×

Reményfok

Az Ismeretlen Beteg feljegyzései

Sebők László

2013 // 06
(részlet)

A szerkesztő előszava


A következő hosszabb kézirat alapanyagát az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet felszámolása után kaptam azzal a megjegyzéssel, hogy a korábbi igazgató, néhai professzor K. hagyatéka. A dokumentumokat az intézet tudományos anyagának katalogizálását végző főorvos azzal adta át, hogy szerinte érdemes lenne nyomtatásban is megjelentetni, mert alátámasztja azt az állítást, mely szerint az írás terápiás eszköz lehet a pszichiátriai betegek kezelésében. A főorvos a publikációt közzétehette volna a Pszichiátriai Társaság szakmai fórumain is, de úgy vélte, ha a kísérleti terápia, illetve annak egy olvasmányos változata nem kap széles nyilvánosságot, akkor a pénzhiánnyal küzdő szakma nem foglalkozik vele érdemben, s miután az intézetet felszámolták, félő, hogy az eddig elvégzett munka is kárba vész. Mivel egy időben én is K. professzor betege voltam, nem süllyeszthettem el csak úgy a testes paksamétát. Az egybegyűjtött szövegeket egyébként egy ember írta – az Ismeretlen Beteg –, aki hosszabb-rövidebb feljegyzéseit a betegsége más-más fázisában vetette papírra. Elkezdtem olvasni a szövegeket, és időről időre eltévedtem, tanácstalanul botorkáltam benne. Összefolyt, hogy melyik szólam az „Én könyvem”, melyik az „Egyik könyve” vagy „Másik könyve”, „Szőke nő könyve” stb. (Szerintem ezek elé nagyon hiányzik a névelő, borzasztó zavaró a hiánya, de ehhez nem akartam hozzányúlni.) Az mindenesetre kiderült, hogy a későbbiekben bemutatandó „Ismeretlen Beteg” valamit nagyon el akar(t) hallgatni önmaga elől, s a professzor – a szövegben doktor – ezt az elhallgatott titkot akarta kirobbantani belőle, ettől remélve páciense gyógyulását, többtudatúvá szétesett énképe helyreállítását. A most közreadott írás az eredeti szöveg rövidebb változata. Kihagytam belőle azokat a részeket, amelyek még bonyolultabbá tennék az egyébként is kusza, nehezen összefogható szálakat. Engem ebben a szövegben az ragadott meg, hogy a szerző helyenként egy topográfus akkurátusságával próbálja megrajzolni azt a várost, amit ő Reményfoknak nevez. Utóbb kiderült: azért került hozzám a szóban forgó kézirat, mert az intézet neurológusai szerint a disszociatív identitászavarban szenvedő beteg téveszméit gyógyszeres kezeléssel lehetett volna megszüntetni, s nem értettek egyet K. professzor terápiájával. A professzornak róják föl azt is, hogy a beteg még a gyógyulás előtt eltűnt az intézetből. Hangsúlyozni szeretném, nem megszökött, hanem elment, mert az írás sugallata ellenére nem volt kényszergyógykezelve. A dokumentumot hozzám eljuttató főorvos nekem, a laikusnak elmondta, hogy a betegség velejárója, tünete a fejfájás, az emlékezetkiesés. Ez a zavar – hiába mondják a neurológusok – nagyon ritkán gyógyítható gyógyszerek segítségével, inkább csak elnyomják a nem kívánt személyiségeket. A másik út, hogy a különböző személyiségeket pszichológiai kezelésekkel összevonják, persze ez azzal járhat, hogy egy teljesen új személyiséget hoznak létre. A kezelés hosszú és bonyolult, a személyiségek pedig nem mindig egyesíthetők. Az egyes éneknek egyébként teljesen mások a személyiségjegyei. Sokszor „csak” két személyiség van jelen, de előfordulhat bármennyi, akár még százan is lehetnek. Hogy valaki hány alszemélyiséget alkot magának, főként az elszenvedett trauma nagyságától és gyakoriságától, illetve a személy életkorától és sérülékenységétől függ. Az alszemélyiségek lehetnek különböző neműek, és különbözhet az életkoruk is. Minél több személyre hullik szét valaki, annál nagyobb az esély, hogy ezek nem tudnak egymás létezéséről, így a betegségükről sem.

Elő- és utószó (2 in 1)


Én könyvem

Utólag könnyű okosnak lenni, olvashatják majd többször is, de mint látni fogják: utólag sem könnyű okosnak lenni. Mindenesetre immár felszabadultabban szólhatok, mert feljegyzéseimre nem teheti rá kezét Sötét 1. Sokáig hiábavaló erőfeszítésnek tűnt a velem történtek dokumentálása, de már érzem az erőt, mely magához vonz, és elrepít innen. Hatszárnyú szeráfok emelnek az égbe, s látom, Ibolya nem az állomás felé, hanem egy erdőszéli ház felé biceg, ahol Beliczainé egy idő óta már nem zárja a kertkaput. E sokat szenvedett nő – Beliczainé – gesztusa azt mutatja, hogy Reményfok mégiscsak létezik. Pedig a nevezett asszonyt durva támadás érte a város határában. Virágföldet gyűjtött bádogvödrébe a Farkaserdő szélén, amikor váratlanul mögé került egy csavargó küllemű, ápolatlan férfi, és se szó, se beszéd, föltaszította. Kiragadta az asszony kezéből a bádogvödröt, s a tölgyfák alól összegyűjtött humuszt a földre szórta. Ezután fél térdre ereszkedett, és sebheges kezével széttúrta a porhanyós kupacot. Úgy tűnt, hogy keres benne valamit. Beliczainé négykézláb botorkálva próbált minél távolabb kerülni támadójától, s torkából artikulálatlan üvöltés szakadt föl. A férfi rekedtes mély hangon rámordult: „Nem bántom” – de mert az asszony továbbra is sikoltozott, szitkozódva eltűnt az erdő fái között.

Az asszony két éve költözött a kültelki, szegények lakta utcába, és nem kereste szomszédai társaságát. Házát a gyerekei vették számára, két felnőtt férfi. A költözést is ők intézték a saját teherautójukkal, merthogy terménykereskedők voltak. Mindezt a postás derítette ki, aki néhanap levelet meg pénzt vitt neki a fiaitól. Hogy ideköltözése előtt hol lakott, mit csinált, azt hosszú ideig senki nem tudta. Templomba nem járt, hetente kétszer bevásárolt a boltban, egyébként otthon tett-vett a ház körül. Feltehető, hogy ha nyitottabb életet él, talán nem rémül meg az erdőszélen elé toppanó férfitól. Reményfokon ugyanis jószerével mindenki hallott Gomba bácsiról. Már hosszú évek óta kinn lakott az erdőn, és soha nem bántott senki teremtett lelket. Kerülte az emberek társaságát. Abból élt, amit a vadonban összegyűjtött: szamócából, csipkebogyóból, somból, de legfőbb bevételét a gomba hozta. Enyhébb teleken még karácsony előtt is felbukkant Reményfok piacán grafitszínű trombitagombát árulva. Gomba bácsi számára a karácsonyi piac zárta az üzleti évet, s az új szezon februárban kezdődött. A ragyogó, tavaszt ígérő februári napokon rendre végigjárta az erdő laskagombás helyeit. Ez a gomba ugyanis alkalmas időben a hó alól is előbújik. Kora tavasszal kidugja fejét a kucsmagomba, kicsit később a szentgyörgygomba. A májusi esők után a vadjárta erdei tisztásokon érdemes szegfűgomba után kutatni, júniusban már található csiperke, óriáspöfeteg, néhanap vargánya, róka- meg galambgomba. Akácvirágzás után a szellősebb erdőrészeken előkerül az őzlábgomba, s a nyári gombák változó mennyiségben egészen őszig teremnek a reményfoki határban.

Gomba bácsi azért támadt az asszonyra, mert azt hitte, hogy Beliczainé felfedezte hétpecsétes titkát, a szarvasgombák lelőhelyét. Féltette a hasznát, a szarvasgomba hozta számára a legtöbb pénzt. Reményfokon többen állították, hogy Gomba bácsi erdei rejtekhelyén valóságos vagyont halmozott fel az évek során. Mások szerint viszont nincs egy vasa sem, mert ami bevételre szert tesz, azt hamar elissza, elkurvázza. Ez utóbbi feltételezésnek némiképp ellentmondott, hogy Gomba bácsi a lehető legrövidebb időt töltötte az emberek között, ráadásul nővel még senki sem látta. Remeteségének is kacskaringós története van. Az apja kulák volt, ezért ő meg a testvére is az lett, az anyja csak azért nem, mert még a háború végén, a kuláklistázás előtt meghalt. A három férfi dacolt a világgal, terményrekviráló hozzájuk be nem mehetett, mert kihajtották az udvarból. Ám egyszer négy ávós raj Gazra rakta, és elvitte Gomba bácsit, mindannyiuk közül a legerősebbet a volt csendőrőrsre. Egy hétig verték. Ez idő alatt megcsendesedett, félig megsüketült, bordái eltörtek, véreset vizelt. A törésekből, zúzódásokból úgy-ahogy felgyógyult, de a kedélye nem jött vissza. Amit mondtak, megcsinálta, ám az esze máshol járt, talán a régi időkön. Az apja hamarosan meghalt, a bátyjára maradt a gazdaság, s gazdálkodott is vagy húsz évig, amikor elunta a sorsát, és felakasztotta magát. Gomba bácsi még egy ideig kitartott a szülői házban, de mind ritkábban járt haza, s egyre több időt töltött a rengetegben. Beliczainé azért nem láthatta korábban, mert Gomba bácsi már évekkel az asszony érkezése előtt a Farkaserdő egy eldugott, mély horhosába vájt magának földkunyhót, az lett a szállása.

Gomba bácsiról tehát ki többet, ki kevesebbet, de tudott Reményfokon, nem úgy Beliczainéról. A hírek akkor kezdtek szállingózni róla, amikor kiderült, hogy a körzeti megbízott rendőr minden héten elmotorozik hozzá. Ezen a nyomon el lehetett indulni, s egyesek el is indultak. Kiderült, hogy Beliczainé börtönviselt, feltételesen szabadon bocsátott asszony, ezért látogatta hetenként a rendőr. Ennél tovább azonban egyetlen felderítő sem jutott, mígnem valaki úgy döntött, hogy majd szóra bírja a Beliczai gyerekeket. De a nyomozás ezen az ágon is megfeneklett. Ám egy nap magát Isten szolgájának mondó férfi érkezett a környékre. Bekéredzkedett a portákra, beszélt Isten országának eljöveteléről, az armageddoni csatáról, a jók és a rosszak szétválasztásáról.

Máskor is jártak erre térítők, de lélekmentő fáradozásuk többnyire eredménytelen maradt. Most sem volt másként, de Isten szolgája mintegy mellékesen elárulta, hogy ismeri Beliczainét. Szavaiból kitűnt, hogy az asszony számára a földi élet valóságos siralomvölgy. Vagy tizenöt esztendeje agyonszúrta a férjét, mert verte őt és a gyerekeit, a keresetét elitta, s még a házat is eladta a fejük fölül. Medinán laktak, Medina-szőlőhegyen, távol a világtól, egy major szomszédságában. Beliczainé férje ott volt állatgondozó. Amikor a telepvezetőnek feltűnt, hogy már több hete nem látta beosztottját, elmotorozott hozzá. Vérbe fagyva feküdt az ágyában. Tizenöt év fegyházra ítélték az asszonyt, de jól viselte magát, és tíz év után feltételesen szabadult.

Beliczainé Gomba bácsival történt összeütközése után táviratot küldött a fiainak, hogy támadás érte, védelemre szorul. A hívó szóra a fiúk teherautóra ültek, s miután tájékozódtak a történtekről, maguk mellé vettek egy katonaruhás, szakállas férfit, egy képzett nyomkeresőt a kutyájával. Beszállásolták magukat Beliczainéhoz, és szerszámnyélből meg kihegyezett rúdacélból lándzsát szerkesztettek, amellyel bárki bozót mélyén lapulót ki lehet piszkálni a rejtekéből. Mivel a kutya a Beliczainé elleni támadás helyszínén, az erdőszélen nem fogott szagot, ezért a fiúk úgy döntöttek, hogy a kocsmában kell elkezdeni a vizsgálatot. A kocsmáros mindössze két esztendeje lakott Reményfokon, s keveset tudott Gomba bácsiról. Ráakadtak viszont egy nyugdíjas, szürke hályog miatt lerokkantosított bányászra, aki néhány kisfröccs után megmutatta nekik Gomba bácsi elhagyott házát. Az udvart benőtte a bozót, a léckerítést elhordták tüzelőnek, s jöttükre nagy fehér kutya ugrott ki a valaha volt tisztaszoba ablakán. A házból, mióta üresen állt, minden mozdítható holmit elvittek, a hajópadlót felszedték, az agyagos aljzaton csirkecsont, madártoll, félig rágott mumifikált sündisznó hevert. A Beliczai fiúk az istálló cementjászlában találtak egy molyrágta sapkát, azt magukkal vitték, hátha annak szaga segíti a nyomkereső kutyát. Az eb gazdája alig remélte a sikert, s talán ő csodálkozott a legjobban, amikor az erdő szélén a kutya határozottan húzni kezdte a sűrűbe. Vagy két órát gázoltak a csalitosban, de egy vízzel telt ároknál elveszett a nyom. Másnap reggel Reményfokon még soha nem látott módon folytatódott Gomba bácsi kutatása. A Beliczai fiúk lebontották a teherautó ponyváját, a csupasz platóra felszállt kutyájával a nyomkereső, majd a teherautó lépésben elindult. Az volt a tervük, hogy ahol a kutya a sapka szagmintája alapján Gomba bácsi nyomát jelzi, ott leszállnak, és gyalog folytatják a keresést. Kanada erdeiben a vadászok ily módon hajtják a fekete medvét. A csaholó kutya elől a mackó felmászik a fára, a vadásznak csupán arra kell ügyelnie, hogy egyetlen lövéssel leterítse az állatot, mert a sebzett medve kárt tehet kutyában és gazdájában. Farkaserdőn ez a veszély nem fenyegetett. Gomba bácsit sikerült a kunyhójában meglepni. Mikor meghallotta a léptek dobogását, a kutya morgását, próbált volna menekülni, de elkapták. A Be­liczai fiúk becsületére legyen mondva, nem bántották, de mert vonakodott velük menni, kezét-lábát megkötözték, s alkalmi dárdájukra akasztották, mint valami elejtett vadat. Elcipelték a teherautóig, felrakták a platóra, s hangos tülköléssel körbevitték a városszéli utcákon. Amikor Gomba bácsit letették az anyjuk elé, láthatóan elégedettek voltak magukkal. „Ez volt az?” – kérdezték. Beliczainé ráismert Gomba bácsira, de megesett a szíve a megrettent férfin. „Nem ez volt” – mondta. A fiúk darab ideig még keresték anyjuk támadóját, ám pár nap múlva dolgukvégezetlen távoztak. Gomba bácsi megint eltűnt a rengetegben, nem látták a piacon sem, pedig esős idő volt, párás meleggel, amit szeret a gomba. Hogy él az öreg, és szemmel tartja Beliczainét, az abból tudható, hogy az asszony egy júniusi hajnalon háza ablakában kis zacskó friss szegfűgombát talált. Ettől kezdve nem zárta kulcsra a kertkaput. Ide, e felé a ház felé igyekezett Ibolya, s úgy vélem, hogy a Beliczainé szívében meglévő feltétlen bizalom, együtt érző szeretet lehet az az erő, mely képes megtörni Sötét 1 hatalmát Ibolya felett, s talán nem túlzás, ha azt mondom, mindannyiunk felett. Ezért gondolom, hogy a város – a doktor szavai ellenére – mégiscsak létezik, és nem véletlenül, és semmiképp nem ironikusan kapta a Reményfok nevet. Ha majd szeráfjaim letesznek Tafil hercegnő elé, s végre megint ecsethez, vászonhoz jutok, megfestem a képet a világról, ahogyan én látom. A négy hatszárnyú szeráf az űrben lebeg két egymásnak forduló, de egymással nem érintkező, kúp alakú zikkurat körül. Az agyagtéglából rakott építmények között Beliczainé teremt kapcsolatot. Két lábbal áll az egyik csonka kúp, a földi Bábel tetején, s két kinyújtott karjával tartja a rázuhanni készülő égi Bábelt.

Másik könyve


Állomás, az a kurva állomás! Takarodj el onnan! Azt hiszed, átverhetsz? Hogy nem tudom, mit forgatsz a fejedben? Átlátok rajtad. Azt gondolod, egy vallomással mindent rendbe tehetsz? Negyven éve ismerlek, vagy még régebben. Ha oda bemégy, levágják a fejedet. Kibeleznek, megnyúznak. Ne mondd aztán, hogy nem szóltam.

Egyik könyve


– Kezdi, már megint kezdi. A bolond nő a szomszédból. Lehetetlen elviselni az ordítozását, szétrobban tőle az ember feje. Üt a hangja, olyan, mint egy légkalapács. Tratatata, tratatata. Miért nem kumatják be valamivel? Maguk ehhez igazán értenek. Miért nem adnak neki valamit, amitől elhallgatna?

– Örökre, Ibolya?

– Felőlem akár örökre is. Elegem van belőle.

– Akkor olvasgasson, Ibolya!

– Ne őrjítsen meg! Minek olvasgassak? Semmit nem érek vele.

– Azért olvasgasson, hogy megszűnjön az ordítozás. Elintézzük a szomszéd nőt, és ráadásként odamehet az ablakhoz, hogyha hajlandó velem beszélni.

– Hazudik, maga szemét! Hazudik!

– Ígérem, hogy úgy lesz. Kinézhet az udvarra!

– Százszor mondta már.

– Ígérem. De előbb tisztáznunk kell néhány dolgot. Azt írja, hogy a vasúti szolgálattevő semmit sem látott. Honnan tudja, hogy mit látott és mit nem?

– Kicsoda írja ezt? Mert biztos, hogy én nem.

– Pedig itt van előttem minden, amit papírra vetett. Nyitott könyv az élete, Ibolya. Jobban mondva sok-sok fecni, feljegyzés, könyvnek nem nevezném.

– Hát akkor olvasgasson benne. Ne engem zaklasson, elegem van magából.

– Ugyan már, Ibolya. Minek hisztériázik? Egy ilyen komoly nő. Mi csak meg akarjuk érteni magát. Ha egy embert megértünk, a világot is megértjük. Maga a mi világunk, Ibolya.

Én könyvem


Az első emlékem erről a helyről, hogy nézem Ibolyát. Azt hiszem, mert egyvégtében viaskodom az időbeliséggel, hogy mi volt előbb, s mi következett később abban a történetfonadékban, aminek alakítója és elszenvedője is vagyok. Írom, jobb híján, mert akkor ez a látszat, hogy Ibolya feszült, kezét tördeli, durva szavakat használ, holott utólag megállapítom majd, nem jellemző rá a mosdatlan beszéd. Amikor Ibolyát felvették az intézetbe, néma volt, egy-két fájdalmas nyögéstől eltekintve hang nem hagyta el a száját. Még elemi szinten sem tudott magáról gondoskodni, pelenkázni kellett – legalábbis így hallottam –, mesterségesen táplálták, infúziót kapott, nehogy kiszáradjon. Eszméletlen állapotban találták meg a reményfoki temető közelében. Nem volt nála semmiféle igazolvány, amiből kiderülhetett volna, hogy kicsoda, hol lakik, mi a foglalkozása. Egy szakadt könyvet szorított magához, melynek hiányzott a borítója, az első és az utolsó néhány oldala, s a könyv megmaradt lapjait is erősen megviselte az idő. Valószínűleg többször megázhatott, néhol megégett, mintha valaki szándékosan tűzre vetette volna. Érdekessége volt a könyvnek, hogy a lapok belső margóját fekete-fehér fényképrészletek illusztrálták. Elmosódott alakok, női és férfi testek képi torzói, méghozzá úgy, hogy a bal és a jobb oldali fotó ugyanazt a képrészletet mutatta, de a bal oldali halványabb, a jobb oldali sötétebb tónussal. Az ismeretlen beteget – Ibolyát – ez a szakadt könyv kapcsolta össze azzal a világgal, amiben egykor élhetett. Ragaszkodott hozzá, alig lehetett tőle elvenni. A könyvben egyébként nem volt olyan jel, feljegyzés, ami a tulajdonosa kilétére utalt volna. Azt sem lehetett tudni, hogy ki a könyv szerzője, hol és mikor adták ki. Az egyik megbízatásom éppen ez volt, szerezzek egy ép példányt, hogy legalább azt tudjuk, mi a könyv címe. Szinte hallom, hogy a doktor azt mondja, azóta már más a helyzet, ismerjük a kiadót, tudjuk, ki a szerző. De én határozottan állítom: semmit nem tudunk a „hivatalos” szerzőről, a kiadó vezetője utóbb olyan nyilatkozatot tett, mely semmit nem döntött el ezzel kapcsolatban. Alkalmasint erről is írok majd, de a legfontosabbnak azt tartom, hogy tudassam, akaratom ellenére keveredtem ebbe a történetbe. Segítő szándékkal érkeztem ide, és roppant méltánytalannak tartom, hogy ittlétem immár nem önkéntes vállalás, hanem kényszer. Jó ideig azzal áltattam magam, hogy nem ártó szándék, hanem a körülmények szerencsétlen egybeesése juttatott kórháznak mondott börtönömbe. De most már egyre biztosabb vagyok abban, hogy csapdába csaltak, és egy másik ember szerepét kényszerítenék rám, méghozzá a sötét szám vagy sötét számok* révén, egy elveszett, eltűnt vagy tán sohasem volt emberét, aki talán új életet kezdett, meglehet, az én nevemen. Kérdezhetik persze, hogy mi végre, kinek használ az effajta személyiségcsere. Immár elárulhatom: Sötét 1-nek. Sötét 1 ily módon akarja bizonyítani korlátlan hatalmát, hogy a szabad akarat illúzió, és nem vagy csak igen korlátozottan léteznek szuverén egyéniségek. Rokonaim, élő hozzátartozóim nincsenek, így ha valakinek feltűnik is hiányom, azt hiheti, hogy elutaztam, és semmiképp sem kezd nyomozni utánam. Szüleim Kabulban vannak eltemetve, amiből botorság azt a következtetést levonni, hogy afgán vagyok. Persze az sem szerencsés, ha kerek perec kijelentjük: nem vagyok afgán. Az utólag (majd) bemutatandó, Bolondok Királya fedőnevű titkosügynök szavajárása szerint bizonyos körülmények között afgán vagyok – például egy másik idegen számára, amikor megpillant a régmúltban, midőn a kabuli óváros sikátorait járom. Hogy ki a szóban forgó idegen? Az angol követségi tanácsos, aki minden bizonnyal látott engem nem sokkal azután, hogy szüleimmel Kabulba érkeztem. Ugyanis boldogult apám és anyám jó ideig az afgán király szolgálatában álltak az udvari cirkusz ünnepelt csillagaiként, s én, az egyetlen fiuk, a szemük fénye, akiben művészetük továbbvivőjét látták-remélték, fájó szívvel vettem tőlük búcsút, mert sajnálatos botlásom miatt nemkívánatos személy lettem az országban. Véletlen volt, de hiába magyarázkodtam, mennem kellett, s még örülhettem, hogy olcsón megúsztam. Könnyen az életemmel fizethettem volna, amiért megérintettem Tafil hercegnő kezét, aki rangrejtve érkezett a ramadán utáni id al-fitr ünnepi előadásunkra néhány udvarhölgye és két eunuch társaságában. Én a manézsból csak azt láttam, hogy ragyogó szépség ül a nézők között, s amikor apám bűvészmutatványához alkalmi partnert kerestem, rá, Tafil hercegnőre esett a választásom.

S bár vonakodott színpadra lépni, kitartóan győzködtem, hogy jöjjön bátran, nem lesz semmi baj.

Alighanem már ezzel is kivívtam az eunuchok s közvetítésükkel az udvar haragját, de szerintük minden határon túlment, hogy megfogtam Tafil hercegnő kezét, hátha a szelíd kényszernek engedni fog, s invitálásomra mégiscsak színpadra lép, hogy mutatványunk fényét emelje. Abban a pillanatban a két eunuch, valamint két udvarhölgy is rám vetette magát, és isteni szerencsém, hogy az eunuchok sípszavára váratlanul feltűnő testőrök nem koncoltak fel a helyszínen. Ám én ahelyett, hogy hálát adtam volna a sorsnak, titokban találkozni kezdtem Tafil hercegnővel. Pedig tudhattam volna, hogy a főeunuch minden lépésemről beszámol a koronatanácsnak. Hajszálon függött az életem, s csak apám respektusának köszönhetem, hogy szabadon távozhattam az országból. Jeles ősömet hősként tisztelték az itteni harcias törzsek, mert idejövetelünkkor olyasmi történt vele, ami számukra felfoghatatlan volt. Vándortársulatunkkal az akkor még tartó orosz–afgán háború egyik csetepatéjába kerültünk, valóságos golyózáporba. Mindannyian a földre hasaltunk, de apám balszerencséjére a fején keresztülgázolt egy orosz tank. A látszat legalábbis ez volt, mert alighanem valamilyen természetes áthidalás képződhetett a mélyedésben lévő feje és a tank lánctalpa között, így úszhatta meg könnyebb horzsolásokkal az esetet. Ráadásul ezzel szinte egy időben a tank gránáttalálatot kapott, lánckereke leszakadt, s az egyik tankkerék kettéválva leesett az acélmonstrumról. Még lenne mit mesélnem ünnepi fogadtatásunkról Kabul városában, ahol rendkívüli népszerűségnek örvendtünk az apámmal történtek miatt – a keményfejű magyar, így emlegették –, de valaki még azt hihetné, hogy dicsekszem. Holott csak az volt a szándékom eme kitérővel, hogy mutassam, eltűnésem, fogságba vettetésem után miért nem indult azonnal nyomozás felkutatásomra. Meglehet, az sem segíti ügyem felkarolását az afgán hatalmasságok között, hogy én nem szimpatizáltam különösebben a kabuli magyar kolónia vezetőivel, kiváltképp nem egy bizonyos Gábor fiatalúrral. Ő már harmadik generációs magyarisztáni volt, ősei a ’48-as magyar szabadságharc bukása után kerültek ide. Világost követően az emigráció egy része a Török Birodalomban talált menedéket, több honvédtiszt vállalt szolgálatot a szultán hadseregében, de egy nagyobb csoport emigráns családostól Kabulig jutott, s ott a körükben lévő néhány gazdatiszt a király megbízásából a modern európai földművelési módszerek meghonosítására vállalkozott. Ezt oly sikerrel tették, hogy a régi városfalon kívül királyi kegyként megkaptak egy üres katonai erődöt, és ott saját szokásaik s törvényeik szerint rendezkedhettek be. Amikor a cirkusszal a városba érkeztünk, és sátrainkat felállítottuk a Kabul folyó partján, az állatkerttel szemközti oldalon, felkerestek minket az egykor volt magyar emigráció vezetői. Meghívtak bennünket, hogy töltsünk el pár napot a Bala Hissar erődöt körülölelő negyedben, ahol a kabuli magyarok zömmel már nem a királyi latifundiumok irányításával foglalkoztak, hanem a vigalmi negyed életét kormányozták. A gazdagabbak kaszinót, kávézókat, fürdőt és bordélyt tulajdonoltak, s ez utóbbiban indiai rabszolganők mutatták be „in situ” a kabuli előkelőségeknek a Káma-Szútrában foglaltakat, s tehették mindezt királyi engedéllyel. Az udvar szemet hunyt afölött is, hogy a leggazdagabbak a Hindukus völgyeiben mákültetvényeket birtokoljanak, s a termésből kinyert ópiummal üzleteljenek. Mi, apámmal a meghívásnak eleget téve eltöltöttünk pár napot az itteni magyarok körében, de tapasztalván körükben a szélsőséges osztálytagozódást, a barbár önkényt, amit egyesek megengedtek maguknak, jobbnak láttuk visszatérni társulatunkhoz, s nem szorgalmaztuk a kapcsolatok elmélyítését a helyi magyarság vezetőivel. Mélyen megrázott bennünket egy szerencsétlen asszony, Bé Ida története is. Immár érettebb fejjel úgy gondolom, hogy a nemtelen bánásmód, amit elszenvedett, jórészt gazdái rendszeres narkotikumhasználatával hozható összefüggésbe, hiszen az ópiumfüggőknek vajmi kevéssé vannak erkölcsi aggályaik. Mivel női mivolta ellenére mindenki mint bácsit emlegette e nyomorult páriát, én is ezt teszem.

Bé Ida bácsi kemény büntetést kapott. Lehet, hogy megérdemelte, lehet, hogy nem, ezt mi, vendégek lévén, különösebben nem firtattuk. A büntetés okáról annyit: kiderült, hogy Bé Ida bácsi kémkedett. A kenyéradó gazdája leplezte le – konspiratív találkozón érte, amint a nevezett hölgy a kabuli Strucc kávéház teraszán randevúzott a brit követségi tanácsossal. Lezárt borítékot nyújtott át a diplomatának, pedig tudnia kellett volna: idegen ország polgárával mindennemű kapcsolattartás tilos. A gyors és körültekintő vizsgálat megállapította még, hogy Bé Ida bácsi szandálját lerúgva talpával a diplomata heréjét masszírozta az asztal alatt. Mindehhez visongva nyerített, akár egy ló, vagy mint az a nő­személy, akit – így a ’48-as időkből megörökölt huszárzsargon – baszni visznek. A körülmények ismeretében – zárt közösség, narkotizálás – aligha csodálkozhatunk azon az egyébként nem mindennapos gyakorlaton, hogy Bé Ida bácsit másnap – meztelenül! – kocsirúdhoz kötötték – magyarázták nekünk az eset kapcsán ismerőseink. Gábor fiatalúr intézője személyesen fogta be gazdája homokfutójába Bé Idát. Gondosan felszerszámozta, még a díszes szemellenzőt is ráadta. Minden meghúzható szíjat meghúzott, fényesre törölte a zabla rézcsatjait, és két szem kockacukrot adott Bé Ida bácsinak. Mivel szemerkélt az eső, az intéző pokrócot rendelt a lovászfiútól Bé Ida bácsi hátára, majd dolga végeztével jelentette gazdájának: a fogat menetkész.

Gábor fiatalúr ebéd után kocsizott ki. Elment egy közeli villában lakó barátjáért, majd együtt a kaszinóba indultak. Bé Ida bácsi kezes jószágnak bizonyult. Nyögve mozdította meg a nehéz terhet, de némi nógatás után egyenletesen húzott. Végighajtottak a Bala Hissar negyed főutcáján, s a kaszinó előtt álltak meg. Bé Ida bácsit s a homokfutót a személyzetre bízták, ők pedig eltűntek a faragott oroszlánfejes tölgyajtó mögött. Meghallgatták az elhúzódó orosz–afgán háború híreit, szivart szívtak, és rumot ittak, s elfogyasztottak néhány szem aszalt szilvát. Gyertyagyújtáskor kiküldtek Bé Idának egy csésze mézes mentateát, aztán éjfélig kártyáztak. Gábor fiatalúr eleinte nyert, aztán vesztett, végül megint nyert. Éjfél után a két kártyás kicsit kapatosan hazahajtatott. A lovász a kocsibejárónál várakozott, megfogta Bé Ida bácsi pofaszíját, s kérdőn nézett gazdájára. Gábor fiatalúr akkor azt mondta: „Na, fiam, a büntetésből ennyi elég lesz. Fogja ki a kocsiból, és adja vissza a ruháját!”

Én, sajnos, apám tanácsa ellenére az eset hallatán faragatlan tuskónak neveztem Gábor fiatalurat, akinek fülébe juthatott a véleményem, mert attól fogva ahol tudott, igyekezett a cirkuszunk kárára tenni.

Intézeti fogságom kezdetén sokáig abban bíztam, hogy az Ibolya által írt különböző „könyvek” és saját megjegyzéseim utat találnak a külvilágba, s ezek olvastán lesz, aki a segítségemre siet. A hajótörött reménysége éltetett, hogy palackpostám valamiképpen célba ér. Szerencsére időközben olyan lehetőségre bukkantam, mely semmi kétséget nem hagy afelől, hogy így is lesz. Néhány madár adta a kezembe szabadulásom lehetséges kulcsát. Véletlenül leltem a madarakra, hisz nem is láttam őket, hanem olvastam róluk – akkor úgy tűnt – egy szerencsétlen eszelős feljegyzéseiben. Lám, az őrült – gondoltam – sok olyan dolgot észrevesz, melyek elkerülik az épelméjű ember figyelmét. S miután bennem szabadulásom ötlete megfogant, már csak kellő türelem s a gondosan álcázott terv végrehajtása maradt hátra. Hiszem, hogy madaraim célba érnek. Hiszem, mert hinni akarom. Sőt bizonyos jelekből arra következtetek, hogy a segítség már elindult felém. Talán légballonokkal, vagy valamely más módon emelkedem majd innen el, egy brazil szerzetes atya segítségével. Persze olykor még manapság is megfordul a fejemben, hogy csak áltatom magam, és sorsom már azelőtt eldöntetett, hogy először pillantottam meg Ibolyát, aki a vizsgálóban ült, szemben a doktorral, és hangosan olvasott az ölében tartott papírokból. Amelyik lappal végzett, azt ledobta a padlóra, s amikor már egyetlen apró cédula sem volt nála, akkor a doktor azt mondta: Mára elég volt, Ibolya. Szépen haladtunk ma. Az idő is szép odakinn, nemde? Odakinn ugyan éppen esett, de hát ki tudja, kinek mi a szép idő. Nem ezen csodálkoztam, hanem azon, hogy a doktor egy őszülő, borostás, csíkos pizsamás férfit szólított Ibolyának. Tudtam ugyan, hogy hova jövök, de ez meglepett. Amikor a doktor észrevette, hogy megérkeztem, szólt Ibolyának, hogy visszamehet a szobájába. Ibolya, miközben a kijárathoz igyekezett, egy pillanatra rám nézett, menet közben megtorpant, talán emlékeztettem valakire, aztán megrázta a fejét, és továbblépett. A doktor is felállt, kezet nyújtott, hellyel kínált. Zavarban voltam, mert korábban sosem jártam pszichiátrián, és ugyanabba a székbe ültem le, amelyikben érkezésemkor Ibolya foglalt helyet. Ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget, egyébként sem tudtam volna máshova ülni, hacsak nem az íróasztalra, mert azonkívül csak két szék – az egyik a doktoré –, egy sárga műanyag lepedővel letakart heverő és egy üvegezett gyógyszeres szekrény volt a szobában. A doktort eleinte kedves, közvetlen embernek tartottam, ám belévetett bizalmam az idő előrehaladtával egyre inkább fogyatkozott, mígnem egy nap felnyílt a szemem. Rájöttem, hogy velem kapcsolatos egész ténykedése csak arra szolgált, hogy a hatalmába kerítsen. Elvágta minden kapcsolatomat a külvilággal, és a sötét szám vagy sötét számok révén örökre besorolt a betegei közé – legalábbis ezt hitte, mert nem számolt a madarakkal. Mindenesetre az első találkozásunkkor még roppant segítőkésznek tűnt, nem győzte hangoztatni, mennyire örül, hogy vállaltam a megbízást. Bókolt is: „Ilyen fiatalember, és már osztályvezető! A főnöke is csupa jót mondott magáról, hogy kitűnő iskolákba járt, olvasottsága révén fölötte áll a kollégáinak, mégis szerény és segítőkész. Igazán dicséretes!” Elmondta, hogy az eddigi terápiának köszönhetően Ibolya állapota stabilizá­lódott, és soron következő feladatunk lesz megtalálni, felismertetni és elfogadtatni vele a saját, a valódi énjét – ha ilyen egyáltalán létezik, tette hozzá. Beszéd közben hintázott a székén, időnként lehunyta a szemét, mint aki a gondolataiba mélyed, pedig valójában engem figyelt, hogy miként reagálok a szavaira. Most már tudom, a doktor alighanem Kontra, az embercsempészettel, gyilkossággal, bűnpártolással gyanúsítható reményfoki rendőrfőnök embere, de akkor még naiv voltam, hittem a látszatnak. Megkérdezte, hogy dohányzom-e, mondtam, hogy nem, mire megjegyezte, nagyon helyes, bárcsak ő is képes lenne leszokni, s egyúttal visszatette a már sodorgatott, meggyúrt cigarettáját az ezüst cigarettatartójába. Részletesen elmesélte, hogy milyen körülmények közt találtak rá Ibolyára, külön kitért arra, hogy a mostani állapotában Ibolya már nem törődik a korábban oly féltve őrzött könyvével, mert az a régi énje, amelyiket a könyv valaha érdekelhetett, a tudata mélyére merült. Disszociatív identitászavar volt Ibolya kórisméje, s ahogy javult a fizikai állapota, elkezdődött a kezelése is. Beszélgetések, interjúk készültek vele, ezek egy részét magnóra, videóra vették, és rengeteget írt ő maga is: része volt a terápiának, méghozzá a legfontosabb része. Én akkor érkeztem az intézetbe, amikor a beteg korábbi, többtudatú – hasadt – állapota egytudatúvá – Ibolya – egyszerűsödött. Elég hosszúra nyúlt a bemutatkozó megbeszélésem, s amikor a doktor belefeledkezett Ibolya történetébe, automatikusan felkattintotta az ezüst cigarettaszelencéjét, rágyújtott, és látható élvezettel pöfékelt. A további kezelésekhez szükségem van valakire, mondta, aki behatóan ismeri Reményfok viszonyait, mindazt, ami a régmúltban történt, de otthonos a jelenben is. Ezért kérte a levéltár segítségét, ahonnan engem küldtek erre a szokatlan kisegítő munkára. Felállt a székéből, és az üvegezett ajtajú szekrényből kivett egy vastag dossziét. Ez a magáé, közölte. Egy csomó papírt kaptam, mindenféle dokumentumot azzal, hogy olvassam el, s ha valamit nem értek, kérdezzek. Sok mindent nem értettem, leginkább a saját szerepemet nem. (Utólag azon tűnődöm, hogy a levéltárban tudott-e valaki az ellenem szőtt összeesküvésről. Mivel eddig nem jelentkeztek értem, nem kerestek a kollégák, azt gondolom, igen, tudtak, és hallgatnak. Hacsak valami átlátszó indokkal le nem rázták az utánam érdeklődőket.) A doktor azt mondta, egyfajta kirakós játékban kéri a segítségemet. Nekem kell eldöntenem, hogy Ibolya feljegyzéseinek mi közük van a Reményfokon történt eseményekhez, mert ennek ismeretében már pontosabb, a múltját feltáró kérdéseket tehet föl Ibolyának, aki odaérkezésemkor a lappangóan még meglévő, a különböző „könyvekben” dokumentált énjeit már idegenként kezelte. Énjeinek azonos időszakból való, de csak részben érintkező emlékei voltak, és ezek az emléktöredékek benne – Ibolyában – nem álltak össze egybefüggő „életképpé”. Már csak azért sem, mert a felidézett történetek jelentős része a korábbi környezetében látottak-hallottak kisebb-nagyobb torzítású leképezései voltak, és nem vagy csak részben megélt „saját” élmények. Ibolyát, mint az első tájékoztatáson megtudtam, nagyfokú bizalmatlanság jellemezte, s ittlétem tapasztalatai alapján állíthatom, jellemzi mind a mai napig, bár egy idő óta nem látom. (A sötét szám, az eredendő Sötét 1 persze azt sugallja, hogy soha nem is láttam.) Mindenesetre tény, hogy Ibolya hárít minden információt, mely korábbi, többé-kevésbé ép, egész énjére utalna. A doktor pedig abban bízott – nekem legalábbis eleinte ezt mondta –, hogy a dominánssá vált Ibolya-én lassan mégiscsak elfogadja, hogy a különböző „könyvtudatok” így vagy úgy hozzá tartoznak, és együtt kirajzolnak valakit, aki talán ő volt egyszer, vagyis ők – a különböző könyvekkel jelzett emlékezők – végső soron mind egyek, de legalábbis egy tőről fakadnak.

* A sötét számként megnevezett jelenségről később szólnék, amikor kutatásaim rendszerezése során kapiskálni kezdtem ennek mibenlétét. – Én

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben