×

Kronosz vonagló teste

Az erdélyi magyar irodalom a hatvanas évek első felében

Szakolczay Lajos

2013 // 07-08
1960 a határon túli magyar irodalmat (irodalmakat) tekintve is kútmély – de minthogy az élet élni akar, onnan is lehetett fölfelé kapaszkodni. Az eltiportságában is győztes 1956-os magyar forradalom végóráiban a szovjet tankok hernyótalpai különleges kalligráfiájukkal újfajta térképet rajzoltak – a félelemét. Aki a forradalmat nem ellenforradalomként értékelte, eláshatta magát. Sokan, köztük írók is – vagyis akikkel nem végzett az akasztófa –, még börtönbüntetésüket töltötték, s a névtelen holtak ingerlő némasággal a 301-es parcellában nyugodtak.

Ez a félelem (és tehetetlenség) a határon túli magyar nemzetiségre is ráragadt. A kommunista hatalom közülük sokakat – a nemes vadra illik az ige – kilőtt vagy tömlöcbe zárt. Egyetlen bűnük volt, hogy egyetértettek a magyarországi lázadással, sőt agitációjukkal-ténykedésükkel segítették is a forradalom diadalra jutását. Ebben a környezetben – nemcsak itthon, ám a határon kívül is – az alkotónak meg kellett hunyászkodnia.

Egyetlen kivétel, szabadság-lobogóként, a nyugati magyar irodalom volt. Amíg Páskándi Géza társaival egyetemben1 a Duna-deltában vagy Románia más mocsarában raboskodott, addig – fényes bizonyítékát szolgáltatván a szabad szólásnak – a kanadai Fáy Ferenc (kinek költészetét máig nem kezeljük valódi rangján) 1956 végén könyv alakban megjelentette hatalmas poémáját, a Jeremiás siralmait: „Pusztul a nép és széthull, mint a kéve / pogányok földjén, távol ég alatt. / A szolgaság, a lánc, igák helyébe / vándorbotot vesz és ki itt marad / élő halott. Sion a porba omlott, / a szűzek nyögnek, sírért sír a vén. / A papság űzve kódorog e bomlott, / kiégett földön. S Isten ünnepén // a szent helyet békítő áldozattal / nem állja körbe senki, mert ma itt / frigyet kötött az Isten kedve azzal, / ki ellenünk jött. S lelkünk titkait: / a bűneinket látva, tudva, érte / törvényt szabott: halált. S a sír fölött / lehullt Sion lányának minden éke. / Tolvajból hős lett, hősből üldözött.”

És New Yorkból Márai Sándor is tudtára adta a világnak, profán karácsonyi ajándékként, hogy „más lóg a fán, nem cukorkák: / Népek Krisztusa, Magyarország” (Mennyből az angyal menj sietve).

Az október 23-i magyar forradalom elsősorban hazánkban gyújtotta meg a fáklyát, de olyan erővel, hogy fénye a Trianon által elcsatolt részeket, sőt az egész világot (lásd Albert Camus szavait) megvilágosította-fölvilágosította. A hatvanas évek irodalmának új – kezdődő s alakuló – arcához tehát ez is indítólökés volt, hiszen a néma száj mögött – az ötvenes évek „traktor-versét” fölváltandó – hiába zakatolt ott a kommunista vezetők-kegyurak (Gheorghe Gheorghiu-Dej, Tito) és a Párt dicsőítésére szánt „zsolozsma”, érezni lehetett a tartás fegyelmét is.

Ki-ki habitusa szerint volt ellenálló: az egyik (például Sütő András) „a fűszál lehajlik a szélben, és megmarad” bölcs nemzetiségi parancsát hirdette, a másik – ők voltak kevesebben –, megvetvén a behódolás bármelyik formáját, a hatalommal szembeni, akár az abszurdba csomagolt erkölcsi fölényt (Páskándi Géza: Az eb olykor emeli lábát). Minden félelem és nehézség ellenére mégis a hatvanas évek volt az a terrénum, amelyen a tehetség egy kis furfanggal – a képes beszéd, a metafora bújtatta-hordozta igazsággal – megvethette a lábát. Olyan fiatalos, fiatalok működtette eszmei alakzatok, csoportosulások, folyóiratok jöttek létre, mint – az összes közül legszabadabban – a párizsi Magyar Műhely (1962) vagy az újvidéki Új Symposion (1965) és az indulásában a bukaresti könyv­kiadóhoz köthető Forrás-nemzedék.

A Magyar Műhelyt avantgárd hevületéért és a nálunk akkor elhallgatott-letagadott értékek (Kassák Lajos, Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor) rangjukon való kezeléséért becsültük, az Új Symposiont pedig a szintén avantgárd-vagabund szabadszájúságukért. Nem gondolván arra, hogy a jugoszláviai fiatal magyar írók mekkora árat fizettek azért, hogy az „ákácos” terepen szabadon száguldhassanak. (Ha nem beszéltek a délvidéki történelem gyászáról, a Tito partizánjai által meggyilkolt több tízezer magyarról, a meg-megdöccenések ellenére is könnyen futott a szekér. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy az erdélyi magyar író sem nagyon protestálhatott művében Trianon és a következményei ellen.)

A hagyománykincset tekintve a magyar nemzetiségi gócpontok közül Erdély viszi el a pálmát, hiszen a sok száz évet magában foglaló, Szenczi Molnár Alberttől Arany Jánosig és Kós Károlyig terjedő értékvonulat az egyetemes magyar irodalomnak is kikezdhetetlen bástyája. Ezért a – fölemelkedés reményében is – sanyarú hatvanas évek elejének irodalma Erdélyben jóval erősebb alapokon állt, mint a délvidéki és a felvidéki magyar literatúra, a kárpátaljai épphogy rügyező nemzettest kísérleteiről nem is beszélve. Mindez a többihez viszonyított magas lélekszámnak köszönhető, és annak a mindent mozgató művelődésstruktúrának, amelynek részei behálózták-behálózzák az ország magyarlakta területeit. A folyóiratoknak és az irodalmi-művészeti hetilapoknak mint az irodalom bölcsőinek különleges szerepük van az egymásra épülő, egymást ösztönző nemzedékek értékeinek előhívásában, megtartásában, népszerűsítésében. Könnyű az értékrétegek harmonizációja ott, ahol a két világháború közötti, művekkel már jócskán nevet szerzett írók hada2 az 1945 után indulókkal3 együtt tisztította az utat a hatvanas évek fiataljai4 előtt. Az idősebb és a középnemzedék alkotói nemcsak az írói toll fegyelmét, a népközeli (nemzetiségi) alázatot közvetítették sugallatos életműveikkel – hadd emeltessék ki az építő Kós Károly rendíthetetlen hite, sziklaszilárd erkölcse –, hanem a tartás méltóságát is.

Ám ebben a sokszor nem kis politikai viharnak kitett méltóságban – ha keresztre feszíttetünk mindannyian, nincs irodalom – mindig ott van a túlélés esélye miatti „zsákban futás” művészete is. Ha a kényszerhelyzet kelepcéjében vergődő „régiek”5 egy-egy versgesztusukban éltették a Pártot, glóriát rajzoltak az arra érdemtelen Vezér feje fölé, s a középnemzedék legjobbjai6 sem tudták magukról levetni a kongresszusokat köszöntő „haza” és a szocializmus építésének ilyesfajta nyűgét, mit tegyen az induló fiatal?7 Merjen-e ellentmondani a készülődő író tüzes lelkét kihasználó proletkultos gépezetnek? Különben is a nagy művek százszor feledtetik a toll (legyünk megértők) ilyesfajta ficamait. Mert a hatvanas évek első feléhez ezek a ficamok éppúgy hozzátartoznak, mint fához a levél. Amelyik sárgább, az lehull, amelyik zöldebb, az tovább él, hogy később – ez az élet rendje – belesimuljon (akár szégyenkezve) a mindent megbocsátó avarba.

Háromszáz Utunk-szám és hetvenként Igaz Szó-példány végigböngészése – az 1960-tól 1965-ig tartó időhatáron túl nem nyújtóztam – kitűnő alkalom arra, hogy betekintést nyerjünk az erdélyi (a romániai) magyar irodalom lélegző – még a legcudarabb körülmények közt sem fulladozó – testébe, és megismerjük az értékteremtés különböző fázisait. Mert a kolozsvári Utunk és a marosvásárhelyi Igaz Szó is értéket értékre halmozó orgánum. Nem csupán az erdélyi magyar irodalom része, ám szerves kötődésével az egyetemes magyar irodalomnak, azon belül a folyóirat-kultúrának ugyancsak becses tagja. Szépirodalmi és egyéb publikációi érthetően kötődnek a lázas korhoz, ugyanakkor a legjobbak – leginkább a próza és vers révén – örök érvényűvé teszik az ember igazságát.

Méghozzá úgy, hogy a couleur locale, a helyi szín egyetemessé válik. Sütő lírai fogantatású szociografikus regénye, az Anyám könnyű álmot ígér8 és Páskándi novellaremeke, a Weisskopf úr, hány óra?9 vajon nem nemzetiségi példázatok-e a keresztre feszített falu sorsáról és a hatalom játékszerének kitett ember szenvedéséről? És Kányádi bibliai parafrázisa, A XC. zsoltár10 nem olyan vers-e, amelyben a halálra készülődő megtört öreg teste az úrvacsora nélkül is megdicsőül: sugallván ennyi tisztaság láttán az Úr megbocsátó gesztusát?11

Mindez az évtized közepe, amikor már látható volt a kibontakozás megannyi csírája. De addig a politika göröngyeit átugrálva kellett eljutni. Mert a kezdet iszonytatóan nehéz volt. A Nagy Nemzetgyűlés költségvetési vitáját ünneplő Bodor Pál Banik és milliárdok című cikkében így ír: „Ma egyetlen milliárdos van az országban. A nép. Tizennyolc millió részvényese a történelemnek, ki évente megkapja a fejlődés és a jólét osztalékát.”12 Sütő pedig olvasónaplójában Ionesco kollektivizmustól való félelme kapcsán tapint rá az „igazságra”: „az egyén az újfajta kollektivizmusban szabadulhat föl igazán”.13

Hogy mit jelentett az „újfajta kollektivizmus” – többnyire egyirányú nótát –, azt tudjuk. A fontos dátumoknak és eseményeknek az egész közösség általi megünneplését.14 „Vörös lobogókat csattogtat a reggel, / Szomszéd hegyek-völgyek megtelnek meleggel” – énekel Lászlóffy Aladár (ne feledjük, aki később a dsidai vers példáján klasszicizálódva vált nagy költővé) Szavazónap című versében.15 S a Kosztolányi fölfedező szavával indult kosályi lírikus, Bartalis János ugyancsak kitett magáért, már ami a Köszöntő átlelkesült hangját illeti: „A búzamezők zengő aranyával, / a bazsarózsák égő pirosával, / a falevelek kiáltó zöldjével / köszöntünk ma Téged, Párt!”16

A Párt vonalához való igazodás, vagyis a hűség igazolása a hetilap és folyóirat szinte minden számában megtalálható. Nem volt elég a többnyire belső munkatársak által írott vezércikk, az írói műnek is jeleznie kellett valamiképp a Nagy Ember és a Nagy Eszme iránti elköteleződését. Amikor Kovács György az Igaz Szó Lenint ünneplő összeállításában17 kinyilvánítja örömét – „Nagyok közt is a legnagyobb” –, a jobb sorsra érdemes költő, Székely János is lelkendezve megszólal Egy régi kép ürügyén. S ha nem elég a helyi erő – pedig szinte kivétel nélkül mindenki bőven ontotta a későbbi műveikre csöppet sem jellemző rigmusfutamokat –, a szocializmus építésében testvéri Magyarország sietett az ilyesfajta művekben árválkodó Románia megsegítésére.18

Az csak természetes, hogy Gálfalvi Zsolt Harcostársunk a vers címmel ír tanulmányt, amelyben szóvá teszi a Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár egyes verseiben föllelhető „zavaros képeket”, és örül annak, hogy Székely János lassan levetkezi a „polgári hatást”, mondván, a költő „a pártos segítő bírálat eredményeként jelentős mértékben közeledik a szocialista realista alkotási módszerhez”.19 S az egyetemi tanár Szigeti József a tudós szemüvegével olvassa a Magyar klasszikusok új sorozatának könyveit, köztük is Arany remekművét. „A Toldi estéjének fő eszmei mondanivalója: nem lehet megvalósítani a nemesség és a nép között az együttműködést!” Miért is nem? – kérdezzük mi, együttműködés-pártiak. A felelet: „minőségileg új közösségnek kell létrejönnie”.20

És Sőni Pál sem nagyon cifrázza – megint csak egy egyetemi tanárról van szó, aki később a romániai magyar irodalomról írt (nem túl jó) tankönyvet –, amikor a különben kitűnő négysorosok lírikusát, a nagyváradi Horváth Imrét kell mérlegre tennie: „Ha régebben a »villog mindörökre« igézetében ügyelt nagyon »minden kis mozdulatra«, most a végtelen bizalom és feloldódás jegyében mond ki nagy igazságokat: »Felnőttem, de nem veszett / bennem el a gyermek, / szülőm nincs, de él a párt: / nagyjaink nevelnek.«”

Ezt a légkört, a politika hernyótalpaival mind sötétebbé váló éjszakát kellett valamiképp oldani. Ha mással nem megy – humorral. A zseniális, ám méltatlanul elfeledett Bajor Andor az év végi Utunk-számokat lezáró Ütünk-kel napfényt varázsolt a felhőkkel teli égre. Amikor mindenki – az élő is, és szinte a holt is – a vezető Párt csalhatatlanságáról, utat mutató csillagáról regélt, ő a kolozsvári lap 1961/52-es számában, több egyéb mellett, A taccsbíró imája címmel tette közzé homályt oszlató észleletét. „Tudom, mi a Lét s a Vonalak Szabálya, / De nem veszek szemüveget, / Úgysem veszek szemüveget.”

Hogy a humorista-filozófus, aki különben remek novellista is volt, a stílusparódiákban miként növesztgette körmeit, arra innen is, onnan is egy-egy Szilágyi Domokos-kifigurázás a példa. Részletek a versekből. „Fecske ül a villanyfán, / szeretőm az én babám, / páfrány, / páfrány, / martilapu – zsálya. // Tóban úsznak a halak, / rege – rőte, / legyél, lányka szalamandra, / s én tarajos gőte.”21 „Pettyem petyereg, / Vérem vacsorál, / Tespedek én tepsimben / Ólam alatt olvadozom / Lábadozó lábbal.”22 Ám a stílusparódiákon kívül – tájékozottságát és bölcsességét fitogtatva – Bajor saját verseivel is virított. „Látott-e már maga elefántot / vagy lehántott banánt? / Volt-e már üstben maga / faja kannibál kaja / gyanánt?” „Az ember néha csak elindul, / Akár egy hindu, / És csak úgy ni, megyen: / S mikor már megbotlott és csetlett, / Mezőn van, esetleg / Hegyen.”23

A fél évtizedben, minden „tollmegbicsaklás” ellenére, a nagy nemzedék igencsak jelen volt,24 de a középnemzedék is ekkor alapozta meg későbbi nagy műveit, akárcsak a Forrás első nemzedéke.25

Az idők folyamán jobb sorsra érdemes életművek26 merültek feledésbe, viszont az akkor induló fiatalok27 az azt követő évtizedek alatt komoly rangot vívtak ki maguknak. Ez mindenekelőtt elmondható az irodalomtörténész-kritikus Kántor Lajosról és Láng Gusztávról is.28 Ha egy pillantást vetünk Kántor Lajos egyik korai, valamely bukaresti konferencia tanulságait összegző írására,29 már meggyőződhetünk a fiatal kritikus éleslátásáról, nemzedékeket összekötő, stílusirányzatokat egymás mellé állító karakterizáló szemléletéről: „…ma már azonban senki számára nem lehet kétséges (s ha még az, úgy az ő alkotása látja kárát), hogy nincsenek örök, merev formák, amelyekbe egyszerűen bele kell önteni az élmény forró ércét. Nemcsak arról van szó, hogy az országos rangú munkásíró, Nagy István élményei mások, mint a fiatal Szilágyi István vagy Pusztai János magával hozott világa. Vasile Rebreanu és D. R. Popescu között lényegében nincs korkülönbség, mégis más-más módon ábrázolják a mai falut: Rebreanu első regényében több a drámaiság (és erősebben kapcsolódik a román próza klasszikus hagyományaihoz), a Popescuéban főként a létrajz, a meditáció kerül előtérbe. És nemcsak a fiatalokról van szó. Bartalis János és Kiss Jenő falusi tájból ihletett líráját ugyanúgy nem lehet összetéveszteni, mint ahogy Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos költészetének gondolatisága is mindinkább elkülönül egymástól sajátos jegyeivel. Nichita Stanescu, Ion Alexandru vagy Ana Blandiana erkölcsi imperatívusza egyaránt keresi és meg is találja az egyéni művészi formát, s Bálint Tibor novelláit sem cserélhetjük össze a Szabó [Köntös-Szabó – Sz. L.] Zoltánéval, noha mindketten főként a régi és új etikum összeütközésében találják meg témáikat. […] A bukaresti találkozó egyik legfontosabb tanulsága, hogy az esztétikai kizárólagosság csak szegényítheti irodalmunkat.”

Okos, bölcs szavak. Nemzedékeket – és nem csupán a magyar kisebbségekéit – hoznak össze. Az egymásra figyelés – az idősebbtől jövő, majdnem kötelező segítés – méltósága a hetilap egyes folyamaiban is észlelhető. Az csak természetes, hogy a nemzedéktársak vagy az éveik szerint egymáshoz közelebb állók becsülik egymás munkáját. Ennek egyik szép dokumentuma a rendkívüli esztéta-tehetség, K. Jakab Antal kritikája Hervay Gizella Virág a végtelenben című verseskönyvéről: „Az impresszió nála: mesebeli erszény, archimedesi pont, az eszme ősformája. Egy szalmaszálon keresztül szürcsöli az életet a mindenség poharából.”30

Ám hogy az idősebb alkotó át tudja élni a tőle jóval fiatalabb – mi több, más világlátású, más formakultúrájú – pályatársának élményvilágát, és azt újdonságként nyugtázza is, elég ritka. Hihetetlen, hogy a kommunista, az irodalmi művet elsősorban a közélet felől megközelítő Balogh Edgár milyen pontosan látta a feltörekvő raj vezéregyéniségeit: „…a most feltűnő Király László és Farkas Árpád és Palocsay Zsiga csak erősítője, nem lecserélője az új iskolát képviselő régebbi járatnak, melynek olyan erősségei is vannak, mint Szilágyi Domokos vagy Páskándi Géza”.31 Az 1930-as Új pásztor című avantgárd regényével Párizst is meghódító Szilágyi András sem volt kevésbé jövőlátó, amikor a még csak novellákat író szerzőről megállapította: „Megmondom őszintén: sokat várok Bálint Tibortól. Véleményem szerint ő fogja megírni a Pata utca múltját és jövőjét.”32 Evvel – evvel is! – elindult a Zokogó majom című regényének honfoglalása.

A hetilap és a folyóirat összeállításai (most mellőzzük a kötelező „pártfeladatokat”) bizonyos írók, szellemi emberek évfordulóihoz is kötődtek, sőt azon túl is bőven adódott alkalom a kultúrák egymást ösztönző kapcsolatának föltérképezésére. Több ilyen jellegű publikáció mellett kiemelendő a Csehov születésének 100., majd Shakespeare születésének 400. évfordulóját ünneplő közleménysor.33 De Eminescu (1850–1889) éppúgy főhajtást kapott,34 mint a száz éve meghalt Bolyai János.35 Az új tolmácsolások megjelentetésével kitűnőre sikerült az Utunk Eminescu-száma is.36 De helyet kap e lapokban Dante37 és Bartók Béla38 emlékezete is.

A szinte heti pontossággal készült színházi, képzőművészeti és zenei kritikákat nem feledvén – az ilyes jellegű írások közreadásával sűrűbb megjelenése folytán a kolozsvári hetilap járt az élen – aligha tűnik fölöslegesnek egypár szenzációs, nem szépirodalmi jellegű cikket s tanulmányt megemlíteni. A „Süss fel, egem, csillagom, a nagy hosszú útra” című összeállítás, fakszimilével ékeskedve,39 a mártírhalált szenvedett, jobb sorsra érdemes költő, Salamon Ernő40 1942-es naplójegyzeteit közli, míg a néprajztudós Faragó József a székely népballadává vált Petőfi-vers, a Fürdik a holdvilág az ég tengerében különös útjáról – a nép ajkán való átalakulásáról – mond fontosakat.41 Hogy a múlt még mindig rejt értékeket, arra Dánielisz Endre dokumentum-közzététele a példa.42

A több Utunk-számon43 végighúzódó Ötéves írói tervem című vallomássorozat szereplői, szinte minden neves magyar (és jó pár román) író44 a tollukat éltető reményről tettek tanúbizonyságot. Szinte szenzációszámba menő kijelentés Páskándi szájából hangzott el: drámákat, egyfelvonásosokat készül írni.

Jövőjóslás? Sokkal inkább józan, a tehetségnek nyílt utat vágó – önismeret. Az abszurdoidokat megelőző, nagy port fölvert Weisskopf úr, hány óra? című elbeszélésének hármas időrétegéről („időértelmezéséről”) – leegyszerűsítve: jelen, múlt, jövő – a nemzedéktárs, Kántor Lajos mondott lényegbevágót.45

A megszenvedett idő – az egyéné, a társadalomé, a folyóiraté – éppúgy az embert alakító valóság része, mint testé a szívverés. Hozzánk tartozik. Olykor fáj, de örömünk, gyönyörünk foglalata. A Páskándi-elbeszélés költői befejezése ezt csak megerősíti: „Az idő, ha még érdekel: fáj. Kronosz vonagló testét érzed benne hánykolódni. Kronoszét, akivel véletlenül néha találkozunk.”

Jegyzetek

1 Páll Lajos, Dávid Gyula.

2 Kós Károly, Szentimrei Jenő, Bözödi György, Horváth Imre, Asztalos István, Molter Károly, Szemlér Ferenc, Horváth István, Kiss Jenő, Méliusz József, Nagy István, Bartalis János.

3 Sütő András, Székely János, Panek Zoltán, Beke György, Kányádi Sándor.

4 Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervay Gizella, Bálint Tibor, Szilágyi István.

5 Még Bartalis és Horváth Imre is.

6 Sütő, Székely, Kányádi, Páskándi.

7 Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád.

8 Kezdő fejezeteit az Igaz Szó közölte (1964/12; 1965/1).

9 Utunk, 1965/27.

10 Utunk, 1965/33.

11 Három számmal később Bálint Tibor a költeményt tartalmazó versciklus kapcsán a költő számára fontos népköltészetről mint az „önfegyelmezés iskolájáról” értekezik. A szépség alakváltozásai, Utunk, 1965/36.

12 Utunk, 1960/1.

13 Igaz Szó, 1961/5.

14 pártkongresszus, Nagy Nemzetgyűlés, A lenini pártosság szellemében, Köszöntünk, Románia Szocialista Köztársaság! A Népköztársaság születésnapjára; Erőd: a cél, erőd: a párt

15 Igaz Szó, 1961/2.

16 Igaz Szó, 1961/5.

17 Igaz Szó, 1961/4.

18 Györe Imre, Vers a párthoz!, Utunk, 1960/13.

19 Utunk, 1960/15.

20 Igaz Szó, 1961/2.

21 Bajor Andor, Tavasz, Igaz szó, 1971/7.

22 Uő, Olimpia, olimpia, Utunk-Ütünk, 1965/1.

23 Uő, Tájékozott sláger; Bölcs sláger, Utunk-Ütünk, 1960/52.

24 Hadd emeljem ki Kós Károly vallomását a teljességében soha el nem készült Kolozsvári testvérekről szóló regényéről és írói magatartásáról (Egy regény születése, Igaz Szó, 1961/12; Ars poetica, Utunk, 1963/25).

25 Íme a rögtönzött lista azokról a jellegzetes darabokról, amelyek megírása nélkül – mert bennük a későbbi felnőtt-arc – kevesebbek volnának az életművek: Kányádi Sándor (Utunk: A furulyás; Legenda Brancusi végtelen-oszlopáról; Sárga kankalin; A XC.zsoltár; Bukolika; Húsvéti bárány; Igaz Szó: Bántani én nem akarlak; Teraszon); Székely János (Utunk: Altató; A veréb; Férfikor; Ilyenkor, ősszel; Napszonett; Igaz Szó: Látomás; Bölcső; Part és tenger; Maradj velem; Szerelem; Dózsa; Halászhajók; Gyönyör); Sütő András (Utunk: Szamár és pálmafa; Igaz Szó: Zászlós Demeter ajándék-élete; Jön a tenger; Szerelem, ne siess!; Tékozló szerelem; Anyám könnyű álmot ígér; Élet és ábránd – Kemény Zsigmond olvasása közben); Bajor Andor (Utunk: Trolibusszal a mindenségben; Tánc az istenek itala körül; Igaz Szó: Stílusparódiák); Panek Zoltán (Utunk: Jég alatti vizek; Édesapám összes művei; Kormos liliom; Akik a napot fürösztik; A napba öltözött asszony; Igaz Szó: Porcelánbaba); Szabó Gyula (Utunk: Fűhúzó április; Aranyeső; Sárgaszemű Jovánki); Páskándi Géza (Utunk: Ujjas-játék; Bogár-sirató; Weisskopf úr, hány óra?; Álom-fiacskám; Régi rigók; Igaz Szó: Óda, Gólyahír; Tűzevő Dózsa); Szilágyi Domokos (Utunk: Francia repülő Tunisz fölött; Hegyek, fák, füvek; Tavirózsák; Viszonylag; Igaz Szó: Bach; Még alig alkonyodik; Ballada éjjel; Két sanzon; Kis szerelmes himnuszok; Maszek ballada); Lászlóffy Aladár (Utunk: A vonatok kifutottak; Óra; Örök álom befejezni Téged – versciklus); Bálint Tibor (Utunk: Ébresztő; Négyzetgyök; Üvegpénz; Láncreakció; Szenvedély; Csendes utca; Ikrek hava; Angyaljárás a lépcsőházban; Párhuzamos görbék; Igaz Szó: Érettségi); Szilágyi István (Utunk: Egyedül; Macskaélet; Ezen a csillagon; Ha a napot választod); Kocsis István (Utunk: Egyenletek); Pusztai János (Utunk: Nyitva van az aranykapu; Illés szekerén).

26 Márki Zoltán, Hornyák József, Szőcs Kálmán, Köntös-Szabó Zoltán. A vizsgált időszakban: Szabó Zoltán.

27 Király László, Farkas Árpád, Csiki László, Kenéz Ferenc, Vári Attila.

28 Tanulmányaik és kritikáik mellett a hírüket a Romániai magyar irodalom 1944–1970 című összefoglalóval alapozták meg.

29 Kántor Lajos, Művészi kép és mutatószámok, Utunk, 1965/27.

30 Igaz Szó, 1964/6.

31 Növekvő nemzedék, Igaz Szó, 1965/11.

32 Szilágyi András: Bálint Tibor miliője, Utunk, 1962/3.

33 Igaz Szó, 1960/2: Oláh Tibor, Deák Tamás; Utunk, 1960/3: Jánosházy György; Igaz Szó, 1964/4: Jánosházy György, Deák Tamás, Bajor Andor, Halász Anna, Farkas István, Veress Dániel.

34 A hagyatékból Deák Tamás, Székely János, Franyó Zoltán, Bajor Andor, Jánosházy György, Kiss Jenő és Kányádi Sándor fordított verseket (Igaz Szó, 1964/5).

35 Utunk, 1960/4: Benkő Samu.

36 Nem akármilyen a fordítók névsora: Jancsik Pál, Jánosházy György, Tóth István, Franyó Zoltán, Gáldi László, Kiss Jenő, Kacsó Sándor, Majtényi Erik, Bajor Andor, Szemlér Ferenc, Anavi Ádám. Utunk, 1964/24.

37 Dante emlékezetét Szabó György és Gy. Szabó Béla – fametszetekkel – idézi (Igaz Szó, 1965/6).

38 Bartók Béla előtt Zoltán Aladár, Doru Popovici, Tiberiu Alexandru (Igaz szó, 1965/9) és Ioan R. Nicola, valamint Páll Lajos – festménnyel – tiszteleg (Utunk, 1965/39). Idesorolható Szegő Júlia Bartók és Muszorgszkij című esszéje (Utunk, 1961/13) és Márki Zoltán szonettkoszorúja, a Bartók idegenben is (Utunk, 1963/9).

39 Utunk, 1961/25.

40 Hadd jegyezem meg, a Kőbányai János tollából nemrég megjelent magyar-zsidó irodalomtörténet Salamonnak még a nevét sem említi.

41 Igaz Szó, 1960/9.

42 Dánielisz Endre, Arany János ismeretlen levele egy ifjú tollforgatóhoz, Igaz Szó, 1961/9.

43 Utunk, 1965/31–36.

44 Bartalis Jánostól Farkas Árpádig és Király Lászlóig, Székely Jánostól és Sütő Andrástól Szilágyi Domokosig, Páskándi Gézától Bajor Andorig és Szilágyi Istvánig.

45 Kántor Lajos, A modernség nem ráadás, Utunk, 1965/31.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben