×

Rónay László: Az írás erkölcse és erkölcstelensége

Kemsei István

2013 // 06
„A mű nemcsak betű, hanem magatartás is” – idézi Márait a Babits Mihály nyomában című, könyvismertetőnek álcázott kisesszében Rónay László. Tudjuk ugyan, hogy az esztétika önmagában nem lehet moralista, s a puszta morálba sem lehet erőszakkal esztétikát gyömöszölni, alkalmi, egymásra hatással lévő kölcsönviszonyuk mégis tagadhatatlan. Alapgondolatot lehet ráépíteni. Esetünkben Rónay László esszégyűjteményének alapeszméjét. „Az írás erkölcse”, mely egyben a könyv középponti ciklusának címe is, ebben az értelmezésben valójában nem más, mint az írónak, a gondolkodónak, a művésznek írásaiban tükrö­ződő, külső világához kapcsolódó magatartása, ami aztán a műalkotás lehetséges világában körvonalazódik. Lett légyen szó ebben a magatartásvilágban akár a Rónay-esszéművekben középponti helyet elfoglaló katolicizmusról, Istenhez való viszonyulásról, akár magyarságról, akár mindháromról vagy még több eszmé­ről egyszerre.

Rónay Lászlónak ehhez a magatartásvilághoz kapcsolódó irodalomtörténeti szemlélete ezekből a néhány, zömében bő recenziónyi terjedelmű – és azon túlmenni talán nem is szándékozó – írásból (Babitsról, Juhász Gyuláról, Tóth Árpádról, Kosztolányi nyelvészeti dolgozatairól, kiegészítve a sort a fe­lejtésre kárhoztatott, ám ehhez a reprezentatív névsorhoz csak nagy bátorsággal csatolható Kolozsvári Grandpierre Emillel, Takáts Gyulával) álló, egymás mellé szerkesztett első fejezetének magva is ennek a gondolkodásmódnak jegyében áll össze. Ez az uralkodó látásmód egyébként az esszékönyv minden lapjáról világosan, sőt programszerűen, többször is nyomatékosan ismételve kitetszik. A szer­ző nem pörlekedik a vele egyet nem értők­kel, nem száll különösebb vitába az újabb, agresszív módon minden eddigi elé tolakodó minőségszemlélet-kísérletekkel, amelyek „nem győznek arra inteni, hogy értékeljük át a 20. század irodalomtörténetét, s az ítélethozó magaslatáról nyugodjunk bele, hogy Móricz Zsigmond, a népi írók, de bizonyos mértékben József Attila csillaga homályosabban fénylik. Juhász Gyula, Tóth Árpád és társaik csillagai – a jelek szerint – kihunytak.” Nem cselekszik másképp, csak a mindenkori minőségi mércét emeli feje fölé, ami nem más, mint a kihagyhatatlan érték ma­radandóságának becsülete – a magatartás, a szépség és a megingathatatlan moralitás igényével. Vezérlő etalonja a „nagyok” közül egyértelműen a finom érzékkel kitapintott művű, törhetetlen jellemű Babits: mondhatjuk, hogy nosztalgiára késztető apai öröksége Rónaynak. Az elfeledésre, az időnkénti újra felfedezésekre ítéltek, nagy magatartáspéldák közül pedig Sík Sándor. Mellettük-közöttük a kiemelkedő oromzatok: Kodály és Márai. A babitsi finom, távolságtartó, ám annál ke­ményebb ellen­állás, a Sík Sándor-i tiszta hitvallás, az ehhez ragaszkodó makulátlan élettarto­mány, a Kodály által magasra tartott magyarságeszme s a Márai-féle hajlítha­­tatlan gerin­cesség.

Majdnem szégyellem is leírni, annyira közhely: a korízlés, a kor gondolkodása, művészetekre odafigyelésének intenzitása állandóan változik. Fellobban, pislákol, majd kihuny, s az egész folyamatot kezdi elölről, mintha eközben mi sem történt volna. Egyetlen mozdíthatatlan tömb marad változatlan állapotban ebben az örökös hullámzásban: a mű különös, minden mástól elütő értéke vagy értéktelensége, ami fittyet hány a meggon­dolatlanul, kapkodva újraszelektáló akarnok hangulatoknak. Azok az életművek, amelyeket Rónay szembeszegez a fentebbi, sommás szándékú ítéletekkel, tagadhatatlanul maradandó, nagyon is örök érvényűnek mondható értékek, bármennyire is lehet időlegesen idegen valakitől Móricz, a népiek vagy Tóth Árpád világa, bármennyire avíttnak is látja Juhász Gyulát s eltűnő hangulatait, homályosabban fénylőnek a mérhetetlen gazdagsága okán talán fel sem fejthető, s éppen ezért még igazából fel sem fejtett József Attilát. Mondhatnánk azt is, hogy az első ciklus – A Nyugat körül – néhány jelentékeny darabja nem más, mint a széttörni szándékozott valós minőség egységességének mindenképpen jogosnak mondható visszapörölése a változónak álcázott időben. Visszapörölés az elfo­gultság nélküli tisztánlátásért: hogyan is áll fenn az irodalmi kánon valójában.

Akár így, akár úgy, hiteles magyar irodalmi moralista értékrend és kánon nincs meg a Rákóczi-jellemű Márai nélkül: „Soha nem panaszkodni, soha nem megsértődni, de soha nem érzelmesen közösködni. Olyan napi- és órarendet tartani, mint egy hadihajó fedélzetén. Egy felesleges cigarettacsutkát nem tűrni, egy öltözési hibát nem bocsátani meg. Mindennap dolgozni, olvasni, nyolc-tíz kilométert gyalog járni, vagy megfelelő értelemben úszni és tornászni” – idézi az 1950–51-es Naplót Rónay.

Márai naplóiról – talán legmaradandóbb, világirodalmi rangú műveiről – ebben a kötetben egész trilógiában szól Rónay (azóta persze folytatta a naplók szemlézését). Márai valóban a makulátlan moralista alkotói magatartás mintaképe, akárcsak a hajdan széklábat esztergáló Rákóczi. Önkéntes száműzött, akit ugyan „csak” a balul fordu­ló idők száműztek a saját, Rodostónál százszor sivárabb Rodostójá­ig, a kaliforniai nagy kikötővárosig, San Diegóig. Elment oda Arany Jánost olvasni, ma­gyar polgári mivoltát, eszmevilágának épségét megőrizni, ahova éppen úgy nem kíván­kozott, mint Rákóczi a maga Rodostójába. Rónay, bár a nagy író egy-egy sommásabb ítéletével egyet nem értve ugyan, de fejet hajt e kiállás és cél előtt: „Talán egyszer írni valamit, amire felel a világ, s aminek aztán visszasugárzó ereje és hatása van a magyarság felé... Ez minden még, amit az otthoniakért te­hetek.”

A könyvben Márai után következik Kodály („A ha­zának szolgálni”), más cikluscím alatt, más szerkezeti egységen belül, de aligha véletlen szerkesztői ötlet folyományaként. Igaz, nem is lehet egy kalap alá venni a kétféle magatartásmintát, feladattudatot: az elbujdosóét a maradóéval. Való, hogy szem­befor­dítani sem, meglehet, ezért a szerző tematikai különbségtétele, a két magatartásminta szétválasztása. Kétségtelen, hogy Ko­dály – Márai bizonyos 19. századi elemeket is hordozó, „eszmei” tartalmú magyarságával szemben – alapvetően gyakorlati célokat tűzött ki maga elé: a ze­nei népművelés, a zenei anyanyelv megőrzésének programját. S ezt csak itthon le­hetett (volna) megvalósítani: „Meg­győződésem, hogy idővel minden iskolánk ilyenné alakul, mert általános lesz az a tapasztalat, hogy ahol a zene egyenrangú tárgy, minden tárgyat könnyebben és jobban tanulnak a gyermekek” – nyi­latkozta Kodály. Nem az ő hibája, hogy a zenei ne­velés igaz eszméje megbukni látszik a henye gya­korla­ton.

Mint Márai, mint Kodály, úgyanúgy Sík Sándor esetében sem a puszta alkotói minőség, hanem inkább az erkölcsös magatartás felől közelít Rónay (Napló Sík Sándorról), aki maga is „naiv, egyszerű lelkületű írónak” írja le az egyébként nagyon jó költő Sí­kot, aki két­ségkívül alkotóként az előbbiekhez mérten nem volt olyan nagy jelentőségű, de irodalom­szervezői, értékközvetítői szere­pe a maga köreiben felül­múl­ha­­tatlan. Elég, ha csak Radnóti Miklós katolicizmusára, hitbe­liségére gyakorolt hatására gondol­unk is: „Rad­nóti katolicizmus felé fordulásában, kereszténységet tudatos vál­lalásában Sík Sándornak döntő hatása volt. Naplójának visszatérő, mindig szeretettel, tisztelettel emlegetett sze­replője” – írja kapcsolatuk minőségéről Ró­nay László. Talán Sík Sándor – nem mellesleg: ő keresztelte meg a költőt – tanításának is köszönhe­tő, hogy Radnóti kettős – keresztény és zsidó – identitása nem bomlott fel, sőt, az egész költősze­mélyiségre, egyetemes, humanista alapállására termékenyí­tően hatott (Radnóti Miklós katolicizmu­sa).

Végül is a hiteles érvek hatása alatt igazat kell adnom Rónay Lászlónak: erkölcs, feladatát tudó emberi tartás nélkül való­ban kétesen hozható létre igazi minőség, önmagát hitelesítő, rangos életmű. Azonban a mindezekből következő, ám burkoltan sugallt erkölcsi normája, miszerint gyenge jellemű ember nem hozhat létre akár ingatag személyiségének késztetése ellenére nagyszabású életmű­vet, éppen az er­kölcstelenségben joggal kárhoztatott Ortutay Gyula esetében áll bizonytalan lábakon (Az írás er­kölcstelensége). Ortutay kézikönyve ugyanis a ma­gyar néprajz e tárgyban mindmáig egyetlen nagy, szintézisigénnyel megszer­kesztett összefog­lalása. Értékét, hitelességét hozzáér­tés hiá­nyában nem áll módomban megkérdője­leznem – mint aho­gyan Rónay Lászlónak sem. Kétségtelen azonban, hogy a gyenge jellemű Ortutay élete végéig zavarban van, képtelen dönteni a hajlé­kony gerincű, mindenáron való politikai szolgalélekség, az olcsó karriervágy és a tudomány szolgálata között. Rónay erre a magatartásformára figyelmez, amikor az Ortutay-naplókat elemzi. S valóban: szinte szánan­dóan hazugságra törekvők Ortutay erre utaló naplórészletei, amelyekben a logika is kényszeresen meg-megbicsaklik: „Épp egy cikken tö­röm a fejem, a gyarmati nép­rajz két ál­lásfoglalásáról, a szovjet és az angolszász imperialista nép­rajz elvi különbségéről akarok írni. Korea népének két részre szakadása. Észak fejlődése, Dél-Korea feu­dalizmusa, az amerikai tá­ma­dás stb., stb. Mind föltámasztotta ezeket a kérdéseket, s ezeken ke­resztül a mi igazunkat.”

Az esszékötet címe: Az írás erkölcse és erkölcstelensége leginkább metaforikusan értendő. Mert ha nem, akkor kénytelenek lennénk ebben az esetben is értékviszonyokról beszélni. Holott a könyv mondandója szerint művészi-etikai szempontból valójában a moralista magatartással alátámasztott hitelesség és az emberi gyengék hitelte­lenségének, szembeállíthatóságának mibenlétével foglalkozik. „Nyugodtan állíthat­juk: hazugságokkal vagyunk bekerítve” – figyelmeztet Rónay László az Or­tutay-esszé bevezetőjé­ben, ahogy Berzsenyi is, a 19. század elején: „A tiszta erkölcs, mely ha meg­vész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” (Nap, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben