×
Tovább a kapcsolódó galériához

Csernus Tibor első párizsi éve

Beszélgetés Csokits János íróval

Lajta Gábor

2013 // 07-08

Mikor ismerkedett meg Csernus Tiborral?

Csernus 1949-ben lépett a színre (akkor került a Képzőművészeti Főiskolára); én abban az évben hagytam el Magyarországot, így nem értesültem a működéséről. Csak 1957-ben, amikor egy barátom, Papp László építészmérnök megtalált engem Párizsban, s azt mondta, elvisz Csernusékhoz, hogy ismerjem meg, mert kitűnő festő. Ez meg is történt, és olyan rokonszenvesnek tartottam őket, hogy szívesen találkoztam volna velük újra. Meglepetésemre, Tibor biztatott is engem, hogy szívesen fogadnak, csak keressem meg őket. Tehát az első találkozás kifejezetten pozitív volt mindkét részről, sőt Katikával, a feleségével is nagyon jól el tudtam beszélgetni. Mivel igen közel laktunk egymáshoz – a Hotel de France nevű szállodában volt egy kis szobájuk, a rue Jacob-ban, én pedig a rue Bonaparte-ban laktam, közel a Szajnához, öt percre tőlük –, természetesen olyankor is összeütköztünk, amikor nem terveztük, hogy találkozunk.

Ez volt tulajdonképpen a megismerkedés, a festészetét még nem ismertem akkor, festményeit nem láttam, de emberileg nagyon hatott rám.

Mennyi ideig lehetett akkor legálisan odakint tartózkodni?

Ezt előre meghatározták. Csernusék egy évre, vagy talán csak fél évre kaptak engedélyt, nem tudom. És itt volt az első probléma, hogy tovább maradtak, mint ahogy szabad lett volna. Bementek a nagykövetségre, ahol ügyetlenül nagyon kemény, fenyegető hangot használtak velük szemben, amitől érthető módon megijedtek, és nem mentek haza. Következő lépésként – ők akartak-e tényleg hazamenni, vagy üzentek nekik, azt nem tudom – mestere, Bernáth Aurél 1958 késő tavaszán, talán májusban vagy júniusban megjelent Párizsban. A baj csak az volt, hogy Bernáth Aurél hazacsalta Csernust. Állítólag erre megegyezés vagy utasítás volt, tehát amiatt jött Párizsba, hogy hazahívja kedvenc tanítványát. Én legalábbis így tudom. És el is utaztak.

Felmerült Csernusékban, hogy kint maradnak? Végül is 56’ után ez természetes lett volna?!

A forradalom után egész sor magyar írót, költőt, festőt, muzsikust engedtek ki Nyugatra. Nyilván azért, mert tudták, az értelmiség erősen a forradalom pártján állt, és hogy a gőzt kiengedhessék, a feszültséget csökkentsék…, menjenek csak ki. Remélhették azt is, hogy a számukra lehetetlen emberek kint maradnak.

Nem tudom, hogy Bernáth mit mondott, vagy hogy neki mit mondtak, mindenesetre hazajöttek Magyarországra, Csernus itthon kezdett dolgozni, majd ismét szeretett volna kiutazni Párizsba – és nem engedték. A könyvcímlapok festésével és a könyvillusztrációival Párizsban már akkor népszerű kezdett lenni, ugyanis a legfontosabb francia kiadónak, a Gallimard-nak illusztrált – többek között Camus könyveit –, és Camus-nek annyira tetszettek az illusztrációi, hogy már ragaszkodott is Csernushoz. Tehát hívták, de nem kapott kiutazási engedélyt.

A Gallimard-illusztrálás 1957–58 táján kezdődött, amikor még Párizsban tartózkodtak. Egyáltalán: hogyan jutott Csernus Tibor az illusztráláshoz?

Többen is támogatták – olyan értelemben, hogy próbálták eligazítani.

Ha kiment egy festő Párizsba akkoriban, olyanok voltak a körülmények, hogy rögtön föltűnt egy-egy magyar, és eligazította?

Nem éppen.

Csernus nem az a könnyen mozgó, ügyintéző alkat…

…és nem is tudott elég jól franciául. Felesége nagyon jól tudott, ő azonban olyan tartózkodó volt, hogy nem vállalta a tolmácsolást, így Tibor engem kért meg, hogy kísérjem el.

Idetartozik az is, hogy Párizsban 1951-ben megismerkedtem az egyetemi városrész monacói házában egy Gerald Gassiot-Talabot nevű fiatalemberrel, aki akkor még egyetemi hallgató volt, és nagyon érdeklődött a képzőművészetek és az irodalom, költészet iránt. Ő ahhoz a Hachette kiadóhoz került, ahol a Kék útikalauz című sorozatnak volt a szerkesztője vagy vezetője. Azonnal őhozzá fordultam, hogy nem tudna-e ajánlani valamit, ami Csernusék megélhetésén könnyítene. Az ő ötlete volt a könyvcímlapfestés, mert arra állandóan szükség volt. Beajánlotta Csernust különböző kiadókhoz, akik nagyon meg voltak vele elégedve. Ez a munkalehetőség aztán folyamatosan adódott, hol ide, hol oda kellett mennie délelőttönként, s persze mindig elkísértem, és sokat beszélgettünk útközben. Felesége ritkábban jött el, de ha mégis, akkor rendszerint együtt ebédeltünk valahol. Rendes volt tőlük, mert én akkor tényleg nagyon szegény voltam, alkalmi munkákból éltem, és mindig meghívtak, diákvendéglőkbe s hasonló helyekre, ahol lehetett kapni sült krumlit virslivel, esetleg hússal. Egyszerű, olcsó ételek voltak. Volt még egy barátja, aki gyakran velünk ebédelt, s aki pár hónap után eltűnt, hazament, Ernyei Sándor volt a neve.

Én különböző munkákat végeztem. Párizs munkásnegyedeiben lépcsőházi ablakokat mostam, feketén. Egyötödét kaptam annak, amit ezért egy szakszervezeti munkás kapott volna. Vagyis akinek volt francia munkaengedélye. Kaptam létrát, vödröt, szivacsot, jelentkeznem kellett, mikor megérkeztem. Ablak pedig igen sok volt, és sok múlott a házmester jóindulatán is. Ha nem volt megelégedve, újra meg kellett csinálni. Egyszer odakiáltott valaki: „Nem szégyelled magad, hogy gumikesztyűvel dolgozol…!” Mikor kiderült, hogy magyar vagyok, felhívott a lakására kávéra és vajas kiflire. Munkanélküli volt és szocialista, s mesélnem kellett a magyar szocializmusról. Azt hitte, én is szocialista vagyok, és ösztöndíjjal vagyok kinn egyetemistaként. Ajánlotta, hogy segít jobb munkát találni, hívta a párttitkárt… Többet arra a környékre nem mentem. Máskor ócska papírt gyűjtöttem, nagyon jól lehetett vele keresni, míg aztán megszűnt a visszavétel. Voltam UNESCO-s nyomdai küldönc is…

Hogy lett mindebből értelmiségi munka?

Nem lett. Csak verseket írtam.

1963-ban került a Szabad Európa Rádióhoz, ezek szerint addig csupán alkalmi munkákat végzett?

Igen. Magyar barátok kellettek, és magyarul kellett gondolkodnom, hogy el ne felejtsem a magyar nyelvet, és hogy elkerüljem az idegen nyelv hatását. Olykor hangosan gyakoroltam szavakat, mondatokat. Ezért is vállaltam magányos, fizikai munkát, hogy ne kelljen francia környezetben lennem. Nem is tudtam jól franciául. Egyébként jogot tanultam, de nem értettem jól a nyelvet, így maradt a fizikai munka.

Visszatérve Csernusékhoz: hogyan zajlottak a találkozások a kiadókkal, miként kapta meg ő a munkát, hogy választották ki számára?

Nem tudom, milyen szempontok alapján döntöttek ilyen vagy olyan könyv mellett, s a kiadók közül is sokat elfelejtettem már, így fél évszázad múltán.

Vajon Camus-vel találkozott Tibor?

Nem hiszem. Volt egy hölgy a kiadónál, aki Camus ügyeit intézte.

Tibor festett otthon, vagy csak illusztrált?

Emlékszem olyan esetre, hogy mikor felmentem hozzá, épp festett, és ahogy beléptem, elfordította. Én pedig nem firtattam. Furcsának tűnhet, ebben visszafogott volt, nem mutatta a festményeit, így csak a címlapképeit láttam. Előfordult azonban, hogy megkért, hadd alapozzon vásznakat az én padlásszobám folyosóján, mert ott valamivel több hely volt, mint náluk.

Mekkora volt az a szállodai szoba, ahol Csernusék laktak?

Úgy 4×2,5 méter. Magam másfél évig laktam egy hasonlóban. De laktam az említett padlászobában is víz, villany, fűtés nélkül.

Sylvester Katalin dolgozott-alkotott Párizsban?

Nem tudom. Mint mondtam, nagyon tartózkodóak voltak. Sárközi Mártától hallottam, hogy Katalin nagyon szépen festett, aztán feladta a festészetet. [Sylvester Katalin később a szobrászművészet felé fordult – L. G.]

Fotók nincsenek ebből az időszakból?

Mikor Tibor bemutatott Bernáth Aurélnak, elmentünk sétálni, és egy utcai fényképész lefotózott minket. Már nincs meg egészében, mert Bernáthot levágtam a képről, annyira megharagudtam rá. Ugyanis úgy gondolom, hogy 1958-ban odahaza megbízták Bernáth Aurélt, hogy hívja haza tanítványát, s Csernust utána évekig nem engedték vissza.

Egyszer a francia nagykövet Aczéllal találkozva rákérdezett, miért nem engedik vissza dolgozni Párizsba, s ezután – 1964-ben jártunk már – hirtelen rátelefonáltak Csernusékra, hogy 48 órán belül tűnjenek el az országból. Én akkor már a Szabad Európa Rádiónál voltam, és úgy találkoztam velük újra, hogy meghívott egy kiállítására, s ekkor Münchenből elutaztam Párizsba. Ez volt az első alkalom, hogy láthattam a képeit. ’58-tól ’64-ig karácsonyokkor írtam nekik jókívánságokat.

Ön verseket is írt Csernuséknak ajánlva. Számomra különleges a Vázlatok egy férfiportréhoz1 és a Miniatűrök…2

1957 októberében írtam, először Katinak, majd Tiborét írtam meg.

Az első versszak pontosan olyan, ahogy Tibor beszélni szokott…

Így van! Mindig élveztem a társaságát. Egyszer idéztem neki azt a görög bölcsességet, hogy „Mindennek mértéke az ember”. Ő nem ismerte, és nagyon hatott rá, azt hiszem, festészetén is érződik ez, hiszen annyira emberközpontú.

A többi versszak pedig mintha a későbbi képeiről szólna, pedig akkor még nem festett olyan képeket.

És nem is láttam képeit akkor még! Különös.

Csernus szokásaival kapcsolatban kérdezem: már akkor is sokat dohányzott?

Nem úgy tűnt.

Borozgattak, kávéztak?

Kávéztunk, én ittam bort is az ebédhez. Tibor csak keveset.

Tudott arról, hogy HantaÏ Simonnal találkozott Tibor?

HantaÏról sokszor esett szó. Egyszer, mikor Juhász Ferenc kinn volt, Tibor ajánlására találkozott velem. Azt hiszem, 1960-ban. Juhász HantaÏnál lakott, és így én is találkoztam vele. Hallottam, hogy HantaÏ milyen trükköt csinált: elment meglátogatni a szürrealizmus vezérét, Bretont, de az nem nyitott neki ajtót. HantaÏ látta, hogy rendszeresen kinéz az ablakon, így festett valamit, nekitámasztotta a szemben lévő falnak, megnyomta a csengőt, és odébblépett. Breton, mikor kinézett, kinyitotta az ajtót.

Ez nem valami legenda?

Nem hiszem.

Tibor mesélte…

Nekem is Tibor mesélte.

HantaÏ nyilván ambiciózus volt. Tibor sosem csinált volna ilyesmit.

Nem!

De Csernusnak fontos volt, hogy HantaÏval találkozzon, mert HantaÏ mutatott neki olyan technikai fogásokat, amelyek Tibort érdekelték.

Erről nem beszélt nekem, de HantaÏról egyébként sokszor. És mások is próbálták Csernust támogatni, például Gara László, aki ismerte az összes írót és költőt, mert ő már a húszas években Párizsban élt, és ’53-ban hazament, majd ’56-ban ismét visszament Párizsba. Gassiot-Talabot is támogatta, és Domokos Mátyás úgy tudja, Gyergyai Albert is segítette.

Gondolom, más művészek is, mint például Kondor Béla, próbáltak kapcsolatokat kiépíteni, galériákat keresni. Nem lehetett könnyű!

Nem tudom, Kondor mit csinált azon kívül, hogy bejárta a várost, és megnézett mindent, amit lehetett! Hogy voltak-e összeköttetései? Egyáltalán beszélt-e franciául?

Csernus mintha kivételezett figura lett volna…?

Kinek a részéről?

Akár Ön, vagy más írók részéről, akiket említett.

Valami humoros is volt abban, hogy mindig hárman jelentünk meg. Egyszer azt mondták ránk: „la délégation hongroise”. Vagyis Kati, Tibor és én.

Említette, hogy Sylvester Katalin visszahúzódó volt.

Társaságban Tiborral együtt ő is hozzá-hozzászólt, de nem sokat. Nem annyit, mint Tibor, akinek kifejező- és rögtönzőkészsége olyan erős, hogy szinte előadásokat tart arról, ami éppen foglalkoztatja. Katika inkább csak társalog, és érdekes, amolyan pikáns humora van. Ő egyébként a bibliafordító, Erdősi Szilveszter János családjából származik.

Csernus itthon – úgy hallottam – a társaságok középpontjában állt.

Kint is. Volt egy Maszeda nevű illatszerüzemes barátja, velük is többször találkoztam, meg Hajdú András zeneszerző is, aki aztán kivándorolt Izraelbe… ők is a társaságához tartoztak. Maszeda mondta nekem egyszer, hogy Csernus szereti, ha körülveszik, szereti, ha ő a központ, és akkor mindig egy kicsit magasabbra ül.

Igen!

Tibor ma is szeret előadni. Egyszer a kilencvenes években, mikor találkoztunk, megmutatta műtermében a képeit – éppen a Hogarthokon dolgozott, ekkor már nem fordította fal felé –, s legalább fél óra hosszat beszélt egyhuzamban. Én nagyon szerettem hallgatni, mert valamit mindig megvilágított, amin érdemes volt tovább gondolkodnom. Nekem mindig nyereség volt vele lenni!

Baj, hogy most nem utazom annyit, de Tibor jövőre lesz 80 éves, és akkor feltétlenül meglátogatom. Annál is inkább, mert három nap különbséggel van a születésnapunk!

Budapest, 2006 nyarán

Jegyzetek



1 Vázlatok egy férfiportréhoz

Csernus Tibornak


Gordonkakedvű sógorom
táltosbeszédű óboron
hajózik hajnaltól estig.
Művét a manók festik.

Szeméből dőlt a holdvilág,
gazdag, akár az ősi fák,
kezében gyümölcs, holt levél,
bordája közt az ég beszél.

Hengergő, búgó bölcs beszéd,
kapcsos könyveknek mond mesét,
tanít, hogy tiszta tengerek
lehetnénk tócsa emberek.

Hamvasztó délben húz a csónak,
sötét van minden utazónak,
lehet hitvalló, lehet bátor,
nem szabadulhat hajójától,

bolygó világon, őrült gályán
siklik az éjszaka homályán:
szemében kéklő buborék,
szívében tágas, bíbor ég.

Sugárhúrok közt kifeszülvén
vonít a homály hegedűjén
s embervilágunk bárhogy éget:
issza a fénylő mindenséget.


2 RÓZSARINGATÓ

Csernus Tiborné
Sylvester Katalinnak




Négy miniatűr

Ha a rózsa szólni tudna,
hangja türkiz mennybe jutna
s az ég selymén hajladozva
csillagokat harmatozna.

Tövisszúró gébicsekkel
kötődik a rózsa reggel,
estefelé már belátja,
rózsabogár a barátja.

Búgócsiga palotában
Tündér sír a kalodában:
szeme patak, szája kristály,
szive zöldvizű, derűs táj.

Gyermekszemmel néző rózsa,
pálmaház gyöngéd lakósa:
gyöngypergésű, puha álmod
köztünk soha nem találod.


Óhaj

Cseppkövek és jégcsapok,
csörömpölő ablakok,
cserepek és szilánkok,
tüskés, szöges palánkok,
minden, ami szúr és vág,
fagyban ázó holdvilág,
forró vihar veszélye,
gyűljetek most köréje:
őrizzétek óvjátok
csillagról jött rózsátok,
mert, ha egyszer elijed:
a lepke se leli meg.


Mondóka
(arra az esetre, ha oroszlán jön)


Gyömbér, gyanta, borostyán,
mézgaszemű oroszlán:
pipacsért menj patikába,
ne morogj a Katikára!


(Csokits János: Sötétedés – Válogatott versek, 1951–2008. Nap Kiadó, 2008.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben