×

Vásártér

Részletek egy készülő regényből

Vári Fábián László

2013 // 07-08
Tőlünk balra hajlott hátú, megkeseredett szívű, a világgal örökösen perlekedő öregasszony lakik. Néhai férje után Ackermann-nénak hívják, ám egyes szomszédasszonyai, köztük az én anyám is, a háta mögött azt mondják rá: Berzsi. Egy szem unokája – Béluka – vékonypénzű, állandóan szortyogó, köhécselő, ám eleven mozgású, tíz-tizenegy éves fiú. Apját a háború vagy az azt követő poklok valamelyike nyelte el, anyját meg viszonylag korán, negyvenéves kora előtt ágyba kényszerítette a tüdőbaj. Igaz, azt követően már nem vesződött vele sokáig. Én csak az öregasszony beszédéből és Béluka gyakori említéseiből érzékelem, hogy számukra még olyan, mintha köztük lenne. Ágyát véglegesen bevetették, ruháit ide-oda rakosgatják, s olykor emlegetik viselt dolgait. Béluka a napokban egy tornácukon hánykolódó fura fémedényre hívta fel a figyelmemet:

– Tudod, mi ez? – kérdezte bizalmasan a fülembe súgva, már-már titokzatosan. Én tagadólag ráztam fejemet, de ő már mondta is:

– Köpőcsésze. Az Édesanyáé volt.

Engem a köpőcsészénél jobban érdekelt a rozoga fészerben az a rengeteg ócska fémtárgy, amit Béluka a környékről összehordott, de talán a vasaknál is sokkal inkább vonzott és izgatott az a rozoga stelázsi, melynek polcain sok megsárgult, kisebb-nagyobb kötegekbe kötött régi okirat hevert. Egy nap – ma már ki tudja, miért – átbújtam a kerítés meglazult deszkái közt, bejártam a néptelen udvart, végül aztán abban a bizonyos kamrában kötöttem ki, a papírok között. Megbontottam egy köteget, szétnyitottam néhány ívet, bámultam a nyomtatott és kézzel írott ákombákomokat, a rájuk ragasztott bélyegeket, majd gondoltam egyet, s a kerítésnyíláson át elkezdtem az iratkötegeket hazahordani. Nagyanyám észrevette ugyan szokatlan elfoglaltságomat, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, örült, hogy elszórakoztatom magam. Kevéssel később azonban hazajött a suszterájból apám, s belém botlott máris, mivel ott ültem a gangon a szétszedett irathalom közepén. Leguggolt mellém, firtatni kezdte a papírok eredetét, s én már érezve, hogy rosszat tettem, arcomat elrejtve hallgatásba menekültem. De az én apám okos ember, rájött hamar, hogy az iratok honnan származnak, mert felegyenesedett, és hosszasan bámult az Erzsi néni telke felé.

– Te nem tudtad, hogy a másokét nem szabad elvenni? – kérdezte apám, miközben az én elrejtett tekintetemet kereste. – A lopás nagyon csúnya dolog, azért büntetés jár… Jól van, máskor ilyet ne tegyél – próbált meg pontot tenni az ügy végére, s elkezdte a papírokat újból kötegekbe rakni, de már elkésett vele. Hazaért az öregasszony, aki a nyitott fészerajtó és az elhullatott papírok láttán kétségbeesett jajbékolásba fogott.

– Jaj, Ittenem, Ittenem, hát nem kilapoltak? Alik teszem ki a lápomat a portárul, máris itejön valami tolvaj! Pisztoson asz a haszontalan tyerek lehetett, a Fápjányéké. Csak asz lehetett, más ite nem jött. Ehin van ni, szétszórta mék asz utvaron is.

Ezt már apám sem hallgathatta szó nélkül. Összekapkodta sebtében a papírokat, s megindult a kerítés felé.

– Erzsi néném, a Jóisten már áldja meg magát, ne kiabálja tele az utcát, itt vannak az iratai, nézze meg, egy se hiányzik. A gyerek azt se tudja, mi az, csak játszott vele.

– Mék hoty én hallkassak? Tehoty hallkatok, hat tuttyák meg a szomszétok is, hoty a pitanksákra nevelik a tyereket! Na, de ha mék eccer meklátom a portán, ety karóval töröm el a lápát, én montom makának! Micsota tolok esz? Asz én onokám árván nevelketik, te senkihesz se mety lopni!

Szegény apám legszívesebben a fülét is befogta volna, hogy ne hallja a sértett öregasszony kárálását, de azt hiszem, inkább engem óvott, amikor kézen ragadott, és bevitt a házba. Jó is, hogy hazajött, így nem kerültem a mérges vénasszony kezei közé, lehet, hogy már most rögtön eltörte volna a lábamat. De hogy Bélukához se mehetek át egyhamar, az már egyszer biztos, és azt nagyon tudom sajnálni. De hát így van az, ha az emberből egyszer tolvaj lesz. És a nagyok? – horgadt fel hirtelen bennem a kérdés. Nekik szabad a máséhoz nyúlni? Amikor az én jó apám a múltkor azt látta, hogy sóvárogva bámulom az Erzsi néni ringlószilváját, nézett rám egy darabig, aztán nagyot sóhajtott, majd elindult az istálló felé. Felment a szénapadlásra, és a deszkafal kör alakú szellőzőnyílásán át könnyedén elérte a magasra nyurgult ágak hegyén pompázó, alma nagyságú szilvákat. Úgy mozdult feléjük a keze, olyan óvatosan, mintha csak madárfészekbe nyúlna, hogy le ne essen egy is. Én jól belakmároztam a finom gyümölcsből, és Bélukának még aznap eldicsekedtem vele. Ő érdeklődéssel hallgatta részletes beszámolómat, elismerőleg bólintott, de nem rohant a hírrel nagyanyjához, nem volt olyan sovány szájú, mint az öregasszony, aki egy szem unokája elől is kulcsra zárta a télre eltett almát.

Hanem pár nappal a történtek után egy este átjött Béluka apámhoz kártyázni, s néhány gyufaszálra vagy napraforgómagra játszott partit követően színészi képességeit előszedve egyetlen hang nélkül, csak kéz- és ujjmozdulatokkal, arcának beszédes grimaszaival játszotta le apámnak a szilvaszedés jelenetét. Olyan meggyőzően adta elő, hogy aprócska létemre én is megértettem minden mozzanatát. Apám, amint felfogta, először csak a száját tátotta el, aztán elvörösödve felugrott az asztaltól.

– Bolond vagy, te fiú! – vetette oda idegesen, s miközben le s fel járt a konyhában, egyre az én ártatlannak látszó arcomat fürkészte. Tudta, hogy más nem, csakis én árulhattam el. Apám zavarát látva Béluka elégedetten heherészett, s pár perc múlva, amint apám újra leült, és osztani kezdett, folytatta az előadást. Most azt mutogatta végig, hogy legközelebb ő fog alagutat ásni a mi almásvermünkhöz, s az almát mind el fogja hordani. Ezen aztán az én apám nevette el magát.

– Akkor kvittek vagyunk – mondta, s folytatták az ártatlan kártyapartit.



Ma délelőtt ismét asszonyokkal van tele a konyha. Nagyapa ilyenkor menekül a háztól, de én kimondottan jól érzem magam ebben a társaságban, ahol annyi mindent lehet hallani.

– Hát a másik onoka? – kérdezi Moháné, aki nem varratni jár hozzánk, hanem csak beszélgetni, időt tölteni.

– Hazavitték tennap – mondja nagyanyám –, de tán a jövő héten már hozzák is vissza, mer a jányom meginn állapotos.

– Hát, nem könnyű neki se – jegyzi meg valaki. – Nyakán az a gazdaság, a kert meg a két tehen, oszt ráadásul az a részeges ura még meg is veri.

– Szegény jányom – veszi vissza a szót Nagymama –, neki ilyen az élete. Alig vót pár hónapos – sose felejtem el –, kis híja vót, hogy el nem temettük. Oda vótunk a Bóbikba málét törni. A nagyobbak – Zsuzsika, Kálmán, a kis Elek – már segítettek, amit tudtak, a kisebbek meg itthon. Jövünk mi haza, alig fordul be az öregem a szekerrel, rohan elibünk Pista – lehetett úgy ötéves –, és újságolja boldogan: – Mama, a ján sírt, oszt attam neki haluskát! – Leugrottam én a szekerrül tüstént, szaladok a házba. Uram, Teremtőm, az én kis Gizikém már csupa kék, a szeme kimeredve! Kapom ki a bőcsőbül hamar, szedem ki a kis szájábul, amit beletömött. Akkor oszt csak úgy kapkodta a levegőt, csak úgy ikegett.

– A puja sose csinál jót – jegyzi meg Moháné –, azt tudjuk, de magának se lehetett könnyű a sorsa, Margit.

Nagymama befejezte a nála lévő ruha próbához való összefércelését, a tűt a maradék cérnával sötét alapú, apró fehér pettyes ruhája mellrészébe tűzte, aztán felállt, hogy rásegítse a várakozó megrendelőre. Krétával jelölte, ahol szűkíteni kellett, ollóval bontotta, majd újból fércelte, ahol bővebbre kellett hagyni, vette és felvarrta az ujjakat, odapróbálta a gallért, s közben mondani kezdte, ki tudja hányadszor, élete folyását:

– Az uram már özvegyember vót – méghozzá négy gyermekkel –, amikor megkérte a kezem. A református papné, akihez bejártam ezt-azt segíteni, egyre mondta: Margit, ne mennyen el az eszed! Sokkal idősebb nálad, meg a négy gyerek… ha már mindenáron férjhez akarsz menni, találhatsz te fiatalabbat is! Tiszteletes asszony – mondom neki –, tessék megérteni, hogy én nem férjhez megyek. Azér mondtam igent Fábián Eleknek, azér megyek hozzá, hogy felneveljem az árvákat, és ebben még az se tarthat vissza, hogy ű református, én pedig katolikus vagyok… Amikor aztán eltelt néhány hét, úgy éreztem, hogy tisztába kéne rakni a lelkemet. Elmentem hát a plébános úrhoz. Mondom neki: Tisztelendő atyám, gyónni szeretnék. Azt mondja erre Árvay tisztelendő: Lányom, te elhagytad anyaszentegyházunkat, te egy reformátushoz mentél feleségül, én tetőled ezért megtagadom a gyónás szentségét. Hát, ha így van, tisztelendő atyám, akkor Isten áldja – mondom. De aztán mégis visszafordultam, és azt kérdeztem: Tisztelendő atyám, és ha gyerekem tanálna születni, azt meg tetszik majd keresztelni? Hogyne, lányom – mondja erre –, hiszen az ártatlan gyermek annak nem oka! Na, tisztelendő atyám, tudja meg, hogy ha én nem kellek, a gyerekemet se fogom idehozni! Hát így lettek a gyerekeim mind reformátusok, de én azóta templomba – a reformátusba se – nem vótam eccer se.

Alig fejezte be nagyanyám, az asszonyok bólogatni sem érkeztek, szalad be Eli, a szomszédlány az utcáról lélekszakadva:

– Keresztanya, dugjanak el mindent, erre járnak a fináncok!

– Jaj, Istenem, jaj, Istenem – toporog egy helyben, az ijedelemtől bénultan Nagymama, azt se tudja, mihez kapjon –, csak ide be ne jönnének!

De Eli és az asszonyok észnél vannak, helyette is tüsténkednek. Mindent gyorsan el, összehajtogatni, be a szobába! Gépet letakarni, a szabás apróbb hulladékait a földről felszedni! Ilon néni a szabnivalókkal el. De a kutya máris jelez, a kisajtó csapódik. A konyhában megdermedt csend, a legyek szinte megállnak a levegőben. Kintről lassú, csoszogásszerű lépéseket hallani, és rémület helyett megkönnyebbülés, kíváncsiság ül az arcokra. Ebből sejthető, hogy ezek nem a hatalom durva lelkű és csúnya beszédű szolgáinak lépései. Terca jött meg, a hórihorgas termetű, örökké feketében járó vén bábaasszony. A küszöb előtt megállva előbb a fejét tolja be az ajtón, azt kémleli, bent van-e az öreg, mert tudja jól, hogy az nem szíveli. De hogy is szívelhetné, mikor Rozmán Terca úgy pipázik, hogy bármelyik férfiembernek becsületére válna, a pálinkáért pedig szinte reszket. Azt mondja, ez tartja még életben. – Bába Teci, hopp egy deci! – kiabálják utána az utcabeli rossz gyerekek. Ők is tudják, hogy a vénasszony nem kóstolgatja, egy húzásra leküldi torkán a pohár tartalmát. Én azért, ha belegondolok, nem mernék a csúfolók közé állni. Mert azt is beszélik róla, hogy rontani tud, meg hogy fiatalabb korában angyalcsinálással is foglalkozott. Az értelmét ugyan egyiknek sem tudom, de annyit a gyerek is megérez, hogy félelmetes dolog lehet mind a kettő.

Terca, amint látja, hogy üres a sezlon, nyugodtan lépi át a küszöböt.

– Ne aggódj, Margit, elkűttem űköt – nyugtatja mindjárt nagyanyámat, amint belép.

Az asszonyok értik ugyan, hogy ez mit jelent, mégis szájtátva néznek rá, mintha magyarázatot várnának.

– Mit bámultok? Nem hiszitek? Ide tartottak a jómadarak, hogy a tetű éhen szájjon le a nyakárul mindnek. Eccerre értünk a kapuhoz, de én a szeme közibe néztem rendesen annak a Zsigu Józsinak. Mit akartok ti itten, nincs más dógotok? – mondom nekik. Ha láttátok vóna, hogy reszketett a szája a büdös komonistának, de nem mondott az egy szót se, csak megfordult, és elindultak Jakab Pali fele, mer’ tudják, hogy az is egyfolytába’ kalapál. De oda mehetnek, az nem fél tüllök, mer’ ű is komonista.

Nagymama hálálkodva nézett jótevőjére, és hellyel kínálta. Moháné, aki maga is jeles ismerője a babonáknak, csak lapított és hümmögött maga elé, de Elinek, aki mindössze húszéves lehetett, nem fért szájában a nyelve:

– Ugyan már, Terca néni, csak nem azt akarja velünk itt elhitetni, hogy a tudományával szedte rá a fináncokat, hogy máshová menjenek?

– Tudom, te nagyokosnak tartod magadot, mer’ asziszed, a buhálter[1] iskolába mindenre megtanítanak. De ha nagyon akarod, tudok én neked olyant mondani, hogy a hajad szála az égnek áll, ha meghallod.

Eli azonban már nem volt kíváncsi a Terca rémtörténeteire. – Mamuka vár, sietek haza – mondta, és amilyen hirtelen jött, azonképpen távozott. Moháné viszont mocorogni kezdett az ágy szélén, és apró köhintésekkel próbálta felhívni magára a figyelmet, de a vénasszony úgy tett, mintha észre sem venné. Helyette engem vett szemügyre, aki a hideg tűzhely előtti kisszéken lesütött szemmel lestem a szót.

– A Lacié? – kérdi szemével felém intve.

Nagymama bólintott, Terca néni meg ültében előredőlve rólam kezdett beszélni.

– Ezt is én segítettem a világra. Mondtam is rögtön magamba, van egy nagy pucája, akárcsak az apjának.

– Hát azt meg hunnen tudja, hogy annak milyen van? – kérdezi Moháné nevetgélve, hogy ő is mondjon már valamit, de Terca nem figyel rá, továbbra is hozzám beszél.

– Hát, jól megnőttél. De mit ülsz itt bent? Miért nem mensz játszani a többiekhez?

– Inkább itt legyen szem előtt, mintsem a rosszat csinálja – próbálta igazolni Nagymama a jelenlétemet. – A múltkor is… lehet úgy három hete? Benyitott a szobába, ott motoszkált magának, de amíg csendbe’ vót, nyugodton varrogattam itt. Eccer aztán egy nagy csörömpölés, de semmi sírás. Rohanok én, hát ott fekszik a fődön hanyatt, és rajta a rádió, a kis mejjin. Hát nem lehúzta az asztalrul? Megfogta az abroszt, oszt’ azzal együtt magára rántotta. Tiszta sápadt vót. Úgy megijedt, hogy sírni se tudott. Még szerencse, hogy nem lett baja tülle.

– És a rádió? Az beszélt utána? – kérdezi Moháné kikerekedett szemekkel.

– Én akkor inkább csak a gyerekkel törődtem. A rádiót visszatettem az asztalra, ahogy vót, csak azt a drótot, antennát vagy micsodát nem tudtam a helyire visszatenni. Vártam aztán nagy izgatottan, hogy a fiam hazajöjjön, mer’ annak mindig az az első, hogy azt bekapcsolja. Na, úgy is vót. Hazajött Laci, nem is evett, csak be a szobába, oszt már hallom is, hogy tekergeti, keresi Európát vagy mi a csudát. És szólt rendesen, hál’ istennek, nem lett semmi baja. Na, akkor sóhajtottam egy nagyot, és mondom neki, mi történt. Csak legyintett, és ű is csak a gyereket kérdezte, hogy nem tört el valamije.

– Szerencsés ember lesz – szólalt meg Terca. – Lehet, hogy ennek is két szíve van.

Nagymama úgy tett, hogy nem is hallja, de Mohánénak ez már sok volt, szóra is nyitotta a száját:

– Na, ilyen bolondsággal azér’ ne traktáljon itt bennünköt, Terca néném. Ki hallott mán olyat, hogy valakinek két szíve legyen?

– Micsoda!? Hogy ez teszerinted bolondság? Hát akkor ide hallgass. Vót Mátyfalván egy ember. A nevit nem mondom, mer’ a fiai még élnek, és nem szeretik, ha felemlegetik. De a te Eleked meg a sógorasszonyod, Boris – bizonygatja nagyanyámhoz fordulva – ismerték. Ez, mielőtt megfele halt vóna, mer’ tudta előre, mikor fog meghalni, azt mondta, mer’ álmában megsúgták neki, azt mondta a feleséginek meg a gyerekeinek, hogyha lehunyja a szemit, menjenek el a salánki hegyre, és onnét hozzanak egy jó erős szádokpálcát.[2] Azt hegyezzék meg, és mielőtt betennék a koporsóba, fordítsák hasra, és azt a nyársat szúrják át a testin, a jobb lapockája alatt. De ameddig ezt meg nem teszik vele, addig meg ne próbálják eltemetni. Jó’ van, meghallgatták, megígérték, de amikor csakugyan meghótt, már el is felejtették, hogy mire kérte űköt. Felravatalozták, ahogy dukál, vérrasztották, másnap temetni készültek. Csakhogy amikor a pap elbúcsúztatta, teszik a koporsót a gyászkocsira, mán indulna a menet, de a két lú meg se mozdul. A kocsis veszi az ostort, oszt’ avval nógatja a két lovat, de azok csak hátranéznek, mintha mondani akarnák, hogy ha megöli űköt, akkor se tesznek egy lépést se. Na má’ még! Ilyet meg ki látott? Erre hoznak még két lovat, azokat is befogják, de így se bírnak vele. Na, megállt a tudomány, a pap is csak a száját táccsa. Akkor oszt addig-addig tanakodtak, míg valaki azt nem tanácsolta, hogy fogják ki a lovakat, állítsanak a gyászkocsi elé két ökröt. És mit ad az Isten? Azok egy hapra, mintha csak üres szekeret húznának, megindultak a temető fele.

Ennyit mondott el egy szuszra a vén Terca, akkor mélyen a kötője zsebébe nyúlt, s előszedett egy kurta szárú cseréppipát, majd körülnézett a házban, mintha valamit keresne.

– Te Margit, Elek elvitte magával a dohányzacskót?

– Biztos elvitte – feleli nagyanyám –, anékül nem megyen sehova.

A vénasszony azonban csak nem nyugodott. Addig forgolódott, míg a vizeslóca szélén észrevette a dohányvágó deszkát, s azon volt még némi apródohány.

– Eriggy csak, te fiú, hozd ide nekem azt a kis dohányt – mutatott hosszú, csontos ujjával a viderszék felé.

Ugrottam azonnal, mert vártam a történet folytatását, ő meg addig hozzáfogott a pipa előkészítéséhez. A hamut kiverte bal tenyerébe, aztán a bagót kaparta ki valamivel. Én eközben lopva egész közelről az arcába néztem, de bár ne tettem volna! Olyan csúnya volt az, hogy ha álmomban jelenik meg, biztosan felriadok tőle. Alig hittem hát, hogy a vágott dohányt nyitott tenyerébe szórjam, iszkoltam is vissza a helyemre. Ő kampó alakba hajlított mutatóujjával megtömte jól a pipát, aztán gyufát gyújtott, s már a harmadik szippantás után kékesszürke füstöt eregetett maga elé.

– Na – szólalt meg végül –, mondom akkor tovább. Megvót a temetés, hazamentek, rendet raktak a házba, majd éccaka, úgy éjféltájba’ a padlásról erős dübögést hallanak. Lámpát gyújtottak, az egyik fiú felment a padra, de ott nem látott semmi különöst, így egy cseppet megnyugodtak. Csakhogy hajnal előtt az asszony arra ébredt, hogy a mejjit erősen nyomja valami. Na, másnap reggel oszt csak arra jutottak, hogy a halott lelke nem nyugodhatik. Másnap este, ahogy ilyenkor szokás, lisztet hintettek szét az ablakpárkányon, a spájzban, a konyhában, az asztalon, hogy majd abba hagy valamilyen jelet maga után. Megint csak rettentő nagy zaj, felfordulás vót a házba egész éccaka, oszt’ amikor a nyomokat keresték, Uram-Teremtőm, madárnyomok helyett patanyomokat tanáltak a lisztbe. És így ment ez vagy három hétig, már teljesen végbe vótak, nem tudták, mit csináljanak, pedig tudták már, eszekbe jutott, hogy nem tették meg, amit az apjok kért tüllök. Akkor oszt úgy sürvedéskor, amikor má nincs nagy mozgás a temetőbe’, kimentek a sírho’, kivájták a koporsót, és amikor felbontották, hiszitek vagy nem, a halott hasra vót fordulva benne, és a teste még meleg vót. Az egyik fia fogta a nyársat, oszt átszúrta, ahogy életibe mondta, vagyis hát kérte, a jobb lapockája alatt. És három hét után, mos már elhitték, hogy vót még egy szíve, mer’ valóságos meleg vér bugyogott a sebbül.

Itt egy pillanatra elcsendesedett, mutatóujjával a pipa torkában összébb nyomta a parazsat, majd, mint nyomatékul a pecsétet, kitette a történet végére az elhagyhatatlan zárómondatot:

– Na. Hát ez olyan igaz vót, mint ahogy most itt ülök.

– És pipázol – tódította meg nagyanyám, mintegy tréfára váltva a Terca szavait.



Nagymama legfiatalabb húga, Bözsi néni Pesten lakott, a Majakovszkij utca 40-ben. Ezt, akárcsak asszonynevét, hogy Molnár Istvánnénak hívják, leveleinek címzéséből tudom, melyeket meglehetős gyakorisággal küldözgetett szeretett nővérének, amíg volt kinek.

– Levél jött. Harsányi Bözsi írt megint, úgy látom – hozta Nagyapa a postástól kapott borítékot, s már a verandán betűzni kezdte az apró, szálkás betűkkel rótt határozott utasítást, hogy Fábián Margit részére, Tiszaújlak, Vásártér, Ugocsa megye. Hogy Szovjetunió, esetleg Kárpát-Ukrajna vagy Vinohradovói járás? Ugyan már!

– Próbálnék meg egyszer én ilyen címzéssel feladni egy borítékot, a beszpeka[3] máris itt volna értem – dohogott apám –, de egy ilyen tudatlan vénasszonyt, aki számára a visszacsatoláskor megállt az idő, a kutya sem ugat meg.

Egyszer aztán valóságos kis csodaként röppent be hozzánk a hír, hogy levelei helyett most maga Harsányi Bözsi látogat haza. Nem kellett szekeret fogadnunk, hogy elibe menjünk a vasútállomásra, nem mi voltunk a vendéglátói. De hova is tettük volna a kis földes szoba-konyhában, ahol épp hogy megfértünk öten? Róza néni, Szilágyi Antiné volt a meghívója, aki a népes Harsányi családban a testvérek sorában rögtön nagyanyám után következett. Tavasz vagy kora nyár lehetett, amikor egy szilvakék szövetkosztümben beállított, s én nagyon eltáthattam a számat, mert ez a nem túl idős, sudár termetű pesti asszony teljesen más volt, mint az én szerény külsejű, végtelenül egyszerű nagyanyám. Nagymamának egy kicsit nagy volt már a hasa, a házban és a ház körül Szent Györgytől Szent Mihályig mezítláb járt, lába sokszor a tehénganajtól szaglott, s itt-ott foszladozó, sötét szaténruhájának, mert kisdolgát a kertajtó mögötti trágyadomb szélén csak úgy állva végezte, olykor állott húgyszaga volt. Ez meg egy ondolált hajú, illatos nőszemély, aki nem is úgy köszön, ahogyan mifelénk szokás. A „Szerusz” helyett azt mondja Nagyapának, hogy „Szevasz, sógor”, de szeretet azért mégis lehet benne, mert amikor szép kosztümös karjait széttárva átöleli szegényes külsejű testvérét, aki kora szerint akár anyja is lehetne, úgy szorítja magához, mintha már el sem tudná ereszteni, s közben – a szobaajtó mélyedéséből figyelem – szeme sarkában megcsillannak a könnyek. Nagyanyám kapkodva ülőhelyet csinál a mindenfélével telerakott sezlonon, és a vendég táskájából számomra még sosem látott dolgok kerülnek elő: Nagymamának Kék-vörös szappan, Frank kávé és egy sötét alapú flanell ruhaanyag, Nagyapának egy valódi báránybőr kucsma meg Csongor szivar, s mikor végre engem is észrevesz, leguggol hozzám, előrenyújtott karokkal magához int, jóságosan rám néz, s azt kérdezi:

– Hát te, kié vagy?

Be tudok én már rendesen mutatkozni, rég volt, amikor a nevem iránt érdeklődőnek nyomatékosan tagolva azt feleltem, hogy Fábiján Lázló ifijú Lacika, de most nem a nevemet kérdezték, hanem hogy kié vagyok. Hát erre mit kell mondani? Eszembe jut, hogy a „Kit szeretsz?” oktalan firtatásával gyakran kihoztak a sodromból, mert amikor azt feleltem, hogy „Anyut is szeretem, és aput is”, utána a „Kit szeretsz jobban?” következett, amire az előző válasz helyett most sem mondhattam mást, de ekkor apám azzal kontrázott, hogy anyut mondtam először, biztosan őt szeretem jobban, vagy éppen fordítva, s ilyenkor már valóságosan reszkettem az idegtől. Vajon ez a „Hát te, kié vagy?” nem valami hasonló csapda akar lenni? Már mindegy, ha egyszer azt akarja tudni, hogy kié vagyok, megmondom, hisz én csak azé vagyok, aki a legnagyobb, a legerősebb ebben a házban:

– A Fábián Lacié.

– No, ha te a Laci fia vagy, akkor neked is hoztam valamit!

S míg bal kezét könnyedén vállamon tartotta, jobbja újra a táska alját kutatta, ahonnan hamarosan nagy darab krumplicukor került elő, de lehetett ott még valami, mert addig keresgélt, míg nyitott tenyerén finom mozdulattal egy szép színes, hosszúkás kartondobozt nyújtott felém.

– Vedd csak el, ez is a tied – mondja szeretettel telve. – Tudod, mi ez?

Honnan tudhattam volna, mit rejteget nekem az a csodás kis skatulya, de a lelkem majd kiugrott a helyéről, annyira kótogott a szívem.

– Nem tudom – felelem nagyra nyitott szemekkel, de Bözsi néni már nyitja a dobozkát, és tenyerébe fordít belőle egy finom selyempapírba csomagolt súlyos kis tárgyat. Aztán a második csomagolást is kibontja, s felmutat egy fémesen csillogó valamit. Ajkaihoz emeli, de nem nyálazza össze, halkan fújni kezdi, s a kis szerszám szépen zengő hangokat ad.

– Szájharmonika. Vedd el, tanulj meg rajta játszani.

– Kicsi ű még ahhoz, nem kell még ennek flóta – törte szét nagyapám szava máris az ünnepélyesre sikeredett pillanatot.

Ezen én egy csöppet sem csodálkoztam, hozzászoktam már, hogy menten a rádió kapcsolójához nyúlnak, ha komolyzenét jelez a bemondó. – Nem kell a kopera, van már belőle nyakig – lázadozik az öreg, s nem tudni, hogy most az operamuzsikát utálja igazából, vagy pedig a kooperatívákat, a szovjet típusú kereskedelmi szövetkezeteket, amelyekben kötelezően részvényessé tettek és rendszeres illetékfizetésre köteleztek minden dolgozót.

Na de ez az ő dolga, az enyém meg az, hogy nekem is megszólaljon ez a drága kis hangszer. Jókorát fújok bele mindjárt a közepén, s még hangosabban szól, mint Bözsi néninek, de tüdőmből egykettőre kifogy a levegő, s azt úgy akarom pótolni, hogy el sem veszem számtól a flótát. S mit ad Isten, a mély lélegzetre a flóta ugyanazon a helyen magasabb hangot ad, mint az előbb. Ezt elpróbáltam újra és újra, az elején és a végén, s úgy elszórakoztam, hogy már a felnőttek beszélgetése sem igen érdekelt. Elkaptam azért így is egy-egy ismeretlen szót, de valós értelmüket nem tudtam megfejteni, s kérdezni, a nagyok dolgába beleszólni nem lehetett, de nem is volt érdemes. Nem baj, hazajön apu a suszterájból, és megmagyarázza, hogyan dolgozhat Bözsi néni a földalattin, meg hogy mi az a kalauz. Amikor az urát szidja, azt értem, a Gizi néném férje is részeges, de hogy a Pistát nem lehet rendreutasítani, mert a Dobi sofőrje, azt már kevésbé. Ki az a Dobi? De mit is érdekel ez engem, kimegyek inkább az utcára, megmutatom a fiúknak vadonatúj kincsemet.

Jankót vettem észre először, hozzá indultam hát egyre hangosabb flótázással. De egyszer csak elém toppan Ali, az öreg favágó kerek arcú, málészájú fia, és kikapja kezemből a hangszert. Elkeseredetten állok útjába, nyújtózkodom a flótáért, de hasztalan minden, mert fél méterrel is magasabb nálam. Ali nyugtatni próbál:

– Ne bőgj már, visszaadom, csak megnézem!

S valóban vizsgálgatni kezdi, előbb betűzi, majd olvassa feliratát:

– Ko-hi-nor. Mi az isten ez? Nekem Veltmájszterem vót, az nagyon jó flóta, de ilyet még nem láttam.

S hogy még jobban megvizsgálhassa, bal tenyeréhez ütögetve kiveri belőle a nyálat, ahhoz a nagy szájához emeli, oda s vissza végigfutva rajta fújni kezdi. Ismerős dallam kel szárnyra, s talán már nem is sajnálom tőle annyira. Hát ezzel ilyet is lehet? Aztán jobb tenyerét teljesen ráborítva újra játssza. Így egy kicsit tompább a hangzása, de tenyere nyitogatásával és nyelvével cifrázza, s bár a dallam így is ugyanaz, mégis úgy hallom, mintha a háttérben egy másik, mélyebb hangszer is megszólalna. Balogh Böske meg Elvira ezt énekelték a múltkor: Túl az Óperencián boldogok leszünk… A nagyfiúk – Balogh Feri és Jóska – is tudják, de azok mindenféle hülyeséget kevernek bele. Úgy éneklik, hogy túl az Óprencián róka csüng a fán. Ennél több azonban nem jut eszembe belőle. Ali abbahagyta a muzsikálást, két kezében még egyszer megforgatta, s ahogy dukál, most is kiverte belőle a nyálat.

– Nem rossz, nem rossz. Eladod? – kérdi mélyen a szemembe nézve, talán éppen az alkura való hajlandóságot keresve benne. – Kapsz érte egy fasza bicskát.

S könyökig zsebébe nyúlva máris elővesz egy kopott kaucsuknyelű, elköszörült pengéjű békanyúzót. Én hevesen rázom a fejem, azt hiszi, keveslem az ellenértéket, s még ráígér két fényes katonagombot. – Ezek tiszti köpenyrül valók – próbálja felsrófolni az értéküket, de hiába, én csak a szép új flótámat akarom. Ali azonban tréfás kedvében lehet, mert felém nyújtja, s mire elérném, már vissza is rántja, magasra emeli, aztán újból nyújtja, s engedi, hogy megfogjam, ő azonban erősen tartja, és ismét megpróbál rávenni a cserére.

– Na, adod vagy nem? Te még úgyse tudsz rajta játszani.

– Nem adom, nem adom, nekem hozta Harsányi Bözsi, add vissza, Ali!

– Jó van már, jó van már, ne bőgj, csak vicceltem – enyhült meg hirtelen a kamasz, s a flótát elengedve már odébb is állt.

Magam is meglepődtem ezen a hirtelen változáson, mert én már el voltam készülve akár egy hosszabb perlekedésre is. De nicsak! Amott jön apám két barna vályogkenyérrel a hóna alatt. Lábaim máris sebességbe kapcsolnak, rohanok elé, hogy elújságoljam: megjött Harsányi Bözsi, és hogy megmutassam neki legújabb kincsemet.



Ha két kezemmel megfoghatom az asztallap peremét, s egy kissé nyújtózom, már egész jól végiglátok rajta, ám néhány semleges holmin kívül nincs azon most semmi érdekes. Látom azonban a Nagymama hátát, amint a varrógép fölé görnyed. Egy készülő ruha fércelését bontogatja, majd enged vagy inkább szűkít rajta, újraférceli, az összeadandó részeket a gépfej papucsa alá helyezi, aztán rálép a pedálra. Az öreg, árvízkárosult Singer kellemetlen fémes hangon zakatol. Bizonyára rég nem kapott már gépolajat, de ez most teljesen mellékes, én most sokkal inkább a sorozatok üteme és időtartama közt próbálok valamilyen összefüggést keresni. Arra jöttem rá, hogy egy hosszabb szakasz összeadásakor sokkal serényebb az alkatrészek munkája. Ez már nem is zakatolás, sokkal inkább kereplés. Nem ta-ta-ta-ta-ta-ta, hanem prrrrrr-prrrrrr-prrrrrr. Erre én jobb lábamat megemelem, lógatni kezdem, akár egy ingát, de sehogy sem tudom ráhangolni a varrógép szapora ritmusára. Annyi baj legyen, lehet itt mással is foglalkozni. Az asztal alatt, a földön szép piros nyelvét lógatva ott hűsöl a Princ kutya, azt is lehet rugdosni egy kicsit. Lábamon – a meleg nyár ellenére – barna pamutharisnyát és magas szárú cipőt viselek, de apró rúgásaimmal így is csak a kutya bundáját borzolom. Okos jószág ez a Princ, olyannyira békés, türelmes, hogy még csak rá sem mordul a haszontalan gyerekre. Beljebb húzódik inkább a habart krumplis fazék felé, amelyet nemrég emelt le a sparról, s hűlni rakott le az asztal alá nagyanyám. De rosszban járó lábam mindenképp a kutya után szeretne nyúlni, s ekkor megakad a merőkanál kilógó szárában. A fedő vészjóslóan csörömpöl, s lábam már el is merült a forró ételben. Visítok, mint a csapdába szorult pocok, hanyatt vágom magam a konyha földjén, szerencsétlenül járt lábammal kétségbeesetten rúgom a levegőt, de az irtózatos fájdalomtól így sem lehet szabadulni. A szobából kirohan anyám, aki az éjszakai műszak után még pihenni próbált volna, és csaknem a szíve szakad ki, hogy látja földön vergődő kisfiát. Nagymama is ott topog, forog tehetetlenül, de anyám hamar észbe kap, s már bontogatja, lazítja remegő kézzel a habart ételtől lucskos cipőm fűzőjét. A lábbelitől szabadulva egy pillanatra megkönnyebbülök, talán a fájdalom is csitult egy lehelettel, ám lábfejem sérült felületén a harisnya szinte eggyé vált bőrömmel, amely úgy fordul le a pamuttal együtt, mint megpárolt káposztafejről a levél. Elborzadva tekintek lábfejem elevenére, s a látványtól belém szorul a sírás. Anyám ölbe kap, nagyanyám helyet készít a felére vetett ágyon, s lefektetnek. Pár pillanatig mellém rogyva vigasztalnak, én levegőért kapkodva ikegek, majd Nagymama magához térve a tojásfehérjét emlegeti. Anyám hevesen tiltakozik.

– Isten őrizz! Ezt hűteni kell és fertőtleníteni. Erre gyógyszer kell.

– Te tudod, jányom – tárta szét karját Nagymama –, te tudod. Én csak azt tudom, hogy régen mindig tojásfehérjével gyógyították az égést.

– Az régen vót, most van rá rendes orvasság – érvelt igaza mellett anyám, s egy hideg vízbe mártott, enyhén kifacsart tiszta zsebkendővel körbekerítette sérülésemet.

A hideg zsebkendő négy-öt percig valóban enyhítette a tüzet, de aztán cserélni kellett. Így telt el vagy másfél óra, amikor megszólalt a délelőtti műszak végét jelző gyári kürt.

– Fúj a gyár, mindjárt itthon lesz apád – nézett rám vigasztalóan nagyanyám, s visszaült a géphez, hogy folytassa a félbehagyott varrnivalót.

Jött is apám nemsokára. Megállt fölöttem, a lábamra nézett, s rá se hederített a kézmosáshoz elkészített lavórra, dehogy gondolt ő most az ebédre!

– Megyek a patikába, hozok rá valamit – mondta, s már indult.

– De akkor ne Frid Jakihoz menj, fiam – szólt utána Nagymama –, a nagypatikába inkább, Rojkóhoz, az sokkal többet tud.

Közben hazaérkezett Nagyapa, aki apámtól már értesült a balesetemről. Megállt ő is az ágy előtt, sajnálkozva megsimogatta fejemet, aztán a kredenchez lépett, és bekapcsolta a rádiót, amelyből éppen népzenét közvetítettek. Cukrot adnék annak a madárnak – dalolta egy nekem még szokatlanul magas hangú nő. Nagyon szeretem ezt a dalt. Még beszélni sem tudtam, de ha felhangzott a rádióban, szüleim szerint felemelt ujjal figyelmeztettem a jelenlévőket: Ha, madár!

Apám valamilyen sárgás színű, olajos tapintású gyógyszerrel tért vissza, és néhány tekercs kötöző tüllel.

– Ezzel kell kenegetni naponta kétszer, aztán lazán bepólyálni – adta tovább anyámnak a patikus által javasolt kezelést.

– Eszel, fijam? – kérdezte Nagymama apámat. – Márta, merjél neki, és ebédelj te is. Igaz, hogy beleért a gyerek cipője, de azért csak nem fogjuk a jószág elé önteni?

Nyolc-tíz nap elteltével az én lábam reménység felett kezdett gyógyulni. Az olajos gyógykeverék hatására vékony, fóliaszerű bőr képződött rajta, amely még vöröses volt, ráncos és nagyon érzékeny, de az állandó égető érzés elmúlt, szinte el is feledtem. Már egyedül is leszálltam az ágyról, különösen, ha rám jött a szükség, s elnézték nekem, hogy dolgomat nappal is a házban végezzem el.

– Trónolsz? – kérdezte Nagyapa, amikor látta, hogy gondtalanul hegyelek a nagy fehér kerámiabilin. Mit mondhattam erre? Bőven elég volt egy bólintással jeleznem, de amikor befejeztem, tudtam jól: elvárják tőlem, hogy eltakarítsam magam után, ne a konyhában bűzlődjön tovább. Mellkasomig emelve magamhoz öleltem a nehéz éjjelit, s elindultam vele az ajtón túlra, onnan majd csak továbbmozdítja valaki. Lépés közben, hogy ne feszüljön nagyon az új bőr, kimerevített lábfejjel igyekeztem lépegetni. Ez okozta vesztemet, meg az ormótlanul magas küszöb. Nagyot terültem a gang betonján, a bili darabokra tört, és tartalma a képembe löttyent. Saját piszkomtól nem annyira undorodtam, de egy éles cserépdarabra esve kihasadt a tenyerem, s vérem láttán elborzadva sírni kezdtem. Nagymama kelletlenül ugyan, de félbehagyta a szabást. – Csak egy percre vegye le rulla az ember a szemit – kezdte a dohogást –, mingyár csinál valami rosszat!

De látva, hogy én már újból megsérültem, megenyhült. Vérző kezemet kevéske vízzel leöblítette, majd egy készülő párnahéj gyolcsából lehasított egy keskeny sávot, s amíg kötözte, így vigasztalt: – Nem kell ezért sírni. Meglátod csak, begyógyul, mire megházasodsz.

Nem telhetett el több egy szűk óránál, amikor a meglazult kötés leesett a kezemről, s mivel a vérzésnek nyoma sem maradt, tudtam a kötelességem, siettem drága jó nagyszülémhez, hogy jelentsek:

– Nagymama, már megházasodtam, már nem fáj!

Nagymama erre a szemüvegét is levette, úgy nézett rám.

– Aztán kit vettél el feleségül? Csak nem Mikola Klárit tán?

Erre a névre, azt hiszem, elpirultam, de nem azért, mintha imponált volna a hallása. Ellenkezőleg: teljes szívemből haragudtam arra a kis buta lányra, aki balesetem előtt nem sokkal utánam jött a kerti vécénkbe, és kéretlenül lehúzta a bugyiját, megmutatta nekem a kis csupasz csúnyáját, és még olyasmit is akart, amit én semmiképpen sem tudtam volna megtenni. Nagymama a közelben kapirgált a zöldséges ágyások között, s bizonyára jól hallotta, hogy mi ott bent min osztozkodunk, ezért célozgat hát, ezért akar most engem azzal a Klárival összeboronálni. De ebből nem lesz semmi, se testemnek, se lelkemnek nem kell még a szerető.

Kisántikálok inkább a kapuba vagy a ház előtti gyepre, olyan rég nem jártam már kint. De ni csak, kit látok? Teci mama, a másik nagymama tart felénk. Lassú, imbolygó járással közelít, rövid karikalábai nehezen cipelik alacsony, kövér testét. Amint észrevesz, karjait széttárva csalogat magához: – Gyere csak, drága kis unokám, mit hoztam én neked? Na, ezt én nehezen tudom érteni: ha úgyis hozzánk jön, miért kell nekem elé futnom, ahogyan apám és anyám elé szoktam, de a „mit hoztam én neked” hívószavának hogyan tudna ellenállni egy kisgyerek? Szaladok hát, ő lehajol hozzám, két kézzel megragad, és szájon akar csókolni, amit én nem nagyon szeretek, ezért elfordítanám fejem, de ő az erősebb. Öreg, ráncos száját az enyémre tapasztja, erős, tömzsi nyelvével ajkaimat szétfeszíti, és valami édeset – egy gyufaszálhosszú, ceruzavastagságú, félig elszopott cukorkát présel át a számba. Lehet bármilyen édes és hosszú az a cukorka, s mit bánom én, hogy most a nyála is édesnek tetszik, képtelen semlegesíteni az undort, amit szájamban érzek. Már az is elég utálatos dolog, hogy egyes asszonyok jól megköpködik ruhájuk alját, s azzal törölgetik a gyerek maszatos arcát, de ez aztán mindennek a teteje! Kitörök másik nagyanyám öleléséből, megyek inkább a fiúkhoz, akik fogócskát játszanak, s útközben messzire köpöm a Teci mama ajándékát. De ezzel még nem vagyok túl a megrázkódtatáson. Összegyűjtök a számban minden lehetséges nyálat, és azt is a nyavalyás cukorkája után köpöm.



Az este Nagyapa hatalmas görögdinnyét hozott a bulgárkertből, ahová tavasz óta dolgozni jár. Abból a kis nyugdíjból, amit a vasúttól kap, nem sok mindenre futja, hát pótolni kell valamivel. De ott sincs kolbászból a kerítés, alig fizetnek egy normára[4] valamit. Nem éri meg naponta odajárni – hallom gyakorta, pedig a dinnye, amit én most kóstolok életemben először, nagyon ízlik nekem. Úgy haladok számmal a keskenyre vágott szeleten, mintha csak a Bözsi nénitől kapott szájharmonikán játszanék – az egyik szélétől a másikig, aztán vissza, annyi csak a különbség, hogy ez nem szól, mert amire szólhatna, a zöld héján kívül nem marad belőle semmi sem. Nagyapa késsel eszi az asztalnál. Először vízszintes vágásokat ejt a szelet vörösében, majd azt szakaszolja, végül késhegyre kerülnek a kockák, s onnan a Nagyapa bajsza alá. Nagymama egy háromszög alakú darabot vett a kezébe, s elindul vele a kisszék felé. Szemével evőeszközt keres közben, s megállapodik mindjárt egy élesre kopott evőkanálnál. Előbb a magvakat hárítgatja vele, majd azzal váj bele a dinnye húsába.

– Nagymama már lefele nől, hogy a kisszékre ült? – kérdem elcsodálkozva.

– Én már, bizony, egyre lejjebb – feleli, és fejcsóválva nevet.

Jaj, hogy ebbe a ritka idillbe is bele tud rondítani az emberi gyarlóság! A konyha nyitott ablakán a Zsuzsi mama kellemetlen károgása tör be.

– Gyere ki, Margit, beszédem van veled!

Nagymama csalódottan hagyja félbe a dinnyeevést, elindul a kapu felé, én meg utána, mert sejtem, hogy valami szokatlan dolognak kellett történnie, de szomszédtól jövő hadüzenetre én sem voltam felkészülve.

– Ez a te tyúkod? Ez a te tyúkod? – kérdezi Zsuzsi mama kárörömmel, lassú lépései között le-lehajolva, s lábainál fogva a földhöz csapkodva a mi legjobban tojó kendermagosunkat.

Nagymama megdermedt, amint rossz útra tévedt jószágát alélni látta, s csak hulltak a könnyei tehetetlenül. Erőt vett magán mégis, lehajolt a lába elé vetett tyúkocskához, tenyerébe fektette vérző fejét, s átkozott ellenfelére nézve csak ennyit mondott:

– Ezért aztán kár a templomba járnod, te Szent Ördög!

Nekem se kellett több! Megvan már, hogy csúfoljam a vén banyát! El is kezdtem hát teli torokból:

– Szent Ördög! Szent Ördög!

Erre már a Jakabné unokája, Jankó sem maradhatott tétlen. Lehajolt, felkapott egy célzott dobásra alkalmas lapos követ, s úgy mellbe vágott vele, hogy megtántorodtam, de elegendő kavics volt előttünk is, ezért összeszedve magam belemarkoltam az aprajába, s szórtam feléjük dühödten, mint vadászpuska a sörétet. Az elmérgesedett hangulat szinte abban a pillanatban kutyáink idegeit is felborzolta. Rövid morgás és acsarkodás után Princ nekiugrott a Bársonynak, s a porban hemperegve, egymás bundáját szaggatva megnyitották a hirtelen lett háborúság harmadik frontját. Szegény Zsuzsi mama hatalmas súlyánál fogva nem sokáig bírta a hosszadalmas hadviselést, ezért hátat fordított, s ahogyan érkezett, lassú imbolygással hazadöcögött. A béke azonban még odébb volt, mert a szentördögözés nagyon a lelkébe marhatott, be is írta magát Zsuzsi mama elefántemlékezetébe. Napok múltán, amikor önfeledten ültem a Jakabék lócáján, vállán az elmaradhatatlan nagykendővel előjött az udvarról, s miután alaposan körbenézett, s az utcát elég üresnek találta, megragadta a két fülemet, és ültömből felemelt. De emelkedtem én magam is, mert vén, ápolatlan körmei a fülem tövébe mélyedtek, aztán álltó helyemből is megemelt vagy kétszer, miközben ezt sziszegte:

– Fogsz még csúfolódni? Fogsz még csúfolódni?

Az égő fájdalom könnyeket kényszerített a szemembe, de ez mind kevés volt ahhoz, hogy megríkasson, mert tisztában voltam vele, hogy rászolgáltam a büntetésre, na de ő is a nevére! Elszántan, összeszorított fogsorral néztem a szeme közé, s mert látta, hogy nem tud velem mit kezdeni, ahogy tartott a levegőben, hirtelen eleresztett. Térdeim összecsuklottak, ahogy földet értem, de felpattanva kereket oldottam menten, mint a fogóból szabadult egérke. Este, amikor anyám a lavórba állított, hogy lemossa rólam az egész napos csavargás porát, észrevette mindkét fülem tövén a szakadást. El kellett mondanom, mi történt velem, s ez sokkal megalázóbb volt, mint amikor a vén boszorka karmai között tartott.

De nem telt el három nap sem, Jankóval mi már újra egyek voltunk, hisz a civakodás végén egyikünk sem mondta ki az örök haragot. S ha olykor a sértődés súlyosságára való tekintettel valamelyikünk mégis kilátásba helyezte a fogadkozást, érvényessége alatt legfeljebb az ellenfél udvarát, háza táját illett kerülni, esetleg a ház előtti felségterületet, különösképpen, ha erre nyomatékos felszólítás történt: az udvarra be ne tedd a lábod! Vagy: mielőttünk meg ne lássalak! Tudtuk ugyanakkor már a tapasztalatból, hogy ezt nem kell komolyan venni. Zsuzsi mama azonban kitartóbb volt ezen a téren. Az ő bocsánatkérésére minden alkalommal a következő úrvacsoráig kellett várni, s amikor bűneitől megtisztultan hazaindult a templomból, első útja hozzánk vezetett, hogy a lelkészi utasításnak eleget téve terebélyes felsőtestével Nagymamára boruljon, hogy karjai abroncsával szorosan átölelje.

– Az Úristen nekem megbocsátott, mert megbántam a bűneimet. Bocsáss meg, Margit, te is, ha vétettem ellened.

– Én már jó ideje nem haragszom rád, Zsuzsika. Mire jó az? Nekünk itt kell élni továbbra is egymás mellett, végtére is emberek vagyunk.

Nagyapa azonban úgy tért ki minden alkalommal az álszent szomszédasszony ölelése elől, mintha pont abban a pillanatban akadt volna valami fontosabb dolga. Tartani szándékozott talán a haragot? Nem hiszem. Szemérmes volt inkább. Vagy az is lehet, hogy legkisebb porcikája sem vágyott a nagy testű asszonyság ölelésére. S itt jut eszembe a vén Rozmán Tercával való esete, amikor az először csak leült, majd gondolt egyet, s végignyúlt mellette a sezlonon. Úgy ugrott fel az öreg, olyan fürgeséggel – már túl a hetvenen –, mintha csak kigyúlt volna a feje alja. Többek között ezért sem szíveli a vén bábaasszonyt, s én – ötvenöt év távlatából vizsgálva a dolgot – nagyon meg tudom érteni.

Szombat délután anyám megmosdatott, kis fehér inget, kantáros rövidnadrágot adott rám, lábamra maga horgolta, piros bojtos fehér térdzoknit, arra durva disznóbőr szandált húzott, fejemre ugyancsak maga horgolta sapkácskát tett, aztán kézen fogott, s elindult velem a csinált út felé. Ott aztán megindultunk a Városnak nevezett főutcán, helyesebben a sárga kockakővel szegélyezett járdán az acélrolókkal védett patinás üzletsor alatt, s közben a köszönés tudományára oktatott. A felnőtteknek – néniknek, bácsiknak – csókolomot kell köszönni, ne gondolják, hogy még annyit se tudsz – mondta, de ugyanakkor az ő szájából ilyeneket hallottam: Pá, Mancika, pá, Ilike, s közben tenyerével barátságosan intett mindenkinek, az utca túloldalán szembejövőknek pedig egyszerűen csak pát köszönt. Még jó, hogy ez az út is véget ér egyszer, mert olyan kényelmetlen, már-már megalázó ez az állandó köszöngetés. Miért kell nekem csókolnom, akit nem is ismerek? A Szent János-kápolnánál a főútról lekanyarodva hamarosan a Hatházra értünk, ezen a soron lakik Teci mama. De nemcsak ő lakik ott. Ondolált hajával, pirosra festett szájával, félig nyitott pongyolában ott ül az ágyon Magda néni, anyám egyik nővére, meg egy alacsony növésű, sűrű, göndör hajú, feje két oldalán messze elálló frizurájú ember, akit Barisz bácsinak kell szólítani. A kis szoba félhomályában émelyítő bűz terjeng: az egyik sarokban bilit látok, s azon velem egykorú kislány ül, akit Álocskának mondanak. A Magda név ismerős nekem, de a másik kettővel nem tudok mit kezdeni. Hamarosan kiderül, hogy Barisz bácsi a nyelvünket sem beszéli, mert Barisz bácsi katonatiszt és orosz. Ezek után magamtól rájövök, hogy a fogasra akasztott fényes gombos egyenruha és kabát, váll-lapjain az aranyszínű csillagokkal is csak őhozzá tartozhat. Nem érzem itt jól magam. Anyám Magda nővérével tereferél, az idegen ember újságot olvas, Teci mama meg a konyhában motrosál a tűzhely előtt. Álocska, miután popsiját megtörölték, rám sandít homlokára hulló göndör haja alól, aztán szégyenlősen húzódik félre egy sarokba.



A konyhaajtó napközben tavasztól késő őszig nyitva áll, csak éjszakára szoktuk betenni, azt is csak a nagyobb nyugodalom végett. Ha nyáron sok a légy, egy könnyű tüllfüggöny van az ajtónyílásba akasztva, s azt már a kutya is respektálja, mert kívül marad inkább, mint hogy a pofájára tapadva birkózzon véle, de – mondjuk – egy kisgyereknek sem olyan könnyű átjutni rajta. Belegabalyodtam most is, hogy a hirtelen jött kíváncsiságnak engedve nekilódultam a kijáratnak, mert a szomszéd udvar felől szokatlan hangoskodás hallatszott. Egyértelmű, hogy az Erzsi néni portáján történhetett valami. A vénasszony hangosan jajbékol, de már a Mariska néni hangja is behallatszik a házba. Nagymamát nemigen érdekli, mi történik a mások háza táján, ami érdekesnek ígérkezik, előbb-utóbb úgyis kiderül. Jön is a hírhozó, aki naponta többször is megfordul nálunk, a Boriska nénénk hajadon lánya, Elvira.

– Keresztanya – szól köszönés helyett –, nincs egy kis feketekávéja?

– Mire kell a’, te? – kérdez vissza Nagymama.

– Hát tessék elképzelni, ez a Béluka úgy be van rúgva, hogy szinte nem is eszmél. Annak kéne, hogy kijózanodjon egy cseppet, mert ilyen állapotban le se tudja vetkeztetni a nagyanyja, hogy ágyba dugja.

Az én nagyanyám tágra nyitott szemmel néz Elire, de már indul a tűzhely felé, ahol kis, sötétre égett lábaskában lötyög még egy kevés árpából és cikóriából erőszakolt fekete lé. Amíg a színét egy pohárba óvatosan lecsorgatja, Eli elmondja, hogy a fiú megtalálta a literes borosüveget, amit nagyanyja Rozmán Palinak tett félre a dióverésért, és azt az utolsó cseppig felhajtotta. Most Béluka a lépcsőn eldőlve nyöszörög, a száját ki sem nyitja, amikor Elvira a kávéval kínálja, de Eli erélyes nőszemély. Bal kézzel felemeli fejét, és a poharat ajkai közé erőlteti. A fiú köhög, a folyadékot szétfröcsköli, de így legalább magához tér, és megszólal:

– Na, hagyjatok! – mondja ingerülten fejét rázva, s két kezével kétfelé csap.

– Ittenem, Ittenem, mék csak tiszéves, és má’ mikeket csinál nekem! Te hát, mióta mekhalt szekény Markit jányom, aszóta nincs, aki nevelje, mer énrám má’ nem akar hallkatni. – Erzsi néni e szavakkal restelkedik a gyerek viselkedése miatt, majd kissé megenyhülve a haszontalan unoka iránt, megfogja egyik kezét, úgy próbálja győzködni:

– Tyere pe, Péluka, a hászba, fekütty le a seszlonyra, ott joppan tucc pihenni.

A fiú, talán mert kezdett agyára menni a sok gondoskodás, erejét összeszedve felállt, jobb lábát előretolva óvatosan megkereste az alsó lépcsőfokot, rálépett, de a következő lépés túl gyorsnak bizonyult az elsőhöz képest, s vézna kis teste egyensúlyát veszítve előrelendült. Aztán gyors egymásutánban lépett még három hosszút, s lépett volna még többet is, de ennyi pont elég volt az öreg barackfával való kellemetlen találkozásig. A fa törzsét ölelve lassan ereszkedni kezdett, s mire a homlokán jókora horzsolással ülő helyzetbe került, szeme már ismét csukva volt.

– Na, jöjjön valaki, fogjuk meg, és vigyük be a házba – szólalt meg Elvira, megelégelve a tanácstalan bámészkodást. – Erzsi néni, maga meg hozzon egy lavórt vagy egy rossz vidret a ágya elé, mert később hányni fog…

Szegény Béluka! Túl hamar lett árva, és a vidéki gyerekekhez képest is túl hamar lett önálló, idejekorán lett kényszerérett felnőtt. Kárpótlásul azonban ott volt neki a mérhetetlen szabadság, amelyet senki sem korlátozhatott. Ha épp arra volt kedve, a Tisza-parti füzeseket járta, naphosszat hordta haza a háborúból otthagyott vagy a laza fövenybe eltemetett s a vízfolyások által kitakart hadianyagot. Hogy mi késztette erre a veszélyes gyűjtőszenvedélyre, ma már senki sem tudná megmondani. Maga eszkábálta kisszekeret húzott maga után, mert a vas nehéz portéka, s bár a különböző tojás- és kukoricagránátok nagy része már hatástalan volt, előfordult, hogy az életével játszott. A Mariska néni idősebb fia, Badé, aki frissen leszerelt katona volt, még le sem vetette a kék parolis repülős egyenruhát, megállította egyszer, és átnézte a kisszekér tartalmát. Igencsak elkomorult, amikor a vasak közül kiemelt egy tüzérségi aknagránátot. Arca szinte eltorzult, olyan erélyesen ripakodott rá a könnyelmű gyerekre, s az aknát gondolkodás nélkül a templom alatti kacsaúsztató kellős közepébe hajította. – Ott lesz jó helyen – tette hozzá –, a sűrű pocsolya majd elrendezi.

Béla volt az első az utcabeli gyerekek közül, aki bizalmasabb kapcsolatba került az orosz katonákkal. Eleinte csak a temetőárokba járt el, ahová a híradós zászlóalj katonái a szemetet – egyes elhasznált, tönkrement műszaki eszközöket vagy azok tartozékait – hordták. Nagyon sok haszontalan holmit, például távírószalagot tekercsszámra, lecsévélt, csomókba gyűrt magnó­szalagot, de olykor hasznosabb dolgokat is hazahordott onnan. Színes kábeldarabokat, kisebb akkumulátorokat, elemeket, amelyekkel még világítani is lehetett, különböző rádiólámpákat, kibelezett vagy alig hiányos rádiókészülékeket, s ami már akkor is felizgatta a fantáziámat – latin és cirill betűs írógépeket, amelyeknek a billentyűzetét kidobás előtt egy kalapáccsal szántszándékkal használhatatlanná tették. – Hát ezt meg hol szerezted? – kérdezték a felnőttek, ha valami érdekesebb holmit láttak nála. – A katonaszemetrül – hangzott a rövid, de mindenki számára érthető válasz. S az ő példáján és szerencséjén felbuzdulva hamarosan én is, de Jankó, Gyuszi és mások is eljárogattunk a katonaszemetre, és egyre gyakrabban, egyre több időt töltöttünk Bélával. Jól érezte magát a körünkben ő is. Az az öt-hat esztendő, amennyivel idősebb volt nálunk, nem zavarta különösebben, az pedig egyenesen imponált neki, hogy körülötte vagyunk, úgy figyelünk rá, akár egy vezérre, s ha úgy hozza a játék helyzete, mérlegelés nélkül végrehajtjuk utasításait.

Hanem az iskolával, ami számomra ekkor még eléggé távoli és ismeretlen volt, Béluka ugyancsak hadilábon állt. Hetente legalább kétszer jött érte a tanító, de ő ilyenkor soha nem volt otthon. Erzsi néni mit mondhatott volna? Széttárta a karját, s valahogy így hárította magától a számonkérést:

– Én nem tutok semmit. Én mintennap kűtöm asz iskolába, te parancsolni nem tutok neki.

Egy sírdogáló őszi délelőtt azonban nem a tanító jött Bélukáért, hanem két vörös karszalagos druzsinista.[5] A fiú jó előre észrevette őket, amikor azok a Bodóné háza mögül kifordulva rátértek a felénk vezető szekérútra, s ekkor már jövetelük célját sem kellett találgatnia. Nem is gondolkozott sokat, felmenekült egyenesen a maga eszkábálta messzilátó oltalmába. A nevezetes építmény törzse egy öt-hat méteres, földbe ásott szarufa volt tyúklétraszerű, gyönge kis kapaszkodókkal, amelyeken egy nagyobb, láda formájú, zárt búvóhelyre lehetett feljutni. Amire a hivatalos személyek felértek az udvarra, Erzsi néni már a tornácon fogadta őket.

– Hát makuk mek mit akarnak itt, ki kűtte makukat ite?

– Ne azt firtassa, mama, hogy ki kűdött. Azt mondja meg inkább, hol az unokája! Miért nincs ma se iskolába? – mordult rá az öregasszonyra egyikük.

Erzsi néni azonban önérzetesen és mindenre elszántan vágott vissza:

– Vetye tutomásul, hoty én makának nem vatyok mama. Van nekem pecsületes nevem, én ety tisztessékes öszvetyasszony vatyok. Ha aszompan asz onokámér jöttek, ne itt keressék, elment mék a rekkel iskolápa, mék osonnát is tettem neki.

Beszélhetett Erzsi néni, amennyit nem restellett, a druzsinistákat nem érdekelte a károgása. Azok csak összenéztek, ahogy a magyar csendőröktől lesték el valamikor, aztán elindultak az orruk után, hogy alaposabban körbenézzenek a portán. Mikola Bálint az ajtóban álló öregasszonyt egyszerűen félretolta, úgy ment be a házba. A két lakóhelyiséget a szegényes berendezéssel együtt sem volt nehéz áttekinteni, s miután az ágy alá is benézett, visszafordult hamar. Petrus Péter a padfeljárót vette szemügyre, de nem volt bátorsága fellépni a rozoga lajtorjára, meg aztán értelme se igen lett volna, látta jól, hogy a retesz kívülről van rátolva a padajtóra. Nem is tétovázott hát tovább, elindult az istálló felé. Néhányat érkezett lépni mindössze, amikor megakadt szeme a messzilátón. Megállt alatta, és felfelé bámulva hamar észrevette, hogy kucorog ott valaki, s nem is soká kellett találgatnia, ki lehet az.

– Hallod, te fiju? Gyere le onnen, míg szépen vagy!

Béluka azonban mozdulatlan maradt és hallgatott, mintha maga sem tudná, hol rejtőzködik igazán. De Péter nem tágított.

– Gyere le te, mer’ utánad megyek!

És csizmás lábát már emelte a tyúklétrára, de nem akart ő ránehezedni, azt próbálgatta inkább, mit bír el a kis tákolmány. A gyenge rozsdás szeggel felerősített kis lécdarab már a nehéz csizma súlya alatt lefordult, s az ember erre úgy tett, mintha kegyetlenül feldühödött volna.

– A kutyaistenit ennek a filegórijának, hát fogom én a nyakamat törni rajta? Kidűtöm inkább az egészet!

És terpeszállásba igazodva két kézzel nekifeszült a szarufának. A laza talaj engedett, az oszlop kissé megdőlt. Úgy látszott, még két nekifeszülés, és a Béluka messzilátója már saját súlyánál fogva is lefekszik a földre. Odalépett erre Bálint is, így ketten ledöntötték, helyesebben mondva biztonságosan földre húzták az építményt, és kiszedték belőle a megszeppent gyereket.

– Na, látod, nem lehet előlünk elbújni! Ha a furulyukba bújsz, onnen is kiszedünk, ezt jegyezd meg magadnak, öcsém – okította Mikola Bálint a fiút.

– Elég a povedálásból! – szólt a társára Petrus. – Te meg szedd rendbe magad, öcsém, vedd a táskát, és allómars az iskolába – sürgette a gyereket, mert kőműves mesterember lévén lett volna ennél a társadalmi megbízatásnál fontosabb tennivalója is.

Ment is szó nélkül, szipogva a haszontalan iskolakerülő, hogy összeszedje holmiját, majd fél perc múlva előállt a szakadozott, mások által elnyűtt iskolatáskával, de az öreg Mikola nem találta hibátlannak az öltözködését, ezért rávakkant:

– Hát osztán szovjet tanuló vagy te, vagy mi a kutyaiskola? A pijonér nyakkendőt hova tetted? Szaladj csak, keresd meg, oszt kösd szépen a nyakadba, mer anékül én nem viszlek sehova.

Így vigyázott a szovjet társadalom Bélukára és talán sok más, tévelygésre hajlamos gyerekre, mert azt tartották, hogy a jelen iskolakerülőiből lesznek a jövő munkakerülői, akikkel az öntudatos szovjet polgár nem vállalhat semmilyen közösséget. Hanem a Béluka esete a druzsinistákkal már aznap a falu szájára került, és amivé néhány nap alatt felduzzadt, az már a valóságnak egy komolytalan módon kiforgatott változata volt. Főként a falusi suhancok és a Bélát csak hírből ismerő, a Tisza-parton reggeltől estig kaláberező[6] nagyhangú, hanglér férfiak értettek módfelett a közszájra került események színezéséhez. Azon heherésztek, hogy jól kibabrált a kölyök azokkal a druzsinnyikokkal, mert amint felfedezték a nagy diófa ágai közt berendezett megfigyelőállást, és létrát szerezve felmásztak a fiú után, az egy drótkötélpályán mozgó betonrepülővel átsuhant a kert másik végébe, ahol egy százéves diófán szintén kiépített búvóhelye volt, majd amikor onnan próbálták kifüstölni, Béluka a község vörös karszalagos szolgáinak ámulatára visszaszállt az előbbi álláshoz. Hát nem tiszta Tarzan ez a gyerek? Valóban az, ami azonban a betonrepülőt illeti, ezen a ponton valamelyest többen is gondolkodóba estek.


[1] buhgalter – orosz, egyébként német eredetű, jelentése: könyvelő

[2] szádok – a hárs régies neve

[3] beszpeka – a szovjet állambiztonsági szolgálat nem hivatalos, köznyelvi megnevezése

[4] norma – munkaegység

[5] druzsinista – önkéntes népi rendfenntartó

[6] kaláber – népszerű kártyajáték

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben