×
Tovább a kapcsolódó galériához

„Négy kétkezes”

Novotny Tihamér

2013 // 06

Az elmúlás kövei” – Nagy Imre Gyula kiállítása

(Érdi Városi Galéria, 2012. november 9–28.)

A kilencvenes évek közepén Fischer Ernő festőművész, alkotónk vallott mestere, azt írta Nagy Imre Gyula akkor még absztrakt expresszionista gesztusfestészetéről, hogy „alapvetően nem külső dolgokról akar »beszélni«, hanem belsőkről. A mű így csak út egy lelkiállapot felmutatásához, formába öntéséhez.” Majd megerősítőleg hozzáfűzi, hogy „Nagy Imre Gyula nem kívánja elválasztani egymástól a »formát« és a »tartalmat«”.1

Érdekes, hogy Molnár Miklós festőművész, a barát és kolléga valami hasonló összetartozásról, a külső és belső tökéletes lefedettségről beszél egy évtizeddel később, amikor alkotónk immár absztrakt-geometrikus festő. Mert véleménye szerint Nagy Imre Gyula a „Káoszból RENDET teremt. A Tisztátalanból Tisztaságot. Kollektív hangzavarból Harmóniát, karakteres egy- és többszólamúságot. […] »Szikár«, letisztult formavilágot hoz létre, mely érett/fajsúlyos kolorittal párosul. Így az absztrakció többnyire geometrikus »szerkezete« adekvát tartalmisággal telítődik. Forma a tartalommal, színkép a ritmusrenddel ekképp hitelesíti alkotóját. […] Ívet húz kezdet és vég, Lét és Nemlét között, »szuggesztív erőteret képez«.”2

Nagy Imre Gyula tehát az a művész, aki mindig azonos azzal az elvont formavilággal, amelyet létrehoz. Az az alkotótípus, aki teljes személyiségével, szellemi és lelki létezésével vesz részt az alkotásban. Ezen keresztül nyilvánítja ki önmagát, fejezi ki lényének lényegét és viszonyulását a világhoz. Minden festménye, minden kollázsa saját „testképének”, habitusának, természetének, gondolat- és problémavilágának, világképzetének titokzatos mása, esszenciális tükörképe. Ő nem szerepeket próbálgat, nem jelmezekben tetszeleg, nem azokat cserélgeti, hanem egyszeri és megismételhetetlen szubjektumát fogalmazza meg a saját, senki máséval össze nem keverhető vizuális kódrendszerén keresztül. Képzettársításaink, ötleteink, észrevételeink természetesen vannak arra nézvést, hogy mely elődökhöz és kortársakhoz, irányvonalakhoz és stílustörekvésekhez kapcsolható művészete. De ez minden absztrakt-geometrikus vagy a konstruktivizmus útjain járó alkotó esetében megtapasztalható „kísérőzene”: a forma, a kivitelezés, a szemlélet és a közléstartalom egyéni, mégsem rokontalan fenomén.

A lényeg tehát a lelkiállapot kifejezésében és az önhitelesítés külsőt és belsőt összekötő szuggesztivitásában rejlik.

Az életérzésben megkapó komolyság és következetesség, összeszorított fogak és csak néha-néha félszeg mosoly, komor ünnepélyesség és mélyre látó sztoikus bölcsesség, egyensúlyozó mértéktartás és kilengések nélküli visszafogottság, pontos elegancia és kézműves-fegyelmezettség, szent transzcendencia és spekulatív metafizika, rendes egyszerűség és átható tisztaság lengi körül és hatja, itatja át a képeket. No meg a félig szordínós monokróm színvilág! A skála a feketék és fehérek között lehetőleg a kékekig és lilákig vitt-fejlesztett finom szürkékre, néhány sárgára, okkerbe oltott barnára és vörösre épül. Leginkább a zöldek, a vegetáció színminőségei hiányoznak erről a festői palettáról. Igen, Nagy Imre Gyula jelen állapotában – leginkább – Az elmúlás köveit és mérnöki precizitású, függőleges és vízszintes koordinátarendszerű temető-kulisszáit és túlvilágra nyíló architektúráit örökíti meg mértani síkjaival mindig tereket sejtető, filozofáló műgonddal. Házakra, homlokzatokra, épületekre, ajtókra, ablakokra, kapukra, sír- és kriptakövekre, átjárókra emlékeztető mértani formái – mint a kivágott festett díszletelemek vagy transzparens üveglapok – elképzelt tereket sejtetőn fedik, takarják, nyitják, zárják, eltolják, szervezik, konstruálják egymást. A geometrikus „spanyolfalak” világát olykor megbontják más, jelképes motívumok is, mint például az a visszatérő ikonforma, amely több képének átemberiesíthető alapeleme; vagy azok az egyenesek mentén szabdalt papírhajtásokra emlékeztető homogén egy- és másszínűségek, amelyek fényekről, árnyékokról, ölekről, kapcsolatokról, léthelyzetekről mesélnek nekünk.

Festményeinek ideje: mértani sík-origamikba hajtogatott, sablon-architektúrákba épített monokróm mélységű, mérhetetlen színidő; valamint szálkás vonalakban, pöttyökben, ecsetnyomokban sorjázódó, lajstromozódó, érzelmi-észleleti téridő; a múló jelenlétet számon tartani igyekvő imamalom néma zsolozsmája…

BOGART” – Személyes sorok bátyámról, Novotny Béláról, a „bogaras” emberré lett belsőépítészről és iparművészről

(Pécsi Horvát Színház Csopor/t/-Horda Galériája, 2012. november 15–december 12.)

Egyszer csak egy kemény labda került a kezembe.

Ha kérdeznék, se tudnám megmondani, hogy milyen szeszélyből.

Nézzük csak! Az egykorvolt remete-kertvárosi házunk délre néző homlokzata előtt állok (valamikor a hatvanas évek elején), s az épületmaszk két ablaka ijedt szempárként követi annak a gömbölyded töltetnek az erőteljes repülését, amelyet a messze futó járda irányzéka mentén nagy ívben, valami elképesztő és visszavonhatatlan precizitással hajítok el mint klottgatyás fiú a lejtős kert hátsó része felé. A távolban, a majdani alsó almáskertbe vezető lépcső tetején épp a bátyám igyekszik lefelé, jobb kezében magasra tartván csodálja legújabb büszkeségét, Kolumbusz Kristóf vezérhajójának (?) fából fabrikált, ékes mását, amelynek vitorlái büszkén dagadnak az alulról szemlélt nyáralkonyi levegőégben… Bizony isten, én már akkor megbántam az egészet, amikor a labda, mint egy nehéz kődarab, mint egy pörgő ágyúgolyó, röppályára lódult az energikus kéz meggondolatlanul szétnyíló tenyeréből! Hiszen…

De ne iramodjunk ennyire előre a múló időben. – –

Előttem egy gyermekkori, halványkékes rózsaszínbe oldódó, kifakult, napszítta fénykép az ötvenes évek harmadik harmada tájáról. Az almásfüzitői focipálya nézőterén a padok között hárman guggolunk, embercsemeték: a bátyám vékony ágacskával a kezében épp egy bogárral vacakol, bíbelődik. Megfigyeléseket végez, vagyis bogarászik. A feltehetően pók, hőscincér vagy rózsabogár (?) azonban nem látszik a felvételen, csak a mozdulatból, a tekintetek egyirányú koncentrációjából lehet erre következtetni. – –

Először talán azokat a vágtató lovakon – négylábú patás „bogarakon” – hátrafelé nyilazó magyar harcosokat csodáltam meg nála, amelyeket – az én képzeletemmel látva – már 5-6 éves korától kezdve szinte tökéletes rajztudással vetett papírra. Azután jöttek a mesekönyv-illusztrációk vízfesték másolatai, a vékonyabb és vastagabb ecsetpamacs-bogarak neszezései a rajzlapokon, majd a bonyolultabbnál bonyolultabb csatajelenetek képei, sok lóval, sok török és magyar vitézzel. A lónyerítéseket, jajkiáltásokat, fohászokat és üvöltéseket az ördöngös ceruzadarazsak hegyes fullánknyomai után mintha még ma is hallanám. A folyamat persze nem itt állt meg. Előbb életre keltek a nagy indiánregények hősei, majd nem sokkal ezután előkerült a szőnyeg alá rejtett első teljes alakos női akt is, persze csak másolat, amely túlságosan is gyönyörűnek mutatkozott ahhoz, hogy szegény apánk elbizonytalanodjék e másik nem iránt kibontakozó leplezetlen, kamaszos hevület és érdeklődés láttán. Nagyon sajnáltam Bélát, a fivéremet az eltúlzott szülői számonkérés, de még inkább az elhibázott értetlenség miatt, amellyel a „helyes” útra kívánták visszaterelni a szerintük erkölcsileg és nemileg korán eltévelyedettet. A rajzolás azonban maradt, egészen a rajzszakkörökig, a főiskolai felvételekig és tovább… Annyi szent, hogy vagy az a bizonyos Jóisten, vagy az ezermester ősök mélyen beültették a bogarat a fülébe: „Rajzolni jó! Rajzolnod kell!”

De Béla nem lett volna Béla, ha csak ebből állt volna az élete. Gyermekkorunktól egészen a késő kamaszkorig minden nyarunkat a nagyszülőknél, a Duna melletti, számunkra rendelt Paradicsomban, Pathon töltöttük. A késő középkor még élő hagyományaival és utolsó nyomaival, apró morzsái­val, mítoszaival és meséivel találkozhattunk a villamosítás előtti és utáni faluban. A kés, balta, véső, fűrész, gyalu, bakszék, kétkézvonó, szög, kalapács… és mindennemű szerszám kéznél vala, hát készülhettek az evezők a fateknőkhöz és a talicskára emelt, Dunára cipelt túlméretezett tutajok… Béla kezében vakmerő ügyességgel forgott a szekerce. És szinte nem telt el egyetlen nyár sem sebesülés nélkül. Ha nem a kezét vágta el valamivel, akkor a talpába fúródott egy szög, vagy a lábujja közé szúródott a hegyes vasvilla szalmahányás közben, esetleg a fejbőre hasadt fel a kobakja tetején hátra szaltózás közben a „patincei” fürdőmedence ugrókövébe verődve. Emlékszem, úgy jött fel a vízből, mint egy vérhínáros teknőc a mocsárból, akit baltával kereszteltek meg. Vakmerészsége nem ismerte fel a korlátokat. Egyszer egy diófaágra szerelt hinta szállt el vele nagy ívben – repült szegénykém, mint egy katapultáló tehetetlen szarvasbogár a bizonytalan messzeségbe –, de azt is megúszta, talán egy kéztöréssel.

Ám Béla elsősorban precíziós ezermesternek született. Mindent meg tudott csinálni, amit egyszer a fejébe vett. Így készültek a saját kezűleg kivitelezett parányi alkatrészekből összeszerelt villanymotoros teherautók: kormányszerkezettel, sebességváltóval, kardántengellyel, fémrugózattal. Az oldallapátos Kossuth gőzhajó másolata: leereszthető kéménnyel. A kétpropelleres gyors járatú Sirály soha be nem fejezett modellje…

Emlékszem, hetedik vagy nyolcadik osztályos korában – fizikatanára motivációjára – Jedlik Ányos hajdani természettudós, feltaláló, nyelvújító bencés szerzetes villanydelejes forgonyát rekonstruálta, szinte teljes tökéllyel. A mágikus szerkezet – mint egy őskori szitakötő – mindenesetre megmozdult.

És nagyon lassan, fokozatosan bennem is megmoccantak a dolgok. Eszembe jut az a fogvacogtató éjszaka, amikor a rám törő váratlan kérdés – miért is vagyok én a világon? –, mint egy óriási malomkő, valósággal az ágyamba passzírozott. És mivel akkor egy szobában laktunk, egy magunk kialakította szuterénban, ugyanott, vártam Bélát, csak vártam, vártam őt, hátha segíteni fog nekem a válaszadásban. Nagy sokára meg is érkezett, de én akkorra már megkaptam, felépítettem a magam feleletét: lelkemet a csillagok kristálypalotájára nyitottam, élő kapocsnak, virtuális templomot emelő „confiteornak”… Aztán később a katonaságnál, egy „felső emeleti” vaságy matracán feküdve – Béla ekkor már jócskán túl volt a barokkos épülethomlokzatokat másoló főiskolai szabadkézi rajzok hajnalig tartó aszketizmusán – egy hasonlóan emberpróbáló éjszakán váratlanul a mennybolt örökmécsesének narancsos tűzgolyója száguldott egyenesen a homlokom felé, hogy belém zuhanjon, csattanjon…

Most már sejtem, hogy az a narancsos tűzgolyó talán az a valamikor messze hajított labda (is) lehetett, amely a mindenség üzeneteként visszazuhant rám, s amelyet ezennel kézből kézbe – mint egy gondolatgolyót – szeretnék átnyújtani Novotny Bélának, a fivéremnek, hogy ne törhessen össze se vitorlás hajót, se talált és kész tárgyakból leleményesen összeszerelt kisszobrokat utánzó utópia-lényeket és óriás méretűvé növelhető légvár-bogarakat.

Feketén – fehéren” – Wágner János kiállítása

(Országos Idegennyelvű Könyvtár, 2012. december 3.)

A cím – „Feketén – fehéren” – (legalábbis a színek tekintetében) ne tévesszen meg senkit, ugyanis Wágner János kiváló ismerője a koloritokban gazdag pigment-transzparenciák és anyag-rétegzettségek festőiségének.

Legutóbbi kiállításán – amelyet 2011 őszén a Csepel Galériában rendeztek meg – Wehner Tibor művészettörténész így összegezte az alkotó életútjának egyes állomásait: „A hatvanas–hetvenes években a szín és folt fontosabb volt a művész számára, mint a figura. A nyolcvanas években az anyagszerűség, a festészet testisége, a kis, felvillanó fényekkel világosított amorf és egzakt formák uralták műveit. A kilencvenes években már a térbeliséggel kacérkodó foltok és a bizonytalan dimenziók jellemezték alkotásait. Az új évezredben pedig a csíkok, elmozduló geometriai formák, a dekoratív ritmusok és a meditatív mezők, a foltokba rendeződő rostos anyag megjelenése figyelhető meg képein.”3

Wehner azonban egy jóval korábbi írásában, 1992-ben „anyagszerű filozófiáknak”, „tárgyszerű álmoknak”, „meditációs lenyomatoknak”, „lelki kiírásoknak” nevezte Wágner János képeit, amelyeken „roppanó feszültségek összpontosulnak, szorongatott, tragikus életérzések, félelmek összegződnek. Tehetetlen, megadó fájdalmak rögzülnek a homok, a hamu, a korom, a por megmerevedett kráterében.”4

Igen találó sorok és kifejezések ezek. Wágner anyag- és gesztusfestészetének lényegét, drámai felhangjait, pokoljáró sötétségeit, alakváltó démonjait és sötét sejtelmekkel teli emlékáradásait, érzelemdermedéseit ragadják meg. A behelyettesítés és a belehelyezkedés festészete ez, ahol az ember úgy érez, mint ahogy a hajszál nő még és fehéredik a halál utáni fejbőrön. Mint ahogy a fa kérge könnyezik, mézgásodik, gyűrődik, görcsöl, ráncosodik, sejt-burjánozik és csomósodik az évgyűrűk növesztette szabálytalanul szabályos törzs hengere körül. Mint ahogy a levágott, lezuhanó lomb­korona hagyja nyomát a sárban vagy a vizes homokon. Mint ahogy az esőáztatta löszpart omlik a folyamba. Mint ahogy a hegyről lezúduló zápor vájja-túrja folyékony ujjait az átázott agyagarc barázdáiba, ráncaiba. Mint ahogy búcsújelet hagyón, elmúlást tetoválón lecsúszik a halálraítélt véres teste, a semmibe kapaszkodó ernyedő kézfeje a sápadt fal némán szenvedő maszkján. Mint ahogy vergődő állat süllyed el az iszapos mocsárban. Mint ahogy csupasz ágak kalligrafálják írásjeleiket, alig mozgó árnyképes üzeneteiket a sötét szoba vetítővásznára vagy az ezüstösen csillogó járdára – éjszakai lámpafényben. Mint ahogy fuldokló kavar apró elmúló örvényeket, ereszt felszínre törő buborékharangokat az elcsendesülő víz áramába.

Mert a lélek ópiuma, az idegek játéka, a sötét ösztönök feltárulkozása, az ijedtség tudattágulása, a látomások káprázata, a formák szétcsúszása, az alaktalanságok démontánca, a foltok és folyáspecsétek képírása, a képzelet hozzáadása ez a festészet. Wágner János képmonológjai a félelem és az aggodalom szépséges szolgálóleányai, a sejtelem és a sejtetés dramaturgiájának sötét színészei, az ijedelmek hajnalai és a hiedelmek éjszakái – feketén-fehéren, színelnyelő közlékenységben, kézmozdulatok és kézjegyek szellemképeiben.

Konkrét képkoncentrátumait többek között Henri Michaux, Pierre Soulages, Emil Schumacher, Klimó Károly, Tölg-Molnár Zoltán vagy Kopasz Tamás tömör és koncentrált gesztusműveivel, valamint anyagfestményeivel rokoníthatjuk, hozhatjuk összefüggésbe.

Absztrakt expresszionista és informel jellegű művészetét szemlélve egyszerre vagyunk a résztvevői és részesei egy megváltáson belüli és kívüli személyes történésnek.

Az öröklét elkezdődött” – Kolozsvári Grandpierre Károly kiállítása

(Jókai Mór Művelődési Központ, Budaörs, 2012. december 7.)

Az Érden élő művész tárlatának címe, mottója – „Az öröklét elkezdődött” – előhív bennem egy emlékképet, egy idézetet, amely 1990-re datálható, s amely a Bernáth(y) Ideg Zene, Anyácska Ezüst Hang (Veszélyes anyag) című kazetta Csernobil jelölésű dalszövegéből származik, és így hangzik: „A jövő / A jövő már / A jövő már elkezdődött / A múlt / De a múlt / De a múlt az még tart / A jövő már elkezdődött / De a múlt az még tart / TURBA TURBA TURBA”5 – azaz az őrületszerű megzavarodás beszippantja az embert.

A mindenkori homo sapiens szemléletének kétféle végpontja, kétféle aspektusa, alternatívája fogalmazódik meg a fentebb leírt sorokban. Valahogy úgy, ahogy Berzsenyi Dániel írja a Poétai Harmonistika című dolgozatának tíz éven át fejlesztett és érlelt változatában, annak is A költő lát, mert érez című fejezetében. Olvassuk csak újra, ismételjük a gyönyörű sorokat: „A lélek, mint egy Janus-fő, egyszerre két világot lát; úgyhogy valamint Ráphael Atheni oskolája Plátót égre nézve, Aristotelest pedig földre függő szemekkel mutatja; éppen úgy van a léleknek is két életet szolgáló két szeme, ú. m. a világi okosság, mely a földi életet világítja, és az érzésben megjelenő képzőszellem lelkibb látása, mely mint egy hold, égi testeket és más világokat mutat, s mely a maga tárgyait csak az érzés lelki fátyolában látja…”6

Mert Platón, Buddha, Jézus és – urambocsá! – Kolozsvári Grandpierre Ká­roly szemszögéből nézvést is az öröklét már réges-rég elkezdődött, csak észre kellene vennünk, csak meg kellene tudni ragadnunk, ha kell, a vallás, ha kell, a filozófia, s ha kell, a művészet erejével és eszközeivel, amely leginkább a „szeretet esztétikájának”, a „lelki nemzésnek” gyümölcseként adatik meg számunkra.

„Spirituális változás / Fejed kizuhan a glóriából / Szíved 4 levelű lóhere / Mely levelek találkozásánál / Rezegni kezd az égi fény / Forrása ősrobbanásnak / és angyallá válásnak ” – olvashatjuk a költészettel is foglalkozó művész egyik képének szöveges útmutatójában (Szerencse fiai, 2012).

Nem véletlenek tehát hivatkozásaink, mert Grandpierre Károly „világképző lelke” is az égre néz, a „világelvre”, a harmóniára, onnan nyeri ihletettségét, s oda irányítja a figyelmünket: más szóval delejez bennünket.

Kerényi Károly írja Berzsenyi platonizmusával kapcsolatban, hogy „van egy kő, amelyet a görögök héraklészinek neveznek, ebben csodálatos erő lakik. Vasgyűrűket vonz magához, azonkívül erejét továbbadja ezeknek a magához vonzott vasdaraboknak is, hogy hasonlóképpen hassanak másokra. Ily erőforrás a Múzsa. A Múzsa ihleti a költőt, ez az előadót, aki a hatást továbbárasztja hallgatói lelkébe…”7 – „A harmóniának mint világelvnek érdekes értelmezését adja a költő [Berzsenyi], amikor a szeretettel azonosítja. A világot és az embert is ez a harmónia, ez a szeretet kapcsolja össze. Az ember nem léphet ki önmagából, csupán a szeretet által, annak (a szeretetnek) magasabb régióiba küzdve fel magát. A szeretetnek azonban különböző fokozatai vannak. Kezdődik az önszeretettel. […] Berzsenyinél a szeretet értelmezésében a görög szerelem, az Eros, egyesül a keresztény szeretettel, az »agapé«-val”,8 a szeretetlakomával, a kenyér- és halszaporítás csodájában, az adni és továbbadni tudásával és ihletettségével…

„Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm” – vívódta a korai Babits Mihály A lírikus epilógja című versében. „Ezért minden önkínzás, ének … szeretném, ha szeretnének” – szenvedte Ady. „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / aki a semmiben hajóz / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós” – remegte József Attila egyik töredékében. Mert nem olyan egyszerű probléma ám szeretni, önmagunkból kitörni, és egyáltalán úgy szeretni felebarátunkat, mint tenmagunkat. Azonban van itt egy figyelemre méltó alapszabály, egy nagyon bölcs, megszívlelendő megjegyzése Németh Lászlónak Berzsenyi költészetfilozófiájával kapcsolatosan. Mégpedig a következő: „A modern költő: megmutatni akarja magát, hogy megszeressék, az antik gyönyöríteni, képezni, szebbíteni. A kitakarózásra nincs jogunk, ha nem nagy az, amit kitakarunk, s a nagy kitakarás is kevés, ha a világot gazdagabbá nem teszi.9

Úgy érzem, hogy Kolozsvári Grandpierre Károly művészete is valami ilyesmi úton jár. Nem megbotránkoztatni, meg- és elriasztani, kizökkenteni, rombolni és mellbe vágni akar, hanem gyönyörködtetve, kozmikus harmóniákat, energiákat, lüktetéseket, rezgéseket felmutatva szeretni, szeretve lenni, létezni és tanítani.

Helyzete, lénye, szerepe, létmódja majdhogynem társtalan a magyar képzőművészetben. A mikro- és makrokozmosz esztétikáját, a világűr és a mindenség, a lélek, látomás és gondolat dimenzióit és titkait, a harmóniák, aranyarányok és számsorok, fraktálok mibenléteit, leképeződéseit és megnyilvánulásait, valamint a szeretetláng, szeretetmandalák és szeretetszarvasok, illetve a fizikai és szellemi szeretet parancsát kutató és követő átlelkesült filozófus-festők közül olyan életműveket és irányultságokat tudnék felemlegetni, mint például a régebbiek közül Mokry-Mészáros Dezső, Tóth Menyhért, Gyarmathy Tihamér és Veszelszky Béla vagy a maiak közül Kőrösi Papp Kálmán, Selényi Károly István és Wrobel Péter művészetét.

Mindezek mellett „Károly családja több generáción keresztül adott és ad jeles alkotókat a magyar kultúrának, festő, történész, költő, író édesapja, Grandpierre K. Endre, annak testvére, Grandpierre Lajos és unokatestvére, Kolozsvári Grandpierre Emil író személyében. Testvére, Attila pedig neves csillagász, filozófiai könyvek szerzője, de költőként, zenészként, énekesként is aktív” – írja Győrffy Sándor A csillagfestő magányossága című tanulmányában.10

Ezek után én nem tudom, hogy egy olyan ízig-vérig csillagfestő, mint Kolozsvári Grandpierre Károly, lehet-e ténylegesen magányos, vagy csak egy egyedülállóan poétai táltos-szuverén.

Jegyzetek

1 Nagy Imre Gyula, katalógus-előszó, 1995, Újpesti Galéria.

2 Nagy Imre Gyula, katalógus-előszó, 2004, Újpesti Galéria.

3 http://www.21keruleti-hirhatar.hu/hirek/csegart-wagner-janos-kiallitasa

4 Gomolygásban – Wágner János festőművész kiállítása, Új Művészet, 1992/1, 60.

5 A szentendrei Vajda Lajos Stúdió: 1972–2002 (Dokumentum- és szöveggyűjtemény), szerkesztette: Novotny Tihamér, VLS Kulturális Egyesület, Szentendre, 2002, 96.

6 Berzsenyi emlékkönyv, szerk. Dr. Merényi Oszkár, Somogy Megyei és Vas Megyei Tanács, 1976, 524.

7 Uo., 532.

8 Uo., 531.

9 Uo., 520.

10 Duna-part, 2009/2, 75.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben