×

Markó Béla: Festékfoltok az éjszakán

Csuday Csaba

2013 // 07-08
A versbeszéd lüktetése: a szívdobogás és a lélegzetvétel legősibb leképezése. E megállapítás sok poétikával foglalkozó elmélkedés alaptétele, kiindulópontja. A jambikus ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá, ti-tá (tá), vagy a trocheikus tá-ti, tá-ti, tá-ti, tá-ti tá (tá) ötös, vagy (a ±1 szótag hozzáadásával adódó) negyed-, illetve ötödfeles sorokat olvasva gyakran megesik, hogy a szavak jelentésére szinte már oda sem figyelünk, csak átadjuk magunkat zenéjük sodrásának. Hisz örömmel, meglepetten vagy éppen rémülettel ismerünk rá benne a tényre: élünk. Ver a szívünk, lélegzünk. Vagyunk. Még. S csak néha döbbenünk meg, ha egy-egy szó, szókapcsolat bekopog a vers-zenétől már-már elandalodó értelmünkbe: jó, jó, de hogyan? Meddig?

A szonett szigorú keretet képező rendje talán épp e sürgető, nyugtalanító felismerésből született a reneszánsznak nevezett egyetemes eszmélkedés hajnalán: a szakadatlannak érzett szívverés is elakadhat, s el is akad egyszer. S noha bírjuk az Örökkévaló ígéretét az üdvözülés lehetőségéről, jó elébe menni az életet jelentő monotónia (életzaj) megsemmisülésének (ha elkerülni lehetetlen is elhallgatását), mégpedig a zárt, a kezünk alatt, szemünk előtt, fülünk hallatára lezáruló forma s a gyönyörködtető formába vesző dobogás tökéletességével. Amely forma a kvartettek és tercínák, a kereszt-, az ölelkező és a páros rímek fegyelmezett egységeivel egyszerre ábrázolja a lüktetést (a létezést), és tagadja (a rendbe szorítottsággal) megszűnésének elkerülhetetlen botrányát. („…talán a tücskök is úgy hegedülnek / hogy hátha millió egyforma hangban // lesz végre egy, amely értelmet adhat / ennek a szinte végtelen darabnak, vagyis lezárja azt valamiképpen, // de nincs ilyen, előbb-utóbb beérik / a cirpelés is, persze, aztán végig- / ömlik rajtunk [a pánik], és nem vagyunk még készen.” [Erőt vesz rajtam is]). Azaz: értelmet adni a végtelenségnek, és felkészülni a végre.

Markó Béla legutóbbi szo­nett­gyűjteményének címe mintha még hozzá is akarna tenni valamit ehhez, vagyis a szonettforma heroikusan hétköznapi (vagy hétköznapian heroikus) jellegéhez; mintha valami képtelent akarna szembeszegezni a képtelennel: örök érvényű képeket, mégpedig az éjszakában, amelynek jó, ha némely árnyalata látható a mindent beborító sötétségben. Mintha az éjszakát, ha már elfedni, elkerülni nem lehet, meg lehetne, meg kellene ritkítani legalább; megtörni, árnyalni feketéjét (sötétszürkéjét, mélykékjét, feketés barnáját, liláját). Festékfoltokkal. És nem is akármilyenekkel: a szín mestereitől, Csontvárytól, Bellinitől, Mantegnától, Caravaggiótól és más (szám szerint harminchárom) mestertől kölcsönzött foltokkal, illetve e mesterek festményeit fel- és megidéző hivatkozásokkal.

A keltezéssel ellátott darabok első dátuma: 2010. december 25., az utolsóé pedig: 2011. december 15. Akár lírai napló is lehetne ez a kötet, egy csaknem kerek esztendő krónikája karácsonytól adventig. De a forma „heroikus hétköznapisága” (hétköznapi emelkedettsége) kötelezi a költőt: csak darabjait megemelve mutassa a múló idő hordalékát, a múlásban megújuló, de mindig önmagukba visszatérő (vagyis változatlan) természeti tényeket, a rügyező, virágzó, lombosodó fákat – „A japánbirsek már tűzbe borulnak […] s ha meghal valami, hát meg se látszik / ennyi élet között, hogy elereszt // az Isten” (Passió) –, a halandóval szemben közönyös „tobzódást”, a pusztulás felé tartó lírai énnek és kísérőinek visszavonhatatlan „megmásulását”. De egyben azonosságát is, a megtartó szokás és a megbocsájtó emlékezet ereje által: „megszédít most is, újra s újra, / hogy jól vagy rosszul, de ugyanazt fújja / fentről az Isten és lentről az ördög” (Körös körül a formák).

Külön tanulmányt érdemelne, hogy milyen „foltok” ütnek át Markó „éjszakáján”, és fordítva: a lírai szemlélő milyen „színei” (gondolatai, asszociációi, közvetlen és közvetett élményei) elevenednek meg a képek láttán. Szembeötlő, hogy az évszakok változásától szinte függetlenül a szenvedéstörténet tematikája uralja a ciklust, bár a csaknem félszáz alkotásból ténylegesen csak a ne­gyede idézi Jézus kálváriáját. Ám ha hozzájuk nézzük-olvassuk a tizenegy Csont­váry-képet s a róluk „lecsorgó fájdalmat”, Picasso Guernicáját, Dalí szürreális vízióját az emlékezet és az Idő gyötrelmeiről, és a „szabad”, vagyis festményhez nem kötődő szonettek nagy részét, akkor nem kétséges: ez a kötet fő szólama, voltaképpeni mondandója. A mu­­landó „létbevetettsége”, annak abszurditása, tárggyá lefokozódása a testi romlásban: „vajon miért / is kellett minden centiméterét / s grammját olyan hevesen birtokolni, // hogy néhány zegzugot s anyajegyet / kívüled senki sem ismerhetett, / s most tárgy csupán, vagy annyi sem, csak holmi” (Csak holmi). A krisztusi „téma” titka, az egyéni megváltás esélye tartja tehát lenyűgözve a költőt: „és ennyi a titok, // vagyis az elvonás, ahogy az Isten / valamit visszatart: van ajtó, s nincsen / mögötte semmi, hogyha megnyitod” (Elvonás). Ami egyben annak beismerése, elfogadása, hogy a megváltás, a feltámadás, a halálon vett diadal mind-mind viszonylagos, és ki-ki csak a saját élettényei révén szerezhet róluk hiteles ismeretet, s azt is csak a „valamin keresztül való nézés” (Duchamp), valamiféle „egzisztenciális mediáció” (itt például a festészet) segítségével.

Talán ez a markói „passiójáték” végső jelentése: mindenkinek magának s magára vonatkoztatva kell a krisztusi példa konkrétumait megtalálni, de úgy, hogy ami „kívül” van (a bibliai mítosz), kívül is maradjon. Különösen szép, amint a Már együtt nézik című szonettben a legfőbb „instancia” néven nevezése nélkül, a már élettelen, kisbetűs „testre” mint alanyra vonatkoztatva fogalmazódik meg a gondolat: „ő” akkor boldog, ha akik nézik, átélik „ezt a furcsa / élményt, hogy most egyszerre önmagukra látnak”, „ő” pedig figyelheti, amint „használatba veszik, koptatni kezdik” immár igazán sajátjukká váló lábukat, kezüket. És akkor, ebben a készenlétben talán megnyugvássá szelídül a pánik is.

A pánik, amelyet olykor elhessenthet a társban „elkeveredés”: „mert úgy elkevertük / egymást, hogy amikor részekre szedjük, másképpen fogjuk kettébontani” (Egy érzelem története); vagy éppen felerősít az eggyé válás lehetetlensége: „Rögtön utána […] kiteljesül megint magányod, […] újra rád talál / a felriasztott lélek […] mert nem sikerült most sem a kísérlet, / hogy része légy neki, és ne csak társa…” (Rögtön utána).

Esetleg még a női szépség képes arra a misztériumra (Marcel Duchamp Lépcsőn lemenő aktjának közbenjárásával), hogy magára öltse tetőtől talpig „saját mozgását”, s a lépcsőn leérve valóban lemeztelenedjék, „mert kihuny a lélek, / ha sorra már minden részed kilépett / a forró lüktetésből, s testeden // még fel-le jár a fény” (Vetkőzés).

Vagy a poétai mesterség anyaga, a nyelv, a költő elsődleges közvetítőeszköze viszi, helyezi bele a lírai ént abba a helyzetbe, állapotba, amelyben s amely által átélhetővé és megérthetővé válik a szemlélődő tényleges helye: „Belülről figyelem, / hogy egyenként vizsgál minden fonémát / a mondatban, s foglalkozik velem, // de csak mint önmagával, s ez a lényeg. […] Hagynám, mint ág a lombját, / de persze, nem tudok kihullani.” (Mondattan)

Markó Béla egyéves, szonettekbe fegyelmezett vigíliája attól válik megrendítő passióvá, hogy valóban sikerül „festékfoltokkal” megritkítania, fellazítania az „éjszakát”. A sajátját elsősorban, de mert ránk is ugyanúgy elkövetkezik, a miénket is. Ha követjük sajátos „tárlatvezetésén”, ha fellapozzuk (vagy a Google-ba beütve megnézzük) a megidézett festményeket, s türelmesen összevetjük őket a versekkel, annyira részévé válunk ennek az „örökhúsvéti-körmenetnek”, hogy közben el is felejtjük, s utána sem érezzük lényegesnek (vagy talán ettől kaphat az egész ciklus újabb értelmezési lehetőséget), hogy szerzőjük Kelet-Közép-Európa egyik formátumos, mértékadó politikai személyisége. Csak az elmúlásra készülő tárgyilagos (józanul férfias) költő elszánását érezzük, amellyel értelmes egységbe igyekszik fogni a végest és a végtelent. (Jelenkor, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben