Epilógus; demorál

Epilógus

Uram, lám, estéid sötétre használt, szűk alsónadrágjait
cserélgetem immár huszonkilenc éve,
és péniszem már hajnalonta felkiáltójelként, drámai
puritánsággal áll ki belőlük, mint válasz, nos… az élet összes kérdésére.

E szcéna bölcsessége száraz axióma. Nálam feddhetetlen.
Ezek után nekem már nincs mit mondanom.
Ha bármi elvárásod lenne még velem szemben,
kérlek, ragasztva hagyj egy cetlit a hűtőlapon.

demorál

csak azt tudom hogy kéne menni innen
kongó közönynek foszlik arca rám
kihalt aluljáró a mellkasom ma
árnyad sarkába tört hűs porcelán

mi mégis mindent és mindenkinek hogy
ha másnak nem hát itt is lenni kell
s e láncban tüntető sziluett-rajzod
kiegészítget éppen ennyivel

elült a forró szél talán te hallod
ha lesz szerelvénydobbanás ma még
későre jár talán nem is volt járat
csak azt tudom hogy menni kéne rég