Zalán Tibor: Szétgondolt jelen

A jelent lehet elgondolni, átgondolni vagy nem gondolni… úgy tűnik, szétgondolni is lehet. Hogy melyik jelent, azt nem tudom. Egy kicsit zavaros. Nehéz elképzelni, amint valaki kimondja „szétgondoltam a jelent”. Van ebben a mondatban egy jó adag egoizmus, halvány bocsánatkérés előre is, cinikusan, rutinból, mint az alkoholisták. Ha elképzelem a be­szélő arcát, látom a fáradtságot: zsákutcákból páni­kolva visszafutó gondolatokat, amiken nem segíthet, amik nem segítenek rajta. Egyébként nehéz lehet (vagy éppen könnyű) létrehozni ilyen szószerkezetet, ami ennyire hamisan kong, de illik egy ilyen cím a Szétgondolt jelenhez.

A szerző a kötet elejétől a végéig egyszerre építi és rombolja a Művet. Olyan formát hoz létre, amiben nehéz elmerülni, nehéz kiragadni egy-egy számunkra kedves darabot, ízlelgetni, skandálni egész nap. A verstől ugyanis megszokhattuk, hogy egy címmel kezdődik, és azután elejétől a végéig tart. A Szétgondolt jelen verseinek ezzel szemben – az utolsó ciklus kivételével – számuk van. Persze ez nem ritkaság, de itt ráadásul sokszor érezhetjük úgy, hogy a soron következő verseket kifejezetten a számozásuk teszi önálló darabokká. E hosszan összeolvadó szövegeket pedig helyenként megtörik a sejthetően szándékolt, szinte túlzó hibák: rímrontások („Vadkutyák fején bársony a szőr / Zajlik a sötét és hegedű szól” [3.]), bődületesen nagyot mondó, tökéletesen üres, kontextusba nem illő sorok („A lét legfinomabb rezgése a gondolat.” [6. elégia]), ba­nális mondatok („halált hozó fű nő valagomban” [6.]). A kötet második ciklusa (Dünnyögés, félhan­gokra) egy többek közt József Attila-, Pilinszky János-, Ady Endre-intertextusokból a szerző mondataival jól-rosszul, mindenképpen esetlenül összefércelt műnek tűnik. Mindezek ellenére a kötet mégis összességében jó színvonalat nyújt. Az első ciklust záró poszt-kopszohiladészi elégia technikai mesterfogás, egymással tükröztetett két versszaka fordított, kitekert mondataik ellenére képesek a jelzők és jelöltek erőltetett kapcsolódásai, a szöveg szétesése nélkül ugyanazt a képet, hangulatot idézni hitelesen. Ez és az utolsó – az előző kettőnél már valamivel olvashatóbb – ciklus néhány verse igazolja, hogy igenis költővel van dolgunk.

Zalán Tibor olyan költészetet művel a Szétgondolt jelenben, amihez nem érdemes és nem is szükséges feltétlenül csak a költészet felől közelíteni, sőt nagyobb esztétikai élménnyel járhat, ha túllépve a szöveg nyilvánvaló (néha ironikus) hibáin, figyelmünket a versbeszédből egyre élesebb kontúrokkal kirajzolódó lírai énre fordítjuk. Ez a lírai én erős érzelmeket közöl. Moderálja magát, a hangja esendő, máskor nyers és arrogáns, minden eszközzel azt igyekszik elmagyarázni: „Az a seb ne lenne az / oldalamon, tudom hogy képzelem / csak azért még nagyon / van” (3.). Számot vet, megbán, vádol és bocsánatot kér. Ez már csakis kiáltóan szubjektív megítélést provokál ki – úgy tűnik, ez a lírai én egy emlékekből, víziókból, Istennel folytatott párbeszédekből gyúrt fiktív, megélt jelen és a történések tiszta jelene közt ingázik egyre apadó életkedvvel, céltanul. „Az élet minősége többé / nem volt számára kérdés, / Az életnek nincs minősége, / nincs tartalma, így formája / és tartalma sincs számára többé. / Élet – magára vonatkoztatva – / nincs többé.” (4.) A kötet hangulatát a világba vetettség érzetével küszködő, tehetetlen ember beszéde határozza meg leginkább: „elmondhatná, vagy adhatna / valami jelet, hogy tudnám, / célja van, és tudnám, / ma beéri velem, szíven üt, / lenyel, kifordít bőrömből / mint a piócát a sáros kisgyerek” (1.). Bárhová lapozzunk a könyvben, a kétkedés és a félelem egyértelmű jeleire fogunk bukkanni: önmagukat kiigazító mondatokra, ítéletekre: „Élni gyáva. / Ettől oly’ fér­fias – / hogy félreérthetik, / s ez édes keserűséggel / tölti el. Élnigyáva. / magában gyönyörködő / tehetetlenség akár. / ...Utolsó / hajszálig el fog / rohadni, el az ilyen...” (4.) Az ilyen, kétellyel fertőzött érzékelésben túlnő a tárgyakon az árnyék, örök alkonyat ez, amelyben minden a maga minimumába zuhan vissza, az élet hússá lesz, a nők pedig prostituálttá „...a lányok, merev / lebegő hullák...” (3.), „az áldozati kövön véresen loccsan bárány gőzölgő / mája, /…/ a pékség kék ajtaján kidől a friss kenyér nehéz illata / friss kenyér véres májjal, s / a tengerről megérkeznek az éjjeli halászok is. / nagyok és durván csapnak rá a törékeny fekete / asszonyok / hasára. kacagnak, szájuk szélén elcsorran a nyál. / halak kimeredt szemén át nézi őket / a zajongó életet a halál” (poszt-kopszohiladészi elégia). Zsákutca ez: az érzelmek, a gondolatok, az egzisztencia zsákutcája, súlyosan depresszív beszéd, amit nem szoktunk és nem is szeretnénk meghallgatni.

A Szétgondolt jelen nem könnyű olvasmány, sőt… Mégis érdemes elolvasni, legalább azért az ügyes, önmagát építő és romboló poétikáért, amivel Zalán Tibor, kioltva belőlünk az „irodalmárt”, figyelmünket a lírai én felé igyekszik fordítani. (AB-ART, 2011)