×

Vaszilij Bogdanov: Vigadjunk tehát

Találkozások egy magyar költővel

Bogdán László

2013 // 07-08

1. Este a bárban


A fiatal, sovány magyar költővel
a bárban találkoztam, egy májusi estén.
Abszintot ivott, és némán, félrehajtott fejjel
bámulva néhány nem létező pontot
az asztalon hallgatta a jamaicai trombitást.
Asztalához kéredzkedtem, ebben az esti órában
általában tele van a bár, most a törzsasztalunknál is
idegenek ültek, kövér, harsogva beszélő,
spicces amerikai turisták. „Ne haragudj –
jött oda Pierre, az ismerős pincér –,
azt hittem, ma már nem jösztök,
különben sem tudtuk volna tartani az asztalt,
nagyon vadak, követelőzők ezek az idióták…”
„Itt jól vagyok!” – nyugtattam meg, s én is
abszintot rendeltem, és egy korsó sört,
Léna is bármelyik pillanatban befuthatott.
Megvárom, gondoltam, s amikor kihozták
az italokat, poharam felemelve ránéztem
asztaltársamra, és biccentettem. Ő is felemelte
poharát, tétován bemutatkozott, de nem értettem
jól a nevét. „Maga német?” – érdeklődtem.
„Nem, magyar vagyok – húzta el a száját,
és kesernyésen vigyorgott. – Maga pedig,
a nevéből ítélve, orosz.” Igen, bólintottam,
és néztük a danolászó amerikaiakat.
Kiderült, a város, ahol született és felnőtt,
Trianon után Csehszlovákiához került,
ő pedig elindult a világba, Berlinben él,
német lapoknál újságíró… Itt tartottunk,
amikor egy vékony, karcsú nő állt meg
az asztalunknál, és hunyorogva, ijedten nézett.
„A feleségem” – mondotta az idegen, felugrott,
és székkel kínálta a nőt, aztán Oroszországról
érdeklődött. „Tíz éve eljöttem!” – magyaráztam,
de nem folytathattam, mert megjött Léna.
Sört kért, ahogyan az idegen nő is, és révülten
hallgattuk a virtuóz trombitaszólót,
Párizsba szakadt szomorú emigránsok.

A harmadik párizsi füzet keltezése szerint a versciklus három, egymástól elütő változatát – végül a második mellett döntöttem, ez szerepelt különben az Orosz ábrándokban is – 1924 februárjában írta. „Különös kísérlet – magyarázza Léna nagymama –, egyik része szó szerinti, versbe tördelt idézet a magyar költő egyik írásából, amely a Panoráma című osztrák lapban jelent meg. A lapot átadta neki, hogy láthassa, hogyan ír, de különben a velejét már elmondta hosszú, elszánt, áradó monológjában azon a felejthetetlen estén. Nagy hatást tett ránk a monológ is, a cikk is, egy ideig mi is úgy néztünk mindent, az állandóan változó valóságot, a mozgó világot, mintha filmet akarnánk rendezni, és nagyon jól szórakoztunk, mert valami természetesen állandón kitűnt a képből. Évtizedekkel később fordíthatta le néhány izgalmas, Párizsban írott versét az Emlékkönyv című kötetéből, furcsa nyolcsorosokat, de érdekes módon benne vibrált párizsi éveink hangulata. S akkor olvastuk el németül néhány regényét, a San Gennaro vére című, Nápolyban játszódó regénye nagyon tetszett nekünk, de Márai emigrációban élt, ráadásul Amerikában, hiába fordította volna le, nem talált volna rá szovjet kiadót. – Tatjána Bogdanova

2. Az ember kimegy a képből


a magyar költő monológja

Én sokig úgy jártam a világban, mintha a kezemet
akkor emelhetném fel, amikor akarom,
a napban akkor heverhetek el, ha fázom, s akkor nevethetek,
amikor akarok, ha az élet tréfás képei ingerelnek.
Tévedtem. Mióta sokat vagyok a legüdébb,
gyerekcipős művészet, a mozicsinálás mesterei között,
rádöbbenhettem, a világ nem is tudja, milyen rosszul mozog.
A csillagok járása, de a nap világítása elhibázott,
merőben haszontalan. Az öregasszonyoknak
fogalmuk sincsen róla, milyen giccsesen halnak meg.
A szerelmesek jobban tennék, ha egymásra se néznének,
mert úgy sincs az a rendező, aki egyetlen mozdulatukat
is elfogadná, hitelesnek gondolná, és egyáltalán
mindenkit figyelmeztetek, hogy hamis az egész!
Az ember majdnem mindig kimegy a képből.
Intim barátom egy nagy gyár mozirendezője.
Ismeretségünk elején sokáig azt hittem róla,
hogy szabadon járó őrült. Gyakran ültünk együtt,
esténként, munka után, magánlakásokban
vagy nyilvános helyiségekben, s döbbenten
figyelhettem, ahogy időnként hunyorít,
egyik kezét szeme elé illeszti, hosszan néz egy bútor-
darabra, idegesen int és morog valamit maga elé.
Egyszer egy vendéglőben ültünk, sok ember
egymás mellett az asztaloknál, tejüveg lámpák
a fal mellett, zenekar. Barátom nyugtalanul evett,
időnként jobbra nézett, a szomszéd asztal felé,
ahol egy csinos svéd asszony vacsorázott valakivel,
aki biztosan nem volt a férje. A rendező végre
lecsapta a villát, s kétségbeesve mondta
az odasiető pincérnek: „oltsák el azt a középső lámpát,
hát nem látja, hogy folt van a homlokán!”
Ezen akkor felháborodtam, mert a gyönyörű svéd nőnek
csak a múltjában lehetett folt, de homloka fehér volt,
s világos, mint a bárányok ártatlan húsa.
Haragosan utasítottam barátomat rendre,
figyelmesen hallgatott, félrehajtott fejjel nézett rám,
miközben becsületsértéseket mondottam neki,
csöndesen szólalt meg, „Jó, egészen jó, csak a
kezedre vigyázz, kérlek, inkább lassabban mozgasd.
A szemkifejezés különben maradhat!…”
Éjfélkor a lakásomon a végtelenről beszélgettünk,
konyak mellett, s békésen, az energiák harmonikus
körforgásáról, s a matéria latens gáncsairól.
„Igen – vetette hirtelen közbe –, az egészen jó
azzal a végtelennel, egyszer én is próbáltam,
rászántam harminc métert, tudod, egy nő áll
a móló végében, és néz tíz méter tengert,
de aztán az igazgatóság kivágta, fárasztja a közönséget.”
Szomorúan állapítottuk meg, a tömeg csak a goromba
giccsekre reagál, nincs érzéke metafizikai kilengések iránt.
Felálltam, hogy szivarért menjek, s ahogy a dohányzó-
asztalka felé tartottam, barátom szeme elé kapta a kezét,
s kétségbeesve felkiáltott: „Vigyázz, kérlek, mit csinálsz,
hiszen kimész a képből.” Zavartan álltam, nem mertem
egy lépést se tenni, kezem homlokomhoz kaptam.
„Túl gyors volt – szólt izgatottan –, ezt kérem még egyszer,
a megállást, aztán egy pillanatig nézz magad elé,
mintha eszedbe jutna valami, amit elfelejtettél,
s aztán kapd a halántékodhoz a kezedet. Különben is –
tette rövid gondolkodás után hozzá, miközben szobám
pókhálós mennyezetére mutatott –, az a sarok felesleges,
oda blende jön, vagy egyszerűen le kell vágni.”
Fölemelt karokkal indultam feléje, hogy lesújtsak rá,
szétmorzsoljam, megtanítsam az élet igazi értelmére,
a hajam zilált volt, szemem szikrázott, mikor felugrott,
s ragyogó arccal tapsolni kezdett. – „Kitűnő – ordította –,
most kitűnő, kicsit forgasd még a szemedet, s lóbáld
az öklödet, akkor jó lesz, csak erősebb világítás kell!”
S a falhoz ugrott, és felcsavarta a nagy csillárt.
Akkor elkezdtem gondolkodni a dolgon,
s most már igazat adok neki. Azóta sokat szenvedek,
kellemetlen érzés emberek között lennem, a lokálokban
többnyire rossz a világítás, senki sem tud mozogni.
Barátomat egyszer láttam csak csöndesen,
amikor egy amerikai pénzemberrel vacsoráztunk,
aki dollárokat adott egy filmhez.
A bankár kétségbeesetten evett, félig sötétben ült,
rosszul volt megkötve a nyakkendője,
a barátom mégsem szólt semmit. „Naturtsen” –
mondotta később, elnézően és diszkréten.
Itt kell maradni, de borzasztóan vigyázni kell magunkra,
ha jó felvételeket akarunk emlékbe hagyni.
Meghalni nem szabad, mert az giccs.
Meg kell várni szépen, amíg a rendező int,
s az ember – véglegesen – kimehet a képből.

1 Márai Sándor: Az ember kimegy a képből, 1923.

3. Az elfuserált mozifilm


Keserűen nevettünk a füstben és a fényben.
„Még soha nem hallotta férjét ennyit beszélni!” –
mosolygott felesége, és kortyolt a söréből.
Szétnéztem, valóban szórt volt a világítás,
részegen kornyikáló turistákat láthattam,
kivehetetlen volt tört arcuk a félhomályban,
s a képből ki-kitűntek. Milyen film lehet ebből?
Egyáltalán lehet-e mozi a valóságból?
„Teljesen megzavart – mosolyodott el Léna,
s ivott az abszintomból. – Ő nem moziszínésznő,
de ha igaza van, és egy befejezhetetlen
forgatás az életünk, alaposan elkúrtuk,
nem voltunk felkészülve, de mielőtt kitűnnénk
a képből, adhatna még legalább egy tanácsot,
mielőtt kimennénk a Szajna-partra, egy hosszú
beállítás szenvedő alanyaiként nézni
a víz végtelen táncát és az elúszó holdat,
milyen legyen az arcunk? Magunkra koncentráljunk,
vagy mégis a világra? Azt hiszi, mégsem mindegy…
Ő mindég spontánul élt, én is tanúsíthatom –
nézett futólag énrám, hátradobva vörös sörényét. –
S már késő elkezdeni kamerákra figyelni,
főként, ha nem is látjuk, kik állanak mögötte.”
Felnevettünk. A magyar költő legyintett. Felsóhajtott.
„De hát pontosan ezért mesélte az egészet.
Mégse foghatjuk fel mozifilmnek az életünk!”
És hallgattuk tovább a trombitás virtuóz rögtönzéseit,
még két pohár abszintot, két korsó sört rendeltünk
és révülten meredtünk magunk elé. Dülöngélő
hajóként úszott el a bár. Részeg vendégek,
elfuserált mozifilm dilettáns szereplői
kerengtek körülöttünk. Nem tűntek ki a képből.
És a közös éjszakánk sem akart véget érni.

4. Nincs hová hazamenni…


Másnap is találkoztunk, a szinte üres bárban.
Azért megvallaná – kortyolt a kávéjából –,
mielőtt kitűnne véglegesen a képből,
hogy a mi sorsunkban megdöbbentően sok
a közös vonás, rímelnek is egymásra
bizonyos események, mint hím-, avagy nőrímek.
Mindketten átélhettük, hogy megszűnt ama ország,
amelyik a hazánk volt, legalábbis azt hittük...
Én győztesnek indultam, hittem, minden sikerül.
Tévedtem. Becsapott a rohadt, kurva élet.
Az örökös ismétlések elkoptatta emlékek
makacsul visszatérnek, kísértnek, elkísérnek.
Sonkát eszik nagymama, cipszer polgárasszony
egy kassai hentesboltban. Látom elomlani
a rózsaszínű sonkát. Napi sétáján egy gyógyszertárat is
rendszeresen útba ejt, gyomorkeserűt iszik,
kicsi talpas pohárból. Társalog az idősebb,
cvikkeres gyógyszerésszel, de ez a város már nincs,
idegen lobogó leng a városházán,
hol polgármester volt nagyapám, még tegnap,
de végleg kitűnt a képből, nem bírta elviselni
a dölyfös új urakat. És nagymama is elment,
fellegről nézelődik. Hangját is hallom néha.
Ha akarnék, se tudnék oda már hazamenni.

Térey János

1970-2019

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs legfrissebb száma

Bővebben