×

Mint a hattyú…

Márai Sándor: Napló 1961–1963

Rónay László

2013 // 07-08
Márai újabb, három esztendejéről beszámoló teljes naplója bizonyos részleteiben megismétli az előzőekben fejtegetetteket. Ezeket aligha érdemes ismételgetnünk. Fölösleges volna fölényes írni tudását, széles körű műveltségét, olvasottságát, magasrendű kulturáltságát méltatnunk. Annál gazdagabb tapasztalatokat szerezhetünk azokból a fejtegetéseiből, melyekben önmagáról, történelemszemléletéről, tágabb környezete és a világ értékvesztéséről ír.

Meghatározó jelképpé növekszik mindennapjaiban egy, a közeli tóban fészkelő hattyú. Három este során hússzor számol be róla. Az irodalomban nem ritka, hogy egy állat az emberi sors jelképe, Csutora önpusztító kitörése is mintha előlegezné gazdája korlátokat és tiltásokat nem ismerő szabadságvágyát. A hattyú mégis más. A Hudson és a Harlem folyók találkozásánál keletkezett öbölben vándormadarak sokasága. Sirályok, vadludak, vadkacsák érkeztek minden évben az óceán vad klímája elől menekülve. Az egyik hűvös őszi napon jelent meg köztük a hattyú. „Szépen fejlett, kérdőjel nyakú, izmos, testes, szelíd madár… Nyugodtan, gőgösen, magányosan él az öbölben, teljesen egyedül… Lassan úszik, halászik, néha közel jön a parthoz, a kenyérdarabot, amellyel megkínálom, néha elfogadja, néha otthagyja, és odébb úszik…” Azt hihetnénk, a szinte véletlenül megjelenő madár szokatlan látványa nyűgözte le az írót, de a következő pár sor jelzi, másról van szó: „Olyan, mint egy eltévedt arisztokrata, aki emigrált Amerikába, New Yorkba, itt nem találja a helyét, senkivel nem érintkezik; gondolkozik, magányosan él a sás és a sziklák között. Így élhetett 1793-ban Talleyrand Amerikában – és aztán még sokan mások.” És a „mások” között egy magányos magyar író, akinek Márai Sándor volt a neve… Gőgösen, senkivel sem érintkezve, sziklák között.

Október 12-én jegyzi föl – megint mintha önmagából is megjelenítene néhány vonást: „A hattyú, ez a magányos, idetévedt élőlény valahogy megnemesítette az öblöt, a vidéket. A parton járók áhítattal figyelik dallamos mozgását, különös életét. Egyetlen élőlény, ha minden következménnyel az, aki pedagogikus erővel tud szólani a környező világhoz.” Hányszor tér vissza ugyanez a gondolata, különböző összefüggésekben! Legtöbbször az igazi író kapcsán, aki vállalja mesterségét „minden következmény nélkül”, csak a műre összpontosítva, menekülve a tömegből, elvetve az alkalmiság hígságát, mert hite szerint csak így teljesítheti küldetését, a világ megnemesítését. A hattyú gőgös magánya „nagy erő”, „de valamilyen hattyúi, állati ostobaság is kell ehhez a szuverén gőghöz”. Ostobaság, hiszen teljesen magányos, visszhangtalan, s talán épp emiatt kérdés, megnemesítheti-e a romló világot.

Közeledett a tél. A naplójegyzetekben többször is megfogalmazódott az aggodalma: vajon túléli-e a hattyú a telet. S aztán beköszöntöttek a hideg napok: „A hattyú a jéghideg tóban, teljesen magányosan: fölényes, nyugodt. Éhes, kétségbeesetten úszik a part közelébe, ha látogató jelenik meg, de nem koldul. A vadkacsák, vadlibák, sirályok elrepültek az első, komolyan jeges téli napok fuvallatára; a hattyú itt maradt. Döntött.”

Mint egy ember: döntött. Vállalta a tél megpróbáltatásait, s az író meg-megjelent, együtt érző – mondhatnánk, beleérző – lélekkel szemlélte a hideggel dacoló madarat, kenyérrel kínálta, hogy enyhítse megpróbáltatásait, s amikor eltűnt, szorongva jegyezte föl, talán megdöglött.

De nem! A madár ismét megjelent, ám nem egyedül, élete párjával, egy másik hattyúval. Ettől a pillanattól nem érdekes. Már nem elvarázsolt ember, a magányos író rokona. Csak egy hattyú, akár a többiek. „Tömeghattyú.” Még egyszer azonban visszanyeri varázsát, amikor ismét magányos. „Várja a másik kenyérdarabot, közömbösen, blazírtan és gőgösen, mint egy király az adót.”

A királyok és az emlékeztető, gőgös távolságtartás Máraitól nem volt idegen. Talán leegyszerűsítése magatartásának, de megkockáztatható a kijelentés: nem szerette az embereket. Fölülről, idegenkedve nézte és ábrázolta őket. Kivétel az édesanyja, János (Janika), a fogadott fiuk és L., a felesége, akit hősiesen ápolt későbbi betegségében. Egészen ritka tünemény, hogy meghatotta az emberi szeretet. Hawthorne Scarletjéről kevés jó szava akadt olvasása közben, de befejezését a földalattin böngészve váratlanul kiszakadt belőle a ritka vallomás: „azon veszem észre magam, hogy… a könyvvel a kezemben csorognak a könnyeim. A zárójelenet, a kibékülés, az előkészület a szökésre, s aztán a »megoldás«, a szökés és a bosszú helyett a vallomás és a »megmondani az igazat«, a halál és a béke – ez, romantikus túlzásában is, vagy éppen ezért, olyan megrendítő, mint kevés oldal a regényirodalomban.”

Magyar kortársai közül Németh Lászlóról többször is megvető iróniával írt. Talán az is belejátszott ellenszenvébe, hogy az övéhez hasonló egyéniség volt: Németh sem tudott feloldódva szeretni, a hozzá közel állókkal, még a családtagjaival is kísérletezett. Mindent az irodalomnak, következetesen, a zavaró (emberi) tényezőket kizárva épített életművének rendelt alá. Márai megérezte ezt: „A posta Németh László nevű magyar író egyik németül most megjelent regényét hozza. Belelapozok, és megint egyszer elcsodálkozom, milyen különös betegség az írásdüh. Ez az ember fogorvos volt (ez sem lehet véletlen, író-orvosok és orvos-írók már voltak, de egy író valahogy nem lesz fogorvos), aztán eltévedt az irodalomban. Írt tücsköt és bogarat lelkesen, szu­szogva, fúrás után és előtt, regényt, drámát, tanulmányt, minden megkísérelt, a műkedvelő vad buzgalmával. Ami az írásaiból hiányzik, az éppen csak az a különös, titokzatos »érzékiesség« (Goethe ezt Sinnlichkeitnek nevezte) – tehát nem az »érzékiség«, hanem két betűvel több. (A valóságban ugyanaz.) Az író, akinek nincs vér a pucájában vagy a töltőtollában, tintával ír, fröcsköli a tintát ezer oldalon át. Csak »áram« nincs abban, De Quincey ezt powernek nevezte, s az angolban az »áram« ugyanaz, mint a power.

Tűnődve, fenntartással olvasta Montherlant jegyzeteinek azt a részét, amelyben a francia író annak a meggyőződésének adott hangot, hogy egész életművében a mások iránt érzett szeretetét igyekezett kifejezni. Érthető – kommentálja Márai némi iróniával –, elmúlt hatvan… De hogy Németh László mennyire irritálta, jól mutatja az a kijelentése, hogy egy nemzetnek mindig szüksége van csalfa ideálokra, ezért aztán szobor talapzatára állítja azt az írót, aki fogcsikorgató dilettantizmussal írja „összegyűjtött műveit”, miközben az igazi író egyetlen verssoron, mondaton dolgozik elmélyült gonddal. Az ilyen írók modorosak vagy émelyítők (utóbbi jellemzése többször is visszatér Ovidiust olvasván), hiányzik belőlük a magányos embernek az a hősiessége, amely Don Quijotét oly rokonszenvessé tette számára. (Ismét saját magatartását idealizálja.) „A Lázadó, aki nem várja a Párttól vagy a Rendszertől, hogy elégtételt és igazságot szerezzen a maga vélt igazsága számára, hanem magányosan, fegyverrel kezében rendet csinálni a világban… Don Quijote a hős, akinek nincs célja, és nem látja tisztán az ellenfelet, az utolsó emberi hős a világban. A többi csak alkalmazott.”

Cél, pontosan körülhatárolt meggyőződés híján nekivágni. Márainak több hőse teszi ezt. Így őrizhetik meg különállásukat és függetlenségüket, amelyet az író legfőbb értékének mutat. Az író – hangoztatja – nem állhat be mesterségétől idegen eszmék szolgálatába, hivatása nem a szolgálat, hanem az írás. Ezért szemlélte ironikus idegenkedéssel a népi írókat. Illyés Gyuláról különös ellenszenvvel írt: „Illyés jellemtelen, és nem olyan tehetséges, mint amilyen jellemtelen. Ezek az otthon maradt írók most már tudják, hogy minden szellemi alkotómunka föltétele a szellemi függetlenség – és ezt mindig és mindenütt nehéz megteremteni –, de a kommunizmuson belül lehetetlen.”

„Mutatványnak” tekintett minden olyan megnyilvánulást, amelyet felkap és méltat a sajtó. Így lesz az ő értékrendjében Albert Schweitzer is showman. Graham Greene regényét – A burnt-out case – olvasva a lepratelepen gyógyulókról jutott eszébe az orvos-zenész, aki „a büdös leprások között Bachot orgonázik, nők és újságírók lesik a Szent Tehén minden szavát”, Greene regényében azonban a francia orvos és a szerzetesek utálták a „leprophileket”, akik „Schweitzerhez kéjesen borzongani és bámészkodni járnak”. „Az emigráns helyzet emlékeztet leginkább a lepratelepre” – írja kesernyés iróniával. Lenézte a magyar emigránsokat, és mélységesen megvetette azokat, akik a lehetőségeket kihasználva hazalátogattak. „Ez a csürhe nép, amely mostanában sűrűn látogat a vasfüggöny mögé büdösséget szagolni, ha megkérdezik, miért megy: »Miért ne? Szabad.«… Csakugyan »szabad« – az Állam nem tiltja. De az Állam sok mindent nem tilt, amit mégsem »szabad«: az Állam például nem tiltja, hogy valaki közönyösen nézze, ha egy ember éhen hal az utcán, nem tiltja, hogy egy állampolgár ne tiltakozzon az igazságtalanság ellen… az Állam sok mindenre azt mondja, hogy »szabad« – mert az egyének, a magánemberek lelkiismeretére bízza, hogy a »szabad« és a »helyes« között válasszanak. Erről nem beszél a büdösségszomjas turistacsorda – vállat vonnak, a felelősség nem az övék, hiszen »szabad«.”

„A szellem önálló ereje végtelen. Minden más picsogás és erőtlenség.” De ez az erős szellem nem állt ellen a szeretetlenség érzésének. Megindokolta: „Az ember tudatlanul, gyűlöletben él, és úgy gyűlöl, ahogy lélegzik.” Az atomkorszak pánikjának nihilizmusa ez, kilúgozza lelkünkből a nemesebb érzéseket, s kilúgozza magát a lelket is, a művész már nem a lélekhez szól, hanem cirkuszi mutatványos módjára szórakoztatja a kíváncsi tömeget. Így volna? Higgyük el, hogy Márai valóban így látta, így érzékelte. Lélek nélkülinek mutatta korát. Suttyomban azért be-belopakodott némelyik templomba, mert tudta, hit és a jóra való készség nélkül nem lehet, nem érdemes élni. Döbbenetes sorokat írt le 1962. június 26-án:

„Öt Long Island-i család – zsidók – tiltakozott az ellen, hogy a helyi nyilvános iskolában, előadás előtt, a tanító és a gyermekek elmondják azt a huszonkét szóból szövegezett imát, amely eddig ott is, máshol is az amerikai public schoolokban, tanítás előtt elhangzott. Az imának nincs felekezeti szövege, általánosságban tiszteletadás az Istennek és könyörgés az isteni segítségért. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság most kimondta, hogy az Egyház és Állam különválasztása alkotmányjogi értelemben tény, ennek az imának elmondása a nyilvános iskolákban alkotmányellenes. És elrendelte, hogy a public schoolokban ezután ne imádkozzanak a gyerekek és a tanítók oktatás előtt vagy közben.

Ez a határozat jelentősebb, mint sok minden, ami mostanában történik. Az ateizmus rohama minden ellen, ami nem determinizmus, egyre nyersebb, nyíltabb, vadabb és gátlástalanabb. Arról van szó, hogy egy nagy állam adja fel az emberi együttélésnek egyik nagy elvét, az istenhitet, a hitet, hogy van egy Felsőbb Lény, aki – kormányok felett – kormányozza a világot. Ezt követelik a kommunisták és most az amerikai »szabadgondolkozók« – ezt a követelést törvényesítette az amerikai Legfelsőbb Bíróság – 6 szavazattal 1 ellenében. Luther óta ritkán hangzott el ilyen nagy jelentőségű skizma egy nagy nép történetében. A következmények kiszámíthatatlanok.”

Márainak alighanem igaza volt, amikor döntő jelentőségűnek nevezte a Legfelsőbb Bíróság döntését. Ami az európai kultúrában és életszemléletben a felvilágosodással kezdődött, az Egyesült Államokban ekkor emelkedett jogerőre. Istenre nincs szüksége a társadalomnak! Megerősödött az az amerikai „szellemiség”, amelynek Európába történt behatolása és itteni térnyerése jóvátehetetlen károkat okozott és okoz. Egyfelől a kommunizmus egyházüldözése, másfelől a hitlerizmus pusztító antiszemitizmusa, majd az amerikai Isten-nélküliség. Fertőző betegségek, egy földrész szel­lemiségének sosem tapasztalt kórokozói, melyek súlyosabbak, mint a folyvást támadó új és új ví­rusok. Márai pontosan látta ezt. Gyakran hangzik el a szemrehányó, a tehetetlenségüket palástoló panasz: Isten magára hagyta a világot! Nem! A világ tesz meg mindent, nehogy meg kelljen hallania Isten szavát! Ezt a szót, pontosabban érintést, az ízig-vérig liberális Márai még hallotta, érezte. Tudta, hogy az ezekre való nyitottság nélkül a társadalom széthullik, és tűnő ideálokat követ. Charles du Bos naplóját olvasva azon tűnődött, igaza van-e a francia gondolkodónak, amikor alkotás közben lelki válságáról sopánkodik: felajánlja-e művét Istennek, vagy befejezésén munkálkodjék. Márai azon is eltűnődött, Nietzsche kizárólag ateista volt-e, amilyennek a napló mutatja. Hamis nézőpontnak mondja: „Nietzsche nem volt ateista, nem tagadta Istent; ő Isten ellensége volt, Isten-ellenes volt, az Ember ellenségét látta Istenben, mert Isten nemcsak életre, hanem halálra is ítélte az embert.” A Szentírást igen alaposan ismerő író (Harminc ezüstpénz címmel megjelent regénye megírása előtt végigolvasta az Ó- és Újszövetséget) maga is sokszor szembesült a halállal, de nem olyan „ördögi” módon, mint a bölcselő (az „ördögi” az ő jellemzése), hanem az atomháborútól fenyegetett ember fatalizmusával, visszhangozva Goethének azt a felismerését, hogy Isten megcsömörlött a teremtéstől, összecsapta az egészet, hogy újat alkothasson. „A lehetőség most közel van” – írta Eckermann Goethével folytatott beszélgetéseit kommentálva (egyik legkedvesebb olvasmánya volt). Ám ő nem látta elhibázottnak a teremtést, inkább Teilhard de Chardin nyomán úgy vélte, az emberiség az ómega-pont felé tart fejlődése során. Ennek a fejlődésnek maga is részese volt: hálát adott, hogy élhetett, alkothatott, s aztán kiballagott a templomból, és sétálni indult az erdőben. Közben talán akkor is elmerengett a hit és a tételes vallás kapcsolatáról, s ezt úgy határozta meg: „Hit nélkül nem lehet élni, sem írni – vallás nélkül lehet.” Mihelyt elveszítjük a hitet, hogy rendeltetésünk van, amelyet be kell teljesítenünk, formátlanná válik és kiüresedik életünk.

Szorongattatásaiban az ember gyakran szembesül egzisztenciális kérdésekkel, szeretne a nyomasztó valóságból valamiféle transzcendens világrendbe találni. Márai sem lehetett könnyű helyzetben: az emigráns mindig a múlt és a jelen kettősségét szenvedi meg. Kivált nehéz emigráns írónak lenni, ha az író hűséges marad anyanyelvéhez, azon ír, s „megszállottan rohan sorsával a témái között, amelyekben a sorsa értelmét keresi”. „Miféle élet ez?” – kérdi, miközben úgy érzi magát New York-i otthonukban, mintha faluvégen élne. Ami ennek az emigráns életformának értelmet és tartást ad, az a szellemi függetlenség, amely „mindennek értelmet ad”.

De kivívható és állandósítható-e a sokat emlegetett szellemi függetlenség? És éppen Amerikában, ahol az író legfeljebb hálás lehetett, hogy befogadták, de nem érezte otthon magát? Hogy is lehetett volna otthon abban a közegben, amelyben „nincs többé sors, csak statisztika van… Plusz gépesített Rendszerek állati közönye.” Mindez arról jutott eszébe, hogy a US Army ócska, olcsó gépeken szállította újoncait. Az egyik lezuhant, s jó néhány fiatalember lelte halálát a szerencsétlenségben. Ráadásul hozzátartozóikat nem értesítették, az újságokból tudták meg a végzetes esemény hírét.

A látszólag tökéletesen működtetett társadalom egyik összetevője az embertelenség. Részletesen leírja L. betegségének tüneteit, amelyek elviselhetetlen fájdalmat okoztak. Felhívta az ügyeletes orvost, aki éjjel nem óhajtotta megszemlélni a beteget, megelégedett telefonon adott tanácsokkal, melyek inkább kuruzslásra emlékeztettek. Kétségbeesve telefonálgattak, senki sem akadt, aki eljött volna a betegágyhoz. Reggel végre megjelent az ügyeletes, és elégedetten állapította meg: fölösleges lett volna kiszállnia, hiszen a beteg életben maradt. A Rendszer embertelensége lépten-nyomon kiütközött, azt bizonyítva, hogy a jólét és a gazdagság nem feltétlenül növeli a megértést, a szolidaritást, az egymás iránt tanúsított figyelmet. De ekkor sem szabad feladni: erős akarattal a küldetésre összpontosítva akár alkotni is lehet: Renoir ízületi gyulladástól sújtva az ecset nyelét a tenyeréhez kötve festett. Emil von Sauer agyvérzése után is hangversenyezett, Whitman szélütötten évekig írt tovább, Arany átfúródott epekövekkel, iszonyatos fájdalmakkal küzdve is dolgozott. Babits halála előtt Szophoklész drámájának kefelevonatát javította. Van Gogh vígan tevékenykedett a tébolydában, az őrültek nem zavarták kérdéseikkel. „A szellem ellenállóereje végtelen.” Minden más a gyengeség jele. A kedvezőtlen körülmények között is ki kell tartani, teljesíteni a feladatot az élet minden területén, ez volt Márai egyik vezérelve az emigráció nehézségei között. Néhány hétre Márai is a Gépezet tagja lett: esküdtként a törvényszéken. Azon tűnődött: létezik-e kollektív bűnösség. Azt azonban biztosnak vélte, hogy ki-ki személyesen is bűnös a világ romlásáért. A romlás mégsem általános: a tömegembernek is igénye van a műveltségre, „inkább a tömegeket kiszolgáló médiumok műveletlenek és kapzsiak”. (Ez a bejegyzése 1961-ből való! Azóta romlott a helyzet.) Ámbár másutt „az eltömegesedett csorda gépies életműködéséről” írt annak kapcsán, hogy L. a szom­széd utcán egy fiatal apácát látott, amint gyerekeknek egy dalt tanított, s a „különös” látvány annyira fölkavarta, hogy könnyekre fakadt, de észrevette azt is, hogy ez a „különös” iránt tanúsított vágy sokak lelkében él a kommersz mellett, azzal perlekedve. „Este egy belvárosi templomban, a St. George Churchben, ahol egy New York-i félamatőr, félhivatásos társulat bemutatja a Play of Daniel című középkori dalos játékot: a templomban mintegy ezer ember (a helyárak drágák, $ 4,50 egy jegy) két órán át hangtalan áhítattal hallgatja az eredeti középkori hangszereken előadott, kevés dallamból korszerűen felelevenített bibliai mesejátékot… Mindez New York közepén, a Broadway mutatványos cirkuszainak szomszédságában.”

A léleknek ezt a „különös” iránt érzett vágyát, az értékek megszerzése és birtoklása utáni szomjúságát kielégíthetik a művészetek. Márai elsősorban a képzőművészet és az irodalom közegében volt otthonos, ezek értékteremtése és -vesztése foglalkoztatta. S bár a rá jellemző fölénnyel jelentette ki: nincsen többé irodalom, mert „az író fél, hogy konfliktusba kerül a tömeggel, ha megőrzi egyénisége sajátosságait a tömegízléssel szemben – és fél, hogy megsemmisül, ha feladja egyénisége sajátságait, elvegyül a tömeggel. Ebből a skizofrén konfliktusból nincsen kiút.” A tömeg kiszolgálásának s a benne elvegyülésnek igényét vélte megvalósulni a modern irodalomban és képzőművészetben. Utálkozva hárított el minden „formátlanságot”, akár festményen, akár irodalmi műben, versben, prózában tapasztalta. Jelzi ízlésének behatárolt voltát mérges kifakadása: „Amerikai modern versek… A korszerű költészet egyetlen becsvágya: feloldani a formátlanságban mindent, ami kötött forma, aztán mást is, azt, ami kötetlen, de forma. Nem a »valóság«, nem is annak »égi mása«, hanem a felbomlott szósarjadzás, ez ma a költészet. És a képzőművészet. És a zene… És az élet.” Lesújtó véleményét erősítette az Assemblage című album, amelyben a modern képzőművészetnek azokat az alkotásait mutatták be, amelyek már nem rajzok, színek segítségével jelenítették meg témájukat, hanem „összeragasztott, összekalapált, összefércelt és összetűzött tárgyak, rongyok, hulladékok, egyszóval a mindennapos élet alkotóelemeiből »összeállított« műalkotások”. A jókedvű, lázadó dadaizmus, az értelem elleni lázadás, amely először Braque, Picasso és Gris összeragasztott képeivel és Gide A Vatikán pincéi című regényével adott hírt magáról, a hatvanas évekre „megöregedett”, akadémikussá merevedett, de hiába öltöztették szalonkabátba, nevetséges és értelmetlen. A csónak című képet az egyik teremőr fordítva akasztotta föl. A négy vonallal ábrázolt vízi jármű szokatlan helyzetét egy látogató fedezte föl. A Matisse-kiállításra kiszállt bizottság hosszas vita után elismerte a hibát. (A képen a négy vonal: kettő keresztben, kettő hosszában… elég nehéz lehetett megállapítani, alkotója szerint melyik helyzet a „valós”.) Ez a „művészet” megsemmisíti a 20. század modernjeit is. Pierre Monteux, az öreg karmester egy újságíró kérdésére úgy válaszolt, a század zeneszerzői közül csak Bartóknak lehet még tíz éve. Sztravinszkij alighanem maradandó. Mahler, Prokofjev, Sosztakovics és Hindemith elenyészik. (A változatos pályát befutó karmester bizonyára azért rokonszenvezett Sztravinszkij zenéjével, mert ő vezényelte a Petruska, A tavaszi áldozat és a Rossignol ősbemutatóit a 20. század első évtizedének elején. Emellett Ravel és Debussy műveit is a közönség elé vitte, s alkalma volt olyan szerzőket is bemutatni, mint River, Daniel-Lesur és Sessions. Jelek szerint épp fordítva történt, mint gondolta. Ez utóbbiak kerültek ki a kánonból.)

A formátlanság és a zavar „az atomkorszak pánikjának nihilizmusa” – vallotta Márai, s egyetértve olvasta Joseph Wood Krutch cikkének látleletét: „Az irodalom alkotó szellemei a múltban a katasztrófát tragédiának látták, nem pedig olyan felfokozott nihilnek, mint manapság a drámaírók, mint Beckett és a többiek.” Mennyire más például Szabó Lőrinc költészete! Úgy járja át vízióival az anyagot, mint a röntgenáram. Vagy Kleist elbeszélései, amelyekben érződik a belső feszültség, „a világirodalomban nincs még egy író, aki sorsát ilyen közvetlenül beleépítette a stílusába”, ezzel lett Franz Kafka és Poe előzménye. A modernekből szerinte ez a személyesség, sorsszerűség hiányzik. Kedvetlenül olvasta a francia újrealistákat, mint Michel Butor Módosulás című regényét, Zola utánzóinak vélte őket, ennek társadalomábrázolási igénye azonban hiányzik belőlük. „A realizmus ábrázolása, ha semmi több, akkor is unalmas, ha… orgiát ír le ilyen aprólékosan az író. Ez a modor emlékeztet a pointillisták, Segantini és Seurat modorára, de már az is unalmas, mert erőszakolt és modor.” Ez a fajta realizmus „fahangú”, nyomába sem lép azoknak az ábrázolásoknak, amelyek „az unalmat olyan izgalmasan tudják előadni, mint egy orgiát. Ilyen író Proust, Virginia Woolf… Aztán vannak írók, akik éppen jelen vannak, amikor kitör a Vezúv, az emberek vitustáncban őrjöngenek, és ezt olyan unalmasan írják le, hogy az olvasó horkolni kezd. Ilyen író Michael Butor – és a korszerű magyarok közül Németh László és Cs. Szabó László.”

Korábban az író arra törekedett, hogy a hétköznapokban megmutassa a csodát. A modern irodalomból eltűnt a csoda, el a látomás, s talán ennek hiánya ösztönözte Márait, hogy ismételten Krúdyval szembesüljön. Az ő világa mély teljességében jelenítette meg azokat az értékeket, amelyek Márai számára a legfontosabbak voltak: az élet költőisége, a világot elfedő „gyöngyházszínű finom köd”, a hősök gondolatainak vibrálása, s annak a közegnek a megjelenítése, amelyből hiányzik a gépiesség egyhangúsága és embertelensége. A stílusa is elragadta: nem a lehangoló valóság puszta megjelenítésére törekedett, hasonlataival egy „másik”, idilli világba engedett bepillantani. „Minden tárgy, minden tünemény rögtön »hasonlít«, és a hasonlat, amelyet egy bűvész pazarló mozdulatával felidéz, a valóságot kifejezi, plasztikusabbá, valószerűbbé varázsolja”, „valóságábrázolás és vízió egyszerre”. Elmondott valamit az emberi tüneményről, olyat, ami a modern író számára érdektelen, mert képtelen kifejezni, nincsenek rá szavai, még kevésbé hasonlatai: a kiüresített szív nem ismeri a hasonlatokat. Különcök és félőrültek népesítik be szepességi tájait, mítoszt teremtett, amely ugyancsak kiveszett a modern prózából. Időtlenségbe kalauzolta olvasóit, akik rádöbbenhettek, hogy a szürke hétköznapok egymásutánjából ki lehet törni a varázslatos álomvilágba. „A mi korunk témája a nihil” – ezt a tanulságot szűrte le Márai a Modern Múzeum amerikai képzőművészeket bemutató kiállításán. Krúdynál még ez a nihil is titkos tartalmakat rejt, amely után megszállottan nyomoznak hősei, mint az Aranyidő hőse a Rothschildok ellopott ékszerei után.

Márai irodalomszemléletének pontos megfogalmazását találjuk verseiben. Hosszan készült egy-egy megírására, ünnepi alkalomnak mondta, ha nem prózát írt napi penzumokként, hanem az ihlet késztetésének engedve költeményt. Ezek, kivált az emigrációjában alkotottak, gyakran önvallomásosak. 1963-as naplója végén az év eseményeit összegezve egy Térkép című verset említ, amely nem szerepel az eddigi kiadásokban. Ismeretes azonban ebből az évből egy négysoros, cím nélküli önjellemzése:

…Öregen, őszen és agársoványan,
Mégis de jó, de jó, hogy nyár van.
A csörgőkígyók az erdőt belepték.
Sétabottal közelít az öregség.

Ebben a korszakban, pontosan 1961-ben nagy összefoglaló költeménye született, a hétrészes Manhattani szonettek. Az első részben megcsendíti azt a szólamot, amely naplóiban is vissza-­visszatér:

Azt hittem, nem bírom tovább, elég –
New York forró belében, mint a vak
Élősdi kúsztam lenn, a föld alatt.

A párás, „moslékszagú”, nyomasztó New Yorkban hosszú ideig otthontalanul kóválygott a mil­liónyi ember között, ismételten azzal a gondolattal vívódva, hogy vissza kellene térnie Európába. Az öreg földrészhez szól, megszemélyesítve, mintha az békésen, várakozva állna mögötte, annak a pillanatnak eljövetelét figyelve, mikor tér vissza hozzá elbitangolt fia:

Most már nem válunk el. A Bermudákat
Nem láttam még. Sem Havannát. Nem félek,
De idegesít kissé ez az állat. –
Tud rólam valamit. Azt, hogy még élek.

Következik egy hosszabb, négyrészes felsorolás. Elmondja, mivel gazdagította új otthona. Töredékesen, látomásként merülnek fel lázas tudatából emlékképei:

A nagy tavak. A lomhán vad folyók.
Nőnevű fúriák, a hurrikánok.
A priapikus felhőkarcolók.
A nagy taxiban a hippi leányok.
A földalattin alvó négerek.
A madár a kínai mosodában.
Edgar Allan Poe s mind a részegek.
A magyar, aki énekelt a bárban.
A telehold a Battery felett.
A sápadt kutyák s a hindu apácák,
Cabrini nővér és a betegek,
Kik lázasan ezt a szentet imádták. –

A görög, aki látta Greta Garbót,
Amint vásárolt egy szenteltvíztartót.

Ez és a többi emlék látomássá lényegül, vonzásától nem szabadulhat, valamennyi az „övé”, s bármilyen súllyal nehezedik is rá a párás éghajlat, akármikor közéjük menekülhet, otthont, enyhülést találva:

Értsd meg végre, ez az én óceánom,
Ez a hullámzó s mégis kőkemény
Valóság. Nincs egyebem a világon,
Csak a világ. Kicsi, de az enyém.
[…]
Otthon vagyok s most megmossa a lábam
Hideg vízzel a labradori áram.

A befejező, hetedik rész a ráismerés nagy pillanata. Mint a szerelmes férfi kedvese jól ismert teste fölé, úgy tekint a titkos, mégis sokszor irányt mutató térkép fölé, amely új utakra, felfedezésekre csábítja:

Tested ismerős, mint egy titkos térkép,
A melled, mint a toscanai halmok,
Mint germán templom-ablak, szemed mélykék,
Homlokod mögött gótikus kalandok.
Csípőd hullámos, mint a part Bretagne-ban,
Ágyékod fodros, bodros vízesés.
Svájcban lüktetnek így a vizek, és
Öled úgy tárul, mint Nápoly, ha nyár van,
A hasad, mint a magyar búzakéve –
A jószagú, a jóízű, a dús –
Júniusban érik ilyen fehérre,
Mint köldököd körül a sima hús.

Sok földet, vizet megjártam azóta,
Most megismerlek:
te vagy Európa.

A már-már idilli emlékek és ihletők hátteréből azonban kibontakozik egy megromlott (elrontott) világ csüggesztő valósága. Ennek ábrázolása, eseményei és azok kommentárjai adják a naplók gerincét. A tisztán látó, ítélkező író szemével értékelte ezeket Márai. Bár nem volt politológus, nem tévedett többet, mint e szakma művelői, legfeljebb náluk szenvedélyesebben szembesült velük. Érthető, hisz egy, az oroszoknak kiszolgáltatott kis nép fiaként tekintett Churchillre („cinikus, perverz, dilettáns”), Rooseveltre („cinikus, perverz, nyomorék”): „siettek megsegíteni Sztálint abban, hogy fegyveresen bevonuljon Keletre és Nyugatra, ahova másképpen, katonai erejéből vagy forradalommal soha nem tudott volna bevonulni”. Úgy vélte, hasonló csapdába sétál „a milliomos, nyitott szájú playboy” Kennedy, akit dilettáns tanácsadói addig hitegetnek az oroszok nyitottságával, mígnem a fél világ a kommunisták kezére kerül. Tudhatnák: az oroszok sosem váltják be ígéreteiket. A bolsevizmusnak egyetlen gyengesége „a fogoly népek arcvonala”. Bizonyította ezt a magyar forradalom, az utolsó nagy lehetőségek egyike, hogy Európában megszűnjék a kommunista elnyomás és diktatúra, de „a roosevelti »klíma« emberei sajtóban, parlamentben, mindenütt siettek ledöfni ezt a lehetőséget”. Tovább tart a két nagyhatalom világméretű harca, s lehet, hogy végül az győz, amelyik bestiálisabb. „Egy kis bestialitásért a Nyugat sem ment soha a szomszédba, mint ezt a hitleri időben vagy legutóbb Algériában bebizonyította. De az ázsiai gátlástalan bestialitásnak sincs határa.”

Bizonyára nem lelkesedett azért a világpolitikai fordulatért, amelynek következtében Európa elveszítette súlyát. Az igazi hatalmi központok Távol-Keleten és Délen alakulnak ki, s ezek kegyeiért indult a világméretű küzdelem. „Európa fontos terület, de ami ott történik, már nem világtörténelem. Vigyázni kell, hogy bajt ne csináljon, de Európa már nem döntő világkérdés… Ez manifesztálódott abban a pillanatban, amikor Stevenson a szovjettel együtt Portugália ellen szavazott. [Angola ügyében – R. L.] Ez a két hatalom kezdi leírni Európát, ahogy a bankárok mondják.”

Gyilasz könyvében (Az új osztály, Zürich–Stuttgart–Wien, 1958) egyetértéssel olvasta azokat a fejtegetéseket, amelyekben a szerző államkapitalizmusnak nevezi a kommunista rendszert. Első lépésben államosították a javakat termelő eszközöket, majd a megkaparintott vagyon birtokában az uralmon lévők fényesen élnek, miközben a jövőbeli boldogság ígéretével dolgoztatják a többieket. A világot „őrület” kormányozza, írta nemegyszer, s a valóság is azt mutatta, hogy a gépesítés sem szünteti meg a civilizáció válságát. New York egyik végén szünetelt az áramszolgáltatás, megbénult az élet. A médiumok sopánkodtak, senki sem vetett számot azzal, hogy amilyen gyorsan fejlődik a civilizáció, olyan gyorsan el is enyészhet (talán mégis igaza lett volna Huizingának?).

Amerikában lett óvatos antiszemita.

„Szeptember 22. A Biblia. Ézsaiás. Az Ószövetség és az Újszövetség egyformán jósolja a Messiás eljövetelét. De a zsidó jóslás, így Ézsaiás próféciája is, egy Messiást ígér, aki itt a földön megvalósítja a zsidók Királyságát – szó szerint –, tehát a zsidók megdicsőülését és állandósult uralmát a világ minden népei felett… Az Újszövetség Messiása megváltást ígér minden népnek. Ez a kétféle mes­sianizmus ma is egyik legmélyebb mozgatója a világeseményeknek. A zsidók nem akarják az emberiség megváltását, a zsidó világuralmat remélik a megváltás minden válfajától.”

Lehetséges-e megteremteni a világbékét? Ennek a képtelenségét a napló egyik legszellemesebb, ugyanakkor legkiábrándultabb bejegyzésével bizonyítja:

„Október 1. A televízióban Hammarskjöld temetése. Állami temetés, a koporsó után cilinderesen vonulnak az amerikai, a szovjet-orosz megbízottak… A temetés emlékeztet arra, amit Cocteau mondott Martin du Gard-nak Joffre marsall temetése után: minden nagyon szép volt, ünnepélyes, Párizs cinikus népe sírt, amikor a marsall koporsóját ágyútalpon végigvitték a Champs Elysées-n, a koporsót követte a marsall lova – az is sírt –, és a nemzeti elérzékenyültség és felfokozott hazafias hangulat láttán Cocteau azt ajánlotta, temessenek el minden héten egy tábornokot. Annyi van!… – mondta. Igaza volt, ez is egy megoldás. Ha az Egyesült Nemzetek elhatározná, hogy minden héten eltemeti valamelyik tagnemzet chief delegatját – a sorrendi vetélkedés elkerülése végett ábécés rendben, az első betű »A« –, 99 héten át ünnepélyes béke lenne a világban.”

A nyugalomra, békére szomjazó világ megválthatatlan, az emberek ostobák, a vezetés pedig a tömegember kezébe került. Ő pedig nem fejlődni akar, hanem langyos jólétben vegetálni. „A nyugati ember nem tudja feladni egyéniségét, ezt szajkoljuk… csak éppen minden pillanatban feladja, színtelenedik, elveszít valamit a tömegben és a civilizációban.” Ez a léha „körútiasság” jellemezte a század eleji Budapestet is, az ország szellemi karakterét azonban nem Budapest adta meg, hanem a vidéki városok, mint Kassa és Kolozsvár. Márai egyik visszatérő, kedves gondolata ez. Így volt vagy sem? Szinte mindegy. A lényeg: Márai emigrációjában is ezeket a gyökereit ápolta, így maradhatott messze idegenben is magyar író.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben