(szino)líra

Torzószótár

akárhányszor

ha tényleg nem hinnénk már semmiben s lenne elegendő bátorságunk vehetnénk a durván font kötelet miként nemrégiben egyik volt buzéros pályatársunk s kereshetnénk otthon a különféle festett csöveket sandíthatnánk a csábítóan felgörbülő kampóra melyen majd gondosan lelógva már kevésnek tűnik a hitóra ha a vézna láb némi alkalmi emelvényről ügyesen elrugaszkodik a többit meg úgysem próbálta ki a nagy határon túlérő emberfia hogy miként lehet ott minden zaklatástól mentesen aludnia önmarcangolások nélkül hisz a téli ködös depresszióból kábultan kitántorogva akárhányszor csak az égbolt a tavasz felé kékül s sarjadó világa kizúdítja roppant hozamú rügyeit azok miként egy kozmikus elektromos mágnes vonzani kezdenek a túlélésnek csábító övezeteibe melyekben a meggyötört ember valami fensőbb parancsra vezeti le undorát túlnézve a szennyes struktúrákon összefoltozva sok szétesett családot és mit sosem akart azon kapva magát hogy körben megbocsát kezdi újraértékelni a lenézett hazát vágyni kezdi a rögöt és irigykedik ha valaki szélnek engedi hamvait pedig rég tudja a törvényt lassan ő sincsen itt

akárhogy

az ösztönlényekről sok szót itt nem érdemes ejteni elég ha a hatalmas tömeg a vegetációban fölleli túlélési esélyeit s talán mégis több mint mechanikus materialistáknál a gép és az állat milliárdos tételekben ők is porrá válnak akár az apró jelhagyók az értékesek és a jók kiknek intellektusát szolidan fényezi hosszabb távon valamilyen szivárványosan magas mérce mivel olykor messzibb vidékekre is tekintenének az egészet megérteni mely persze sosem elérhető s ahogy lassan az ideákkal szemben egyre nő a távolságuk gerjesztett magánya a szelleminek indult kisebbség is a frusztráltak széles vágányára váltva bedöcög egy nagy hideg állomásra előbb-utóbb kedvetlenül s ha a hozott anyag szorításában kreatív lénye még felhevül hátára veszi misztikus keresztként az elrendeltetés kudarcát legföljebb az önbecsülés és az aprócska hiúságba mártott néhány élmény fuvall át röpke kielégülést a kozmikus ködökön de akárhogy nyújtózkodna már a sikerért tovább miként bölcs latinoknál évezredekkel odaát a ravasz róka jobb ha savanyú szőlőjét leszólva non dum matura est lészen csalódásának álságos vegyjele

akárhol

a politikai költészetről vitáznak a fiúk azok is kik az éteri lebegés élménye híján úgy érzékelik morális nemzet és ősi lózungok nélkül nincsen út meghódítani isten báránykáit és csak hígult blöfföket eregetnek akik játékosan körbejárják a nőket vagy becsüngnek olykor némi aberrált lelkületű filozófiába kavarva az alját hogy azért ne maradjon minden árja emezek meg riadtan nézegetik a sok lecsüngő bajuszt ők is néha azt gondolják nincsen út csak a nagy nyitott haza ahol lelkünk kozmikus támasza a gondtalan bolyongás nekem kezdetektől így ahogy kavarog tetszik ez a felemás zsongás főleg mióta a homo sapiensnek nevezettet rezignáltan elsősorban biológiai lénynek nevezem meg tűnődve persze sokat az aktuális egészen amelynek elérhető részleteit hiába forgatod csak roncsolt mozaikokból adja magát a táguló hiányt pedig miként a rossz álmokat feltöltögeti egy alkalmi ideál melyet akárhol megérintesz a hétköznapok prése alól elsuhan most akkor optimista vagy pesszimista lírai túra nektek ez a zörgő és megkopott klaviatúra mely vitatkozgatva a meddő beszédet túrja a hatalmasan pulzáló égbolt sátora alatt

akárhonnan

apám keservesen nyitotta a lépcsőház kapuját s a küszöbön rám rogyott összezsugorodott kis testéből bőrömön éreztem a zsigereiből sugárzó végtelen dallamot mely korpuszának törékeny vonalait a gyász hűvös méltóságával körbefogta hullámokban remegő meszesedő teste a stílus rianásában olyan volt mint fagyott krizantémok képzavarában a megroppant óda tekintetében követhetetlen kacskaringókat szőttek a jégvirágok bennem egy fura rándulásig még megváltót látott aztán gyorsan a remény utolsó madarait is eleregette kapaszkodott de a fizika szenvtelen törvényei mögött a vigaszt már nem kereste ahogy botorkáltunk a lépcsőn fölfelé mivel a szűk téboly határán szorításomban a hiány hasonló szomját még nem lelé a homályos néma lakásba érve ő önzőn szenvedett csak ültünk órákig szemben s növesztettük a megoldhatatlan képletet melyben nem létezett mozgástér míg kentük egymásra a halált és később is hiába kerülgettük a létet akárhonnan közelítettük a sok emlékképet némi fásultsággal nem létezett csak az odaát aztán mikor párja mellé a falba odatettük a papát mint silány élő elveszítettem sorsuk fonalát

akárhova

nem emlékszem már pontosan meddig tarthatott az illúziók kora annyi bizonyos néhány évig gyanútlanul lépkedett még a kisdiák felnyírt kócos fejével ha várta az iskola és ott a különös zsibongásban gyorsan elveszett az összeaprított képből alig lógott még ki egy-két tolvaj nehéz fiú tragikus sorsú kisgyerek talán először árvaságuk eszméltetett ha horpadt labdáinkkal vadul a darabos salakra kivonultunk a jó szívűek gyakori passza jelezhette hogy érzelgősek voltunk s még kégler se ordított ha ezek lyukat rúgtak színképeire igazából a gimnáziumban bomlott a világ utólag rémülten visszakeresve szinte beazonosíthatóvá vált sok nyári mikulás hatalmi téboly a szerzés vigasztalan görcse s nem elég hogy sokan nem szerettünk felvonulni magány helyett tévutakra kanyarodtunk körbe-körbe s aki tétován megállt azt néhány év múlva lassan bekapta valami család mely melenget olykor de hagyjuk a kegyeletet mert mire a tétova férfi felébredt már állt a bál szuszogott lopott könyökölt zsigereiben a fél világ és akárhova nézett nem látott csak reménytelenséget meg néhány vöröslő hordószónokot s áhítattal éljenző vakot

akárki

mire meghalok azért nem ártana tisztában lenni a verssel mert amiért az ember egész életében versel apró anyaköszöntőktől lekoppintott sémákon át a túlbonyolított magamutogatásig mivel tisztátalan leleményekkel olcsó népszerűsége felé így halad a másik s ő se nagyon szeretne kis jambikus lejtőkön leereszkedni ha már klánok vállveregetése a trendi szóval verbális kényszer mellett mi is lehet a talapzat amelyre a sikeres szobor épül a szavak szobra egyéni leleményül mégis belógva az egyetemesbe s egy irányba rántva valami fontosat ha tudós szem nézi netán akárki laikus kecske gondolatban és érzékenységre is hangszerelve mindezt néhány variálható szóval hol döbbent felismerések mentén úgy jön ki a sóhaj mint halotti menetek koreográfiája fölött a megfoghatatlanul lebegő gyász vagy szerelmes mozdulatok közt ahogy ébred a talány mint a fizikai súrlódások különös eufóriája s mi döntheti el hogy a tökéletesség gyatrább képi konstrukciókba van olykor bezárva míg versképletek fényes íve egyszer csak rozoga vitorlázó gépek szárnyaihoz hasonlóan megroppan s mit farsangi szemétként a takarító nép összesöpör