratát, talán a somlyói barátoktól vagy még a Kalot-os időkből (azért hiszem ezt, mert találtam sokszorosított színdarabokat annak idején a padláson), ő is rendezte, a főszerep is az övé volt, magyarán a csíkpálfalvi házasemberek műkedvelő együttese az előadással addig járta a környék falvait, amíg a templom bádogosmunkáira, főképp a három hatalmas bádogkereszt legyártására összegürizte a pénzt. A színdarabról szinte semmit sem tudok, de évtizedek múlva is emlegették, különösen apám alakítását utánozták a vasárnap délutáni kocsmázások alkalmával.




Gyermekkori jóbarátom, padtársam, Páll Pista, akivel egy napon születtünk, növetelre is egyformák, a legkisebbek voltunk, sokszor ugratta az édesapját, ha feléjük mentem, hogy adjon elő egy részletet a szerepéből, mert ő is játszott az Obsitosban. Az öreg Páll Pista még nyolcvanéves korában is, jóval apám halála után, sokszor mesélt az akkori színdarabozásról, azt hiszem, életének egyik legnagyobb és legfontosabb eseménye volt.




Az Obsitost valószínűleg 1947 januárjában, a falu bucsúsnapján mutathatták be, s amint az 1948. IV. 27-i elszámolási időpont igazolja, legalább két évig nem vették le a műsorról, szinte az egész Közép-Csíkot bejárták, betájolták. Egy profi színházban sem számolhattak volna el pontosabban. A kiadásokhoz nemcsak a néhány liter bort, liter pálinkákat, de még a púderre, arcpirosítókra kiadott filléreket (banikat) is feljegyezték.



A legfontosabb azonban, hogy az egészet jókedvvel, az akkori társadalmi, politikai viszonyokon túllépve, felszabadultan cselekedték. Nemcsak az a tizennégy liter bor tette, derítette jó kedvre Csiszer Andrást, Ferencz Gyulát, Gál Jánost, Csomortáni Mihályt, Szabó Andrást, Salamon Ignáncot, Páll Istvánt, Péter Lajost, Petres Balázst, Ferencz Pált és apámat, hanem egyfajta dac is. A háború és az utána következő szörnyűségek dacára mentek szembe az árral. Amikor a falu fehérre meszelt kerítéseire sablonnal, vörösen felmeszelték a választási szlogent, hogy „Szavazz a Napra, hogy több kenyér jusson asztalodra!” – évekig ott virítottak, akkor is, mikor már olvasni tudtam –, ők, jobbára iparos házasemberek, egy kisebb városnak is tiszteletére lehettek volna, igazi polgárokként nekiálltak színdarabozni. Amikor a kommunista párttal szoros szövetségben lévő Magyar Népi Szövetség (lásd: a Nap nevű választási koalíciót…) helybéli aktivistája levetette falunk iskolájáról a keresztet, a pálfalvi házasemberek a keresztért ültek fel a szekerekre, s döcögtek át a hegyen, Vasond felé, Csíkmenaságra vendégszerepelni. A gyermekkori mesék szerint nemcsak a színdarabot mutatták be, hanem utána bálokat is szerveztek, a talpalávalót a csoport zenekara húzta. Még kamaszkoromban is hallottam, láttam őket muzsikálni. Péter Laji bácsi volt a prímás, Csiszer András keresztapám a kontrás, Csomortáni Mihály cimbalmozott, a bőgősre már nem emlékszem, de a másodhegedűs a templomépítés utáni időkben tanító nénink, Márton Ferencné volt. És összegyűjtötték a pénzt, többet is, mint amennyi a keresztekre kellett.



Ott álltak a templom tövében lévő iskola raktárában. Három, mennyezetig érő bádogkereszt. A legnagyobbik, a kettős, csak keresztbe döntve, átlósan fért el abban a helyiségben. A két kisebb, cinkszürke szimplakereszt – az egyik a templom szentélye, a másik a hajó fölé – épp a szoba plafonjáig ért, lehettek olyan két és fél méternyi magasak. Az Obsitossal vándorkomédiáskodták össze édesapámék 1947–48-ban. Mindez az akkori, négy-öt éves valóm számára mellékes. Hogy s mint történt, nem tudom, de egy alkalommal bebújtam az egyik keresztbe… Nagyon furcsa volt az a félhomály, a csend, azt hiszem, nagyon jól éreztem magamat a hideg bádog alatti hűvösben, a gömbben. A baj akkor történt, amikor nem tudtam kimászni. Bekapaszkodni egyszerű lehetett, de kifele a sötétből sehogyan sem ment. Először csönd, néma riadalom, aztán szepegés, végül bömbölés… Így találtak rám. Amit akkor mondott egy mesterlegény vagy kőművessegéd, napszámos, mit tudom én, ki – életemben az első mondat volt, amit szóról szóra megjegyeztem: „Ez a kölyök es jó korán magára vette a keresztet.”



A keresztek végül is felkerültek a helyükre. A toronykereszt felszerelésén állítólag apám is ott volt a magasban. Nem tudom, hogy édesanyám tudta-e, ha tudta, volt, amitől őszüljön. Hogy mikor került erre sor, az biztos, hogy semmi sem biztos. Apám iratai között találtam egy cetlit. Átböngészve arra a megállapításra jutottam, hogy a templomépítők egy kicsit az utókor, az öröklét felé sandítottak. Íme a szöveg:





„A szentháromság imádására, a keresztény kath. anyaszentegyház dicsőségére, a csíkpálfalvi hívek lelkiüdvösségéért felemeltetett e Kereszt az épülő templom tornyára 1947 évi március 4-én, XII. Pius pápasága, Márton Áron püspökségének, Gaál Tamás felcsíki főesperessége, Bartos József plébános, Bakó László egyházgondnokságának ideje alatt a csíkpálfalvi hívek áldozatkészségéből. Gál Ferenc, Ferencz Imre [ő adta a telket], Ónodi János, Bíró Áron, Sántha Kálmán, Kovács András, [?] Domokos, Salamon F. Imre, Petres Tamás, Salamon Károly, Csiszer András egyháztanácsosok.”



Ez a fogalmazvány bizonyára kalligrafikus betűkkel újra van írva valamiféle jobb papírra, egészen biztos, hogy nem 1947-ben került a templomkereszt gömbjébe. „Értesítést kaptunk – írja Bartis József pap bácsi 1947-ben –, hogy a bádogot kiutalták, csak el kell hozni. Bizony 60 millióba került a 400 kiló bádog, éppen annyi, hogy a templom tornyát be lehetett födni. A bádog elhozatala annyi időt vett igénybe, hogy augusztus hónapban érkezett meg Pálfalvára. Közben jött a pénzstabilizáció, így nem lehetett ez évben semmit sem kezdeni.”


A következő évben azonban tényleg befejezik a templom fedését. „Ez év tavasszal elkészült a csíkpálfalvi templom tornyának befedése. Három mesterember dolgozott rajta: Daradics, Gecző és Berkeczy. Ez utóbbi templomépület-bádogos volt – a munkálatokat ő irányította. Fekete vasárnapon helyeztük fel a toronyra a megáldott keresztet. Gaál Tamás főesperes végezte a kereszt megáldását, utána a feldíszített keresztet elhelyezték… Megható volt, mikor a feldíszített kereszt elfoglalta a helyét.”



A játék mellé a mész illata társult. A templom közepén Hargita nagyságúnak tűnő sárga homokbucka, azon gyúródom fölfelé, majd gurulok, összevegyülök a sárga sivataggal.


A falat vakolják, fütyörésznek, énekelnek a mesterek, segédek, napszámosok. Kiterülve a homokra égbe nyúló állványokat látok. Aztán a legények, segédek mint egy rongylabdát, kézről kézre dobálnak, s én kacagok, kacagok, visítva kacagok. S még a fülemből is homok csorog.


Apám a szentély boltozata alatti állványról néz le, s úgy tűnik, ő is mo­solyog.



Ez már 1949-ben történt. Első emlékeim egyike. A templom befejezéséről és felszenteléséről a történetet, azt hiszem, hogy a legendák, mesék helyett jobb, ha átadom a Domus írójának: „Mindjárt az év elején az a meglepetés ért, hogy a pálfalvi iskolából a kápolnát el kellett költöztetnünk. Ideiglenesen Kopacz Andrásnénál kaptunk egy szobát, és rákényszerült az egyházközség, hogy legalább a templomát annyira elkészítse, hogy abban istentiszteletet tarthassunk. A kilátásba helyezett püspöki bérmaút is sürgette az embereket. Egy közgyűlésen elhatározták az én indítványomra, hogy amíg a tél tart, minden fuvarosmunkát elvégeznek. Így a szükséges homokot hordják össze, a meszet szereljék be. Ezt elfogadva már a tél folyamán behordták úgy a vakoló, mint a simító homokot. A mész beszerzése úgy történt, hogy minden család adott egy köbméternyi tűzifát, amiért kaptunk 90 mázsa oltatlan meszet. Ezen ügybeli üzletet Zöld Domokos egyháztanácsos végezte el. Az asztalosmunkát, ajtót és ablakot mindannyian magukra vállalták, mindenki közülük vagy ajtót vagy ablakot vállalt. Amikor összejöttünk, kiszámítottuk, hogy az összes ajtók és ablakok mibe kerülnek, és az összeget maguk között felosztották. Így tavasszal megindult a templom rendbeszedése. Nádat a mennyezethez Salamon F. Imre szerzett be, aki egyúttal a munkálatokat vezette. A vakolásnál minden hívő 1-2 négyzetméter költségét vállalta. Petres Tamásék pedig a lakatos munkát vállalták magukra. Fa- és deszkaanyagot a hívek adták össze. Húsvét után megindult a munka. Bámulatos, hogy a hívek milyen készséggel és lelkesedéssel dolgoztak. Ambíciójuk volt, hogy a kegyelmes Főpásztor urat már az új templomban fogják üdvözölni, ki majd meg fogja áldani. A templom napról napra készült és szépült. Salamon F. Imre nem sajnálta a fáradságot, szépen kialakította a mennyezetet, majd az oszlopokat és nagyon finoman a párkányokat. A hívek még nagyobb áldozatra is készek voltak. A templomudvar déli és nyugati oldalán hatalmas töltést emeltek. Az ide szükséges kőmennyiséget saját fuvaraikkal hordták össsze, a kőművesek mellé álltak, és kétméteres támfalat építettek a domb oldalába, úgyszintén a feljáróhoz vezető lépcsősort. Mikor a templom belsejében a vakolási munka elvégezve lett, akkor Salamon F. Imre gyönyörűen változatos színben le­meszelte az egészet. Így már az ajtók és ablakok beszerelése hiányzott. A lepadoláskor a padok részére kis emelkedést csináltak, a szentélyben pedig hármas lépcsőt. Bizony még a felszentelés napján is virradatig dolgoztak… a pálfalvi hívek áldozatkészsége maradjon is meg minden időkben az utódok munkálkodásában… A pálfalvi nők sem maradtak le a férfiak mellett. Saját adományukból rakottas szőnyegeket szőttek, csipkéket készítettek. Június 11-én a templom belseje egy városi templomnak is beillett volna… A Püspök úr két éjszakát töltött Delnén, másnap, vasárnap, 12-én ment át Pálfalvára, hogy az újonnan épült templomot megáldja és a bérmálás szentségét kiszolgálja. A templom a falu bejáratánál a Delne felé néző dombra épült, s ott a bejáratnál üdvözölte Bakó László gondnok a hívek nevében. Majd feljött a templomhoz, megáldotta, megszentelte a falakat, azután a templom belső részét hintette meg szenteltvízzel. Az új templom feldíszítve várta a Főpásztort, gazdagon ellátva oltárterítőkkel és drága szőnyegekkel. Hívek fáradsága és áldozatkészsége kinyilatkoztatása volt ez a templom, hiszen éjszakákon át, sőt hajnalban is dolgoztak rajta. A legkedvesebb ajándékot adták Főpásztorunknak, s a hívek örömkönnyei, úgy gondolom, hogy szárazon szem nem maradt.”



Emlékezetem első színe a püspöklila. Egy szálfatermetű férfi koponyáján egy kicsi kerek sapka. Gyönyörű. És ilyen színek a két fehér ló vontatta kocsi elé szórt bazsarózsa virágszirmok is. A kocsin fehér ruhában egy férfi, talán egy angyal integet, jobb kezében aranytól ragyogó pásztorbot.


A férfi, az angyal, a püspöklila kicsi sapkával, Márton Áron volt.


1949. június van, vasárnap, én édesanyám ölében nézem őt a Csomortáni Feri bácsiék kertjére kapaszkodó domboldalról. Hatalmas a sokaság. Vadonatúj templomunkat felszentelni és bérmálni jött ez a legszebb ember, akit életemben eddig láttam. Többre már nem emlékszem. „Olyan vagy, fiam, mint a megérett búzakalász, lehajtod fejedet, mert nagyot cselekedtél, végeztél…” – mondta csüggedt fejű édesapámnak, akit az ebédnél maga mellé ültetett. Az ebédet Ferencz Benjamin szülői házánál rendezték, ő volt a püspök úr titkára.


Aztán még azt is elmesélték, hogy valamikor a hetvenes években, szabadulása, a házi őrizet feloldása után, a falunkon áthaladva megnézte a már kívülről is elkészített templomot. És megállt a szentély háta mögötti két sírnál. Az egyik azé a Ferencz Imréé, aki a telket adta. A másik az apámé.


Ugye ez a templomépítő mester sírja? – kérdezte a kísérőit.


Bólintottak. Egy-két percre megállt. Talán elmondott egy Miatyánkot.



Micsoda idő volt, micsoda évek. 1948-ban államosítottak. Az iskolákat is. Decemberben kikiáltották a köztársaságot, megszüntették a többpártrendszert. 1949-ben megkezdték a kollektivizálást, a mezőgazdaság szocialista átalakítását. Megindulnak a magyarság vezetői ellen is a koncepciós perek. Főtisztelendő Márton Áron püspök urat a templomunk felszentelése után két héttel tartóztatják le.


Az én falum akkor talán szembement az árral.


A templomépítés mellett családunkban is történtek fontos események abban az évben. Februárban megszületik öcsém. Nagy keresztelőt tartottak. Öt keresztszülő, és ott mulattak a somlyai barátok is, András nagybátyám rendtársai. Mintha valami sötétlő jövendőt éreztek volna, megpróbáltak alaptermészetükhöz híven jókedvűek lenni. A konyhában némelyek táncra is kérték a menyecskéket, mialatt Laci nagytata a csürdöngölőt járta a Bábók muzsikájára. Ez volt az utolsó tánca. Ebben az évben, júliusban eltemettük őt is, a drága drágalátóst. Nem mondta többé édesanyámnak, hogy adjon egy pakli dohányt, s töltsön egy futuszkónyit. A kocsmának véle együtt vége lett. Záróra. Szpásziba, nagytata. Nem érted meg, hogy vezessem a teheneidet szántáskor az eke előtt. Valahányszor a térdén lovagoltatott, mindig azt sóhajtozta, talán érezve végzetét: „Jaj, soha meg nem érem, hogy ez a gyermek a teheneket vezesse.” Jaj, hogy szerettem volna, ha még élsz egy kicsit, ha már kinyílt értelemmel és emlékezettel vésetnek elmémbe szavaid, huncutságaid. Jaj, hogy szerettem volna látni a verbunkolásodat, hallani a hétszentségeléseidet, a hátramaradottak emlékezéseinél pontosabb meséidet ama nagy háborúról, Galíciáról, Taliánországról, a csíkszeredai sörgyárban töltött napszámoskodó idődről. Hogy szerettem volna melletted ballagni a csíksomlyói Szék útján, énekelni, dudorászni véled, tőled megtanulni a Miatyánkot, a Himnuszt, s látni, amint vigyázba vágod magad, ha valaki elkezdi, hogy „Isten, áldd meg a magyart”. Miért mondtad bé olyan hirtelen az ultit? Hogy a ráksúly essen ebbe a világba. Spászibá, te tündökletes.



Megy nagyapám a Szék úton. Megy az öreg közepén a nyílegyenesen csíki sugárútnak, a főgimnáziumtól a csíksomlyói kegytemplomig szédülő útján a sokaságnak, s nem és nem, nem hagyja magát. Pedig kétemberes bor – kettő töltse, egy igya – gyötri békétlen lelkét, rokkantaná, sodorná szélére a mennybe vivő útnak, ahol megroggyanva, tartás nélkül is lehet szidni a csendőrt, a zsandárt, a fináncot, a bírót, a prefektust, a királyt, Antoneszkut s ezt az egész cudar nagyzási mániát, minek Székelyföldön Trianon óta Románia a neve. Megy az öreg a csillagpatkószeggel kivert, a bújdosókat időnként hazahozó úton hazafelé, a csíkpálfalvi cimbalommal kirakott utca felé, kinek közepében rezgő nyárfa hullatja levelét, mert Erdély be vagyon kerítve. Megy az öreg haza a törvénytevő, hazudozó városból, két korsó bort cipel, a sírást és kacagást, jobb válláról a bal vállára, bal válláról a jobb vállára hullanak hollókárogásai a szégyennek, melyet elviselni csakis így, a két lator: két korsó borok között lehet. Megy az öreg a Szék út közepén a megalázottak dühével, a hatalmat tyúkkal, libával, kappannal kiengesztelő kisember gyalázatos kiszikkasztottságával, viszi a tehetetlenség valami ködlő, zűrzavaros, kavargó hóperenciás tenger felé, ahol ölni volna jó…


De azét es, Isten, áldd meg a magyart! – kiáltja, ordítja bele az őszi szürkületbe, az elnéptelenítő lombhullásba, ahonnan kétszer visszhangzik vissza, de azért is, de azért is, Isten, áldd meg a magyart.


Megy az öreg, feje fölött a felhőket is rongyossá tépte a balsors, lám, milyen sötétre, hószagúra borult az üdő. Alóla emelt fővel kimenni, hazamenni a csöppnyi kicsi asszony, Mária csillámos szemei elé csupán a kacagás váltott lovain lehet, kikre menetiránynak háttal ül az ember, hogy a nyomában vizslató hivatal szamárfülekkel való felékesítését a legfenségesebb kárörömmel szemlélhesse: hehehe, hahaha, a királyotokról szóló himnusznak, a zecse májnak a belém verése csak nem sikerüle, miként a miénknek a kiüzése, kifüstölése sem. Az országot elvehettétek, de a lelkemet nem. Ha bőséggel nem is, de jókedvvel megáldott vagyok, éppeg most készülök két korsó borral megbűnhődni a múltat, de leg­főképpen a jövendőt…


Megy hazafelé az öreg székely a városból, ahová közrendfelháborításért vezettetett elő, mert nem a hivatalos himnuszt énekelte, hanem a sajátját, a vigyázzállásost. Viszi a két korsó bort, felgyújtani szomorúságát a „csakazértis Istenálddmegamagyarnak”, és egyre öregebb lesz. Öreg lesz az este is, mire az ódon kegytemplom fala alá ér. Megkondul a harang. Hirtelen, egyből, messze­hangzóan borong az esti harangszó, mintha a kötélbe kapaszkodó vén szerzetes lelke szállna az égbe. A két lator, a cserbenhagyást felsőfokon mívelő komatárs, a korsók között az öreg a toronyból ménkőként ledobbanó éteri rögbe botlik, s arcra esik… Így sem rossz. De azért mégiscsak jobb lesz, négykézlábon bár, kisodródni csöndben az utánunk dübörgő út közepéről legalább az árokpartig. Ül a himnuszért megbírságolt öreg székely a zúzott kőhalom tetején, lelkében mint tigris és szelíd őz, béke és borzadály időz, nézi, nézi az ingó tornyokat, csóválja a fejét, nem hiszi, nem érti, hogy véle ilyenek meg hogyan történtenek.


A szentségit a barátjának, úgy harangoz, hogy nem látom az utat… – motyogja, kiáltja a torony felé, emígyen lelvén meg az egyetlen lehetséges, tündéri magyarázatot válságos helyzetére; mámoros, álomi, metafizikai derűvel oldva békévé a hétköznapi, útszéli, piszkos valót, melynek ilyen ordénáréan elkátyúsodtak útjai. Mert ezzel vagyon a vita. Az úttal! – Én tudom, hogy honnan jön, hogy hozott idáig, s azt is tudom, hogy hová visz. Haza. Haza Csíkpálfalvára. Hát akkor minek aggatnak búskomor gyászhuszárok új himnuszokat a szánkra, hogy ki tudja, merre, merre…? Nekem elég az egyetlenegy. Az, amelyik megáld. Az egy nehezebben vész el, mint a kettő. Lám, az egyik korsó is eltöre, mert Buridán szamaraként azon tusakodám, hogy melyikkel kezdjem a megbűnhődést; bizonyos, hogy az asszony is jobban fog örvendeni az egynek, mint a kettőnek… Jól megvolnánk mi itten, úgy is, mint székelyek, úgy is, mint boromisszák, kötényét teríti elénk a csodatevő kicsi Mária, midőn megesettjeivé leszünk az elsötétlő útnak. De mi lesz, Uram, az utánunk jövőkkel, mi lesz az onokákkal, ha nem lesz velük az ének, a megváltó, egyetlen ima, ha lelküket senki földjévé perzselik majdan a jöttment himnuszok? Ki nyújt feléjük védő kart, Uram?


Megy az unoka a Szék úton, viszi hazafelé a halottak napi havazást, mint egy kialudt viaszgyertyát. Nincsen se bora, se éneke. Csupán a harangok zúgnak, összezúgnak a csíksomlyói nagyharanggal, liberát, requiscant in pace-t, siratókat bonganak. Megy az unoka emberöltő teltén a nagyapa nyomán a csíksomlyói úton, kiégett lelkében riadalom, gyűlölet és félelem. Ama régi, primitív dühöket csak azért is szító hatalom helyére rafináltabb, civilbe öltöztetett, de ugyanolyan színű és célzatú gyarmatosítók ülnek. Az unokát nem verték meg, nem kísérték megkötözve hivatal elé, nem bírságolták meg, csupán sűrű kihallgatásokra idézték, csupán nyilatkozatokat írattak vele hajnalokig, csupán lehallgatták a telefonját, csupán felbontották a leveleit, csupán elkobozták a könyveit, csupán számon kérték külhoni barátait, csupán felrótták neki, hogy miért nem ír verseket a kondukátor dicsőségére, hogy miért nem tapsol, hogy miért nem vonul fel, hogy miért nem akkor ünnepelt, hogy szilveszterkor lakásán miért ütött kétszer éjfélt az óra, miért káromkodott, ha felzengtek a világot a Dnyesztertől a Tiszáig egy akolba terelő himnuszok…


Megy az unoka hazafelé, és számol. Eddigi, porszemnyi életében országának négy himnuszát próbálta belésulykolni a soros hatalom. Először volt a királyos, aztán jött, együtt a nagy szovjetével a kommunistás, az áldunk, büszke Románia, majd következett a színvakos, amelyik csupán három színt ismer el a színskáláról, melynek nájmódi szövegét a világ legnagyobb susztere írta, végül itt van a legutóbbi, mely ébredésre szólítja a nemzetállam többségi fiait. Végeredményben mindegyik kizárta őt. Ez tehát négy. A szovjettel annyi, mint öt. Ötven év alatt egy kicsit sok, kontinensnek is elég lenne.


Én is tudok még kettőt – szól közbe az egyik dédunoka. Melyiket? Hát a két székely himnuszt… Mert abból is kettő vagyon. Az egyik a régi, ó, én édes Jóistenem, a másik pedig ki tudja, merre, merre visz, amelyet minden vendéglőben, lagzin, bulin, bálon eldanolnak. Az unoka épp az este hallotta, az egyik resztorant illemhelyén danászta egy megmátyusodott atyafi, csak úgy, pisilés közben, hogy aszongya, hogy aszongya, maroknyii székeeej porliiik mintaaaa… Aztán lehányta magát…


Megy az unoka a Szék úton, himnuszszámlálásban már a hétnél tart, amikor bejön a nyolcadik is, az újabban énekelt csángó himnusz. Kilencediknek épp az egyet, számára a legszebbet, legszentebbet szeretné előszámlálni, amelyet ötven, hetven év alatt a locsogó felszínen sikerült kitörölni a többi nyolcak által, de töredékesen a hallgatag mélyben mégis megmaradt. Miként a szökőár, sóhajtott fel a pünkösdi nyírfaágas sokaság ajkán a legutóbbi csíksomlyói búcsún is. Ekkor jutott eszébe az unokának a nagyapa. Nincsen kilenc, nincsen hét, nincsen öt, nincsen négy! Kettő sincs! Még úgy sem lehet, ahogy az egyik székely faluban az ötvenes évek táján, valamilyen hivatalos ünnep végén az ügyeskedő elöljáró próbálta a kecskét is jóllakatni, emígyen szólítva fel a tisztelt publikumot himnuszéneklésre: – Hát akkor énekeljük el a román Istenálddmegamagyart…

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben