×

A tiszta gondolat, a tiszta stílus szerelmese

Szabó Zoltán értékszemlélete, 1. rész

Cseke Péter

2013 // 07-08
Egy rendkívüli ember a 20. századból



„A termet magos – mondja az emlék –, de nem szikár; szálas, a tartása teszi: ez egyenes, szilárd; csontjainak szép épülete masszív, de függőlegesen tagolt; […] a koponya csúcsívet formáz, nem kupolát; […] egészben inkább formáival hat ez a jelenség, ez az ember, mintsem színeivel; ezen a termeten vésővel, nem ecsettel munkált a teremtés…”1 A portréíró Szabó Zoltán jellemzi ekképpen Tamási Áront, akinek életpályáját minden történelmi helyzetben végigkövette. Hogy pontosan és plasztikusan jeleníti meg hajdani küzdőtársát, azt a legszembetűnőbben egy Nagy Imre-rajzzal is szemléltethetjük. Sümegi György művészettörténész így írja le az ismert 1956-os Tamási-fejet: „Magas, uralkodó homlok, az áll–száj–orr egyénien karakteres. A majdnem teljesen lehunyt szem, a szem alatti mély árok fáradtságról-keserűségről (végletes kiábrándultságról?) s a befelé figyelés állandóságáról és állhatatosságáról egyaránt vall. A forradalom leverése után, a dermesztő illúzióvesztés veszteglő időszakában erőgyűjtés a Bibliából, a természetfölötti erőktől lehetséges; a bizakodás pedig csak a késő, a messze jövőbe tevődik át.”2

Akár önarcképnek is beillene, annyira találó magára a portréíróra is Szabó Zoltán Tamási-rajza. Sovány, de elegánsan arányos termetű, edzett fizikumú férfiként mutatja be őt születésének századik évfordulóján a Londonban élő Sárközi Mátyás, aki gyermekkorától emlékszik rá, hiszen a Válasz megjelenése idején – a háború előtti években édesapja, Sárközi György, a háború után pedig édesanyja, Sárközi Márta szerkesztette a népi írók folyóiratát – Szabó Zoltán gyakorta megfordult budai otthonukban. Minthogy az emigrációs évtizedekben is közeli kapcsolatban álltak, Sárközinek volt alkalma megfigyelni azt is, hogy mestere, aki mellett az írói inaséveket töltötte, „állandóan fúrt-faragott, fűrészelt, építkezett, otthonait saját kezűleg alakította át a maga képére és hasonlatosságára”.3 Az Ősök és társak című posztumusz esszékötetet sajtó alá rendező Czigány Lóránt irodalomtör­ténészt is megigézte a bretagne-i festői kisvárosban, Josselinben saját kezűleg megteremtett harmonikus mikrokozmosz hangulata. Nagy ívű tanulmányában feljegyezte, hogy a homo aestheticus „a kezét is alkotó módon használta”.4

Szabó Zoltán életműve iránt a hetvenes évek elején ébredt érdeklődés bennem, amikor a népi irodalomszemlélet kérdéseit tanulmányozva a társadalmi és nemzeti sorskérdéseket a közgondolkodás homlokterébe állító szociográfia műfaji törvényszerűségeit próbáltam felfejteni. A tardi helyzet, a Cifra nyomorúság, a Szerelmes földrajz korabeli erdélyi visszhangjával – doktori értekezésem megírására készülődve – hamarabb találkoztam, mint magukkal a máig emlegetett művekkel. Azt már az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemnek köszönhetem, hogy az esszéíró Szabó Zoltán is szellemi látkörömbe került az Ősök és társak (1984), a Terepfelverés (1987), a Diaszpóranemzet (1999), a Nyugati vártán (2011) szövegeivel.

Hogy 1923-tól csaknem élete végéig kötetnyi szemlecikket, esztétikai megalapozottságú elemzést írt az erdélyi magyar irodalom értékvilágáról is, az csak mostanság jutott tudomásomra; azt követően, hogy a Magyar Művészeti Akadémia felkért: tartsak előadást a budapesti Napkelet „Erdélyre nyitó ablakáról”; pontosabban: a folyóirat hasábjain megszólaltatott alkotókról, műveik értékeléséről, az itteni irodalmi élet jelenségeiről és intézményeiről. Kuncz Aladár és Németh László ma is helytálló értékítélete mellett a leginkább Szabó Zoltán tájékozódásigénye és lényeglátása lepett meg. Még inkább meggyőződhettem erről, amikor elolvashattam a Pallas-Akadémiánál 2000-ben megjelent – és régóta hiánycikké vált – Ablakok Erdélyre csaknem negyedfélszáz lapját.5 A válogató és szöveggondozó Tasnádi Gábor címadása méltó a „homo politicushoz” és „homo aestheticushoz” egyaránt, és az is, hogy az 1972-es Illyés-esszé, Az ajtónyitó került a szövegek élére.

Mi késztette arra az alig huszonéves bölcsészhallgatót, hogy a két világháború közötti korszak irodalmi kánonjainak sorába emelje a „hárommillió magyar koldus” világát megszólaltató műveket? Hát arra, hogy a kisebbségi peremlétre szorított magyarság létkérdéseivel foglalkozzék? Már rég ezt teszi, amikor a szülőföldjükről „kitántorgó” székelyek drámájával ismerkedve Bukarestben is ráeszmél: „a szociális ügy egy a magyarság ügyével”. „Most ide vándorolnak a magyarok Amerika helyett. A szegény Erdélyből a gazdag Regátba, a székelyek új Amerikájába.”6

Jogfilozófiai tanulmányai csakúgy közrejátszottak felismeréseiben, mint az, hogy kedvenc tanára, Sík Sándor révén bekerült a cserkészmozgalomba, s ennek hatására 1933-ban szociográfiai munkaközösséget és Fiatal Magyarság címmel folyóiratot indított, a cserkésztáborozások idején pedig falukutatásba kezdett. A háború utáni fiatalság című Napkelet-írásában azokat a szellemi társakat keresi, akik tárgyilagosan szemlélik és közösségi vállalkozásnak tekintik a „magyarság dolgait”. Akiket a szélsőjobboldaltól elriaszt a „bajtársi egyesületek ügyetlen német mintájú hazafias ornamentikája”, de nem találják megfelelőnek „a marxi világképet sem”. Akik „képesek objektíven beszélni a kommunizmusról és Trianonról, minden karakánmagyaros és magyarkodó sallang nélkül”. Az elszakított részek fiatalságában reménykedik, akik „Móriczot, Szabó Dezsőt és Kassákot együtt emlegetik”. A tárgyilagosságot és a mindent számon kérő kritikát fedezi fel a kisebbségi új nemzedékekben: az Erdélyi Fiatalokban, a felvidéki Sarló, a velük együttműködő Szegedi Fiatalok és a budapesti Bartha Miklós Társaság – többnyire erdélyi származású – tagjainak munkaközössé­gében, majd a kolozsvári Hitel körében.7

A harmincas évek derekán ironikusan jegyzi meg, hogy Trianon egyetlen „jótéteménye” a magyar irodalom decentralizációja volt. Erdélyben vélte megtalálni mindazt, amit a korabeli magyar irodalom újdonságának és frissességének lehetett tekinteni. A történelmi tradíciókkal és társadalmi elosztódásokkal magyarázza – amelyek lényegesen mások, mint a magyarországiak –, hogy „csaknem simán” ki lehetett alakítani „azt a külön kultúrát, amit ma az erdélyi írás és az erdélyi művészet jelent”.8 Csakhogy mindez akkor nem épülhetett be a megcsonkított ország közgondolkodásába, a történelmi amnézia pedig idült tájékozatlansághoz vezetett. „Lassan-lassan nemcsak területünkből, hanem ismeretünkben is elveszítjük a valóságos Erdélyt” – sóhajt fel harmincas évek derekán.9 A magyar társadalom „jobb rétegei” sem ismerik az erdélyi lapokat, könyveket, a kisebbségi életben született kultúrát. Az erdélyi kérdéseknek pár szakértője van az országban, holott ezer kellene, hogy legyen. Mindezt Bukarestben állapítja meg Trianon tizenötödik esztendejében.10





Ablakok Erdélyre

Kedvenc kifejezése: „a kisded Erdély”. Nevezi olykor „a másik hazának” is. A szintagmák mögött felsejlik a krisztusi szeretet, a ragaszkodás, nemritkán az aggodalom, aminthogy megvillan az erőt sugárzó reménység is. Például amikor Tamásiról ír. „Erdélyt nem elég szeretni – ekképp összegzi tapasztalatait 1941-ben –: ismerni is kell. Igazán csak az szeretheti, aki nemcsak a sérelmeket tartja számon, és nemcsak a fájdalmon kesereg, hanem ismeri a két fekete évtized építő harcait, forró eredményeit és méltatlan kudarcait, egyesek és kevesek szent próbálkozásait és az egész kisebbségi nemzet nagy erőpróbáit.”11

Világosan látja egyszersmind, hogy az erdélyi magyar társadalomban is megvannak ugyanazok a hibák, mint a magyarországiban. A különbség csak annyi – figyelmeztet 1938-ban –, hogy Erdélyben százszorosan nyom a latban minden, „s a hibák súlya nehéz időben mérhetetlenné növekszik”.12 Hasonló gondolatokra lehetett bukkanni 1933-tól az Erdély Fiatalok hasábjain is – főként az általa nagyra becsült László Dezső írásaiban (Bűneink, betegségeink; Bomlás vagy egység?; Világnézetünk apológiája).13

A bécsi döntés után első dolga, hogy Erdély-ismereti „kisenciklopédiát” állítson össze, amelyben intézményeket, közösségeket mutat be, Erdélyben használatos fogalmakat értelmez. Nem törekszik filológiai teljességre, sokkal inkább az összkép (ő tájképnek nevezi) érzékeltetésére. „A festő is elhagy egyes részeket, másokra több színt rak fel, és bátran bosszankodhatik, aki csak ezt a részletet nagyítózza. A festőnek az egész jár az eszében, és aki azt óhajtja látni, neki ad igazat” – olvasható a felvezetőben. Szabó Zoltán fogalmi hálója ma is alkalmas lehet a társadalompolitikai és művelődéstörténeti mélymerítésre:

ÁGISZ (Általános Gazdasági és Ipari Szövetkezet) – ASTRA (Erdélyi Románok Művelődési Egyesülete) – Barabás Miklós Céh – Báthory–Apor Szeminárium – Bolyai Kör – Brassói Lapok – Csucsai paktum – EGE/EMGE (Erdélyi Gazdasági Egyesület / Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület) – Ellenzék – erdélyi szabadelvűség – erdélyi irodalom – Erdélyi Fiatalok – Erdélyi Gazda – Erdélyi Helikon – EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend) – Erdélyi Múzeum – Erdélyi Római Katolikus Népszövetség – Erdélyi Szépmíves Céh – Erdélyi Tudósító – etnikai eredet – falumunka – felekezeti iskolák – Felekezetközi Egyetem – Onisifor Ghibu – Gyulafehérvári Határozatok – Hasznos Könyvtár – Hídverés – Hitel – impériumváltozás – inspektor – Józseffalva – kaláka – Keleti Újság – Kemény Zsigmond Társaság – Kolozsvári Egyetem – „koncsentra” – konverzió – Korunk – kultúrzóna – MADOSZ (Magyar Dolgozók Országos Szövetsége) – Magánoktatási törvény – Magyar Ház (Temesvár) – Magyar Lapok – Magyar Nemzeti Párt – Magyar Népközösség – Magyar Néppárt – Magyar Szövetség – Marosvécs – Medgyesi Határozatok – névelemzés – Nemzeti Újjászületés Frontja – Országos Magyar Párt – Önrendelkezési Nemzetgyűlés (Kolozsvár, 1918. december 22.) – passzív rezisztencia – Pásztortűz – reformcsoport – Regát – repatriálás – román cenzúra – Romániai Magyar Dalosszövetség – Romániai Református Egyház – Romániai Zsinatpresbiteri Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház – román választások – Sachsentag – sérelmi politika – Státus – székely anyaváros – székely főváros – szenátus – „Szózat” (1922. február 5.) – szövetkezeti mozgalom – Teleki Téka – Tized (a Magyar Népközösség szervezeti alapja) – Tizenegyek (1923) – transzszilvanizmus – Unitárius Egyház – Vasárnapi Szó – választási kormány – Vásárhelyi Találkozó – „viharügynök” (Kós Károly epitheton ornansa).

A magyarországi olvasók Erdély-szemléletének alakítója 1933-ban és 1934-ben egyrészt a Napkelet, másrészt az általa indított és szerkesztett Fiatal Magyarság hasábjain fejtette ki nézeteit, később az Élet, az Új Kor, a Válasz, a Magyar Kultúra, a Hitel, a Magyarország, az Új Szellem, a Magyar Nemzet, a Nyugat, a Magyar Csillag, az Új Magyarság, az Irodalmi Újság, az Új Látóhatár olvasóinak értékvilágát gazdagította.

Történelmi arcképcsarnoka plasztikusan jeleníti meg a „reálisan látó nagy magyarok” családfáját (László Dezső). Eljárásával a közgondolkodást akarja szilárd alapokra helyezni. Fráter György (1482–1551), Szenci Molnár Albert (1574–1633), Bocskai István (1557–1606), Bethlen Gábor (1580–1629), I. Rákóczi György (1645–1676), Apáczai Csere János (1625–1659), Teleki Mihály (1640–1690), Bethlen Miklós (1694–1717), Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842), báró Wesselényi Miklós (1796–1850), Bölöni Farkas Sándor (1795–1842), báró Kemény Zsigmond (1814–1875) alakját hozza közelképbe. A kellemetlen igazságokkal szembenéző képessége Kemény Zsigmonddal rokonítja – állapítja meg Czigány Lóránt, aki a közvetlenül ható elődök közül Babits, Szekfű és Pethő Sándor hatását tekinti mérvadónak.14

A Kárpát-medencei viszonyrendszereket tanulmányozó Szabó Zoltán örömmel fedezi fel, hogy a Trianon utáni helyzetben eszmélkedő fiatal értelmiségiek már túl vannak a magyar történelmi múlt kritikai átértékelésén, és megkezdték a kisebbségi társadalom reális önismereten alapuló átépítését, egy mindenkit gazdagító modus vivendi kialakítását. E tekintetben a kisebbségideológusok második nemzedékéhez tartozó László Dezső munkásságát tartja példaértékűnek. Az ő 1934-es „eszmetörténeti genealógiájához”15 széljegyzeteket fűzve arra figyel fel, hogy a romániai új magyar nemzedék tagjai mellőzik a frázisokat, az élet valóságos kérdéseivel foglalkoznak: fogyasztási szövetkezetekről, hitelszövetkezetekről, az irodalomban megjelenő társadalmi kérdésekről, a falukutatásról, a földműves-fiatalságról, a falumonográfiákról értekeznek. „Megannyi reálisan látó fiatalember… […] Kevés a hiú állásfoglalás, sok a valóságos munkavállalás. Mintha itt, legalább ebben a külsőségeiben szerény füzetben [az Erdélyi Fiatalokban – Cs. P.] nem azért íratnának a cikkek, mert írójuknak jólesik az elmondott szó. Hanem azért, hogy kezdete vagy új indításokra tanulságul szolgáló befejezése legyen valamilyen munkának.”16

Egyik későbbi számbavételében üdvözli az Erdély felfedezésére vállalkozó fiatal írók munkaközösségét (Erdélyi Enciklopédia), a Székely bánja megjelenését, amelynek kiadásához tizenheten adták össze a pénzt. Az Erdélyi Szépmíves Céh létrehozásához mérhető teljesítményként értékeli a Vásárhelyi Találkozó életre hívását.17 Azok az írók, akik 1937-ben a Magyarország felfedezése sorozatban a magyar tájat és társadalmat akarták plasztikussá tenni – fejtette ki a Szántódon tartott kisebbségi kongresszuson (1939. június 18–26.) –, következő lépésként ugyanilyen sorozatot terveztek a szomszéd népekről is. Ennek voltak „terepfelverései” a romániai (Makkai László, Németh László, Boldizsár Iván, Szabó Zoltán), jugoszláviai (Fejtő Ferenc), napnyugati (Márai), angliai (Cs. Szabó László) stb. útirajzok. Harmincas évekbeli feljegyzései alapján 1975-ben ekképpen indokolja cél­kitűzésüket: „Egyikük diagnózist készít, s ebben mintha már benne volna a sírfelirat is, másikuk megszeret egy népet, és ezt korbácsként használja idehaza. Míg odakinn vannak, láthatatlan szállal ide vannak kötve, mihelyt visszajönnek, láthatatlan szállal oda vannak láncolva […] Mindig kellett nekünk egy horgony odakinn, mindig mániákusan kerestük valahol másutt, amit idehaza akartunk volna, mindig szerettünk egy más népet azért, mert megvalósította, amit mi szerettünk volna megvalósítani…”18

Az első kiadványok megjelenése után a hatóságok betiltották a tíz kötetre tervezett Magyarország felfedezése sorozatot. A másik elképzelés megvalósulásának a világháborús körülmények útját állták. Főként a „felülkerekedő nációtlan nacionalizmus befolyására”.19 A revíziós propagandát nevezte ekképpen 1938-ban Szabó Zoltán. „Mert mi az, amit az erdélyi fiatalok ideátról hallanak és kapnak? – tette fel a korántsem szónoki kérdést Erdély ügyében. – Néhány hazafias szólam. Egy retorikus propaganda, amely befelé itthon lelkesít, és feléjük nem tesz semmit.”20

Miközben hatékony kisebbségvédelmet sürgetett, megbecsüléssel, elismeréssel írt a reálisan látó fiatalok munkaközösségeiről, mindenekelőtt az Erdélyi Fiatalok és a Hitel műhelyéről. Az előbbiről ezt hangsúlyozta: „Az Erdélyi Fiatalok kezdettől fogva munkaközösség akart lenni. Fiatal erdélyi magyarok munkaközössége a legteljesebb erdélyi magyar jövendő érdekében.” Működésüket illetően az „egységes és céltudatos falumunkát” tartja kiemelkedőnek: az önkéntes falumunkások módszertani kiképzését, az ösztönző hatású pályázati tételek alapján végzett „terepmunkát”, az adatfeldolgozást, a falufüzetek kiadását. Értékeléséhez hozzáfűzi: „Mennyivel igazabb és értelmesebb együttműködést teremtő munka ez, mint az uszító elfogultság és a szavaló irredenta…”21 „Olvasmánynak nem könnyű és nem vidám – írja az újraindult Hitel első számáról –: ha örülhetünk is annak, hogy odaát látják már a feladatokat, e kicsi örömök mögött ott ül a gond: még mindig ezek a feladatok. A tennivalók egyszerű listája súlyos diagnózis, az önvizsgálat eredményei alig-alig beszélnek olyan társadalomról, amilyen kívántatik. Szorongató dolgokat üzennek, és mégis, mikor az ember leteszi a füzetet, úgy érzi, mintha kicsit fölszabadult és megkönnyebbült volna. Ahogy megkönnyebbül a beteg, aki már tudja: miért és miben beteg.”22

Amikor az Ellenzék mellékleteként Tamási 1939 októberében megindítja a rövid életű Vasár­napi Szót, Szabó Zoltán örömmel üdvözli a Vásárhelyi Találkozó Hitvallását felerősítő vállalkozást, illetve László Dezső korelemző tanulmányát. „A veszély békéje kialakulóban az erdélyiek között” – adja hírül a Magyar Nemzet 1939. október 22-i számában. A szintagma a nemzeti lét fenyegetett­ségéből kiindulva érzékeli/értékeli az erdélyiek szemlélet- és magatartásváltását, elapadhatatlan iróniája azonban a veszély tudatában sem csak feléjük vág, „kik valóban vannak olyan magyarok a civódásban is, mint mi, hazaiak”. A Szellemi Honvédelem meghirdetője némi elégtétellel állapítja meg, hogy: „Az ifjú csoportok végre nem egymás hibáit keresik, hanem egymás kezét, és nem egymás ellen állítanak őrséget, hanem együtt állítanak őrséget a romlás és a romlás egy magyar fajtája: a tétlenség ellen.”23 Számomra nem kétséges, hogy Szabó Zoltán az Új erdélyi tájékozódás című László Dezső-tanulmányra reflektál, amelyben az Erdélyi Fiatalok szerkesztője kifejti: „Nekünk erdélyi magyaroknak különösen Németh László útirajzán és Makkai Sándor Nem lehetjén keresztül kellett meglátnunk, hogy nem maradhatunk abban a szétszórt, szétszervezett, gyűlölködéstől szétrágott, ezer külön darabban vonagló állapotban, amelyben a nemzeti gondolat új megfogalmazása talált bennünket.”24

Kortársai és nemzedéktársai közül Albrecht Dezső, Asztalos István, Áprily, Berde Mária, Bözödi György, Buday György, Dsida Jenő, Kolozsvári Grandpierre Emil, Kós Károly, László Dezső, Makkai László, Makkai Sándor, a festő Nagy Imre, Nagy István, Reményik Sándor, Sütő András, Szabó Dezső, Cs. Szabó László, Szántó György, Szervátiusz Jenő, Tamási Áron, Tomori Viola, Venczel József neve fordul elő a leggyakrabban írásaiban. Akik közül Áprily, Dsida, Kós, Reményik és Tamási áll a legközelebb hozzá. „Kós Károly az, aki személyében és munkásságában legjobban megtestesítheti a mostani új erdélyi írás mibenlétét. Az író és polihisztor, aki maga vési és maga szedi betűit, aki maga nyomtatja a könyvét, tiszteletre méltó lenne még mint dilettáns szépíró is. Így a maga tehetségességében, a maga személyében is szimbóluma és megtestesítője annak az önmagára hagyatott, csak a maga erejéből teremtő és a maga talajára épített autonóm erdélyi művészetnek, amit a Céh is, a Helikon is, a Pásztortűz is képvisel.” Finom iróniával jegyzi fel Dsidáról, hogy „a neve Pesten éppen eléggé ismeretlen ahhoz, hogy jó költő legyen Erdélyben”. Nemcsak kitűnő formaművészetét méltatja, hanem Pásztortűz-szerkesztői érdemeit is számon tartja. Kiemeli, hogy sokat tett az erdélyi irodalom új irányaiért. Tamási Áron székely nyelvének és stílusának remekléseiben a 20. századi magyar regény újjászületését ünnepli.





Szabó Zoltán irodalmi földrajza

„A népi írók és gondolkodók általában nem országban és területben gondolkodtak – írja a 2011-ben napvilágot látott Amerikai jegyzetek utószavában András Sándor –, ezért nem is lehettek irredenták. Nem a »csonka ország« és az országrészek visszaszerzése foglalkoztatta őket, mert nem ország és terület, hanem a nép és a nemzet állapota volt a gondjuk.”25 Ebből kiindulva érthetjük meg Szabó Zoltán irodalmi földrajzának fogalomhasználatát.



Táj, nép; ház, haza, tájhaza; nemzetség, nemzet, nemzetiség • A Szülőföldem méltatásának kezdő szekvenciáiban olvashatjuk: „A vonatban még együtt van a három nemzet, […] és jelen van […] a figyelő impérium.” Az országból a szülőfaluba érkezés „bűbájosan fortélyos és ügyeskedve kiszámított megrendezését” pedig ehhez méltó stíluseszközökkel írja le Szabó Zoltán: „Szép és izgató, ahogy a kisded Erdélyben a kisded Székelyföldre, s a kisded Székelyföldön a kicsiny Farkaslakára megérkezik, s ahogy a kicsiny Farkaslakán a könyv végére kiköt »ott a tőben és kútfőben«, a farkaslaki temetőben, s megkérdi magától: »E káprázatban, az apám és az ősök sírjánál vajon feltehetem-e a kérdést: A miénk ez? – Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk!« Farkaslakát érti, de ha visszafelé forgatja az ember az utat, tudja, hogy Székelyföldet és Erdélyt gondolja alatta.”26 A hetvenes években Sütő András, amikor „hazai magyar irodalmat” mond, „ezen igen helyesen az erdélyi, a romániai magyar irodalmat érti.”27

„Nézzük meg azt, hogy hol élünk, s eszerint beszéljünk.” Szabó Zoltán táj-, nép-, haza- és nemzetszemléletének megértéséhez alighanem ebből kell kiindulnunk. Elvégre a szülőház ember- és jellemformáló hatása életre szóló. Aminthogy a szülőház, a szülőfalu, a szülőföld fogalma is haza méretűvé tágul. Visszamenőleg pedig szellemi szülőfölddé ízesül. Ám akár a szülőággyal is lehetne kezdeni ezt az algoritmust, és befejezni az anyafölddel. (Kányádit idézve: „Kívánhat-é ember többet: derékaljnak szülőföldet s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek.”) „Ady a falujába ment haza” – jut eszébe az Amerikai jegyzetek írásakor Szabó Zoltánnak. „Tamási szép útleírásaiban mindig hazatért. A szülőfaluhoz az édesnek kijáró fiúi szeretet fűzte…” – jegyezte fel a Szülőföldem olvasása közben. „A nép fiának haza-képzete háztáji” – rögzíti Amerikában fiatalkori felismerését.28 A falusi embert – idézte fel tardi megfigyeléseit 1970-ben Londonban – „részben helybeli, falun belüli kultúrhatások, részben falun kívüli kultúrhatások pallérozták. A régi Tard olyan falu, amelynek van külön egyénisége, külön jellege, a genius loci, a paraszti hagyomány, ház, viselet, népművészet, népdal, népszoká­sok, fonó egymással összegeződő elemeivel föltétlenül nevelte a tardi gyermeket, az ízlését is.”29

A táj­ha­za fogalmát a tri­a­noni el­sza­kí­tott­ság erősítette fel. A nem­ze­ti ka­taszt­ró­fa, a tá­gabb szel­le­mi bol­to­za­tú ha­za el­ve­szí­té­se után a szü­lő­föld ér­ték­tar­to­má­nyai, él­te­tő ha­gyo­má­nyai maradtak meg a kisebbségivé lett nemzetrészeknek. Amelyek az önfenntartó reflex ösztönös mozdulataival az egye­te­mes értékho­ri­zont fe­lé kí­ván­ták tá­gí­ta­ni az agresszíven beszű­kített látó­ha­tárt. A Tizenegyek szervezői az „Egye­te­mes Élet szé­kely sza­vá­val” a vi­lág szí­vé­hez akar­tak el­ta­lál­ni. A né­pi élet­for­ma ezer­éves ha­gyo­má­nya­i­ra, a né­pi kul­tú­ra világegészére ala­poz­va pró­bál­tak kor­sze­rű iro­dal­mi/művészeti for­ma­nyel­vet te­rem­te­ni.

A nép fogalma tehát egyszerre volt szűkebb és tágabb a nemzeténél. Minthogy a népi életforma keretében más nemzetek fiaival is érintkezik (gondoljunk csak a Kárpát-medencei vegyes lakosságú falvakra), nem elszigetelő, hanem összekötő lényegű, mintegy az emberiség irányába mutat. Nem véletlen, hogy a népi (székely) irodalomszemléletet képviselő Balázs Ferenc és Jancsó Béla az első világháború utáni tájékozódás során az egyetemesség viszonylatában tulajdonított értékképző jelentőséget a nemzeti önazonosságot kifejező erdélyi sajátosságoknak.30 „A nemzetség szó, akárcsak a nemzet – fejti ki Szabó Zoltán –, a nemzés szó leszármazottja, s nyilvánvaló, hogy a nemzetség emelt házat s hazát magának, s nem a házak vagy a haza földje szülte a nemzeteket.”31 A népfi a maga hazáját nem az országhatáron hagyja el, elmenőben nem a földjétől búcsúzik – olvasható érvelésében –, „hanem az emberektől: az övéitől. A »búcsúzni szép nemzetemtől« nem a natio hungaricára utal, nem is a gens Hungarorumra, hanem a nemzetségre, az övéire. [...] A haza-érzés itt nem hazafias, hanem családias és személyes…”32 Tamási Virrasztása kapcsán végvári helyzetnek nevezi a kisebbségit. És az erkölcsi eszmerendszer primátusára hívja fel a figyelmet: „Egy végvárban más erények szükségesek, mint egy fővárosban, más erények kellenek ott, hol egy népet nemzetiségként kell megtartani; s mások ott, ahol egy nemzetet kellene eszményekkel éltetni.”33

Állam, ország, állampolgár A fentiekből logikusan következik, hogy Szabó Zoltán a nemzet kifejezést nem az állam vagy az ország jelentésének szinonimájaként használta, még kevésbé nemzetállami értelemben. Egyrészt a más országokban élő magyarokat éppúgy magyaroknak tekintette, mint a Magyarországon lakó magyarokat. Másrészt egyértelművé tette, hogy „a magyar ország” (sic!) nem föltétlenül azonos a mindenkori magyar állammal. „Az állam: intézmény. A nemzet: emberek.”34 Fontos volt e distinkció, hiszen az akkori Magyarország nem képviselte eléggé a nemzet érdekeit (például a német expanzióval szemben). De nem tudta elérni azt sem, hogy a „magyarság autochton értékeit leginkább megőrző parasztságot társadalmi és gazdasági reformokkal talpra állítsa”.35 A mi hetven felé járó nemzedékünk pedig eléggé megtapasztalhatta, hogy a kommunista Magyarország eleve lemondott a határon túl élő magyarokról, és állampolgárságuk szerint sorolta be őket.

Sárközi Mátyás feljegyezte, hogy Szabó Zoltán élete végéig hajthatatlan maradt a kommunista Magyarországgal szemben. Akkor sem látogatott haza, amikor az emigráns magyar írók műveit kezdték már Budapesten is kiadni. „Arról beszélgettünk – idézi fel 1983-as találkozásuk emlékét Sárközi –, hogy Zoltánt hivatalosan felkérték Magyarországról, látogasson el oda, mert új könyv jelent meg Tard társadalmi állapotairól, és az általa 1936-ban írt korszakos szociográfiai mű, A tardi helyzet szerzőjével kerekasztal-beszélgetést szeretnének rendezni a faluban. Szabó Zoltán azt válaszolta, hogy figyeli a magyar viszonyok javulását, de még nem látja elég kielégítőnek a politikai állapotokat ahhoz, hogy ő odalátogasson. Jöjjön ki a szociográfus és a tardi tanácselnök Londonba, rendezzék meg itt a beszélgetés.”36



Otthon, otthonirodalom • „In sui ge­ne­ris” nem azo­nos a táj­iro­da­lom fo­gal­má­val. Túl­ha­lad­ja an­nak szűk kö­rét: a táv­lat­ta­lan­ság he­lyett a táv­lat­te­rem­tő ké­pes­ség a leg­főbb jel­lem­ző­je. Az ott­hon­iro­da­lom fo­gal­ma ugyan­ak­kor azt is su­gall­ja, hogy mi­köz­ben a szo­ci­og­rá­fus egye­te­mes né­ző­pont­ból kö­ze­lít a táj­ha­za va­la­me­lyik vi­dé­ké­hez, te­le­pü­lé­sé­hez, vá­ro­si vagy fa­lu­si kö­zös­sé­gé­hez, ott­ho­nos an­nak múlt­já­ban, osz­to­zik je­le­né­ben, fe­le­lő­sen gon­dol­ko­dik jö­vő­jé­ről. A ha­za­té­rő sza­vak (b)irodalma ez tu­laj­don­kép­pen; ak­kor mu­tat­ja meg iga­zi mi­vol­tát, ami­kor kö­zü­lük va­ló­tól tér vissza „vi­lág­szer­ző” je­len­tésár­nya­la­ta­i­ban „min­den­na­pi nyel­vünk” alap­ele­me.



Diaszpóranemzet Egy nép több nemzet címen huszonhat fejezetre tagolt gépiratot hagyott hátra Szabó Zoltán. Ezek a hetvenes években keletkezett szövegek (naplórészletek, vázlatok és feljegyzések) aztán az András Sándor szerkesztette 1999-es posztumusz kötet, a Diaszpóranemzet egyik meghatározó alappillérévé szervesültek. Amerikai tartózkodása idején kezdte „faggatni” azokat a közösségi értelmű-tartalmú szavakat, amelyek az egy nemzetbeliek összetartozásának elemeit vagy kereteit jelölik meg: nép, nemzet, haza, magyar nyelv, Magyarország, magyar állam, magyarság. Elsőként ez a mondat bukkant elő: „Erdélyinek se a magyar ország a hazája, bár magyar.”37 A diasz­póranemzet fogalmával azt kívánta jelezni, hogy egy-egy nemzetiség sok helyen élhet, s egy-egy nyelvet több, egymástól különböző nemzetiség beszélhet, s így „maga a nyelv nem lehet a nemzetiség meghatározója”. A diaszpóranemzet használat az a szándék is sugallta, hogy a magyarokat megóvhassa a lefegyverző önsajnálat ódiumától, a nemzethalál rémületétől.38



Irodalmi nemzet • Szabó Zoltán alig huszonnégy évesen vált az irodalmi nemzet tagjává, amikor pályakezdő művéről, A tardi helyzetről olyan nagyságrendű és egymástól eltérő beállítottságú szerzők írtak terjedelmes tanulmányokat, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Bálint György, Bibó István, Braun Róbert, Darvas József, Fábry Zoltán, Kassák Lajos, Kodolányi János, Oláh György, Rónay György, Török Sándor, Veres Péter. Magát a fogalmat majd ő teszi közismertté az emigrációban, bár 1933-tól már kereste azokat a szellemi társakat, akik közösségi vállalkozásnak tekintik a magyarság ügyeit. (A vele rokon gondolkodású Németh László ezt akkoriban így fejezte ki: „Az író – vállalkozás.”)

Már rég nem ír szociográfiai műveket – az emigrációban ezt nem is tehette volna –, amikor az irodalmi nemzetre vonatkozó nézeteit 1974-ben összefoglalta. A nagyobb összefüggésekre rálátó esszéíró alapállásában könnyűszerrel felfedezhetjük a pályakezdő művek recepciótörténeti tanulságait is: az irodalmi nemzetbe kerülhet minden írott mű, ha irodalmi értékű nyelven, olvashatóan fejezi ki a mondandóját. A historikus, az irodalomtörténész, a filozófus, a fizikus, a szociológus, ha szaknyelven ír, szakember marad. S ha a magyar tárgyú mű szerzője nem magyar? Az irodalmi nemzetben helye van az angol történésznek, francia esztétának egyaránt, „ha nemcsak magyarul ért, hanem a magyarságot is érti”.

Axiomatikus tömörséggel fogalmaz: „Az irodalmi nemzet: közösség. Közösség az egyén mű­véről csak akkor tud, ha ez megjelent. Akkor, amikor a mű hozzáférhetővé vált. Mivel kinyomtatták. A művészt a közösségbe a műve viszi: e nemzetbe már felnőttként születik bele. Hogy ki hány éves korában? Volt, aki már húszévesen vált e nemzet részévé. Volt, aki évtizedekkel a halála után. A késedelem, a megjelenésé, nem árt a műnek, ha életrevaló. […] Ebből a nemzetből állam kiutasítani senkit se tud: ha műve benne marasztalja. Kormányok csak az irodalomfejlődést gátolhatják. Ez azonban a nemzetet szegényíti. […] Ami magyarul irodalom: egy irodalom marad. Több egységben, több központtal. […] Megsemmisíteni birodalmakat lehet. Nem irodalmakat. […] A Római Birodalomról az maradt meg, ami latinul kifejeződött.”39

Az irodalmi nemzet fogalma 1990 után sem vált időszerűtlenné. Egyre inkább az ország és a nemzet helyére került. Az 1999. évi Tokaji Írótábor tanácskozásainak is ez volt a hívószava és programja. Pár évvel később Az „irodalmi nemzet” szószólója címmel olvashattuk Pomogáts Béla ta­nulmányát „a hazatérő” Czigány Lóránt munkásságáról: „Az emigráció mint politikai létezésforma elveszítette értelmét és jelentőségét, a nyugati magyar irodalom képviselőinek nagy része, legalábbis műveivel, ahogy Czigány Lóránt is, hazatért, az »irodalmi nemzet« fogalma azonban ma is összefoghatja azt az emberi közösséget: a tizenötmillió magyart, amelyet öt-hat államba és szerte a nagyvilágon diaszpórába szórt szét a történelem.”40 Ezt követően adta Pomogáts Béla egyik tanulmánykötetének ezt a címet: Irodalmi nemzet.

Folytatás itt

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben