„A szemeddel mi történik a földben?”
Jékely-érme
Térey János
2013 // 07-08
Jékely Zoltánnál minden együtt áll, ami lenyűgöző a költészetben. Élet egy lassú halálra ítélt bolygón. Fenyegetettségében is erőteljes élet. Évszak a kútmély ősz. Az objektumok szinte mind romok. Az egzisztenciák veszőfélben, s a hangnem óhatatlanul elégikus. Lírai muzeológia. És ötvösmunkák a forma páncélján. A keresztrímes, négysoros strófák megbízható ingaóraütései; a „pillanatban – visszapattan – víz alatt van” rímek kosztolányis mesterhármasa; ugyanakkor semmi merevség! Kerek és telített, mint egy korty falernumi vörös. És micsoda hév! „…rinocéroszi robogással / vágunk neki a vágánymenti sásnak – ” A romkultusz romantikus pátosza – tán utoljára – őnála hiteles. Jékely-embléma az állva maradt budavári Kapisztrán-torony, amely mellől lebombázták a templomhajót. A „Kalotaszeg! Magyar mirákulum!” fölfohászkodása is élő és örök (Zentelke felé).
„Legjobban tetszettek nekem / a földön: nők és templomok.” Élet egy szatíros villanású szempár tükrében.
Jékely kétségbeesetten életpárti.
Erdély és mindig Erdély, a „Kollégjum”-nak, sőt „Kollégyom”-nak hívott enyedi iskola, a kolozsvári Sétatér, az „ánizsteák, gombák, puliszkák, / nélkületek velem mi lesz hát?” nosztalgikus taktusai. Merre sátoroz az a vén vadorzó, Kaskötő Dani? „Ugye holnap elindulunk, Apu, / s megkeressük halcsontos kalibáját, / a Kuvaszónál, keserűlapu / között, hol nemrég utoljára látták? –” Minő aromák! S a zengő falunevekbe feledkezés is zsongító! Mégsem transzilván fenyőromantika.
„…mindég ilyen cudar őszben a végük / nyáron kezdett vak magyar háborúknak” (1944. október).
Az utóvéd a marosszentimrei templom tízfős gyülekezete.
Jékely világában gyakran ősz van, legföljebb tél; nyarai hideglelősek. „Valamikor a hókristály helyén / jánosbogárka stoplámpája égett” (Éjjel a hómezőkön). Töviről hegyire ismeri az enyészet forgatókönyvét és a bomlás bonyolódásának módját. Az érzékeny fokozatokat. „Ott, hol a télen elhullott nyulat / a gyérfüves föld feldolgozza lassan, / ott lesz a fű tavasszal legdusabb” (Levél). „Amivel úgy csodáltad a világot: // a szemeddel mi történik a földben?” (Éjfél)
Az ingatlanállomány rohadófélben. Azok az állig gombolt, jövőtlen, baljósan feketéllő házak az Éjfél Budán-ban! Máskor pedig „…kongassuk bottal esteli / sétákon vén villák fekete rácsát”. No de azóta „Lebontották a házat, hol születtünk, / – mint a Tabánt. Ágyunk, székünk elégett. / Sok könyvünk méltatlan kezekben eltünt – / s hová lettek alakunkról a képek?” – írta jóval Budapest ostroma előtt, 1935-ben (Új évezred felé).
S úgy alszunk már, mint földünk más felében
a kőbepólyált, hosszucsontu inkák.
Aki töprengett már valaha jelzőn, tudja, milyen magas a találati értéke e „hosszucsontunak” itt. (Csak azért sem nézek utána, valóban nyúlánk termetűek voltak-e az inkák.) És verstárgyként milyen tűpontos találat – a hóhér háza télen!
„A sím félméteres havat hasított” – írja (Séta alkonyat felé), természetesen sílécről beszél, ezt a „sím”-et olvasva először mégis erdélyi tájszóra gyanakodtam, úgy megszoktam azokat szerzőjük Faust-fordításából – is. „Fák öbliben lábbog a hold-kanú” – ember legyen a talpán, aki ezt a sort városi létére megfejti (a csodálatos Apátlan éjszakákban). Ugyanitt: „Az aragonit-váza odva búg, / madárhangon: hupupa, hupupa”. Micsoda zörejbrigád dolgozik ebben a noktürnben! Csupa kip-kop és klik-klak, zörgés és csörömpölés, csupa remegés és lebegő félálom.
És az abszolút életigenlés ugyancsak Jékely hangja: „Hol vagy, harangszóval bélelt vasárnap, / tisztaságillat a váltott ruhán! / Az üdvnap-délelőtt gyermek-reménye / s a mélabúba dűlő délután!” (Az utolsó szó keresése)
És Itália szerelme. És Budapestből csakis Buda, mely számára otthonos hegyvidék.
hányszor töltött meg sajgó végtelennel
rossz éj után a hajnali harang
a semmisülés kéjét megjelentve!
(Budapesthez)
Love Cats, még jóval Robert Smith és a The Cure előtti időkből:
A márciusi hímgerincek forró
lihegése, kísértetes tremóló…
…hajhászott kandur vad vér-vallomása,
s kacér nősténye álszűz nyögdelése
(Macska-szerenád)
És ez a miniatűr, elképesztően bájos remek:
Kis rézkígyó táncol az erdőszélen,
testébe télire napot raktároz,
hogy kellő fénnyel és kalóriával
fogjon a földalatti éjszakához.
(Másodvirágzás)
Értik, hozzáfog a föld alatti éjszakához, kígyó létére: Jékelynél megteheti.
És az Idősárkány győzedelme mindenekfölött; és megint csak a körkörös romok:
És lassan kiürül a pince,
csak a házmester hátgerince
marad, a gróf medencecsontja
meg az írónő koponyája.
(Romház)