×

Végenincs történetek 8.

Ismeretlen eredetű könyvek, fényképek, kéziratok

Szigethy Gábor

2013 // 06
Könyvmoly vagyok, letagadhatatlanul. Pontosan emlékszem arra a napsütötte tavaszi délutánra, amikor a Móricz Zsigmond körtéren 1958-ban megvásároltam a Pilinszky János által szerkesztett Mai francia költők antológiát. Akkor barátkoztam meg a szürrealizmussal, André Bretonnal, Tristan Tza­rá­val, Pierre Reverdyvel… Középiskolásként a fél várost bebarangoltam, hogy valamelyik apró könyvesboltban megszerezzem a hatóság által ottfelejtett (mert időközben betiltott, bezúzott) József Attila emlékkönyvet. Öregemberként ma is boldog vagyok, ha ódon illatú könyvet tarthatok kezemben.

Otthonom karbantartott papírtenger. A dagály olykor titkokat sodor felém.

Ki lehetett az a Gergely Pál (Bp., VI. Hajós u. 17.), akinek az 1928-as évre szóló fényképes bérletjegye – amely egész évben belépésre jogosította őt Budapest Székesfőváros Állat- és Növénykertjébe – valamikor a birtokomba került? Rokonom biztos nem volt, családi papírjaim között nem találhattam ezt a ki tudja, mikor „hozzám került” dokumentumot.

És most törhetem a fejemet, hogy ez az 1928-ban élt rokonszenves fiatalember ki volt, miért szerette az állatokat, és a 20. századi forgószélben később mi történt vele.

Azt sem tudom, ki lehetett Aurel Eduard Dessewffy de Csernek et Tarkeö, akinek fametszett ex librise egyik régi könyvemből hullott ki. A hajdan élt nemesúr talán elfelejtette beragasztani a könyvébe, netán könyvjelzőnek használta, mert ő is szépnek ítélte a reneszánsz kor hangulatát idéző ex librist. Titok.

Öreg könyvben meglapuló fénykép: finom arcú hölgy, valamikor a 19. század utolsó évtizedeiben. Győrött készült a portré, Brodszky M. fényképész műtermében, a Teleky u. 37-ben. A fénykép hátoldalán kézírás: Mathias Gusztávné, Veö­reös Ilonka, Zathureczky Erzsébet unokája, Sámuel dédunokája. Édesapám családja győri, de rokonaim között hasonló nevűt sem találtam. Weöres Sándorral találkoztam néhányszor, tiszteltem, szerettem, Sanyi bácsi egy könyvét is dedikálta nekem, de aligha valószínű, hogy ez a kép tőle származik. Arra biztosan emlékeznék.

Ki lehetett Mathias Gusztávné, Veöreös Ilonka, aki ráadásul a számomra végképp ismeretlen Zathureczky Erzsébet unokája és a ki tudja, kicsoda Sámuel dédunokája?

Azt sem tudom, hogyan és mikor került hozzám Szabó Lőrinc Összes verseinek 1943-ban megjelent kötete. Az utolsó lapon az antikvárius ceruzás bejegyzése: 120,– Nagyon régen vásárolhattam, ha vásároltam. A belső könyvborítón meglepő ex libris: Honthy Hanna. Az operett­királynő ex librisén – milyen jellemző! – egy, a semmiből kiemelkedő, fátylait libbentő meztelen hölgy látható; de nem a meztelen hölgy látványa lebilincselő – a gondolat izgat: Honthy Hanna két fellépés között Szabó Lőrinc-verseket olvasott? Eszembe jut Félicien Marceau pompás elbeszélése, amelyet sok évtizeddel ezelőtt olvastam. Egy idős, családtagjai által szenilisnek, vén bolondnak tartott nénike temetése után címére utánvéttel könyvcsomag érkezik: a küldemény szerint az idős hölgy nem sokkal halála előtt valamely jeles latin auktor művét rendelte meg. A család – természetesen szó nélkül – átveszi a könyvet, kifizeti az utánvéttel járó költségeket, és döbbenten bámul maga elé: lehet, hogy a szenilisnek ítélt öregasszony valójában rejtekező intellektus volt? Soha nem tudták meg: a könyvkereskedő, miután az újságokat böngészve értesült a halálozási hírekről, az elhunytak címére elküldött egy-egy eladhatatlan könyvet. Jól számított: ki ne teljesítené egy halott utolsó kívánságát? De nekem nem valamely agyafúrt pesti könyvkereskedő küldte Szabó Lőrinc verseskötetét Honthy Hanna ex librisével. Lehet, hogy az ünnepelt operettdíva – „Hajmási Péter, Hajmási Pál, a barométer esőre áll” – éjszakánként Szabó Lőrinc veretes verssoraiban keresett szellemi menedéket?

Őrzöm a „szőke csoda”, Márkus Emília két, kézzel írott öregkori levelét. Az egyiket Nagyságos Mezei Mária művésznőnek írta, valamelyik év valamelyik vasárnapján – ez a kézirat egyértelműen Mezei Mária hagyatékából származik, és hitelesen vall arról: a matróna színésznő szeretne „zamatosan” elbeszélgetni a fiatal, ünnepelt színpadi és filmcsillaggal, Mezei Máriával.

A másik levél is Mezei Mária hagyatékából kerülhetett hozzám. Próbálom megfejteni az 1940 szeptemberében írott levél „mögöttes” tartalmát. Ha Gömöri Vilma Mezei Mária szeretett unokatestvére (aki az idő tájt Hajóson próbál „gazdálkodni”), akkor az említett ládában feltehetően némi élelmiszer érkezett faluról Budapestre, és a Nemzeti Színház rangos művésznője nem titkoltan újabb hasznos és értékes küldeményre számított Hajósról. De ha ezt a levelet 1940. szeptember 27-én Márkus Emília elküldte Hajósra, hogyan, mikor és miért került vissza Budapestre, ki, hol és miért őrizgette évtizedeken keresztül? És miért csak ezt az egy levelet? És mi volt eredetileg abban a ládában, amit 1940 őszén újratöltve Márkus Emília Budapesten visszavárt?

Éjszaka van, babrálok a könyvespolcomon, öreg fóliánsokat lapozgatok.

Vaskos kötet: kolligátum; sok korabeli aprónyomtatvány 1833-ban vagy 1834-ben egy kötetbe kötve. Egyházi gyászbeszédek, újságcikkek, konzervatív politikusok röpiratai, a premontrei atyák ízlése és igénye szerint összeválogatott olvasni- és megőriznivaló. A szépen metszett ex libris tanúsága szerint A Csornai Prépostság Könyvtára tulajdona volt hajdan e könyv. Egy 20. századi körpecsét is – PREMONTREI SZÉKHÁZ KÖNYVTÁRA CSORNA – ezt tanúsítja. De hogy került ez a könyv abba az utcai szeméthalomba, amelyből én több mint harminc évvel ezelőtt, egy álom nélküli éjszaka után hazafelé ballagva kiemeltem? Messziről láttam: megsárgult, régi papír – nem hagytam semmibe hullani. De csak otthon vettem észre, hogy a sok 19. század harmincas éveiben keletkezett ilyen-olyan nyomtatvány közé, a kötet közepébe a premontrei atyák elrejtettek valamit. Amit valószínűleg a kései, felületes vagy tudatlan birtokosok sem vettek észre. Hajdan valaki színes ceruzával gondosan sorba számozta a kolligátumba kötött műveket. Az igazi kincset a 41. tétel rejtette, hiszen ez a néhány megsárgult papírlap kétszáz évvel volt idősebb a többinél: 1644-ben Brünnben nyomtatták XV. Gergely pápa bullájának e kötetben olvasható szövegét.

A vaskos gyűjteményben őrizték a premontrei atyák e régi nyomtatványt; talán nem is őrizték: rejtegették. Bár amikor a 19. század negyedik évtize­dében e negyvenöt kisnyomtatványt egy kötetbe gyűjtötték, aligha sejtették, hogy barbár kezek a 20. század derekán értéktelen szemétnek ítélik az egyházi könyvtárak anyagát, a pótolhatatlan könyveket, kéziratokat, nyomtatványokat elkobozzák, raktárakba gyűjtik, bezúzzák. A premontrei szerzetesek nem sejtették: jön oly szörnyű kor, amikor magukat a haladás bajnokainak tekintő elvetemült, barbár gyilkosok örömüket lelik abban, ha elpusztíthatják a múltat. Az „ideológiai mindentudás megszállottjai”, a 20. és 21. század hazaáruló tömeggyilkosai pedig azt nem tudták s tudják: templomokat lerombolhattak, könyveket bezúzhattak, egyházi intézményeket feldúlhattak, hitükhöz ragaszkodó embereket meggyilkolhattak, de a múltat, az emberek lelkében őrzött múlt emlékeit soha nem fogják tudni „végképp eltörölni”.

Történelmi tapasztalat: a meggyilkoltak mindig túlélik a gyilkosokat.

Várom a boldog pillanatot, amikor ezt az öreg, kopott, a pokol tüzéből megmenekült vaskos könyvet visszaszolgáltathatom jogos tulajdonosának, a csornai premontrei szerzetes közösségnek.

A túlélőt a túlélőknek.

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs decemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben