×

A bohóc; A kétarcú ember; A tetszhalott

Sigmond István

2013 // 06

A bohóc


Felhangzott a vészjelző.

A bohóc fekete klottgatyában ugrott ki a lakókocsi ajtaján. Gyugyunak hívták. Itt minden bohócot Gyugyunak hívnak. Erről a bohócról még annyit lehetett tudni, hogy amikor a szülei megtudták, milyen pályát választott, behívták a nappali szobába, leültették, és sírtak. A leendő bohóc nézte őket, és vigyorgott.

– Látom őket – mondta.

– Mit látsz? – kérdezték értetlenül.

– Látom a csillagokat az égen – mondta.

– Hogyhogy az égen? Micsoda hülyeség ez? Nappal? Csillagok?

– Mindig – mondta a leendő bohóc –, mindig ott vannak.

Aztán nem látták többet. A szülők sosem jártak cirkuszba. Néhány évig készültek elmenni, de mindig közbejött valami. Aztán valahogy feledésbe merült a dolog.



A vészjelző még akkor is szólt, amikor a bohóc lerohant a létrán. A zenebohóc egy lakókocsival arrább lakott, ő nem rohant, levonult. Alajosnak neveztette magát, pedig valamikor csak Lajcsiként ismerték. A bal felső zsebéből díszzsebkendő kandikált elő, alatta egy kisujj nagyságú szájharmonika lapult.

A tagság az igazgató lakókocsija előtt gyülekezett. Sápadtak voltak és csipásak. Derengett a hajnal. Mindenki a saját árnyékában állt a sebtében magára kapott ruhadarabokban. Az árnyékok hosszan elnyúltak a lakókocsik közötti kockaköveken, majd egymásra borultak, mint valami földre roggyant, fekete csuhák. A vészjelző még mindig szólt.

Elöl Sátán és Sátánné zokogtak. Sátán átkarolta felesége derekát, bajsza, amit harminckilenc centi hosszúra sikerült megnövesztenie, végigkunkorodott az asszony hátán, azaz csak az egyik vonulata, mert a másikat rátekerte a mutatóujjára. Ők voltak „Duo Sátán és a macskák – Világszám”. Közben a vészjelző beragadt, vagy valakinek annyira megtetszett a hangja, hogy nem bírta abbahagyni a jeladást.

– Eltűntek a macskák! – Az igazgató hangja drámai volt.

Gyugyu volt az egyetlen, aki nem esett kétségbe a bejelentés hallatán, nem kókadt le a feje, hanem felfelé nézett.

– Látom a csillagokat – mondta.

Reggel volt, erős szél zúdult végig a lakókocsik között.

A tagság felfelé nézett, az ég kéken, csillagok nélkül lebegett a fejük fölött, itt-ott egy-egy felhőfoszlány jelent meg a láthatáron, hogy nemsokára eltűnjön a cirkusz kupolája körül.

– Én is látom – mondta a zenebohóc, de ahogy megigazította díszzsebkendője csipkés szélű fodrait, látszott rajta, hogy hazudik.

– Én tényleg látom – mondta Miki, a törpe, s Gyugyu mellé lépett, mint aki a bohóchoz tartozik.



Vijjogott a vészjelző. Egy ideig megpróbálták szóra bírni Sátánékat, hogy valami felvilágosítást adjanak a macskák eltűnésének körülményeiről, de nem lehetett velük szót érteni. Egyetlenegy pontra meredtek, eszelősen kitágult szemekkel. Zokogás közben ugyanis Sátán megfeledkezett az egyik bajszáról, amit a biztonság okából a mutatóujjára tekert, de az összes szőrcsomó valahogy kitépődött az orra alól, s most a mutatóujján fityegett az eleje is, a vége is. A tragédia imigyen egyre nagyobb méreteket öltött, Sátán bajszának ugyanis főszerepe volt a világszám mutatványban. Ebbe a bajuszba fogózkodva csüngtek a macskák a porond fölött, s miután végiglengték a tiszteletkört, Sátán megállt velük a porond közepén, Sátánné meg elővette az aznapi napilapot, s a macskák közé tartotta. Az egyik a vezércikkből olvasott fel néhány bekezdést, a másiknak az apróhirdetés jutott. Az őrjöngő ünneplés olyan méreteket öltött, hogy a rendőrség teljes állománya nap mint nap a cirkusz körül teljesített szolgálatot.



A vészjelző vijjogása miatt nehezen lehetett megszervezni a kutatást. És valahogy értelmetlen erőfeszítésnek tűnt minden igyekezet, ha Sátán egyik bajsza megszűnt létezni. De azért a tagság órákig kószált a cirkusz területén, barátságos psz-psz-psz-szel hívogatva a macskákat. Sajnos eredménytelenül.

Sátán és Sátánné még mindig azon a helyen álltak, ahova a vészjelző szólította őket. Sírni már nem nagyon tudtak, csak szorították egymás kezét.

– Komponáltam egy rövid szimfóniát – lépett elő a zenebohóc – vészjelzőre és zokogásra.

Délre mindenki előkerült. Az igazgató lakókocsija előtt gyülekeztek, s hogy ne álldogáljanak hiába, meghallgatták a zenebohóc legújabb szerzeményét, amelyet a kisujj nagyságú szájharmonikán adott elő.



A macskák a kupola tetején üldögéltek.

– El vagyunk emberiesítve – szólalt meg a fehér.

– Ocsmányak lettünk – mondta a fekete.

– Nem akarok így élni!

– Én sem!

A tagság a porondon állva hallgatta a párbeszédet, Sátánékat is betámogatták a kupola alá. Nem sokkal később a macskák leugrottak a mélybe.



Az igazgatóhoz csak a zenebohóc mert benyitni.

– A macskák kimúltak – közölte.

– Atyaisten – mondta az igazgató. – Ha ezt Sátánék megtudják, megölik magukat.

– Megtudták – mondta a zenebohóc.

– És?

– Mi és?

– Mit csináltak?

– Ja. Megölték magukat. Viszont komponáltam egy rövid szimfóniát macskanyávogásra és temetésre. Előadhatom?



A cirkusz kupoláján fekete lobogó integetett az elhunytak után. A tor bensőségesen kezdődött. Aztán pálinkáztak. Alajos úr előadta legfrissebb szerzeményét, egyszóval jól telt az idő. Gyugyu nem vett részt a toron, a raktárban turkált a tüzelőre félrerakott fadarabok között. Kiválasztott két vastagabb darabot, s nekifogott kifaragni a macskákat. Amikor a faragványok körülbelül hasonlítottak az eredetiekhez, Gyugyu lefestette őket fehérre és feketére. Aztán elment velük Sátánék sírjához, s a famacskákat beállította fejfának. Egymással szemközt helyezte el őket, egyiket a sírhant elejére, a másikat a végére.

– Utálom az embereket – szólalt meg a fehér.

– Mindenki meghal – vihogott a fekete, s fából faragott farkát kecsesen meglengette a rögök felett. – De az ember-állat elviselhetetlen.

Gyugyu sietve megindult visszafelé. A tort ülők közben egyre hangosabban gyászolták a holtakat. A harsány röhögést, vihogást messze elvitte a szél. Gyugyut nem vették észre, amikor visszatért, és azt sem látták, hogy belép a porondra, körbesétál a képzeletbeli közönség előtt, majd felmászik a magasba, közvetlenül a kupola alá.

– Nincsenek csillagok – mondta.

– Vannak! – A törpe a porond közepén állt, vékonyka hangja onnan szállt felfelé. – Én látom őket, Gyugyu úr! Én látom őket!

– Innen nem látszanak – mondta Gyugyu. Felállt az egyik keresztgerendára, már nem fogózkodott semmiben, aztán szélesre tárta a karját, hogy biztosan beleférjen a világ.

A kétarcú ember


A kétarcú ember létezésében legtöbben hittek, csak egyikük tartotta képtelennek ezt a nemrég elterjedt hírt, majdnem mindenki elhitte tehát, hogy annak az embernek az egyik arca fiatal, haja szőke, göndör fürtök omlanak a vállára, állandóan pajkos mosoly játszadozik a szája szögletében, és olyan csodálatosan világító, égszínkék szeme van, mint derűs időben a felhőtlen égboltozat, amelyet soha, de soha nem sötétítettek be sem a haragos, sem az egymással incselkedő fellegek, bárányfelhők sem, felhőfoszlányok sem, amelyek megzavarták volna a máshol soha nem látható tisztaságot. A csodák csodáját lehetett látni ezen a férfiszemen. A másik félszeme állítólag egy aggastyán szeme volt, ráncokkal barázdázott, bűnöző pofa, olyan riasztó, hogy aki csak ezt látja, félelmében erős késztetést érez, hogy elmeneküljön az illető közeléből.

– Bődület az egész – vélte a hitetlen –, bizonyára maszkot visel az illető, ilyen arcú ember nem születhetett a földre, az is lehet, hogy valami cirkuszi mutatványnak vagyunk a tanúi, élvezni lehet, de hinni nem szabad neki. Ilyenfajta maszlaggal próbálnak etetni bennünket, higgyétek el nekem, kitalált, különös események bekövetkeztével próbálják változatosabbá tenni mindennapjainkat, valamivel tartani kell bennünk a lelket, mert szükségük van a robotolásunkra továbbra is, a végletekig, s talán a végleteken túl is, ha lehetne.

Aztán fogadást kötöttek egymással az emberek, pénzük nem volt, semmiféle ingósággal sem rendelkeztek, valamelyiküknek eszébe jutott, hogy az életéből felajánl egy bizonyos időt a hitetlennek, az óvatosak csak egy-két évet, a nagyon óvatosak mindössze hat hónapot, de fogadtak hetekben is, aztán napokban is meg lehetett egyezni, mindenki ugyanazzal a személlyel fogadott, a hitetlennel, aki nem hitt ebben a mesében, de elmulasztotta összeadni az eddig felajánlott időt, de ha összeadta volna valaki, kideríthette volna, hogy az eddig felajánlott idő már-már két életre is elég lett volna.

És elmentek ahhoz a házhoz, ahol a kétarcú ember lakott. Aki elsőnek ért a kapuhoz, becsengetett. Senki sem nyitott ajtót. Aztán a hitetlen hirtelen elővette a zsebéből a kapukulcsot, és mindannyian bevonultak az udvarra. Én voltam, mondta sajnálkozva, rekedten, hihetetlenül megfenyegettek, ha nem vállalom el ezt a szerepet, ilyen meg olyan bajom lett volna, nemcsak nekem, a családomnak is, és féltem, kénytelen voltam becsapni benneteket, de enyhén szólva furcsának tartom, hogy egy ilyen baromságot mindannyian elhittetek.

A hitetlen tett-vett a teraszán, s egy idő után az udvaron álldogálók megdöbbenve tapasztalták, hogy mégis csak ők nyerték meg a fogadást, mert a hitetlen egyik arca fiatal volt, szőke haja göndör fürtökben omlott a vállára, pajkos mosoly játszadozott a szája szögletében, és olyan égszínkék szeme volt, mint derűs időben a felhőtlen égboltozat, amelyet soha, de soha nem sötétítenek be a a haragos vagy az egymással incselkedő fellegek, bárányfelhők sem, felhőfoszlányok sem. A másik félszeme egy aggasyán szeme volt, ráncokkal barázdált, bűnös pofa, olyan is akadt az udvaron állók között, aki félelmében már-már elmenekült a hitetlen közeléből.

– Harmincéves vagy, ha jól tudom – mondta a nyertesek korelnöke –, összeszámoltam, összesen harminckét évben fogadtál velünk, rád bízom, hogy mit tegyél, gondolom, egyetértesz.

A vesztes bevonult valamelyik belső helyiségbe. Elviselhetetlen hőség volt a lakásban, az ajtókat éjjel-nappal nyitva tartotta, egy-egy függöny zárta el ezeket a helyiségeket, hogy a legyek ne árasszák el az otthonát. Közben mintha megváltozott volna az idő, nem tornyosultak fellegek az égen, s mégis, villámlást lehetett látni és dörgést hallani, de mindkettő a vesztes szobájából tört elő, egy éles villanás s azt követő halk csattanás jelezte a történteket.

A tetszhalott


Szemfedőben szaladt a kápolna körül. Mellette ott aprított egy gyászruhás nő, talán a szeretője, vagy csak egy kokott, aki estétől reggelig végzi a dolgát, délelőtt meg temetésekre jár, ismerőshöz, ismeretlenekhez, mindegy neki, csak temetés legyen. Most kifogott egy tetszhalottat, ennél nagyobb örömet semmi sem szerezhetett volna neki. Csak nem értette, hogy a pasi miért szalad, s ha már muszáj szaladnia, miért nem tartja be a kezdeti ritmust. Ugyanis minél többször köröznek a kápolna körül, mintha versenyt futnának valakivel, egyre gyorsabban teszik meg körbe-körbe a távot. A nő már alig bírja, a nyelve kilóg, mellei látványosan lötyögnek az inge alatt, az elején még mosolygott, az eredeti élményt élete kivételes eseményének tartotta, valamiféle ajándéknak, amit az élet, ki tudja, miért, szerencséjére neki juttatott, úgyhogy nem állt volna meg semmi pénzért sem, ha egy félhalott bírja, gondolta, nekem is ki kell tartanom.

– Ilyeneknek csaptam a szelet? – tette fel magában a kérdést a szemfedős tetszhalott. – Ilyeneknek, akik az állatoktól ellesett altesti öklendezés mámorában sorozatosan tenyésztik a halálra született, torz arcú, nyomorult csecsemőket, akiknek Isten lelket sem adott talán, rothadó testük van, más semmi egyéb?! Ezek elől menekülök? És miért szalad itt mellettem ez a logó csöcsű némber, és tulajdonképpen mit akar? Némber? Inkább ringyó, riherongy, céda, cemende és ribanc, és hogy mit akar? Az ilyeneknek mindenre vásik a foguk, még a halál után újraszületettekre is kivetik a hálójukat. Az ilyenekhez viszonyítva nekem nincsenek bűneim, nem kellett megtagadnom önmagamat soha, már többször kiálltam mindennek az ellenkezője mellett, csakhogy a béke magvai kihajtsanak bennem és a környezetemben, számtalanszor visszavontam rendkívül fontos dolgokat, ami meghatározta bűntelen énemet, és akkor miért és ki elől menekülök? Meg kellene állnom végre, de nem tudok, lábaim mintha külön életet élnének, valakitől parancsot kaphattak a menekülésre, lehet, a tudatalattimmal vannak kapcsolatban, vagy csak arról van szó, hogy a lábaknak sajátos életszemléletük van, már a kezdetekkor berendezkedtek a menekülésre. Amíg nem tudtak egyenesen állni, addig csak rúgtak, kétségbeesetten rúgkapálóztak a bölcsőben, aztán amikor elkezdték cipelni magukkal a testet, a testnek nevezett rondaságot, a világ szégyenét, ezt a sztereotipikus förmedvényt, idővel megváltozott a helyzet. Most azonban a lábak sem bírhatják a végtelenségig, egyszer csak leállnak, és állva várják a végzetet, és előbb-utóbb megérkeznek az üdvrivalgó üldözők. A múltban elkövetett gyilkolások mámorától áthatva érkeznek, behunyom a szemem, várom, mikor szorulnak a torkomra a kezek, hogyan tépik szét a testemet, de mintha megszelídültek volna a hangok, itt-ott kacajokat is hallani lehet, ütemes lépések zaja vergődik körülöttem, te nem táncolsz?, kérdezi valaki tőlem, táncverseny van, nem szóltak neked? Beállok én is közéjük, kinyitom a szemem, ütemre mozog a lábam nekem is, mindenki táncol, csodálatos, gyönyörű lányok, asszonyok kéjes mosolya teszi tartalmassá a látványt, s ezek a férfiak, ezek a szilaj, délceg férfiak, hogy tudják, hej, hogy tudják, mindent lehet, testvéreim, kiáltja egyikük, nyitott terek felett kitisztítottuk az eget, miénk a világ! Aztán a fáradtság leteper. Nem mertem lefeküdni, csak állok bambán közöttük, ezek a vadak így is lehúzták rólam a szemfedőt, aztán ledöntöttek a földre, s hiába fontam össze a lábam, a halottak, félhalottak megerőszakolása számukra nem probléma.

– És a kegyelet, és a kegyelem? – kérdezem kiáltva.

– Az mi? – kérdez vissza az egyik támadó, és elsuhan mellettem.

Az ilyenek mosollyal suhannak a végtelen felé, nekik is kijár az örök élet, a földi gravitáció törvényére fittyet hánynak a lelkek, a gyönyörű nők s a szilaj férfiak most horát táncolnak, reng alattuk a föld, jer velünk, jertek mindannyian, kiáltják felém és mindenfelé, a kurva anyátokat, mondanám, ha maradt volna bennem egy cseppnyi bátorság, de ez a csoda az élőket tartja úgy-ahogy életben, a félhalott azt sem tudja, hogy micsoda. Nem megyek veletek, ez nem az én táncom, és sosem lesz az, sohasem!

A hangok egyre közelebb jönnek, a trappolás is egyre áthatóbb, a kötelező sorrendre gondolok, de nem lesz kihez rimánkodni, szamaritánus egy sincs közöttük bizonyára, szóval a sorrend, nagyon fontos a sorrend, hogy először a nyakamat tépjék szét, s csak utána matarásszák a seggemet, de ezekkel nem lehet szót érteni, a barbár csőcselék nem az én iskolámban tanulta az egyszeregyet, a hordalékok nyelve nem az én Istenemtől ered, kutyáik nyüszítését sem szeretem. Csak a virágjaik hangját hallani minduntalan, a virágok nyelve nemzetközi, talán eszperántó nyelv, amit könnyű megérteni, nos, a virágjaikkal beszélgetni lehet.

Aztán mégis csak kénytelen vagyok lefeküdni, nem bírom tovább állva várni a végzetet, a táncoló lotyó közben eltűnt a közelemből, egy másik halottat temet bizonyára, újabb és újabb élményeket gyűjt, hogy ebből hogyan lehet megélni, elképzelni sem tudom, legyen ez az ő gondja, nerm az enyém, van nekem elég bajom, most például a szemfedőt letépték rólam, s rám másznak többen is, a sorrend már nem érdekel, a lelkem elhagyott, az őrzőangyalom velem marad még egy ideig, aztán egy újabb újszülött mellett teljesít majd szolgálatot, én pedig mit tehetek most már, hogy vége van? A halottaknak semmi dolguk sincs a föld alatt, egy idő után trágyázni fogják az anyaföldet, merthogy ötszáz-ezer év múlva a mostani temetők szántófölddé változnak bizonyára, s akkor a szétfoszló halottaknak trágyaként fogják hasznukat venni az akkori emberek.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben