×
Tovább a kapcsolódó galériához

Egy meg egy az három

Zöld-(vörös/piros). Nemes László festőművész újabb képeiről

Novotny Tihamér

2013 // 09

„…az én maga a színben van”
Rudolf Steiner1


Nemes László festőművész 2008 januárjában, 60. születésnapjához közeledvén (1948. április 11.) Vajda Lajos-díjban részesült Zalaegerszegen. Abban a délnyugat-dunántúli városban, ahol a díj később leginkább Szentendréhez köthetően elhíresült névadója született, 1908-ban, s ahol a kolozsvári gyökerekkel, marosvásárhelyi előélettel rendelkező, de a bákói önkéntes „száműzetésbe” is belekóstoló képzőművészünk Romániából (Erdélyből) átköltözve, új életlehetőséget keresve magának, 1990–91-ben letelepedett.

Alkotónk a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzett 1974-ben. Abban a valamikori erdélyi fővárosban, ahol olyan mesterektől tanult, „akik Bécsből, Münchenből és Párizsból hozták azt a művészeti erőt és tudást, amelynek segítségével, a régi tradicionális erdélyi polgári értékekkel és az erdélyi hittel sikerült egy igazi iskolát teremteniük”.

Ahhoz, hogy valamelyest megértsük ennek a kacifántosan gyors és eleven, majd sűrítetten tragikus, bár bizonyára szépségeket is tartalmazó, a megpróbáltatásokat is hasznos tapasztalatokká formáló tizenhat-tizenhét évnek a történetét, a legjobb, ha magyarázatként újra a művész szavait idézzük egy másik elektronikus leveléből:

„Már a hetvenes években átjártam kolozsváriként abba a világba, ami akkor egy kuriózum volt számomra [ti. Marosvásárhelyre]. Ott mindenki csak magyarul beszélt, és különös hangulata volt a városnak: kicsit kis- meg nagypolgári, ahol a vidéki intelligencia jelenléte kellemes, jó hangulatot teremtett. A helyi Orvosi Egyetemnek az akkori kultúrát nemzeti elkötelezettségből is támogató felső – anyagilag tehetős – rétege jövőt ígért mindenki számára. Nem beszélve a Művészeti Gimnázium vonzó szellemi erejéről, ahol olyanok tanítottak, mint Nagy Pali [1929–1979]. […] Nyilván a legtöbben a kolozsvári egyetemről érkeztünk, de voltak bukaresti végzősök is, és hirtelen arra eszméltünk, hogy egy potenciálisan erős fiatal társaság verbuválódott össze. Akkor még nagyon lázadó voltam. Én is cikkeket közöltem, hogy vége a kissé avítt, romantikus tájképfestészetnek, ami akkor egy elfogadott irányt jelentett a művészeti közéletben (lásd Bordi András [1905–1989] és Barabás István [1914] stb. vonalát). Mi inkább a középgenerációhoz vonzódtunk, Balázs Imre [1931–2012], Haller József [1935], Dátu Viktor [1932] művészetéhez. Tehát ment a harc!

Ilyen körülmények között alakult meg az Apolló Kör, galériával is rendelkeztünk. Közben ott döngettek a fiatal tehetségek, akiktől csak pár esztendő választott el. Én még tanítottam őket, Marte Toader, Barabás Irénke, no persze Alex [Krizbai Sándor] és még sokan mások… Folyt a küzdelem a felvételiért, a sikerért. Egyáltalán nem volt olyan egyszerű az élet! Nekem például mint hatodéves végzősnek nem engedte meg az akkori Szövetség elnöke, Török Pál, hogy a bemutatkozó kiállításom megnyitóval történjék. Elemzés és méltatás nélkül nyílt meg a tárlat, mert, úgymond, még túl fiatal voltam. Na, ezeket a kispolgári beidegződéseket kellett lebontani, és az Apolló erre is szolgált. Ennek folytatásaként jött létre az ATELIER 35 [a MAMŰ-t közvetlenül megelőzve, majd azzal párhuzamosan], amit a központból országos szinten szerveztek a fiatal végzősöknek harmincöt éves korig, ami nagyon sok előnnyel is járt. Ennek a társaságnak voltam az elnöke hét évig. Negyvenkilenc főiskolát (egyetemet) végzett tagunk volt Maros megyében. Valódi erővel rendelkező társaság! […] A hetvenes években Vásárhely még próbálta »tartani magát«, Várad és Kolozsvár már rég elesett. Az éveken át tartó drasztikus és nagyon előrelátó kultúrpolitikai központi tervek meghozták a várva várt eredményt: etnikailag hatalmas iramban változott meg a városok arculata. Óriási tömegek érkeztek a frissen épített panelekbe, ami »természetes« módon megváltoztatott mindent az iskolákban, az intézményekben, a közéletben, az utcán… Egy viszonylagos békés időszak után lassan tudatosodott az emberekben, hogy ennek vége, befellegzett! Vége a kis kellemes vidéki hangulatnak, ahol mindenki mindenkit ismert, és nem nagyon számított az, hogy ki micsoda. Elkezdődött a kiszorítósdi, ami magával hozta a szembenállást. Akinek ebből elege lett, az beadta a kitelepedési kérelmét. Egyre rosszabb volt ott lenni, mert elkezdődött az erőpolitika, és mi tudtuk, hogy elvesztünk. Diplomáciával és ügyeskedéssel ugyan fent lehetett maradni, de ekkor már tudott dolog volt, hogy csak másodrangú állampolgárként létezhetünk. Folyamatos feladatként lebegett a román politika előtt az etnikai összetétel megváltoztatása. Így lassan elfoglalták azt a Várost, amelyik soha nem volt a győzteseké. Nekem két kiállításomat betiltották, jó négy esztendeig nem állíthattam ki, a munkahelyemről kiraktak, akárcsak a feleségemet. Ekkor már az a mag, akikkel indultunk a hetvenes évek végén, már régen Magyarországról szemlélte az eseményeket, és megalkották azt a »nosztalgikus« MAMŰ-t [ti. a Marosvásárhelyi (Magyar) Műhely helyén a MA (születő) MŰ-vek Társaságot], amelyből azóta fokozatosan eltűnt az indulás, a kezdetek igazsága.”

Az országcsere tehát – ebből a sajátságos közép-kelet-európai történeti hagyományból szemlélve a dolgot, s a mai uniós helyzetből is visszatekintve, milyen abszurdnak tűnik már maga a felvetés is! – ha nehezen, de megérlelte a maga gyümölcseit, hiszen az örökké nyughatatlan, kere­sőkutató és használni akaró cselekvő szellemmel megáldott Nemes László itt talált magának új működési területet. A rangos díjat tehát nemcsak nívós és kiapadhatatlan alkotói tevékenységéért, hanem a kulturális közéletben betöltött közvetítői, oktatói és szervezői szerepéért is kapta. Meg­tanulván szlovénul eredményes együttműködésre késztette Zala megye határos régióinak és országainak más-más nemzetiségű művészeit; részt vett a helyi VITRIN nevű Kortárs Képző- és Iparművészeti Egyesület megalakításában; kiállításokat és művészeti eseményeket szervezett és szervez ma is a lendvai Bánffy Központ Galériájában… és sorolhatnánk.

Ennek ellenére úgy tűnik nekem, hogy Nemes Lászlóban sem a nemzetben gondolkodó kulturális közszolgalelkület, sem a kovász- és katalizátorszerep nem nyomta, nem nyomja el az alkotó embert, hiszen idestova majd ötven éve tartó pályafutása során sok száz festményt, grafikát, szobrot alkotott és halmozott fel jó néhányszor költöztetett műtermeiben.

Ami legelőször feltűnik munkáival kapcsolatban, hogy vissza-visszatérően ragaszkodik az olyan, bár nyelvében és kifejezési eszközeiben megújított, mégis hagyományos festészeti műfajhoz, mint a portré, akt, csendélet és tájkép.

A másik felfedezés, hogy képeinek tekintélyes része az absztrakció és a figuráció határmezsgyéjén táncol, ez művészetének újabb sajátossága. Tudniillik, amikor figurális és ábrázoló, sohasem tisztán naturális vagy reális. S amikor tisztán absztrakt és expresszív, sohasem abszolút elvont és tárgynélküli. Inkább asszociatív és sejtető, gesztusaiban jel- és formateremtő, valamint szerkezetes kompozíciókban gondolkodó, a látott, megtapasztalt élményforrástól érzelmileg és intellektuálisan soha el nem szakadó művészet az övé.

Ugyanakkor az egykorvolt Miklóssy Gábor- és Abodi Nagy Béla-növendék mintha megőrzött és továbbvitt volna néhány alapvető szemléleti vonást mestereinek örökségéből. Ilyen alapvonás például az anyaginak és a spirituálisnak, a szépségnek és a szelleminek az összekapcsolása a képek jelrendszerében. Vagy a formának és az aranymetszéses szerkezetnek, a színnek és az érzelemnek, az intellektuális és tudattalan tartalmaknak a paritásos alapon működő kiegyensúlyozása és arányos megjelenítése a felületeken.

A hagyományos festészeti műfajokhoz történő visszatérései azonban mindig egy-egy új formai, technikai és eszközhasználati megközelítéshez és tálaláshoz, illetve új érzelmi-gondolati felfrissüléshez és feltöltődéshez kötődnek. Az aktok, portrék, önarcképek, csendéletek és táj­képek mind-mind ilyen önként magára vett, kitüntetett műfajai kísérletező, kereső-kutató festészetének.

Általában a tér és a forma viszonya izgatja őt. Ez szinte minden művének alfája és ómegája. A megélt mindennapok és a belső érzésvilág jelként vagy formakomplexumként való megfogalmazása. Mintha mindig jelenetekben vagy jelkoncentrátumban gondolkodna, ezért általában kiemel, elvonatkoztat és összerak. Jól követhetők ezek az ábrázolási módosulások a csendéleteiben, önarcképeiben, portréiban vagy aktképeiben. Ez utóbbiak esetében világosan elkülöníthető formai és technikai ciklusokban jelentkeznek a nőiességet, a nemiséget, a szexualitást és az erotikát és/vagy a (szent) szépséget kidomborító, kihangsúlyozó képtípusok.

Nemes szereti nézni, bámulni, megélni, tanulmányozni, megítélni a természetet, az embereket és a körülötte lévő viruló, szenvedő dolgokat és helyzeteket, s ezekre az élményekre visszakacsintva építi fel a saját tereit, színpadait, formáit, színeit és jeleneteit, amelyeknek a valóságos vagy lelki-képzeleti főszereplője mindig ő maga. Azaz saját tapasztalatait, benyomásait, „adatgyűjtéseit” és belső képeit vetíti műveibe. Vagyis az empirikus érzékelésen innen és túl a tudatalatti világ felbukkanásának fontosságát és az asszociációs mezők közbelépésének jelentőségét egyformán hangsúlyozza.

Jó példák erre a magatartásra a nyolcvanas évek közepén keletkezett úgynevezett Madárijesztő-ciklusának darabjaivagy a Fehér szivárvány című tájképe, amelyekben annak az elsivárosodott, elidegenedett, reménytelenségbe süppedt, fájdalmas életérzésnek és közérzetnek adott hangot, amely a korabeli Romániában a diktatúra következményeként a lelkeken általánosan eluralkodott. Ebben az időszakban, festményeiben és grafikáiban gyakran ábrázolta magát méltóságteljes, bölcs bohócként, aki néha áldásosztó mozdulatot tesz „hívei”, barátai felé, akár egy türelemre intő, kitartásra buzdító humanista „pantokrátor”. Áttelepedésekor a bohócsapkát egy újabb festményén levette, s talán a búcsú gesztusaként egy sötétzöld hegyvonulat előtt álló világoszöld kubusra helyezte (A bohóc sapkája). De előbb egy pasztellképén megrajzolta az 1989-es romániai „forradalom” előérzetét, egy zöld kereszten függő drapériába burkolt kifehéredett, ötágú csillagét (Fehér csillag [A forradalom előérzete]). Egy másik menedék- és hitvallásszerű önarcképén Sámánnak festette önmagát, ökörszarvakkal, busószerű maszkaarccal, sárga széki szalmakalapban, feje felett jobbról napjellel, balról a csillagéval, testén kék lajbival, összekulcsolt tenyerében kis életfapalántával.

A kilencvenes évek azonban már az új kísérletezésekkel, egy, az otthonról hozott formanyelv helyébe lépő, a gravitáció törvényeitől elszakadni kívánó absztrakt és expresszív lebegő világ megalkotásával teltek el (Motívumok-ciklus). Ezekben a nyomdafestékkel rétegesen felhordott felületekben, ahol a hengerezés, a nyomókartonozás, a festékvizezés, a csurgatás, a frottázsolás, a benzinlevonat-átültetés, a fotó- és fénymásolat-beragasztás poszt-popos gesztusai mind-mind szerepet kaptak, a művész, mintegy kitörve a természet világából, megteremtette magának a saját elementárisan alanyi forma-, felület- és jelrendszerét. Ettől kezdve Nemes minden újabb és újabb ciklusában és témafelvetésében erős szerepet játszik a merész gesztusképzés, a felszabadult ecsetjárás, a felfokozott színkezelés, a felületképző anyagrétegezés, a plasztikus jelteremtés, az applikációs technikát alkalmazó kollázs- és montázselvűség, valamint az ellentétekre épülő textúra-alakítás. Így újulnak meg nála a már emlegetett hagyományos festészeti műfajok.

A portrék között megjelennek például a Mona Lisa festményt a neodadaista és neo-popos gesztusokkal a technikai átmásolás útján „átszerkesztő”, dehonesztáló és deheroizáló típusú kombinált képek. Majd az egészen más érzelmi oldalról kisajátított, újraszakralizált, szintén a beragasztásos technikai megoldásokkal élő, színezett anyagpaszta-felületeket, illetve jeltermészetű plasztikus gesztuselemeket alkalmazó, bordűrkeretes Garamszentbenedeki Madonna-típusú sorozat darabjai. Ezzel a ciklussal olvad egybe, illetve ebből nő ki az úgynevezett Zene sorozata. Ezeken (és a legújabb) festményeken a távol-keleti és a kalotaszegi színvilágra utaló, filozófiai töltetű komplementerek, a zöldek és a vörösek viszik a prímet. Emellett a narancsok és a rózsaszínek, a lilák és a sárgák meg a kontúr feketék adják a kíséretet és a kontrát. Az erős lüktetésű, tobzódó színhangulatokat és színáramlásokat pedig az itt-ott felbukkanó fekete-fehér fénymásolat arcberagasztások, a rajzos hegedű- vagy zongorabillentyű-motívumok, valamint a betűkonkrétumok „akasztják” meg.

A már említett erotikus aktok között – valószínűleg az előbbi ciklus ellenhatásaként – felbukkannak az ikonikusság irányába vitt, az előzőekhez hasonló technikai megoldásokkal élő, de a festett és/vagy ragasztott felületeket olykor a nyersvászon kontrapunktjával kiemelő egyszerűbb képtípusok is.

Közben Nemes körülbelül a kilencvenes évek közepétől kezdődően Szily Géza hatására és biztatására a korai Kandinszkij-művekre emlékeztető félabsztrakt akvarell tájképek festésébe fog (Koszovó-ciklus, Lendva vidék, Lendva hegyi nosztalgia), amelyekben visszatér a természet színeihez és anyagaihoz, a „klorofillhoz”. „Ha a festészet líra, akkor a festészeten belül az akvarell az igazi költészet” – mondja a művész.

Erre az örömfestészetre a csendéletképek legújabb sorozatával, az úgynevezett Virágok vagy másképp Az ezredforduló virágai című ciklusával teszi fel a koronát, ahol az a la príma feldobott, lobogó, tobzódó félabsztrakt és absztrakt színpamacsok, a lángoló kolorit-orgiák és rezgő-hullámzó szivárványenergia-csokrok szinte érzéki gyönyörökbe kergetik, s színturbájukba szippantják a szemlélőt…

Állítom hát, aki ilyen festői képességekkel és kvalitásokkal rendelkezik, mint Nemes László, aki az anyagkezelés és festékfelrakás, a színalkotás és színkeverés, a formaképzés és formaadás, a szerkesztés és komponálás, a vonal- és ecsetjárás minden megtanulható és elsajátítható Graham Sutherland-i, Gadányi Jenő-i, Bene Géza-i, Vaszilij Kandinszkij-i vagy Robert Rauschenberg-i csínját-bínját ismeri, s aki ilyen átérzéssel és odaadással öleli magához és írja ki magából a világot, s aki ennyire sírva és nevetve is társa az érzékek birodalmának és a metafizikának, a szentnek és a profánnak, az igazán megérett már egy komolyabb piktori díjra.

Zöld” – olvashattuk egyik közelmúltbéli kiállításának meghívóján (Vermes-villa, Kortárs Magyar Galéria, Dunaszerdahely, 2013. január 18 – február 7.),ahol az utóbbi néhány évben ilyen tematikában született festményeinek legjavát tette közszemlére. Pontosabban fogalmazva, vagy inkább a tapasztalati érzékiségből kiindulva, a zöldbe mártózó zöldek, a zöldben tobzódó zöldek, a zöldtől csöpögő zöldek, a zöldtől zöldig lobogó, sötétedő és világosodó klorofillek gomolygását, lendületét, életmozdulatait, „titáni” és szentlelkes erejét láthattuk növekedni és fogyatkozni ezeken a képeken. Persze itt-ott előtörtek, elő-előbukkantak a zöldek közül a vörösek és a melegebb színek is, mint a narancsok, a sárgák vagy a rózsaszínek, nemkülönben a feketék és a fehérek.

A zöldről általában azt tudjuk mondani, hogy a természet színe, szimbolizálja a fejlődést, növekedést, teremtést, tavaszt, termékenységet, reményt, feltámadást, halhatatlanságot, öröklétet, örök szerelmet, biztonságot, nyugalmat, állandóságot stb.

A vörös vagy piros szín a magyar népművészetben a leggyakoribb. Tradicionálisan elsősorban az öröm, a lelkesedés, az ünnepi hangulat, az egészség, a szerelem kifejezője. De a pirosnak a vérrel, a tűzzel, a fénnyel és a nappallal is van kapcsolata. A vérontás, a háború, az ördögi vonzások, pokoli borzalmak színe úgyszintén a piros. A katolikus liturgiában Krisztus és a vértanúk színe.

Ám szőjük csak tovább a színek és hangulatok hálóját Nemes egy másik, nekem címzett elektronikus levelének gondolatfonalával, 2012. december elejéről idézve: „ez idáig minden korszakom valamilyen módon kapcsolható mindahhoz, amit az életem során megéltem, ami nem más, mint egy életrajz különböző szakaszainak színnel, formával történő kifejezése. És sokszor a választott anyag is belesimult az élményt jelentő személyes dolgaimba. Most az utolsó időben – így 60 éven túl – már csak a tiszta festészet érdekel. Mindent, amennyire lehetett, a tradicionális kifejezőeszközökre szűkítettem: az ecsetre és a festékre; valamint a két fontosabb komplementer színre. De ez már egy bizonyos szempontból nézve eszmei, filozófiai történettel bír. A Távol-Kelet és a Kalotaszeg színvilága kell, hogy összpontosuljon képeimen. Egy megélhető katarzis élményét tűztem ki célul. […] Jártál nálam, aludtál nálam. Tudod, hogy Kolozsvár és Marosvásárhely után nagy elszántság volt a részemről egy kis göcseji falut választani szálláshelyemül: a viszonylagos elszigeteltséget. Ez a sorozat is a direkt kapcsolatot jelenti a természettel: Föld – Víz – Levegő!”

Vagy itt van egy újabb bátor, őszinte, szókimondó, már-már szeméremsértően kitárulkozó, a „műhelytitkokba” bepillantani engedő, érzékletes levél: „Van itt minden: csurgatás, simogatás, mély döfködés – mint valamikor, vagy nem is olyan rég a szép kacagó pina résébe, felületébe –, taktilitás, vizualitás és még ki tudja, mi minden… Talán ezekből előjön, kiérződik a szintézis irányába való törekvésem. […] Maximális feszültséget szeretnék elérni kevés eszközzel és főleg a színek mágikus, ösztönös erejével. Kisgyerekkorom óta bennem van e két szín; a nagymamám bibliájában hordott trikolór és minden, ami Kolozsvárott a magyarságot és ezt az életérzést jelentette: a nagy élmény és a különös, megmagyarázhatatlan vonzódás e komplementerek irányába. Nem is beszélve a Kelet felfedezését zenében és táncban, igaz, csak virtuálisan. Ezeken a képeimen a térbeliség és annak érzékeltetése kissé elmarad, illetve nem annyira fontos. A szín a lényeg! De azért mindig reménykedem, hogy ott van ezeken a munkákon az a sajátos formavilág, amivel tudok játszani, amit a magaménak érezhetek.”

A szimbolikus és érzelmi színfelfogás találkozásának katartikus szellemi és érzéki élményét Rudolf Steinernek A színek lényegéről elhangzott és rögzített gondolatai is alátámasztják: „Ezeket a dolgokat semmiképpen sem lehet durva fizikai fogalmakkal felfogni. Ezeket a dolgokat fel kell emelnünk az érzésvilágba, és az átszellemített érzéssel kell őket megragadnunk.”2 Vagy másutt: „A színnel együtt kell élnem lelkileg, együtt kell örülnöm a sárgával, a vörösben éreznem kell méltóságát vagy komolyságát, a kéknél éreznem kell szelíd, szinte azt mondhatnám: könnyes hangulatát; át kell tudnom szellemíteni a színeket, ha benső képességekké akarom átalakítani őket. […] Ez nem azt jelenti, hogy szimbolikus módon kellene festenünk, hogy ezt az egész művészietlen eljárást válasszuk: […] arról van szó, hogy megtanuljunk a színnel együtt élni.”3

Ha azonban a zöld szín valódi mélységét, értelmét, jelentését, misztikumát és kisugárzást keressük, azt sokkal inkább Hamvas Béla Wordsworth vagy a zöld filozófiája című esszéjében találhatjuk meg. Tudniillik Hamvas az angol romantika költőjének személyiségét és létszemléletét elemezve lélekelállítóan bölcs és lényegre tapintó következtetésekre jut. Ennek érzékeltetésére csupáncsak töredékesen, de idézem őt: „A természet felé senkinek sem az emberi, hanem az emberinél sokkalta mélyebb és ősibb Énje fordul. […] Több lelkünk van, mint ahány lény egy csepp vízben, mint ahány csillag a Tejútban. Az első mindannyit megelőzi. Ez az Első. Az első s ezért a legegyszerűbb. Az Ős Lény. Az Egy. […] Az Első Lélek számára a természet a legmagasabb világ, amit még megért. […] Mintha a természet nem lenne sok, hanem Egy. S mintha a természet nem lenne kint, hanem bent. S mintha a természet nem lenne tárgy, hanem Lény. Nagy Lény. A Nagy Lény nem férfi, nem nő. Az Első Lélek nem tud férfiről és nőről. Benne minden Egy. Férfi és nő egyben, de nem úgy, hogy a kettő egybeolvadt, hanem úgy, hogy még nem vált el. Az Első Lélek ős nemű. […] W. Wordsworth költészete zöld abban az értelemben, ahogy Goethe mondja: a zöld a legkevésbé emberi szín, amely az emberi világtól legtávolabb fekszik, és a szín az embert el is emészti. […] A wordsworth-i természet is ilyen égés, ilyen zöld fellángolás, lobogó zöld tűz, égő és forró zöld. […] az őstűz, az a tűz, ami a füvekben ég. […] A zöld a szentlélek színe.” Aki tehát a zöld természetét átéli és megérzi, az misztikusan lát. S aki misztikusan lát, az a látható és a láthatatlan jelenségek között lévő viszonyt felfedi. „A misztikus szem meglátja […], hogy az anyag mögött szellem van, a test mögött lélek.”4

Nemes Lászlónak az a véleménye, hogy minden alkotói műfajban, ahol lélek és eszme létezik, mindig a gyökerek tisztasága, a mélyről jövő erő nagysága a fontos, akárcsak a természetben. Szerinte ezt a szűzi tisztaságot veszítettük el a globalizáció „eredményeként”. Pedig átértelmezett, átdolgozott formában újból megtalálhatnánk magunkban ezt az erőt, ezeket a gyökereket, mert a világban uralkodó mai trendek bármelyik városban, országban, földrajzi féltekén megtalálhatók. Ilyen figyelmeztető jel, tanúság és tanulság számára a tragikusan korán elhunyt Nagy Pál képzőművészeti hagyatéka, életműve, amely eszmeiségében, érzés- és formavilágában kilógott a korabeli erdélyi világból. Mégis, amit teremtett, az egy olyan önálló, rendhagyó transsylvan arculat, amely versenyképes a trendek és a főáramok mesterséges univerzumaival. Mély tapasztalatok útján megszerzett véleményének summázata, hogy „nem elég az adminisztráció, ha nem születnek tehetségek. NEM ELÉG!”

Nemes László rendkívül örül annak, hogy ebben a nagy globalizációs jövés-menésben van egy hely számára, ahol biztonságérzet tölti el, ahol érti a természet által teremtett táj, domborzat és vegetáció misztikáját, a föld, a víz, a levegő szerkezetét, a helyi géniusz lélekre ható kisugárzását, amely nem feledteti vele az összehasonlításból származó nagy összerakás Hamvas Béla-i izgalmát. Vagy ahogy másképp mondaná: „a napi fizikai létünk csak egy illúzió, a lelki otthonosság nélkül semmit sem ér”.

Idő-függések”

Gondolatok a MAMŰ Társaság kiállítássorozata kapcsán

(Marosvásárhely; Sepsiszentgyörgy; Veszprém, 2013. január 11 – április 14.)

A művészet – minden dehonesztáló híresztelés, igyekezet és blaszfémia, valamint „a heroikus ego lebontása” ellenére – mégiscsak annak a megfoghatatlan teremtő szent varázslatnak és józan praxisnak a vegyüléke, amely elkerülhetetlen kapcsolatban áll az idővel (meg persze a „Világszellemmel”, „Világaggyal”, Logosszal, Istennel, a „sötét anyaggal” – kinek mi tetszik). Az egyszerűség kedvéért az alkotó idő-függése tehát olyan, mint egy prizmaműködés: a szerint sugároz, osztódik tovább, hogy melyik oldaláról, idősíkjáról – múltja, jelene, jövője felől – halad át rajta a fény. Ez a függés lehet egy-, több- vagy akár az örökidejűség szinonimája is: nála rabság, rögeszme vagy monománia; nálad szerepjáték, ötlet, vicc, irónia vagy hedonizmus; nálam szent borzalom, katarzis és megbotránkoztatás…

Talán ilyesmit akart megfogalmazni a MAMŰ 35 éves évfordulós kiállítás sorozatának két erdélyi és egy magyarországi várost és azon belül több speciális helyszínt és színteret érintő plakátleporellójának rövid szövege is. Bár úgy vélem, hogy ennek a tájékoztatónak a két legfőbb terminus technicusa – ti. a „művészeti praxisok”és az „idővonalon pozicionálható alkotások” nevezetű szakkifejezések – túlságosan is hűvösre, elidegenítettre, mondhatni, kockázatmentesen semlegesre sikeredett.

De ez már bizonyára az új idők új igyekezetének tulajdonítható, amikor is a „techné”, a technika – a mesterség professzionizmusa, célt nem tévesztő praktikussága, tökéletesen kivitelezett elképzelése, módszerekben való jártassága és okos gyakorlatiassága, valamint csúcseszköz-felszereltsége, azaz a kivitelezés „high-tech”-szerűsége – győzedelmeskedik az emberi esendőség, a véletlenszerűség, a behelyettesíthetetlenség, az egyéni és egyedi pátosz és a személyre szabott „sors- vagy üdvtörténet” monomániája, a tragédia és a katarzis felett. – Vagy mindezt csak kérdeznem szabadna, kérdeznem illene?

Én a MAMŰ történetének öt fordulópontját, öt nagyobb korszakát különböztetem meg, imigyen:

A kezdet, az első nagy hevület és a fiatalos nekibuzdulás, a megalakulás és az önmeghatározási, programadási kísérletek, az elkülönülés és a kivonulás, a cselekvés, de az önfelszámolás is még a romániai – erdélyi – Marosvásárhelyen történt a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején, szigorúbb időhatárokkal: 1978 és 1984 között.

A folytatás, az újjászületés, a feltámadás színtere azonban már a magyarországi Szentendréhez köthető, 1989–90-ben, s ezt követően több „nomadizáló” giga- és tematikus kiállítással (leginkább a Vajda Lajos Stúdióval együttműködve), de még előbb és utána is a nagycsoporton belüli kiscsoportok megalakulásával, majd ezek következményeként az 1991-es őszi egyesületté (társasággá) szerveződéssel és az első kisebb, ám igen átgondolt tagbővítéssel Budaörsön. Ez volt a MAMŰ kései kiteljesedésének, transsylvan önazonosságának, erdélyi karakterisztikumának talán legfényesebb, legátszellemültebb, legfelizzóbb, legizgatóbb, legemelkedettebb és legigazabb időszaka, egészen 1994-ig.

A harmadik korszak az egyesületi székhely Budapestre történő áthelyezésétől s a MAMŰ Pincegaléria beindításától (1994–95) körülbelül az ezredforduló elejéig tart, amely a felfutás és a magyar képzőművészeti életbe történő beágyazódás igen termékeny és megtermékenyítő, változatos és lendületes időszaka. Ám a belpolitikai élet lassú átformálódása, a határok fokozatos légiesítése, a budapesti képzés lehetősége, valamint a taglétszám túlzott növekedése miatt a lappangó belső feszültségek kitermelődésének és az „erdélyi szellem” okafogyatkozásának, elbizonytalanodásának és útkeresésének a periódusa is egyben. Ez az intervallum egy jubileumi kiállítással és katalógussal „zárult” 2001–2002-ben.

A negyedik terminus lényegében az előző szerves folytatásának tekinthető, s bár továbbra is nagyon sok jó és ötletes, újító szellemű tematikus kiállítás és esemény fémjelzi ezt a maműs periódust, a már jelzett okok miatt – lásd a művészetszemléleti és világnézeti különbségek megjelenését, a határok átjárhatóságát, valamint a túlságos taglétszám-szaporulatot stb. – az egyesület a 2010-es évek elejére fokozatosan a lefékeződés, a lassú kihűlés és az átláthatatlanság állapotába került.

Az ötödik korszak a jelenlegi, amelyben az új vezetőség – a kialakult uniós helyzethez alkalmazkodva – a józan pragmatizmus alapján állva megpróbálja a mai igényeknek megfelelően, olajozottan, szervezetten, gördülékenyen, korszerűen és okosan működtetni a MA születő MŰ-vek Társaságot.

Az IDŐ-FÜGGÉSEK című vándorkiállítás egyik legfőbb erényének és eredményének személy szerint azt tartom, hogy a fiatal kurátornak, Fándly Edit művészettörténésznek és Szigeti Gábor Csongor elnöknek sikerült világos és áttekinthető rendet teremtenie a MAMŰ kaotikusan sokféle és szerteágazó egyéni törekvései, műfaji-tematikai jelenségei és csoportjai, valamint mediális irányzatai között.

A kialakult helyzet láttán végül is az egyik szemem sír, a másik meg nevet.

Siratom azt a „transsylvaniai misztikus művészetet”, azt a „betonba öntött fényt”, azt a képzőművészeti varázslatot és „tündérkertet”, azt a „lírai tájépítkezést”, azt az erdélyi „zöldet”, ízt és „emlékkeltő” művészetet, amelyért a tűzbe mentem valamikor magam is…

Siratom azt a valamit, ami azóta végleg fölszívódott, és tekintélyes teret nyert a hazai és az európai progresszió neoavantgárd és posztmodern törekvéseiben, bár az is igaz, hogy a MAMŰ kezdettől fogva neoavantgárdnak és posztmodernek tekintette magát – ám a hagyományok, a hely­­specifikus nemzeti tradíciók jegyében és szellemében.

Ugyanakkor némi derűt is érzek a szívemben, mert bár ez a varázslatos avantgárd „szecesszió” józanul alkalmazkodott a magyar és az európai képművészeti élethez, az új körülményekhez, de termékenyítő tojásait azért lerakta a maga környezetében. Sőt, egyes egyéni életutakban, személyes szemléletekben és törekvésekben máig követhetők ezek a tündérkedő, szakadékos, ám súlyos, terhes és mégis felemelő transsylvan nyomok és gondolatok, ízek és zamatok.

A régi-új MAMŰ-ben idestova három generáció találkozik egymással. Nagy idő ez, fontos és kemény átalakulásokkal tűzdelve, szabdalva, majd újra összeszőve. Én, a magam valamikori segítő közreműködésével és animátori lelkével, az első körhöz tartozom. Ezért a magam természetes ösztönével járok-kelek oda-vissza az időben, és érzem: a történelem szele és az örök idő lágyan és figyelmeztetőleg megsuhint… Ha belegondolok, eddigi életem majdnem felével vagyok részese ennek a történetnek… Bármit hoz is a sors, mi már vagyunk és létezünk. A majdani túlsó partról derűsen integetve: köszönet érte…

1 Steiner, Rudolf, A színek lényegéről – Egy színtan vázlata, ford. Hegedűs Miklós, Budapest, 2009, 66.

2 I. m., 51.

3 I. m., 63–64.

4 Hamvas Béla, A láthatatlan történet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1943, szamizdat, fakszimile kiadás, 32–47.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben