Mik változnak, s hogyan! Még hogy mik s mik nem! Íme, egy példa.
A hetvenes évek elején – mint ezt a
Töredék Hamletnek utáni köteteim mutatják, mutogatják, olykor csak mutatóba odakerült verseimmel – az úgynevezett avantgárd útjain jócskán nekilódultam, elindultam… ki-ki maga döntse el, meddig érkeztem, milyen kitérők és tömböcskék után vagyok ott ma is, ahol vagyok, vagyogatok. De ez utóbbi: más tárgy.
Tehát a hetvenes évek eleje. Szinte minden igazi verskedvelőt foglalkoztatott akkoriban Weöres Sándor költészete. Engem egy osztálytársam jóvoltából, aki
A hallgatás tornya című alapművet magyarázta nekem lelkesen. S így tovább. Jött egy nevezetes Magyar Műhely-kiadás, Párizs,
Tűzkút, majd a Magvető, Budapest. Weöresnek jó pár verset ajánlottam, merészebb próbálkozásaim mégsem az ő jegyében álltak; megint más téma. Főleg a képzőművészet, jó, ne feledjük, eléggé tömény-töménytelen műfordítói munkám befolyásolt, adott ötletet, bár ez utóbbiaknak talán magam sem voltam híján. Ám el ne kalandozzak ilyes életem talán legérdekesebb korszakába, a maiba, amikor is Beckett
Murphy könyve igéz bűvszavával – egy londoni park áttételével, „este” –: ZÁRUNK.
Nyitódom is közben, ismétlem, fura módokon. Miközben szinte mindenem lezárul: bárhova menés, személyes találkozás, kedv, utazás, levelezés, házi bajnokságok. Rendben, jut is, marad is, azért.
Hogy szerény tárgyamra térjek: itt van ez a nagyszerű vers, Weöresé.
Miféle ötlet volt részemről ez…? Ma már csak annyira eredetinek se látszik, mint látszhatott egykor: összeküzdöttem, hogy leírható legyen fordítva. Hátulról előre, soronként megoldva a dolgot. Mint látni fogjuk.
Az én címem kicsit vitatható. Idézem a költeményt, így helytálló eleve az idézőjelek fogalma. Ha megfordítom az alapállást, a mű címe kerül az én alkotásom végére, zárásnak.
Tessék.
Ez maga Weöres, az eredeti vers.
Az élet végén
Átbóbiskoltam teljes életem.
A látványok, mint álmomban, forogtak,
semmit se tettem, csak történt velem,
ezernyi versemet fél-éberen írtam
dohányfüstben, nem is tudom hogyan.
Süvölvény-kortól fogva mostanig
asszony-kormány pólyált vattába és
elzsongított, nem bírtam tenni, élni,
szunnyadtam délben, írtam éjszaka,
sötétben szálltam, mint a denevér,
benső szemem nyílt a külső helyett.
Ha közben bölcsesség, vagy balgaság
felrázott volna, szenvedés, akármi:
kazánom túl-erős volt, sose robbant,
minden belül kavargott, forrt, feszített.
Dúlt két világvihar, százmillió
ember pusztult, meghalt anyám-apám:
álmomból serkentőnek mind kevés volt,
akárhogyan szégyenlem, így igaz.
Mindent vetítővásznon éltem át,
még akkor is, ha engem hajkurásztak
disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy
fejem körül fütyültek a lövések,
aludtam folyton, egykedvűn. De most,
hogy vénülés megrázza tagjaim
és bőrömben koccint a csontjaimmal:
végtére fölriadnék és szaladnék
szürcsölni elmulasztott kéjeket,
örülni, s örömöt megbánva, fájni,
késő gyönyörtől megrokkanva halni,
bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,
mint trágyadombon a veszettkutya.
De, mint mindent, ezt is csak álmodom.
Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,
most már halálig hortyogok. Talán
a haldoklás majd ébren szembesít
minden mulasztás terhével. Talán
az álmon túli csöndben ébredek.
S jövök „én”.
Az idézőjelek felcserélése
„Ébredek: csöndben. (Túlni?) álmom? Az
talán; terhével mulasztás minden;
szembesít ébren majd haldoklása.
Talán hortyogok halálig. Már most
tudom. Ébredtem? Nem mindeddig, ha
álmodom, csakis ezt. Mindent mint. De
– : veszettkutya-a-trágyadombon-mint.
Elhagyottan, szégyenben, koszban, bűzben
halni, megrokkanva gyönyörtől: késő!
Fájni, megbánva örömöt, s örülni:
kéjeket (elmulasztott!) szürcsölni…
Szaladnék és fölriadnék: végtére
csontjaimmal a’ koccint bőrömben! És
tagjaim megrázza: vénülés! Hogy
most…? de egykedvűn… Folyton aludtam,
Lövések a! (Fütyülnek körül.) Fejem:
vagy? Ásni sírt, vagy őrizni disznót,
hajkurásznak engem, ha is akkor… még
átéltem, vetítővásznon, mindent.
Igaz, így szégyenlem, akárhogyan.
Volt? Kevés mind, serkentőnek, álomból…
Apám-anyám meghalt, pusztult ember
százmillió, világvihar – két! – dúlt,
feszített, forrt, kavargott belül minden,
robbant (sose volt túl-erős kazánom!).
•
Mi itt a fő érdekesség, már ha van?
Hogy egykor mintegy saját magamat, képességeimet „mutogattam”.
És most, közel 40 év teltével Weöres versének felmutatása végett idézem ide csekély munkámat. Tehetem, mert anno a kötetemben az eredeti –
Az élet végén – nem állt ott. Ennek folytán a mostani közlés: újdonság. Több, mint alkalmasint.
•
Személyesen mintegy 3 ízben találkozhattam Weöres Sándorral. Egyszer még a hatvanas évek derekán vitt fel M. M., idősebb író barátom-mesterem. Jókora poétai társaság volt ott épp jelen; a Mesterrel pár szót válthattam, s eléggé ügyetlen öntudattal viselkedtem. Pilinszkyt magasztaltam néki: tragikus „egyszólamúságával”, hegyesszögével. Mire Weöres bölcs tapintattal kérdezte: hát a sokfélével beoltott szilvafa, meggyfa? Nem több-e, igen, hogy égövünkön terem így trópusi gyümölcsöt?
Sőt, mondom ma: trópusokon is elképzelhetetlen terméseket hoz! Weöresre gondoltam… most… s magamról mégis ennyit: én inkább a hegyesszög mellett maradtam úgy, hogy majdnem-egyenesszögig mentem, de nagyobb teljesség felé így forma szerint nem… Ám erről fejtegetőzni nem tisztem sem itt, sem másutt.
•
Már a Muraközi-ház volt a második találkozás színhelye; említendő kevés van, családias találkozás volt inkább. Ellenben a harmadik…
Vagyis akkor már NEM találkozhattam testi valójában Weöres Sándorral. Nem sokkal halála után kalandoztam fel részvétemet kifejezni Károlyi Amynak, meg mert valami benső parancs így hozta. „Bolondossá” kacatolódott akkori éveim egyikében történt ez.
Taxival mentem, mint azon időn bárhová, vagy gyalogszert, vagy Főtaxival.
Vittem magammal egy üveg bort. Magamnak. Semmi vendég.
Károlyi Amy szeretettel fogadott, a bort, persze, kis zekém alá rejtettem az előtérben, táskám mélyén, s míg a ház asszonya részvéttelefonokat fogadott, ki-kimentem, meghúztam a kövidinkát.
Végül eljöttem, visszataxiztam „a mélybe”.
Persze, a bornak csekély részét szlopáltam el csak addig, s a kocsiban sem adódott zavartalan pillanat… meg nem is „ivásról” volt ott szó.
Pesti oldal… nagy-nagy templomunk tere… kiszálltam. A fal tövén megpillantottam egy kuporgó alakot.
Látásból ismertem. Odamentem koldus embertársamhoz, neki adtam a 7/8 részt tele dinkásüveget. Weöres küldi, a Költők Nagyura, mondtam. Körülbelül.
S az alábbi Weöres-részlet ihletett minderre: a
Tűzkút kötet
Internus ciklusából:
„Igénytelen, lényegtelen
derűs koldus az életem…”
(1973–2013)
