×

Papp Tibor: Innen el

Rónay László

2013 // 06
A címben felvetett kérdésre Papp Tibor regényének mondanivalóját összegezve a mű élén ezt a választ olvashatjuk: Innen el. Ez a szinte parancsoló felkiáltás sajnos nemzedékről nemzedékre felhangzik a fiatalok körében: el kell menni innen, a társadalmi igazságtalanságok, a távlatosság hiánya miatt, a sze­génység elől menekülni kell, másutt keresve a boldogságot. Az ’56-os exodus okát egyértelműsíti a regény: „Pontosan tudta, ki az elnyomó, ki az elnyomott; fölül a pártarisztokrácia, a lebzselő párttagok hada, alul a dolgozó rabszolgák, melósok, parasztok, akiknek nincs joguk a szabad költözködéshez sem. Neki aztán ne magyarázzák Kádárék, hogy mi történt. Szó sem volt kapitalista restaurációról, a for­radalomban sem az aktív tüntetők, sem a passzív tömegek nem kívánták vissza a régi rendszert. Egyenlőséget akartak, a kommunista párt egyedural­mának, a kommunista népnyúzó klikknek a letörését, az orosz megszállás végét. Utolsó reménysége a munkástanácsokban öltött testet, de a visszaerősödött diktatúrában ezeknek is befellegzett.”

Nemcsak az önéletrajzi regény Olivére gondolta így. Nemcsak ő érezte úgy, hogy a folytonos félelem megtöri a lelkét. S ez a megtörés kis szünetekkel 1948-tól 1956-ig, majd a forradalom vérbe fojtása után ismét reménytelenségbe, tehetetlenségbe taszította a gondolkodni tudók lelkét. (A tömegember nem gondolkodik, ezt az írók már korábban felismerték.) Aki többre hivatottnak érezte magát, nem akart ismét félelemben élni, meghajlott gerinccel, annak valóban jogos meggyőződésévé szilárdult az „innen el” gondolata. Az akkori fiataloknak személyes élménye volt a „csengőfrász”, a ház előtt megálló autó csikorgó fékezése, a kitelepítésre szóló végzés rettenete. Az Államvédelmi Hatóság kifejezés borzalma, a folytonos kiszolgáltatottság lealacsonyító tudata. Hallhattak a tehervagonokba zsúfolt, mótyójukat szorongató, vidékre száműzött „ellenséges elemekről” (akiknek kiűzetését egy írónő kacagva szemlélte), s pontosan tudták, mi várhat rájuk a forradalom leverése után, holott már előtte is száműzték őket a felsőoktatási intézményekből, s nem is gondolhatták, hogy valaha kiteljesíthetik tehetségüket.

Papp Tibor, a regénybeli Olivér, végigszenvedte ezeket az éveket, s nyomasztó, emberpróbáló légköréből menekülni vágyott. (Tudjuk: Párizsban talált otthonára, s a Magyar Műhely egyik alapító szerkesztőjeként a magyar avantgárd Kassák utáni törekvéseinek lett zászlóvivője.) Már mocorgott irodalmi tehetsége, de azt is látnia kellett, hogy a hatalomhoz dörgölődző, annak elvárásait teljesíteni igyekvő írók miképp lettek hűtlenek szakmájuk erkölcséhez, s hogyan lettek tartás, gerinc nélküli kiszolgálói a hazug ideológiának, amely támogatta őket, de tehetséget nem adhatott nekik. Nem akart ilyen író lenni, nem szándékozott kibontakozás helyett hallgatásra kényszerülni, mint akik megőrizték önmagukat. Akadtak, akik íróasztalfiókjuknak írtak, abban a reményben, hogy majd valamikor ismét megjelenhetnek könyveik, mások a „pálya szélén” vegetáltak, ismét mások feladták terveiket. Olivér azonban szabadságra, tehetsége kibontakoztatására vágyott, hite szerint nem volt egyéb lehetősége, csak az „innen el!”.

Nagyon nehéz döntés volt (ma is az). El kellett vágnia gyökereit, szakítania kellett rokonaival és barátaival, közülük épp a legkedvesebbek riadtak vissza a döntés megvalósításának következményeitől.

A regénybeli Olivér elhatározása végleges, kedves barátja, Elemér, a döntő pillanatban visszakozik, s társa azt árulásként, gyávasága bizonyítékaként éli meg. Túl szigorúan ítélkezik. Elemér édesapjára hivatkozik: miatta nem hagyná el a hazáját. Nem volt egyedül. Hasonló megfontolásból sok ezer fiatal döntött hasonlóképpen. Szerencséjére az országnak, amely egy-egy ilyen exodusnál a jövőjéből veszít, hisz tehetséges fiait veszíti el, míg a megmaradottak, főként azok, akik már nem változtathatják meg életformájukat, kevésbé aktívak. A levert forradalmat követően nagyrészt fiatalok hagyták el az országot, s napjainkban, természetesen jóval kevesebben, ugyancsak a pályájuk kezdetén állók vélik behatároltnak esélyeiket. (Nem Papp Tibor regényének történetéhez tartozik, de ezzel kapcsolatban is elmondható: az egyetemi keretszámok csökkentése és a felsőoktatásból kiszivattyúzott pénz nagyon káros folyamatot indíthat el. Ezek a nemzet jövőjét is veszélybe sodorhatják. Bár tévednék, de naivitásnak vélem azt a feltételezést, mely szerint tapasztalatokkal és tudással felvértezve a Nyugatra távozottak majd hazatérnek. Nem jönnek vissza, hiszen anyagi megbecsültségüket itt és ott nem lehet összehasonlítani. Nyugdíjasként esetleg, mert az itteni és ottani nyugdíjak nem összevethetők.)

Futtában már jeleztem, hogy az Innen el nem egyetlen fiatalember sorsának regénye, hisz fölsejlik egy gyászos korszak életrajza is. Számomra meglepetést jelentett, hogy Papp Tibor ilyen, akár hagyományosnak is nevezhető művet írt, amelynek története lineáris, az életrajziságot, a főhős belső fejlődését nem szakítják meg elbizonytalanító kitérők, váratlan ironikus fordulatok, írói „beszólások”. Inkább olyan regény, amelynek leírásaiban és egyes kitételeiben érzékelhető a költő keze nyoma. Nem tudom, nem szentségtörés-e a „műhelyes” író művéről olyasmit állítani, hogy szép, s hogy a mű leírásainak hátterében újra meg újra felsejlik a harmónia, amely szinte ellenpontozza a történelmi helyzet embertelenségét.

Szükség is van erre az ellenpontra, mert az író fájdalmas kérdésekkel szembesít, amelyek ugyancsak túlmutatnak a regény keretein. A legfájóbb talán a haza jelentésének megváltozása és a hazaszeretet hajdan szent érzületének megkopása. Kölcseyék és Vörösmartyék a hazához való rendületlen hűségről írtak. Petőfi vérét ontotta a haza védelmében, aztán lassú erodálódás következett, amelynek egyik fájdalmas tüneteként az érzések elkopását, átalakulását a mondatok és a szavak romlása kíséri. Az 1957 óta Párizsban élő Papp Tibor Kosztolányi nyelvét beszéli, mint ahogy ezt beszélte a szintén külföldön élt Márai Sándor, Cs. Szabó László és Szabó Zoltán (hosszan folytathatnám a sort), miközben idehaza a médiumok egy részében szomorú nyelvrontás és nyelvi durvulás figyelhető meg, s azzal együtt a gondolkodás elsekélyesedése is. Napjainkban is átfűtött vallomások születnek a „nyelvhazáról” (ezzel a címmel jelent meg Pomogáts Béla antológiája, amely 103 költő művét tartalmazza), de a közbeszédben és a szívekben a fennkölt szavak alig vernek visszhangot. Pedig milyen szép volna, ha mindenki, akinek ügye a haza és annak szeretete, úgy gondolkodnék, mint Parancs János: „Egyetlen esélyünk ez a nyelv: / a gondolatok folyamatos cseréje. / Hiába próbálkozunk ezzel-azzal, / rákényszerülünk előbb-utóbb mindannyian. / Hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv, / egymás nélkül semmit sem ér a szó.” (A nyelv dicsérete)

Papp Tibor a külföldre távozottak veszteségeit sem hallgatja el. Erről is szép sorokat olvashatunk a regényben: „Nem fogja a többiekkel együtt méregetni az épülő házak napi növekedését, a kenyér színének és árának egymáshoz való viszonyulását, a vasárnapi focimeccseken nem fogja együtt szidni alkalmi haverokkal a bírót, és barátaitól eltérően nem ugyanazokat a lányokat fogja kergetni a szemével. Kimarad abból a jövőből, amely a közös emlékek tárháza lesz. Kimarad abból a jelenlegi helyzetből szerencsétlennek feltételezett, de itt-ott érett szőlő illatának ígérkező, néha kellemes jövőből, amit az ország népe együtt fog megélni. Kimarad mindenből.”

Ezek a gondolatok alighanem minden fiatal elméjében végigfutottak, akkor is, most is, miközben a határállomás felé igyekeznek. Valami hasonló érzés kerítette hatalmába Márait is, amikor a határőr visszaadta útlevelüket, és megindultak a bizonytalanságba, s a szabadság szorongató látomása sejlett föl bennük. Olivér nem tud más megoldást: „innen el”. De amíg meggyőzi magát, az nagyon hosszú folyamat, talán a regényben is a legterjedelmesebb rész. Súlyos gondokkal kell szembesülnie, ráadásul a mai fiatalokkal ellentétben az ő zsebében nem lapultak a határ átlépésére jogosító iratok, neki a szögesdrótokkal őrzött világból kellett átjutnia a másikba. Ismeretlen terepen, határőrök között, félelmeitől szorongattatva. Mi történik, ha elfogják? Akkor aztán végérvényesen elbúcsúzhat álmaitól! Börtön vagy láger, s utána?… A kiközösítés dermesztő kilátástalansága. A menekülő mindent elveszít, gondolja Olivér, de az elfogott menekülő mindebből semmit sem nyerhet vissza.

A regényben talán az ország elhagyásának megjelenítése a legizgalmasabb. Események és gondolatok rétegződnek egymásra. Olivér lépteit, tetteit mozzanatról mozzanatra követhetjük, s közben az e tetteket irányító elhatározásait is figyelhetjük. Ezek sem egyediek, hisz a hozzá hasonló illegális határátlépők hasonlóan gondolkodtak és cselekedtek attól a pillanattól kezdve, hogy elindultak a határ felé, s amikor beértek a határövezetbe, szorongva figyelték az utasokat igazoltató határőröket, akik ott és akkor élet és halál urai voltak az ő szemükben. Az ő látványuk csak fokozta a menekülni vágyó félelmét, mert a félelem csak lassacskán múlik el, kivált ha egy rendszer konzerválja, és működése alapjává teszi: „a félelem olyan lázas állapot, amin nem segít az aszpirin, csak az okok megszüntetése, de néha még az sem”. Ezen a „fortélyos félelmen” és félelemkeltésen alapult az a rendszer, amely megfertőzte az emberek tudatát, s amelyből Olivér mindenképp menekülni vágyott. És ami a legborzasztóbb, ezek a rendszerek folyvást újrateremtődnek a világban. Hol itt, hol ott születnek és működnek diktatúrák, amelyek mindig megtalálják önmaguk előképeit és igazolását, s az emberi hiszékenységre építhetik hatalmukat, amelyet félelemmel betonoznak be. Bízvást számíthatnak készséges kiszolgálóikra, akikben ugyan él a majdani számonkéréstől való rettegés, de annál készségesebben éltetik a diktátort.

Filmbe illő, torokszorítóan izgalmas jelenet, ahogyan a tagbaszakadt rendőr leszállítja Olivért a motorvonatról, és igazoltatja. A villanyoszlop alatt állva a gyér fényben silabizálja a hatalom megbízottja az igazolványt. Közben Olivér „hátrafelé hegyezett füleivel most tisztán hallotta, hogy a vonat elindult, már megy el, sőt jócskán gyorsul. Az utolsó kocsi vége lehet éppen a háta mögött.

– Milyen utca?

– Fecske utca.

– Hány szám?

Ekkor villámgyorsan kikapta a rendőr kezéből igazolványát, és rohanni kezdett a távolodó vonat után. Elérte. Elkapta a korlátot, és nagy lendülettel felugrott az utolsó lépcsőre. Valaki már nyitotta neki az ajtót, ami még be sem záródott, amikor géppuskasorozat záporozott bele az éjszakába. A vonat már sebesen vágtázott, bizonyára ennek köszönhetően a lövöldözés abbamaradt. Úgy látszik, hiábavalónak találták a rendőrök… Amikor belépett a kocsi utasterébe, tapsvihar tört ki és nagy éljenzés. Éljen! Éljen! Egy mély hangú férfi elkáromkodta magát: »Szemét banda! Magyarokra lőnek! Ránk! A kurva anyjukat! Hál’ Istennek, jól kicseszett velük.«” (A szerző kiemelése)

A rettegés gombócát még érezte torkában, miközben innen is, onnan is a rokonszenv és az ag­gódó együttérzés megnyilvánulásait tapasztalhatta. A munkájukból hazatérők tanácskozni kezdtek, miképp játszhatnák ki a következő feltételes megállónál már bizonyára várakozó rendőröket. Végül a vonatvezető nyílt terepen megállítja a szerelvényt, s a menekülő a töltés mentén elindul egy árny nyomában, aki szintén leszállt a másik kocsiból. „Éji köntösbe burkolt angyal-e, vagy ördög, segítőkész vagy rosszakaró?” Nem tudhatta. Bizonytalanságát csak fokozta, hogy „fölötte az égen, a fekete mennyországban, a csillagok behunyták szemüket, nem volt mihez igazodnia…”.

Ezek a percek óráknak mutatkoztak a menekülő tudatában. A fényből, amely a regény idilli első részét világítja meg, most a bizonytalan, sötét éjszakában lopakodik vágyott célja felé. Mint a legtöbb ember, aki egész életében a sötétségből tart a világosságra. De Olivér átérzi, hogy most élete vagy halála a tét. „Sűrű sötétséggel beborítva” indul az árny nyomában, aki végül jótékony tündérnek bizonyul, s rokonaival együtt segíti tovább.

Akár jelképes értelmet is tulajdoníthatunk annak, hogy már-már útja végén egy gyermek kezébe kapaszkodva kerülheti el a rendőrséget. A gyerek egyszer már kalandvágyból átment a határon, ismerte az utat. Ausztriából, ahová keveredett, apja hozta vissza, „lekevert néhány pofont, és irány haza”. Azt lehet mondani, ezeknél az utolsó stációknál mutatkozik meg egyértelműen az egyszerű emberek egymás iránt tanúsított szolidaritása, amely annál erősebb, minél nagyobb nyomás nehezedik rájuk. Alighogy a gyerek hazaindul, Olivért egy útkaparó segíti tovább. Kézről kézre adják, örömüket lelik abban, hogy kijátsszák a hatalom képviselőit. Bizonyos emberi alapértékeket egyetlen diktatúra sem képes ellehetetleníteni.

Miközben emlékei rajzanak benne, „figyelmét az alkonyodó fényviszonyok és a dombra mászás foglalta el”. Aztán leszáll az este, s egy öregemberhez kopogtat be, aki tejjel és kenyérrel kínálja. A haza ízeitől, tápláló étkeitől is búcsúzik. Folytatja útját, tévetegen halad tovább a megadott irányban, de nem tudja pontosan, átlépte-e a határt, vagy visszafelé óvakodik az avarban. Ekkor reflektor fénye vakítja el. „Már csak két-három méterre lehetett a fényforrástól, de még mindig nem látott semmit, pedig olyan kíváncsian nézett, majd átszúrta a reflektort. Véletlenül lecsúszott a tekintete a reflektor alá, a földre, ahol egy idegen szabású csizmát pillantott meg a homályban, egy idegen színű katonanadrágot, egy idegen egyenruhát.

Ekkor szólalt meg kedves »Isten hozott«-at mondva németül az osztrák határőr, aki mögött egy már korábban összeszedett, félig részeg magyar fiú állt.”

Olivér életének egy szakasza lezárult. Megkezdődött a következő, immár másik dimenzióban, sorompók nélküli világban. Miközben a fölegyenesedő, félelmeit levetkező Olivér eltűnik szemünk elől, Tamás Menyhért A harmincadik című versét mormolgatjuk tűnődve: „Előrehátrálok… // Mióta hozott szóval szólok, / kincsell bennem / az eltemethetetlen Idő, / váll-vetve kísér az ég!”

Innen el, vagy itt küzdeni tovább az eltemethetetlen idő kincseiért? Ezzel a kérdéssel is szembesülnünk kell Papp Tibor regénye kapcsán. (A regény színvonalát a legkülönfélébb dicsérő jelzőkkel méltathatom az első rész idilli jeleneteitől a befejezés fojtogató izgalmáig, de a kérdés – legalábbis számomra – nagyon fontos kérdés marad, hisz a válasz a nemzet sorsát is befolyásolja.) Vajon az elmenők számára továbbra is kincs a magyar nyelv, a magyarul és a magyarságért való gondolkodás és tett? A határt átlépve bizonyára egy ideig küzdeniük kellett az ottani begyökerezésért, s e fogcsikorgató küzdelemben sokakban megérik az elhatározás: a hazug világgal a hazugságot közvetítő szavaknak is pusztulniuk kell. Ez volt egyik ideája a Magyar Műhely fiataljainak, akik Kassáknál is radikálisabban robbantották föl a hagyományos magyar nyelvi struktúrákat, s fordultak szembe a magyar lírai hagyománnyal, amely bizonyos vonatkozásban a nemzettudat elidegeníthetetlen része. Nem tudom, átérezték-e annak a már-már szerelmi vallomásnak igazságát, amelyet Faludy György fogalmazott meg a magyar nyelvhez írt ódájában: „Magyar nyelv! Vándorútakon kísérőm, / sértett gőgömben értőm és kísértőm, / te hangolás barangoló kalandon / te zengő és borongó hang a lanton, / bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom / és soraimmal sorsom túl a síron, – / kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: / mennyei poggyász.”

Ezért is öröm egy külföldön tekintélyt szerzett honfitársunk jelképes visszatérése. Papp Tibornak és legtöbb műhelyes szövetségesének Párizs, Bécs vagy más nyugati nagyváros a valóságos otthona. De van szellemi otthonuk is, idehaza, itthon, a magyar nyelvhagyományban és gondolkodásban, amellyel, mint Papp Tibor is teszi, azonosulnak, még ha történelmünk gyászkorszakai fölött jogos bírálatot gyakorolnak is, tanúságot téve arról, hogy az nem ismétlődhet meg. E vonatkozásában nem érdektelen történelmi regényként olvasni és átgondolni Papp Tibor művét. Gyalázatos korszak eseményeivel szembesít, s elgondolkodtat: ilyen korokban hogyan őrizhetjük meg önmagunkat. (Nap, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben