×

Rózsássy Barbara: Túl a sivatagon

Baán Tibor

2013 // 06
„Világunkban – írja Pilinszky – nem a csúfság a rejtélyes, hanem újra és újra a szép.” Ha ez így van, akkor a művészetet elmocsarasító, értéktagadó, relativizáló törekvések ellenében a mai fiatal irodalom sem tehet mást, mint utakat keres a sivatagban, hogy „megkeresse, ami elveszett”. Ezt teszik a Kárpáti Kamil vezette Stádium kör egykori fiataljai, köztük Rózsássy Barabara is, aki költészetének tanúsága szerint nem tagadja és nem is forgatja ki a hagyományokat, inkább visszatalálna hozzájuk, hogy a megtagadott és elfelejtett Középhez jusson, amelyben a kultúrák és a mítoszok találkoznak. Ez a fajta értékkereső, értékőrző magatartás jellemzi a költőnő egész eddigi munkásságát, ötödik, Túl a sivatagon című verskötetét is, amelynek pontosan betájolható művelődéstörténeti helyszíne Itália és a görögség. Nem úgy, mint az előző kötetben, az Éjszakai tárlat verseiben, melyek az ösztöndíjas egyetemistaként Padovában töltött év ihletéből születtek. Nem egészen úgy, hiszen az új versek érezhetően kifelé kapaszkodnak a korábbi elveszettség drámai sötétségéből, mi több, a megtett életút átértékeléséről vallanak.

A kötetnyitó, cikluselőző Befelé-repülés igazi prelúdiumként előlegezi a vers-én szépséghitét, kapcsolódását a letűnt századok örök értékeihez. Így: „Ó, te zsenge Vénusz, / vagyok a tükrödből / visszanéző éned / – szemeid mély taván / sötétlő vizekben / fürdet az öröklét.” A finoman hangszerelt tagoló vers a női testtudatot mint szépséget definiálja, majd e logika mentén Vénusz-imágónak tudja, éli át önmagát. A Vénusszal való azonosulási kísérletben a mítosz mint veszélyeztetett érték tűnik fel: „…érted madár volnék, betakarna szárnyam…” Tagadhatatlan, hogy az én viszonyát a mítoszhoz egyfajta védő, óvó beállítottság jellemzi, amelyben Vénusz valósággal gyermekké, testvérré lényegül át: „Te, fogadott gyermek, / gyermekben a testvér, / testvérben szerelmes, / érted madár volnék…” Ró­zsássy Barbara e versében a női, pontosabban anyai princípium megjelenése a mítosz egyfajta átértelmezését jelenti. A korábbi nemzedékek mítoszértelmezése szerint az istenek és istennők a feltétlen tisztelet és hódolat letéteményesei, szakrális titkok hordozói, az emberiség archaikus rejtvényeinek megtestesülései, de itt nem erről van szó. A versek lírai alanya önnön nőiségét mint abszolutizált értéket a mítosz fölé, máskor azzal egy szintre helyezi. Ez a formabontó közeledés, mely könnyedén lépi át a konvenciókat, éppen gyermeki gyanútlansága, a nőiség megélésének narcisztikus felfokozottsága miatt válik hiteles költői gesztussá. Legyen szó a napról, a holdról, a csillagokról, avagy az őselemekről: levegőről, vízről, tűzről, a régmúltak legendás hőseiről, hősnőiről, minden csak a költőhöz való érzéki, érzékletes kapcsolatában mint én–te viszony nyeri el végső jelentését. A valóság és annak történései tegezhető közelségben vannak: „te nézz ki belőlem, Nofertiti, / zúgjanak éned időtlen sejt-éjei; // múltad, ha testemen átzubog: örök szép, egy veled, a jövő vagyok.” A közlés fontos elemei a helyszínek, látványok, a Sistina és freskói, Velence színeváltozása és mindeközben épületek, hidak, padovai fények, a Duna-part, a pesti utcák. Az érzelem nehezen megragadható állapotai sorra-rendre a valóság tényein keresztül materializálódnak. Az én valósággal része a világfolyamatnak. Ez a fajta, a szakralitás irányába is kinyíló artisztikus világátélés hol öntudatként, hol a létezés rendjébe vetett bizalomként jelenik meg. Jó példa erre az Alkonytól hajnalig következő részlete: „Alkonytól hajnalig megkötözöm magam / – minden éjszaka bennem fogan. // Kihordlak kínok közt meggyötört testtel / – nélkülem nem születsz meg, reggel.”

Az eddigi verspéldák alapján már kirajzolódik az a lírai módszer, amely e döntően szubjektív han­goltságú, énközpontú lírát az önmegismerés terepévé változtatja. Hiszen erről van szó. Egy olyasfajta költészetről, mely képes a mítosz és a képzőművészet sugallatait (a könyvben Salvador Dalí egyszerre lírai és filozofikus képeivel) az én időtudatának metaforáiként kezelni. E lengő és lebegő öltözet, úgy is mint stiláris játék mégsem válik kortalan időutazássá. A megkísértett élethelyzeteken ugyanis minduntalan átüt a sorssá vált tapasztalat. Aligha véletlen, hogy Weöres Sándor után a költőnő megírja Paprika­janka szerenádját, mely éppenséggel ellen-szerenád. Az eredeti mű olvatag könnyűségével szemben itt a felező tizenkettesekben előadott, könnyed előadás drámai tanulságokat hordoz: „Világ tágas ketrec, kényelmes kalickánk / – sok nyomorék megfér egyetlen talicskán, / s velük mind a holtak, kiken taposol épp, / na meg szép jövőnkben magnak a maradék./ Semmi baj, barátom, ne hajtsd fejed búra, / még a gázkamra is fényes üvegbura.” A drámai tartalmat iróniával ellenpontozó vers kilépést jelent a korábbi énközpontú­ságból. A valóság itt már nem hajlítható az én változó hangulata szerint. Valójában új verstípusról beszélhetünk. Egy olyan verstípusról, amely a korábbinál súlyosabb, kevésbé légies tartalmakat is képes megjeleníteni. Példázhatja ezt a lírai és drámai tartalmakat elegyítő, Gérecz Attila emlékét idéző Memento mori, mely a Gyere nap, simogass című kötetnyitó ciklus logikus zárása.

A további ciklusok (Húsvét; Belőlem nyílt leander; Fekete-fehér fénylés; Zöld lugas, etruszk Giulia-kertben; Miniatúrák; Magas átjáró) verseiben a korábbi zavaró momentumok, a stílusegységet felrobbantó, az eredeti tartalommal szembehaladó, hovatovább divatos disszonanciák száma érezhetően csökken. A vers ökonómiája, a forma fegyelme, a mesteri fokon művelt szonett visszahatása a személyiségre egyre pontosabb, egyre érettebb esztétikummá párolódik. Kezd kialakulni az a bizonyos, alig megnevezhető aranyegyensúly, amelyben a képzelet és a valóság erőlködés nélkül találkozik. Ennek köszönhetően, példának okáért a Zöld lugas, etruszk Giulia kertben és a Miniatúrák szonettjeiben, hasonlóan a Húsvét című ciklust nyitó Heléna tükréhez, a mítoszhoz való viszony (és itt nem feltétlenül számít a versek megírásának dátuma, sokkal inkább azok téren és időn kívüli vonzása) fokozatosan mélyül, holott az én–te viszony párhuzamba állítása hasonló, mint korábban, mégis a költői empátia feszültsége, a beleérzés mélysége folytán a közlés hitelessége megnő. Talán azért is, mert megidézett jelenet: „S nem tudom, tiéd mi végre lettem, / olyan gyengének érzem magam néha / – fénylés, fognálak két tenyeremben, / amiként tükrét tartaná Heléna” – a köznapi, de pontos szavaknak, az igényes szóválasztásnak köszönhetően minden további nélkül elképzelhető.

Mindebben a rend eszméjére ismerünk, arra az aranyszabályra, hogy az irodalom és ezen belül a költészet rendezett beszéd. Akkor, amikor Rózsássy Barbara a rendezettséget mint valami kristályszerkezetet állítja elő, többek között a Belőlem nyílt leander című szonettkoszorújában, kapcsolatot épít ki, a lírai folytonosság eszméjét éli át. Az irodalmi forma és tartalom vezetékeiben ugyanis ősi áram kering, amely képes az újabb kor verseiben is megnyilvánulni. Hogy miképp, arra jó példa az emlegetett mű. Ebből idézem a tízes számú szonett oktáváját: „Minden illatod bőröm alól páráll. / Megbújva válladon, kitakart Daphné, / mellemhez szelídítlek, tejes bárányt, / ki e percben gyermek-Apolló vagy még. // Nekem nem állhat ellent a vágyódás. / Titka úgy tárulkozik föl előttem, / mint ölelésünk után a lágy omlás, / szétgomolygó gyönyör gőzébe dőlten.” A szonettek mintáit összekapcsoló mesterszonettben, mely a korábbi versek első soraiból áll össze, pontosan érzékeljük a lírai gondolatmenetet, magát az élettanulságot, melyben a jelenné bűvölt mítosz már mindenestől a költő érzelmi életének lenyomata.

Rózsássy Barbara újabb verstípusának – utalok itt a középhosszú, töprengő, részletgazdag hitelességgel megszólaló meditációkra – legfőbb erénye, hogy többek közt Dante Vita nouvájának időtudatáig nyúlik vissza. A modern lélek ideges kapkodása helyett a stílus homogén folytonossággal árad. A költő immár nemcsak kérdez, hanem magyaráz, fölfed, megoszt, suttog, elhallgat, kimond. A kötetcímadó Túl a sivatagon-ban így: „Ha keservesen, de megtanultam, / milyen súlyos a semmi, nehezebb / a vashegyeknél, ólomszikláknál. / Ég s föld közti könnyed lebegés sincs, / még akkor se, ha ösvényed telve / égragyogással, s meleg szél járta / erdőn simogató bársonykézzel / hozzád hajolnak mind a faágak.” A versben a költő, miközben saját útjának tapasztalatát közli, ugyanakkor nemzedéke nevében is fogalmaz. A semmi mint a nihil csalogató könnyűsége valójában az én feladásához, az elveszettséghez, kapkodáshoz, örökös elégedetlenséghez vezet. Létezik azonban, mint ezt versek egész sora bizonyítja (A létezés geometriája; Füstcsend; Ébren; Törvényen kívül), egy másik létmód, amely ugyan nem mentesít a tévelygésektől, mégis, mert a valóság megismerésének ethosza hatja át, emberi és költői értelemben is, egy bejárható mindenséget tételez, amelyben fel-felcsillan a személytelenen túli személyes, a személyesen túli időtlen, az a bizonyos „magas átjáró”, mely a szépségen keresztül vezet az erkölcsi világrend megtapaszta­lásához. (Stádium, 2011)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben