×

Veszedelmekről álmodom

I/3. rész

Ferenczes István

2013 // 07-08
Vissza kell mennem Madéfalváig. Vissza a 18. század hatvanas éveibe, a csíkpálfalvi Salamonok veszedelmeibe, lám, miféle balsorsot vitt feléjük egy évvel a székelyirtás előtt a Csíkszereda felé vonuló „tűzgomolyon ülő lovag”, az a „6 kecske által vont tüzes kerék, melyet fő nélküli ember követett”. Amint a korabeli feljegyzésekből kitetszik, 1763 Csíkban az anarchia éve volt, mintha szántszándékkal tették volna, ember ember ellen, közösség közösségre tört. A hatalmasságok egyike azt mondta, hogy nem kötelező a fegyver felvétele, a másik az önkéntességről papolt, a harmadik azt hirdette, hogy nem kell fegyver alá, határőrnek állani. Bucow az egyik szavával azt mondta, hogy mindenkinek fegyver alá kell állani, mert ez a felséges császárnő akarata, a csíkszeredai vár előtt pedig az önkéntességet emlegette. Bornemissza főkirálybíró hozzáállása sem volt kétségek nélküli. Egyedül a papok, páter Zöld Péter, páter Beke István hirdette egyértelműen, hogy nem kell felvenni a fegyvert. Ennek okából pedig mérhetetlen ellenségeskedés tört ki azok között, akik megtagadták a fegyverfelvételt, és akik beálltak a határőrségbe. „Mit jelentett a constitutes a rákosi esperest úrnak egy anno 1763 letett juramentum felől – kérdezik a bűnfenyítők a delnei Botskor Elektől. – Én azt jelentettem az esperest úrnak, hogy az elmúlt 763-dik esztendőben, 6 vel 7 januarius, páter Zöld sok fegyveres emberekkel Delnére jot, akik engemet és a bátyámat, Botskor Mihály uramat erővel meg akartak esketni, hogy tartsunk vélek a községgel. Én pedig félvén, hogy őfelsége Ellen avval véteni találok, nem esküttem meg, és nagy bajjal eliberáltam magamat azon esküvéstől. – Delnén micsoda nemesembereket eskettek meg? – Egyet sem, mert mind elbúttunk, ahova lehetett.”

Csíkpálfalván nem tudom, volt-e esketés, de nem is volt rá szükség, mert a falu egytől egyig megtagadta a fegyvert. „A nép elkeseredése és rakoncátlan vakmerősége 1763. január 11-én nyílt lázadásban tört ki – olvashatjuk Szádeczky Lajos A Székely határőrség szervezése című munkájában. – Ezen a napon ugyanis Csíkszék vicetisztei és nemesei a főkormányszék némely rendeleteinek végrehajtására közönséges gyűlésre jöttek össze Várdotfalván [a mai Csíksomlyón]…” A fegyveres nép (az új határőrök) körbevette a kán­torházat, később a parochiát, ahol három napig szorongatták, fenyegették őket, a „Dózsa-lázadás rémes jelenetei” tűntek fel a szék vezetői előtt. „A nép fék­telensége ugyanakkor nemcsak a tisztviselők ellen dühöngött, hanem ugyanazon az éjszakán, midőn a tisztviselőket szorongatták, a szomszéd Pálfalvát, a mely nem csatlakozott hozzájuk, megtámadták és ki akarták rabolni, de a védelemre összefutott lakosság által visszaűzettek. Csomortány falut, mely nem vette fel a fegyvert, szintén megtámadták éjjel, s az ott lakó nemes ember házára támadván, a szerencsétlen félig meztelenül alig tudott elmenekülni, s a kemény téli időben a mezőkön bolyongva lába lefagyott. Ez a nemes ember azelőtt kényszerítve volt Stupjár kapitány szállásán őrségi szolgálatot teljesíteni (az egész nemesi rend sérelmére), sőt lovakat őrizni és istállót takarítani.” Pálfalván nem tudom, hány nemesember élt akkor, nem nagyon lényeges, de szinte egészében szabad emberek, lófők, darabontok, gyalog székelyek lakták. Ehhez a szabadsághoz ragaszkodtak foggal-körömmel. Tudták ők már a kurucok óta, a nagyságos vezérlő fejedelem, II. Rákóczi Ferenc leveretése óta, hogy nem szabad hinni a németnek, a svábnak, a szásznak. Akkor vették el az ősi szabadságjogokat, akkor számolták fel a székely határőrséget, amely által vérrel adóztak saját tisztjeik vezérlete alatt, mást nem kért tőlük a birodalom. Most pedig vért és pénzt is kér. Nem akartak ők idegen gúnyában, idegen szóra „exercéroztatni”, katonának állni. Ennek a meggyőződésüknek adnak hangot ugyanannak az évnek novemberében is, minekutána a tavaszt s a nyarat a katonaköteles férfinépség nagy része a havasokon töltötte. Érlelődött már a majdani, karácsony utáni erdőn való gyülekezésnek a gondolata. A pálfalvi Salamonoknak nagyon is ismerősek voltak a Szalonka völgyének útjai, hisz nagyjából a saját havasaik vették körül. Remetefeje, Setétfenyő, Ondorné, Gozorú, Szellő, Piricske, egész Moldováig terjedt a falu havasa, a szépvízinél rövidebb utakon juthattak el Borzas Keresztfájáig.

1763 szeptemberében, a királyné rendeletére, a szék tisztviselői még egyszer körbejárják a falvakat, megtudandó a nép szándékait. Felcsíkot Csíkpálfalvi Bíró Albert, nemes személy és Csíkborzsovai Egri Józseff m. pria, mindketten „ns. Fel-Csík széknek hütös assessorai” szemlélik körbe. Jelentésükből kiderül, hogy Pálfalvára november 29-én kerítenek sort.

„Eodem die mentünk Cs. Pálfalvára, az hol a biro Salamon Antal és az falu, 3 vagy 4 emberen kivül, jelen voltak, és azt felelték, mit a delneiek, azt is hozzá tévén: mgs commendérozó generalis b. Buccow úr ő exciája is azt tolmácsoltatá nekünk a vár előtt, hogy senki nem kényszeríttetik katonaságra, sőt ki fegyvert vett is, s viselni nem akarja, az honnan vette, oda vigye vissza.” A legpontosabban a várdotfalviak felelnek meg a szék assessorainak: „Mü az ő fge eddig való szolgálattyában akarjuk maradásunkat, mert mü katonaságra elégtelenek vagyunk, főképpen külső helyekre, mivel az mü helységünk terméktelen és erős dolog kévánó, adósság sok a nyakunkon, s gyermekeinket nagy gonddal tartjuk.”

Salamon Antal falubíró s egyik óapám, Salamon Albert (az anyakönyben Adalbert, tehát lehet Béla is…) – nevezzük elsőnek, mert a következők is egy darabig ezt a nevet fogják viselni – nem lehettek valami jókedvűek hazafelé menet. Együtt mehettek, mert egy szeren laktak. Szülőfalum akkori tízesei még nemzetségek szerint alakultak. A monda szerint Csíkpálfalva a falu három alapítójáról kapta a nevét: Bíró Pál, Ferencz Pál, Salamon Pál voltak az ősatyák. A Bírók a temető alatti térséget, a Ferenczek Alszeget, a Salamonok pedig a falu középső részét. Körkörösen, mintegy egymásnak hátat vetve álltak házaik. Erősen dologkévánó volt a birtok, gyerek is sok volt, akiket nagy gonddal tartottak, hát csoda-e, ha nem füllött a foguk a katonasághoz? Jó lett volna megúszni. A bírónak már családja volt, de Albert a maga 34-35 évével lassan már vénlegénynek számított. Pedig megvolna a jövendőbeli is, elég régen koptatja az utat Taploca (?), Somlyó (?), Zsögöd (?) felé, valamelyik Vágási-porta Katalin nevezetű hajadonjáért. Reménykedésüknél csak a reménytelenségük lehetett nagyobb, különösen, amióta a pecsovicsok bandája, a fegyvert felvevő alja nép rátört a falura. Akkor megúszták, mert egyet akartak. De mire eljött az ősz, a faluban is egyre több a kételkedő, a sunyítva hallgató, akik szerint nem kellene tovább forszírozni ezt a szélmalomharcos ellenállást. Lám, ez a Biró Albét, ez az assessor is milyen fejcsóválva jegyezte le szándékaikat. Baj van, nagy, de még nagyobb jöhet, felbolydult lelkük tovább háborgott, valamiféle csodára szomjazón vánszorgott az ádventi szent idők felé. Vajon mit hoz majd a Kisjézus? – kérdezhették a kifosztottság érzületei között, mintha sejtették volna, hogy készül már br. Siskowicz jelentése, amely az év végére Bécsbe érkezik, s amelynek alapján, a Haditanács előterjesztésére, a királyné majd meghozza bűnfenyítő határozatát. Ebben olvashatjuk azt, ami már régen eldöntetett:

„A mi a Buccow javaslatát, az összes kiváltságok elvételéről és ennek a területnek a katonaság számára (ad militare) átengedéséről illeti: Siskowics és a bizottság véleménye kikérendő, a nélkül, hogy tudatnák velök, hogy a javaslat Buccowtól származik.” Ne higgy, magyar, a németnek, s te se, első Salamon Albert. Házassági szándékaidat pedig hagyd későbbre.



Aztán elvégeztetett. „Sötét, viharos éj volt; annak leple alatt készült a legiszonyubb gyillás öedögi terve; a katonaság csendesen összehuzattott, s Madéfalvát, melynek 3 ágyu szegeztetett, zajtalanul körülvette. A nép értelmesebbjei, orátorai egy másik, a commissiónak benyujtandó kérvényt szerkesztettek, s azt fehér lobogós poznára tüzve, Boross a faluk orátoraival elindult Taploczára. 4 órakor értek a falu szélén lévő Várszegbe, hol eldördültek az ágyuk és fegyverek. Boross és társai nagyrészt halva rogytak össze; mire felgyultak a falu szélső házai, s ezek rémes világánál elkezdődött a vérlázító öldöklés. A fegyvertelen, védtelen népet megrohanta a dühös zsoldossereg; ezek ellenállás nélkül, szent zsoltárokat énekelve, hősies hidegvérrel várták a mártírhalált; sőt, hogy az ellenállásnak minden szinezetét elkerüljék, mi fejsze, vasvilla, pálca, kézbeli nálok volt, lerakták, de mindez nem használt; egész 9 óráig tartott a gyilkolás és rablás…” – olvasom Losteinernél, s kinyílik zsebemben a bicska. Micsoda bárgyú, megzavarosított agyú népség. Mi lett volna, ha az ötezer ember, aki a szülőfalum fölötti Szalonka-völgyből lejövet, Vízkereszt napján egyből Taplocára tör, s hősies hidegvérrel lemészárolja az idegen zsoldosokat, a híres commissiót? Egészen biztos, hogy a birodalom borzalmas bosszúhadjáratot indított volna, de legalább méltóságos lett volna ez a szabadságharc, nem ilyen vágóhídi gyalázatosság. Akkor talán nem szerkeszti meg cinikus akrosztichonját a székelyölésről valaki az urak közül, a castigata sicolorumról:

S I C V L I C I D I V M

1 + 100 + 5 + 50 + 1 + 100 + 1 + 500 + 1 + 5 + 1000 = 1764

Ha az az ötezer ember akkor rátör a magát világközepének képzelő osztrákra, talán nem röhécseltek volna Bécsben, a szebeni Guberniumnál a birodalom cinikus csinovnikjai Siskowiczcal az élen: „A székelyeken minden száz évben eret kell vágni, hogy életerősek maradjanak!” Akkor nem gyalázzák meg többször is a Vészhalom nevezetű nemzeti közös sírt, amelyre felvésték az áldozatokat még holtukban is gúnyoló szöveget: „Domita sicolorum superbia hic jacet.” A túlfelére titkon ugyan rávésték az igaz megmaradtak, hogy „Itt emelt magának a gonoszság oltárt / Mondd el hóhérainkra a CIX Soltárt”, de József császár ittjártakor elpusztíttatta. És hiába állítottak utána többször is emléket, mindig szétrombolták, egészen a millenniumi emlékmű felállításáig.

Mai terminológiát használva, Madéfalván egy kisebbfajta népirtás történt. Az bizony, mert a gyilkolók csapatából egy Okelliánus gyalog katona veszett el, és egy Drautmanstorfiánus káplár lova, ő maga megsebesült csupán, az is saját fegyverétől. S tették ezt annak a felséges császárnénak a nevében, akinek trónját majdan a „Vitam et sangvinem” felkiáltással védik meg a magyar rendek, köztük a székelyek is. A csíkpálfalvi bíró, Salamon Antal ugyancsak Antal nevet viselő fia huszárként 1813. október 31-én az aschaffenburgi és mürzburgi hidaknál halt hősi halált. Szegény nem érhette meg a következő évi párizsi bevonulást. Addig a székely huszárezred 200 csatában vett részt, s ezer embert veszített. Tette ezt azért a birodalomért, amely többször is meggyalázta, s amely alig több mint egy évszázad múltán megint Párizsba, a Trianon-palotáig kormányozta az ő leghűségesebb népét.

A birodalom Erdélybe küldött gyarmatosítóinak arroganciája még a statisztikákban is megmarad cinikusnak. A különböző kútfők más és más számokat adnak meg a madéfalvi vérengzésről. Losteiner 183 áldozatról írt. Benkő József 186 halottról, 34 sebesültről. Rettegi György 600, Balló István 500 halottról és 1000-nél több sebesültről, a kortárs szász emlékíró 400 főre becsüli az elhullottak számát. Michael Conrad von Heidendorf, a bűnfenyítők szászmedgyesi jegyzője azt írja, hogy „a be nem fogattak és hazariasztottak közül Madéfalvánál kapott sebeibe mindennap meghalt néhány ember, s a különben is közel fekvő falvakban a halotti harangkongatás mindenfelől hangzott, s olyanná lett a csíki völgy, mint a halál völgye”.

Hallhatták bizony a pálfalvi harangláb vagy a delnei Szent János harangját is. Az eseményeket mindenképpen bagatellizálni akaró hatalom hivatalos statisztikájában, amelyet br. Siskowicz küld január 14-én a haditanács elnökéhez, 88 halottról, 59 sebesültről és 30 eltűntről olvashatunk. Pálfalváról 2 halottat és 2 sebesültet jegyez a satitisztika. Lehet, hogy csak ennyi volt, de eltűntek, Moldovába átszököttek számosan lehettek, köztük Salamonok is. Nekik egyszerű volt ez, hisz nagyon ismerték, kitaposottak voltak a havasaikon a Moldva felé vezető utak. Járták azelőtt is, s azután is.

A veszedelem után már minden simán ment. Mint a barmok, úgy mentek januárban Csíkrákosra felesküdni a felcsíkiak. Az esküvés celebránsai ordítozva mondták az eskü szövegét, de csak fogak közötti mormolás követte őket. Ott volt az esküvők között Salamon Antal s Salamon Albert is. „Capitanei Kovacsovics” gyalogszázadába sorolták be. A százados Szentmihályon, a főhadnagy Szent­mik­ló­son, a hadnagy Delnén székelt. A 12 gyergyói és csíkvidéki századból három zászlóalj alakult: az alcsíki, a felcsíki és a gyergyói. A székely gyalogezred parancsnoka csak azért is Caratto lett, a madéfalvi vérengzés levezénylő alezredese.

Pálfalváról összesen 37 férfit vett sor alá, 25-öt ténylegesen is, 12 super­numerarius volt, azaz tartalék. Évekkel később a huszárezredbe is besoroltak néhány falumbélit, de a zöme a gyalog rendbe maradt. Része volt ez is annak a mind mélyebbre való süllyedésnek, ami miatt a 18. századi Csíkot „Boldogtalan széknek” nevezték. Éhínség, többszöri pestis, szárazságok, havasaiknak, marháiknak gyakori felprédálása, megrablás a moldvaiak által, hatalmas adók, egyre foko­zódó kivándorlás, Moldvába menekülés, a nyakukon lévő idegen katonaság el­tartása, kegyetlenkedése, zabolátlan viselkedése s a végén pedig a madéfalvi veszedelem, s aztán a rájuk erőltetett katonai szolgálat épp elegendő ok volt a „boldogtalan” jelző használatára. „Amíg kaptak, labodamaggal, galagonyával, vadrózsa gyümölcsivel, vadalmával, ecetnek megtört vadalmának törkölyivel, bükk- és tölgymakkal, magyaró és egyéb fáknak rügyeivel, nádgyökérrel, törökbúza csugájával, megdöglött marhának, lónak és kancának húsával, megpergelt bocskorbőrnek ételivel és egyéb irtóztató eledelekkel [éltek] s afelett sok tolvajkodással, éjjeli házak, kamrák, pincék, gabonásházak, csűrök felveréseivel, az hol valamit; éreznek, toldják foldják életeket.” Vencel József azt írja erről a századról, hogy az 1595–96-os székely felkelés óta ennyi szenvedésen nem esett át ez a nép. De utána még össze tudta szedni magát. Egy 1614-es összeírás szerint Csíkpálfalva társadalmi megoszlása így nézett ki: Szabadok: főember – 0; lófő – 23; gyalog – 2; libertinus – 1; összesen 26. Jobbágyok: ősjobbágy – 4; konfiskált – 0; fejekötött – 1; összesen – 5. Egyéb: zsellér – 4; külső szolga – 3; solymár – 0; laksági – 0; összesen – 7. Mindösszesen: 38.

Akkor tehát még szabadnak, büszkének nevezhették magukat a csíkpálfalviak. Madéfalva után már jobbára gyalogok, idegen parancs alatt szolgáló katonák lettek. De ez sem volt elég. Már 1764. január 27-én megjelenik (még a hathetes gyász se telt le) a rendelet az adózásról, amelynek értelmében „három tabellák, vagyis adozó könyvek fognak készíttetni”.

„Legyenek az Úr előtt mindenkor; és töröltessék el a földről az ő emlékezetek” – mondom a CIX. Soltárral, s tudom, hogy nem töröltetett el azok emlékezete, akik az én népemmel ezeket megcselekedték.



Ki tudja, hányadik fogsága és szökése után, 1765. június 24-én páter Zöld ismét megszökik. Négy év fogságra ítélte a papi törvényszék lázadás és összeesküvés-szervezés bűntette miatt. Nem érezte bűnösnek magát, ezért szökött meg s bujdosott újból Moldovába. Megkeseredett ember lehetett, hisz gyalázatosan viselkedtek véle vérei. Első moldvai bujdosásakor a szentléleki parochiáját prédálták fel azok, akik felvették a fegyvert. A bűnfenyítő bizottság kihallgatottjai egyértelműen ellene vallottak, őt nevezték meg a legfőbb fegyverfelvétel elleni agitátornak. „Emellett még az is eszembe jutott, melyet tegnap elfelejtettem mondani – vallja háromnapi vallatás után a madéfalvi születésű, de csíkszentmiklósra szállott Ferentzy Antal –, hogy a szentléleki páter Zöld sok puntumocra hosszas juramentumokkal maga esketette meg az embereket s engemet is. Melyből nem jut egyéb az eszembe, hanem csak az, hogy örökké való kárhozattal elkárhozunk, ha privilégiumunk és törvényünk Ellen a fegyvert felvesszük, s magunkat halálunkig oltalmazzuk. A páter hat, hét, tíz legényeket is küldött ki a nemes emberek után is, s erővel hozatta s megeskette őket is, amint magam láttam.” Miért akartál hazádban próféta lenni, Zöld Péter? Miért nem maradtál kezdettől fogva Moldovában?

Második moldvai bujdosása szinte három évig tart. Ezalatt bejárja a csángó magyarok telepeit, misézik, gyóntat, áldoztat, keresztel, végzi azt, amire felszentelték. Eljut a legkeletibb magyar telepre, a Dnyeszter melletti Csöbörcsökre is. A moldvai magyarokról két beszámolót ír latin nyelven. Az elsőt 1780-ban írja meg, 1783-ban jelenik meg a pozsonyi Magyar Könyv-Ház című kötetben. A másodikat Batthyány Ignác, erdélyi püspök kérésére állítja össze egy évvel később. Ezekben elmondja, hogy a moldvai magyarok 62 településen élnek, akik kilenc plébániához tartoznak.

A két jelentést már Csíkdelnén írta. 1768. december 14-től ő az egyházmegye papja, amelyhez Delne központtal Csíkpálfalva és Csíkcsicsó is tartozik. Történt ugyanis, hogy a királynő 1765. december 14-én a vizsgálat alá vontakra általános amnesztiát hirdetett, közöttük a Moldvában lakozókra is. Azok azonban meg lévén elégedve sorsukkal, nem nagyon törekedtek hazatérésre. Annak reményében, hogy Zöld Péterrel többen jönnek haza, neki is kegyelmet adtak. Így tér vissza több hívével együtt, még száz arany jutalmat is kap. A menekültek ott maradt részét később Hadik András Bukovinában telepíti le.

Megkeseredetten, de egy kicsit megnyugodva költözik be a delnei ple­bániára. Az anyakönyv, amelyet 1765-től vezetnek, szinte tükrözi a sokat szenvedett ember lelkiállapotát. Első bejegyzéseit mintha remegő kézzel írta volna, sokszor olvashatatlannak, egy kissé rendetlennek tűnnek. Később letisztulnak, pontosbbak lesznek az anyakönyv rubrikái. Már az ő keze írása alapján lelek rá második Salamon Albert nevére. Első Salamon Albertről is van előbbi bejegyzés. A rájuk erőszakolt katonaság felvétele után valahogy csak rendesebb mederbe terelődik az életük. Katonaság erre vagy arra, csak megnősül valamikor 1765 táján, hogy hol, azt nem tudni, mert az anyakönyv nem beszél erről. Az általános gyakorlat szerint házassági anyakönyvezés a mátka falujában történt. A delnei anyakönyvben nincs erről bejegyzés. Nem tudom tehát, hogy hol mondták ki a boldogító igent, hová valósi volt Catarina Vágási. De azt már a delnei anyakönyvből tudom meg, hogy 1765 augusztusában ők keresztelik meg Michael Farkas és Catherina Ferencz Marcella névre hallagató leánykáját. Nem tudom, mi történhetett közben, mert egy év múlva ismét ők keresztelnek, ezúttal Clárát. Lehet, hogy az első keresztgyermek meghalt, bár nincs nyoma a matricolumban, de a komaság maradt, folyamatosodott. 1767-ben már náluk keresztelnek. Február 28-án megkeresztelik Salamon Albert és Vágási Katalin Catharina nevű lányát. A keresztszülők neve olvashatatlan. Aztán szünet, a szinte minden évi gyermekáldás leáll. Biztosan nehezen éltek. Nyakukon a nagy adókkal, a gyengén termő földekkel, az állandó határőrizettel, a katonai ex­ercé­rozásokkal sűrített életükben nem lehetett nyugalmas az életük. És túl kellett élni az 1770-es pestisjárványt is. 1771-ben végre megszületik a fiú, akit ugyancsak Albert névre keresztelnek Stephanus Lukácsék. Második Salamon Albert születését már Zöld Péter írja be, elég hebehurgyán, mert se a hónap, se a nap nem olvasható ki, elmarad a keresztanya neve is, akinek nevére egy másik bejegyzésben lelünk. András Éva névre hallgatott, s valószínű, hogy nem voltak pálfalviak, mert ilyen nevűek nemigen voltak a faluban. Lehet, hogy Vágási Katalin szülőfalujából jöttek keresztelni. A következő évben Zöld Péter megkereszteli a Stephanus névre hallgató fiút is, s ezzel a család gyarapodása be is fejeződik. A következő nemzedékek s a más családok adatait nézve elég furcsának tűnik ez a gyermekszegénység. Sok gyereket szültek akkor az anyák. Igaz, temettek is. 1772-ben tíznél is több csecsemőt, kiskorút, gyermeket temet el a parochus. Az idősebb kort azokban az években kevesen érik meg. A hatvan év, hetven év már matuzsálemi kornak számított. Ilyen volt Salamon Antal, a bíró is, aki 1795-ben szenderült el örökre, élt 70 évet. 1804-ben Adalbert Salamon senior hagyja itt az árnyékvilágot. Sokat, 76 évet élt, de épp csak megéri első, a fiúági első unoka megszületését. Második Salamon Albertnek és Elisabeta Baloghnak ebben az évben keresztelik meg Anna lányát Josephus Balogh és Clara Domokos. De ez már a lendületes 19. század.



Hülye, Lűtő, hülye, Lűtő! – kiabálja utánam könnyes szemmel a kert tetejére felkapaszkodott cinka, s én pedig a patakból kimarkolt kaviccsal bombázom, hogy ne csúfolkodjon. Haragja bizonyára a gyermeklakodalom miatt csalt könnyeket a szemébe, amiért nem rá osztottuk a menyasszony szerepét. De én nem bírom elviselni a gúnyolódását, a lűtőzést. Nagyon sértett engem akkoriban családunk melléknevének az emlegetése, egyszerűen úgy éreztem, hogy megalázó. Gúnyolódásra, sok-sok pajzánkodásra volt berendezve az én falum népe, de ez nem valami zsigeri rosszmájúságból fakadt, inkább az iróniára való hajlamról beszélt. Némiképp szükség is volt a melléknevek használatára, másképp miként lehetett volna megkülönböztetni a sok, azonos nevű nemzetséget? De mellék-, gúnynevet kaphattak azok is, akik egyedi családnevet viseltek. Elég volt egy furcsa történés, egy rossz helyen, rossz időben elejtett szó, máris ráragadt az illetőre a melléknév.

Az én gyermekkoromban melléknevek szerint az egy tőről fakadt Salamonoknak legalább öt-hat ágát ismertük. Voltak a Libik, a Mundrák, a Parák, a Sutrik, a Kottyánok, az Ádámok és hát mi, a Lűtők. Nem új keletű volt, hanem legalább két-három nemzedékkel előbb ragadt meg ez a melléknév. Már nagyapám, Salamon Ferencz László előtt szerezte valamelyik előd, s a legutolsó pillanatban, anyám halála előtti hetekben tudtam meg az eredetét. Akkor, amikor emlékezetében nagyon összevegyültek a dolgok, amikor a tegnap történtekre már nem emlékezett, de a leglehetetlenebb, legmélyebbre elsüllyedt emlékek pillanatok alatt ötlöttek fel tudata mélyeiről.

Egyszer csak megszólalt, s csak annyit mondott: – A só miatt lettünk Lűtők.

Hogyhogy a só miatt, kérdem magamtól, hiszen a Székelyföld ha valamiben nem szenvedett hiányt, az a só volt, hiszen ott van a mérhetetlen mennyiségű sókincs Parajdon, Sóvidéken, de a Homoród menti falvak sókútjai is jelentős tartalékot jelentettek. A történelemnek a furcsa fintora, hogy ez a gazdagság az újabb kisemmizettségnek lett a kútfeje. Zsigmond király már 1562-ben lefoglalja a kincstár számára az erdélyi sókincset.

Meg kellett fizetni a ház tövében fakadó sókút után is az adót. 1708-ban a székely székek képviselői visszavették évi 2700 forintért a parajdi sóbányát, az egész Székelyföld szabadon használhatta, de 1714-ben az „aerarium” ismét rátette a kezét a sóbányászatra, minek következtében a só ára igencsak megnőtt. Egy bécsi mázsányi erdélyi só négy pengő 60 forintba került. Mária Terézia alatt még tovább, „30 ezüst krajcára”, később 9 rhénes forintra szökött az ár. Nem csoda tehát, ha főképp a csíki és a háromszéki székelység sóügyben Moldva felé fordult, onnan csempészték, mert olcsóbb volt. A határőrség megszervezése előtt, a határőrség megszigorodása előtt ez nem is járt különösebb nehézséggel, de 1774 után tragédiák sorozatát hozta. „A nép keservesen nézi bezárt sós kútjait” – olvasom egy korabeli emlékezésből. 1844-ben jegyzi fel egy utazó: „egy sokgyermekes anyánál találtak egy darab sót, s emiatt egész éjszaka börtönben tartották, sok szenvedést, nem hasznot hozott”.

Amikor Gyimesben tanítottam, sok történetet hallottam Palánkánál, a vámnál lelőtt sócsempészekről. Balladák is születtek a sócsempészetről. Albert Ernőnek és tanítványainak háromszéki balladagyűjteményében lelek rá Balog Józsi balladájára. Legalább tizenhárom változatát jegyezték fel. Valamennyi így kezdődik: „Balogh Józsi, mit gondoltál, / mikor a sóra indultál?” Mit gondolt, mit nem, de elkapták és kivégezték! „Balogh Ferenc, mért engedted, / Fiad sóra mért eresztéd? / Balogh Ferenc, nyisd kapudat, / Halva hozzák szép fiadat.” A ballada lábjegyzetében olvasom: „A múlt [19.] század első felében Erdélyben a sótermelés és -eladás osztrák kincstári kiváltság volt. Ilyen körülmények közt virágzott fel a sócsempészés, az olcsó moldvai só behozatala Erdélybe. Balogh József 22 éves székely legényt a határőrkatonai hatóságok sócsempészés miatt főbelövésre ítélték, s az ítéletet a háromszéki Polyánban hajtották végre.”

Az oláhországi sócsempészetnek voltak sikeres, mulatságos változatai is. 1855-ben írja le Újfalvi Sándor egy székely katonatiszt és egy német történetét a sócsempészetről. „…két sóhivatali német überreiter rohant bé s jelentték, hogy valami 80 székely szekér csempészeti sóval húzódnak bé oláh országból: ők észrevévén útjokat állták, s le akarták tartóztatni, de a székelyek botra kapva, csakis gyors lovaiknak köszönhették menekülésüket. A százados azonnal felpattant, kardot kötött, lárma dobot veretett, a legénységet fegyverbe állítá. A dühösségig indulatos hangon kiálta rájok, hogy a sócsempészeket élve vagy halva kézrekerítsék… Mialatt a legénység nyakra főre készült, a százados szobájába visszavonult, itt ablakot, ajtót becsukván, az altisztekre menydörgött: »Észen legyenek önök! Bolondot ne tegyenek! A ki sócsempészt hoz bé, leszúrom, mint a kutyát. A német só mellett felkophatik az állunk. Azonban jól ügyeljenek, hogy a német észre ne vegye…« A lármára befutott harminczadi német hivatalnokot pedig fennhangon biztosítá, hogy valahára gyökeréből kiirtja az undok só csempész fajt…” A kiküldött székely katonák természetesen nem akadtak a sócsempészek nyomára. „Ördög bujjon a németjibe! Abból ugyan nem eszik… – kacsintottak cinkosan össze a székely katonák és tisztek” a sikertelen üldözés után, ami arra vall, hogy néha történtek bár a tragédiák, azért járhatóak voltak a moldvai utak, minden szigorúság ellenére, így vagy úgy, csak végigmentek azokon a sócsem­pé­szeti ösvényeken. A csíkpálfalvaiaknak viszonylag járható, egyszerű ösvényeik voltak a moldvai sóaknák felé, talán még én is eligazodnék. El kellett indulni kelet felé, Remetefeje irányába, aztán tovább, át a Sötétfenyőn, Szalonka, Ondorné, Gozorú, Szellő hegye, Piricske, Kóstelek, Csügés felé, s máris túl voltak a határon, ezer változata volt a „sáncok”, a határvámok kikerülésének. Csügésben, az egyik csángó telepen egyszer meg is mutatták a már tarra csupaszított domboldalban a sócsempész ösvény jól látható vonalait.

A csíkpálfalvi Salamonok sócsempészete egyenesen komikusnak tekinthető.

– Hogy baszná meg! – kiáltott fel valamelyik Salamon ősöm, miután bocskora orra beleakadt a hegyoldalon a kiálló fagyökérbe, aminek arcra esés lett a vége. Gurult befelé, de gurult az átalvetőnyi só is. – Lűtőn (vö. Lejtő) a só is könnyebben menyen hazafelé – mondta kacagva, amikor talpra állt, s meglátta a völgyben landolt átalvetőnyi kősódarabokat. Volt humorérzéke, de a társainak is, mert inukszakadtából röhögtek rajta.

Ott és akkor kövült rájuk a Lűtő ragadványnév.

Ámbolygok Aknavásárhely (Târgu Ocna) nyugati kijáratánál, a Szalánc-völgyi eltérőnél, a beomlott sóakna helyén keletkezett tavacskát bámulom. A partján, a domboldalban kisebb-nagyobb sórögöket is találok. Akár össze is gyűjthetnék egy általvetőre-valót. A néhai Salamon ősöm, akire a Lűtő melléknév ragadt, akár e helyről is csempészhette társaival a sót. De melyik lehetett?

Lehetett a madéfalvi veszedelem korában élő első Salmon Albert is, hisz azokban az időkben kezdett mindjobban szigorodni a monarchia sómono­póliuma. De nem lehet kizárni fiát, az 1771-ben született második Salamon Albertet sem a 19. század elejéről.

(Talán 1802–03-ban veszi feleségül Elisabeta Baloghot, akit nem tudtam kideríteni, melyik csíki faluból hozott, aki 1804-ben szüli meg az Anna nevű leányukat. Balog Erzsébet azután sorra szüli az utódokat: 1807-ben Barbarát, 1809-ben Antoniust, 1810-ben Antonius-Albertust [?], 1813-ban Elisabetát [az első biztosan elhunyt], 1816-ban újból Borbála nevű leányzót keresztelnek, 1819-ben Franciscust, 1822-ben Ignatius-Byrthalant.) Harmadik Salamon Albert születésének éve körül kétségek merülnek fel, ugyanis egy családi adat szerint 1820 szerepel születési dátumként, s ha ez lenne az igaz, akkor valami nem stimmel, ugyanis Rosalia Csobot nevű felesége 1836-ban szüli az Andreas nevű fiút, ami azt jelentené, hogy harmadik Albert tizenöt éves korában nősült, ami nem valószínű. Inkább hihetőbb az 1810 körüli születési év (lásd fennebb Antonius-Albertust), ami a tintapacás, elmosódott bejegyzésű, eléggé meggyötört anyakönyvből nem deríthető ki egyértelműen. Az is lehet, hogy Balogh Erzsébet szülőfalujában született, ott lehet bejegyezve. Tény, hogy valahonnan más faluból hoz ő is asszonyt, Csobot Róza pedig Andreas után 1839-ben két fiút is szül, Josephust és Albertust, aki meg is hal. Juliana következik, 1842-ben újabb Josephus, 1847-ben Rosalia, de a személyünket érintően fontosabb az 1844-es év, akkor keresztelik meg Aloysius-Martinust, dédapámat, akinek sírköve még látható a pálfalvi temetőben, aki 1873-ban hozza a házhoz Csíkmindszentről Silló Lázár és Cyiriel Julia leányát, dédanyánkat, Silló Rózát.

Katonáskodtak mindannyian, s el Salamon Ferencz László nagyapámig emellett bármelyikük lehetett sócsempész. Lűtő ragadványnévvel.



Elég élhetetlen alak lehetett ez az Alajos-Márton, erről mesél a sócsempészet is, ha vele történt az a legendáriumbeli orra esés a sóval. Öt vagy hat gyereket szül neki Silló Róza, s mindegyik elkerül a háztól, de még a faluból is, mert szegények lehettek. Nem is csoda, hisz az előző nemzedékek alatt annyi gyermek született, annyifelé oszlott a birtok, hogy Alajosra már nem sok szállhatott. Ott volt a telek a szomszédunkban, anyám már ott született, valamikor a századfordulón vehette meg Gáll András, anyai dédapám, Dezső nevű fiának.

Salamon Alajos Regina nevű lányát Csíkajnádra adták férjhez, ott és Csíkszentmihályon élnek a Kósa rokonok, akiket én már nem ismertem, csak hallottam róluk. Juliska nénit Bukarestbe küldték szolgálni, ott is halt meg, emlékszem, amikor valamikor az ötvenes években pap nagybátyám ment a román fővárosba eltemetni. Egy szépia színű, levelezőlap nagyságú fotón Laci nagyapám és Juliska nagyanyám mellett pantallós, városiasan öltözött házaspár és két gyermek látható. A hátoldalon felirat: a brăilai rokonok. Az asszony nagyapámnak lehet a húga vagy nővére, nevét nem tudjuk. A férfiről, a férjről sem tudom, hogy magyar volt-e, földi, székely mesterember, vagy már románhoz ment férjhez a Salamon leány. Tehát az apai részről, a mi családunkból is elnyelt, asszimilált egy ágat a román tenger. Ki tudja, milyen névre hallgatnak brăilai unokatestvéreim? Jó lenne bemenni egyszer Brăilába, de hát kit kezdjek keresni abban a százezres dunai kikötőben?

Salamon Alajos két fia közül a nagyobbik, Árpád bácsi beköltözött, benősült Szeredába, akinek két fiával, Pista és Árpi bácsival még gyermekkoromban is élő volt a kapcsolat.

A kisebbik fiút, a léhát, drága Laci nagytatát pedig Salamon Alajos örökbe adta gyermektelen testvérnénjének, Ferencz Istvánné Salamon Rózáéknak. Ott gyerek nem volt, de birtok az igen. Így lett az én nagyapám a Salamon mellett Ferencz László is, az égetett borok nagy kedvelője, aki aztán a megszü­lető gyermekeit hosszasan, bőséges áldásokkal ünnepelte mindenkoron. Az égetett bor mennyiségének függvényében pedig hol Salamon, hol Ferencz névre, hol mind a kettőre anyakönyveztetve utódait. Apámat Ferencz Salamonnak, nagynénémet s nagybátyámat pedig csak Salamon Erzsébetnek és Salamon Andrásnak. Hogy a másik hármat, a csecsemőket, a pár hónaposan, évesen elhunytakat, Istánkát, Rózsikát és Lacikát milyen vezetéknévvel írták be, annak már nem jártam utána. Csak annyit tudok, hogy sírjaik – ahogyan a családban nevezték, az unokák sírjai – ott gyepesednek Salamon Alajos és Silló Róza fejköve mögött. Valahol tehát így és ekkor kezdődött az én Feren­czessé válásom története.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben