×

Mi van egy rongyszőnyegben?

Egy marék betű Weöres Sándorról

Markó Béla

2013 // 06
Rendszeresen újraolvastam annak idején, szinte mint egy havilapot, Weöres Sándor Rongyszőnye­gét, és most hosszú kihagyás után elővettem megint. Felizzik a galagonya, ki tudja hányadszor, mondjuk, ezredszer vagy ilyesmi, tényleg, és mivel éppen tavasz van, sőt kikelet, eláraszt engem is a „kusza kikeleti kikeriki”, alig sikerül felszínre buknom, hogy lélegzetet vehessek. Járok aztán ezen a szivárványszínű rongyszőnyegen, sok apró virág tarka mezején, ami ha művészet volna, bizony giccsnek tartanánk, de nem az, mert valóság, hihetetlenül arányos pitypangszavak és vérehulló-fecskefű-mondatok, élő betűk, szótagok, szólelemények és verssorok kavargása. Nem is csak látvány, zene inkább, zenebeszéd. Nézem a rongyszőnyeget, hallgatom eleven zsongását, és elgondolkozom, ki emlékszik még, hogyan készül ez a páratlanul eredeti, soha meg nem ismételhető világ, újrahasznosított anyagból, természetesen. Hiszen a fennvaló már réges-rég így dolgozik, tulajdonképpen már a teremtés is ilyen volt: újrahasznosítás. Maga a bibliai történet árulkodik erről legalább egy helyen: Ádám újrahasznosított bordájából lesz Éva. De persze Ádám is valaminek, valakinek az újrahasznosított változata, ezt tudjuk ma már.

És akkor anyámról kell beszélnem. Az ő rongyszőnyegéről, amely pontosan úgy született, mint Weöres Sándoré, pedig csak Arany Jánost szerette a magyar költészetből, elolvasta nem is egyszer, nekem is egészen korán. A rongyszőnyeg viszont, igen, az ugyanolyan. Friss mosószappan nehéz habzása, selymek suhogása, szúrós kabátszövetek szikrázása, mint a csillagos ég, fehér gyapjúszvetter bárányfelhőzése, esőszag, édesanyaillat. Városon laktunk, falusi lány volt, postáskisasszonynak tanult, férjhez ment háziasszonynak, örök szomorúságát nagy kacagásokkal takargatta ő is, ilyen egy első generációs félértelmiségi család. Mindenfélét tudott anyám, horgolt, kötött, hímzett egyfolytában. A ronggyá hordott, elgyérült, szétfoszlott, kirojtosodott, foltozhatatlan holmit éles ollóval ujjnyi szélességű csíkokra szabdalta. Éles olló: ez is egy emlék, vándorköszörűs, aki minden évben legalább kétszer megjelenik Kézdivásárhelyen, összegyűjti házról házra a kicsorbult kést, bicskát, ollót, és lábbal hajtott gépén szikraözönben köszörül a főtéren reggeltől estig. Hát így kiköszörült ollójával vágja anyám a kinyúlt, itt-ott már szétfeslett zöld, kék, rózsaszín női pamutbugyikat, ezeket a jellegzetesen combközépig érő „dinamókat”, így hívták, nem tudom, miért. Aztán apám fehér, krémszínű és égszínkék ingeit. Meg a hosszú jégeralsókat, az apáméit és az enyémeket. Székelyharisnyának is ezt használtuk, az óvodai ünnepélyre fekete cipőfűzőből varrt rá vitézkötést anyám. A csíkokat összebogozza, és gyermekfejnyi puha gombolyagokat teker belőlük, vászonzsákba gyűjti ezeket a gyermekfejeket. Évente többször ismétlődik ez a művelet, mindahányszor felhalmozódik az elnyűtt ruhanemű. Műanyag még jóformán nincsen akkoriban, ez mind gyapjú, gyapot, len, kender, csupa természetes anyag. Nyaranta legalább egy-két hétre Olasztelekre utazunk apai nagyszüleimhez, kitolják a szekeret a kánikulában is hűvös, szellős fészerből, és felszerelik a szövőszéket, amit nálunk osztovátának neveznek. Télen szokás ugyan szőni-fonni, de ez most rendkívüli alkalom. Beül anyám a szövőszék elé, csodálkozva nézem, hogy milyen jól ért ehhez a bonyolult szerkezethez, mindenféle keretek, borda, nyüst, a kifeszített vastag cérna esőszálai, aztán a lábítónak nevezett pedálok, olyan az egész, amikor működik, csattog, nyöszörög, csikorog, nyikorog, és közben nő az ezerszínű rongyszőnyeg, mint egy Beethoven-szimfónia, egy fáradt győzelmi induló. Fáradt anyám fáradt himnusza a múltnak, a múltról, a múltért. Azt még én is látom, amint ül az osztováta-zongora, a székely Bösendorfer előtt, hogy kezet és lábat össze kell hangolni, állandóan bonyolult ritmusban simulnak egybe, méternyi széles gyönyörűséges szalaggá a csíkokra szabott bugyik, ingek, jégeralsók, nadrágok és kabátok. Azt hiszem, anyám szívesebben ült a szövőszéknél, és inkább álmodozott ott egyedül a huzatos fészerben, örökös légyzümmögésben és darázsdünnyögésben, mintsem anyósát kerülgesse odabent a házban. Különben is haragudott rájuk, mert mit ad isten, éppen az ő hozományul kapott tehenét adták be a szerveződő közösbe – kolhoznak is mondták mifelénk, hivatalosan kollektív gazdaságnak nevezték –, amikor az állatok egy részétől meg kellett válni. A többit bezzeg szétosztották ide-oda, nagybátyáméknak, nagynénéméknek, de az övét bizony befalazták a kommunizmus Déva-várába. Így aztán robotolt anyám a rongyszőnyeggel napestig, egy-egy hosszabb darabot bélésanyaggal beszegett a két végén, feltekerte, összekötözte. Szőtte a nagyanyámékét is, az ottmaradt nekik, a többit otthon, Kézdivásárhelyen a konyhában és az előszobában szétterítette, cserélte időről időre. A két szobában akkor már nagy gyári „perzsák” voltak, a „kombinált bútorhoz” ez illett: kihúzható ebédlőasztal, töltött székek, üveges pohártartó és kétajtós ruhásszekrény egyben, szétnyitható heverő, talán dohányzóasztalka is. Elhevertem jókedvemben anyám vadonatúj rongyszőnyegén a tágas konyhában, benne volt az egész univerzum, zöld virágmintás kötény, halványkék selyemkombiné, de kivillant a végtelen napsütésből egy-egy darabka éjszaka is, felismerhetően visszamosolygott rám apám csíkos pizsamája, vagy anyám kakaóbarna és acélkék patentharisnyái is. Csak a harisnyakötő nem volt ott porcelángombos csatjával, amely kicsiben a szódásüvegek dugójához hasonlított. Tenyeremhez érdesen, mégis engedelmesen odasimult sötétkék elemista egyenruhám zakójából vagy nadrágjából egy foszlány, de felfedezni véltem apám kenyérhéjbarna, szúrós lódenkabátját és világos krémszínű pantallóját is. Az elnyűtt lepedők havas sávjai mellől pedig felparázslott a végtelenül finom paplanhuzat pirosa, vagy kikukucskált itt-ott egy égszínkék is, apám ebben a fürdőnadrágban csapott óriási zajt a Kászon patakában parasztos „kutyaúszásával”. Odakeveredett egy homályos eredetű – tán messzire futott csendőr rokonainktól? –, komor khaki-szín is, katonakabát volt, az biztos.

Hát ez a rongyszőnyeg, ilyen a rongyszőnyeg, így készült valamikor. Lehet, Weöres Sándor rongyszőnyege is. Gyermekholmi, felnőttholmi együtt, pompázatos világ. Ruhácska, harisnyácska, nadrágocska, országnyi színes kötény, fellegnyi lódenkabát, hóban, fagyban csattogó katonaköpeny. Minden. Jár a szövőszék előre-hátra, átdobja a költő a megfeszült esőszálak között a szivárványcsíkokat, odaszorítja, elengedi, diktálja lábával a jambusokat, trocheusokat, daktilusokat és anapesztusokat, már-már követhetetlen, zseniális keverék. Gyermekköltő? Dehogy! Azt hiszem, ez a legnagyobb tévedés, nincsen egyetlenegy, csakis és kizárólag gyermekekhez szóló verse, beosonnak a szülők a kamrába, és letörnek egy-egy kockát a gyermek csokoládéjából, elolvad a szájukban, lenyelik jóízűen. A gyermekverseiben sem gyermekköltő, ez teljesen világos, csak úgy, ahogy ő is mondja: „Barátom, nincs semmi titkom. / Átlátszó vagyok, mint az üveg – épp ezért / miként képzelheted, hogy te látsz engem?” (Rongyszőnyeg 4) Ha az áttetsző vers nem való nekünk felnőtteknek, akkor a Rongyszőnyegben fel-felbukkanó játékos darabok valóban gyermekversek. De csak így, ilyen értelemben. Persze, a Rongyszőnyeg szivárvány-zuhatagában egyébként is látható szándékossággal keveredik a kétféle – sokféle – nyersanyag. Az isteni újrafelhasználás borzongató példája ez. S miközben a szövegeket – szöveteket! – szálazgatom, selymesebb vagy durvább anyagukat simítgatom, hökkenten el kell fogadnom azt is, hogy háromféle magyar verselés van igazság szerint: hangsúlyos, időmértékes és – nem a kettő keveréke, hanem – Weöres Sándor-i. Ez a harmadik teljesen a feje tetejére állítja ugyanis a másik kettőről való fogalmainkat, és engem legalábbis arra késztet, hogy újragondoljam tartalom és forma, jelentés és verszene viszonyát. Éppen Weöres Sándor, a többnyire csodált, de néha, némelyektől lefitymált virtuóz, a zseniális „szövőmester” utolérhetetlen (nyelv)zenei hallása okán. Ennek a zenének ugyanis különös tartalmi indítékai vannak. Igen, merem állítani, hogy költészetében nem a nyelv az úr, hanem a költő. Bármelyik, találomra kiragadott strófa ezt bizonyítja, például: „Már üti – üti már / a torony a hajnalban! / Az időt bemeszeli a korai kikeriki, / lendül a vad dallam.” (Rongyszőnyeg 2) Apró kis „ütem-próba”, ahogy Weöres Sándor nevezi az ilyesmit, tetszetős gügyeség, mondanák költő-váteszek. Lehet. De akkor tessék nekem megmagyarázni zenei érvekkel, hogy miért lesz felolvasáskor hosszabb az ereszkedő lejtésű „már üti”, mint az emelkedő „üti már”, és különben is miért tudja szinte tetszés szerint hosszabbítani vagy rövidíteni verssorai időtartamát a költő. Egyedül Ady Endre volt képes még erre. A komor-komoly Ady? A derűs-bolondozós Weöres? De hiszen ezek közhelyek. Titok mindkettő, mert tudják, hogy: „Mi létező: bizonytalan. / Gomolygó füst a kincsem. / Nem biztos, hogy van, ami Van, / de biztos nincs: a Nincsen.” (Rongyszőnyeg 27) És egyformán áhítoznak mindketten – és velük együtt minden költő –: „Csak egyetlen színt elgondolni tudnék, / amílyet nem látok soha…” (Rongyszőnyeg 105) Reggeltől estig vagy talán születéstől halálig tart a szövőmester munkája, amíg befejezi a szőnyeget, amelyen nap mint nap járunk. Versbéli apámnak Weöres Sándort nem vállalnám, de versbéli anyámnak talán igen. Csakhogy ehhez teljesen és egyidejűleg ki kellene nyitnom a könyvét, a könyv minden egyes lapját, vissza kellene bontanom a rongyszőnyeget, amit nem tehetek, legfennebb csak megismételhetem a kérdést: „Felebarátom, mondd, voltál-e már úgy, / hogy a csukott könyv előtted feküdt, / titkok leltára, szépség ábécéje, / de nem nyithattad ki elolvasásra, / mert rajta szunnyadt egy macskakölyök / és sajnáltad az álmát megzavarni?” (Rongyszőnyeg 43) Férfi anyánk a költészetben egy macskakölyök, vagyis Weöres Sándor.

Marosvásárhely, 2013. március 29.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben