Lőrincz György: Isten köve

Tehetséges fiatal írók jelentek meg szerte a világban, akik a történelemkönyvekből „megtanult” kom­munizmus jelenségéről könnyed, professzionális elbeszélőtechnikával hoznak létre érdekfeszítő történeteket. Alkotás-lélektani kutatásokat igényelne, a kritika számára azonban mindössze figyelemfelhívó a jelenség: a mi emlékeinket, a mai hatvanasok és idősebbek keserves tapasztalatát a diktatúrákról a kommunizmus bukása után született nemzedékek írják meg, a valóságfedezet görcsös igénye nélkül.

Lőrincz György könyve éppenséggel egy olyan életmű vertikumát láttatja, amely sajátos világszemlélettel átfed két, éles metszettel határolt korszakot, következésképp az irodalomtudomány egyik alapkérdését is provokálja, miszerint: a radikális történelmi-politikai változás egyúttal valóban s törvényszerűen irodalmi-narratológiai paradigmaváltás is? (Ezért érdemes és szükséges egyévnyi késedelemmel is foglalkozni a könyvvel, miközben a szerzőnek újabb fontos műve jelent meg.) Több mint négy évtized alkotói termése reflektál egy kisvilág történéseire, anélkül, hogy kronológiai rendszerszemlélettel követhetnénk ennek a mikro­uni­ver­zumnak az átalakulását; sem az elbeszélések modalitása, hangneme, sem a szereplőtípusok nem adnak jelt markáns változásokról. „Az első írásomtól kezdve ugyanúgy írok, csak a téma változik. […] Tőlem távol álltak mindig a divatok” – mondja a szerző egy interjúban, s ami ennél súlyosabb: „Az itteni sorskérdésekre igyekszem egyfajta választ adni.” Ami az újabb írónemzedékek számára az epikai formákkal incselkedő zsonglőrmutatvány, az a sorskérdésekkel viaskodó kelet-európai alkotónak egy létforma gyötrelme. A szabadságban felnőtt nemzedékek számára a diktatúrák perverziója akár a szexuális és erkölcsi aberrációk gátlástalan ábrázolását jelentheti; a diktatúrában született alkotó számára a zsarnokság csak a lét monotóniáját. Mert aki benne élt, tudja, hogy ez a létforma maga a pusztító közöny, és nincs nagyobb alkotói kihívás, mint az unalmat, a fásultságot, a kétségbeesést (esztétikailag) hitelesen ábrázolni. Egyhuzamban olvasva emiatt monódiaként hatnak az Isten köve novellái. A kötetnyitó írás, Az elveszett sziget leüti s megteremti a hangnemet, az utolsó írás mintegy rímel rá, kikerekíti a világképet, és ami a két írás közt a szövegekben „történik”, az ennek a régiónak – prózapoétikailag fragmentált – históriája. Az előbbinek formateremtő elve az emlékezés: a tengerektől távol fekvő település lakói a mítoszi tudatban létező szigetbe vetett hitüket veszítik el, ily módon az lírai hangnembe transzponált metaforaként jelenik meg. A kötetzáró, ugyancsak metaforikus jelentéstöltetű Az uradalom elfoglalása időrendben elhelyezhető történéselemekkel is rendelkezik, ezáltal az udvarház, a kastély régi magyar irodalmi toposza (Jókait, Gyulait is megidézvén) az összes megelőző novellával egybeolvasva Erdély és az erdélyi sors parabolájává növekszik; az évszázadokig tartó okos hódítás modellje, melynek során az őslakók alig megtűrt jövevénnyé válnak saját otthonukban. Zárlata a depresszív hangfekvés uralmát tétova reménykedéssel korrigálja:„Élnünk kell…, a puszta jelenlétünkkel zavarjuk őket.”

A lirizált-emlékező beszédmód és a gyermeki nézőponthoz kapcsolódó meseszerűség általános szövegszervező elve a kötetnek. Nem a népmesék világával rokon, még kevésbé a múlt század elején áramlattá és divattá erősödött démonikus, szecessziós mesenovellákkal; sokkal inkább az emlékezéstechnika és a gyermeki fantáziaműködés, az asszociációk teszik meseszerűvé az olyan novellákat, mint a Távlatok, Testvérek, Csóka, Isten köve; vagy a felnőtt ember tudati regressziója a fagyhalál határán A harmadik házig című elbeszélésben. Ami azonban sajátosan „Lőrincz György-ivé” teszi a kötetet, az a szociográfiai látásmód és részletező pontosság, az igazságkeresés következetessége, olykor akár a megszerkesztettség kárára is. (Illik itt megjegyezni, hogy a szerző 1980-ban, a Forrás-sorozatban kitűnő szociográfiai kötettel vált egy csapásra elismert alkotóvá az erdélyi kulturális életben, és az évtizedek során legalább annyi tényirodalmat publikált, mint belletrisztikát.) Az a nem egyedülálló jelenség figyelhető meg munkásságában, hogy a cenzúra-öncenzúra nyomása alatt készült írásait az elhallgatás, a sejtetés stilisztikája az erősebb metaforizáció és poétizáltság felé taszítja, a sajtószabadság körülményei közepette azonban az igazság kimondása meg a kimondás formája közt küzdelem zajlik. Egyik legjellemzőbb példája ennek az alkotói vívódásnak A szarvas, melyben meggyőző életszerűséggel láttatja a román polícia – nemzeti előítéletekkel terhelt – visszaéléseit a székely gazdákkal szemben, az olvasóra tett vérlázító hatása pedig oly módon mérhető, mint egy tényfeltáró tanulmányé. Másként, az esztétikai áttételezettség ereje által élményszerűek azok a novellái, melyekben a megrendítő valóságelemek és a lírai beszédmód, a szándékosan töredezett-elliptikus ábrázolás maradéktalanul összehangolt szövegegységet képeznek. Szubjektív olvasatomban egyik legszebb darabja ennek a vonulatnak a Halálodra egyedül maradsz: két asszony beszélgetéseiből és monológjaiból a lélekelemzés árnyaltságával bontakozik ki Amerikába szakadt fiaik sorsa; s ezek az otthontól távolodó életutak közvetve az erdélyi magyarság sorsát mintázzák. Hiánytalanul valósul meg Lőrincz legjellemzőbb narrációs eljárása: egyfajta retardáló módszer, miszerint a szereplő jelenbeli helyzetét, viselkedését az emlékezés mechanizmusából, a folyton közbeavatkozó múltból kiágazó történések értelmezik. Ezzel analóg kompozíció teszi nemcsak a kimondás bátorsága, hanem az irodalmi közvetítettség szintjén is hitelessé a beszervezés-behódolás-besúgás lélektanának leírását a Kuron Anna balladájában vagy a Bukásban.

Mi hát a közös, a koherenciateremtő elv ezekben az egyébként változatos tematikát felvonultató elbeszélésekben? A helyszín, melyet – csekély kivételtől eltekintve – a Hargita tetejéről egyetlen széttekintés horizontja alá lehet vonni. És a hangulat, amit nemcsak a stílus, de talán még hatékonyabban a köteten végigvonuló motívumok rendszere képvisel. Nyelvi-poétikai, hangulati és tematikus motívumok vonulnak végig bizonyos következetességgel a kötet darabjain. A szereplők beszédmódját enyhén irodalmiasított, bár a tájnyelvi jelleget is őrző instrumentális nyelvhasználat jellemzi („kellett menjél”, „nyithassuk-e?”, „csó­rócska kezdett lenni”, „mennének Köllőékni”), az implicit elbeszélő azonban, különösen a táj vagy az intenzív érzelmek bűvöletében, olykor (ismétlődő) költői toposzokban nyilatkozik meg („a fény lecsurgott…”, „a félelem felgyöngyözött…”). Az idegenség és a titok motívuma szervez maga köré egész novellákat behálózó hangulati tereket, a szöveg egészét beborító fogalom azonban a félelem. Nincs még egy könyv a magyar irodalomban, amelybe ennyi félelem sűrűsödött volna; minden novellában többször elhangzik a szó valamely ragozott alakja és szinonimája, egyetlen kivétel az Azon az estén, amely viszont magának a rettegésnek ontológiai kiterjedésű metaforája.

Következésképpen a novellák Lőrincz György széles ívű és változatos műfajú életművének szerves részét képezik, s amelyekből – a könyv anyagát válogató Pécsi Györgyi tanulmány igényű utószava szerint – „megismerhető a régió utóbbi hatvan-hetven esztendejének krónikája”. Alapvetően etikai szemléletű és vállaltan „konzervatív” irodalom a Lő­rincz Györgyé; az alföldi Tömörkény, a marosvásárhelyi Petelei, a dunántúli Gárdonyi bátorságához mérhető ez a megjelenítőerő, ahogyan a székely „provincia” kisembereinek világát odaajándékozza az egyetemes magyar irodalomnak. Rácáfolván ezzel az irodalomtudomány abbéli törekvésére, hogy a kánont – ráadásul nem is esztétikai kritériumok, hanem írói attitűdök mentén – kétpólusúvá („népi” kontra „urbánus”) merevítse. Minthogy – például – az Isten köve szerzője sem nem népi, sem nem urbánus: magyar író, Székelyföldön. (Pro-Print, 2011)