×

Cowboyokkal körítve eladhatóbbnak tűnt

Beszélgetés Légrády Péterrel

Bornemissza Ádám

2013 // 06
Légrády Péter (1967) bendzsós, gitáros, a magyar country- és bluegrass-muzsika megkerülhetetlen alakja. A 100 Folk Celsius tagjaként bejárta Európát, és az Egyesült Államokban is muzsikált. A fin­ger­picking gitártechnika legkiválóbb hazai képviselője. Gitártanárként számos tehetség útját egyengette. Internetről letölthető gitár- és bendzsóleckéi az egész világon ismertek.

A hangfelvételek megszületésétől nyomon lehet követni, hogy mi történt a bluesban, countryzenében, amerikai folkzenében. Van valamiféle nyom, ami ennél régebbi időkből állít emléket akár kotta, akár csak lejegyzés, memoár formájában?

Magáról a tradicionális muzsikáról szerintem viszonylag kevés van, leginkább olyanok, amit az utódok adtak tovább. Amikor Amerikában a hatvanas évek végén a nagy folk revival virágzott – Amerika ismét fölfedezte a saját népzenéjét –, Newportban volt egy nagyon jelentős folkfesztivál, ahol egy kiváló vak muzsikus, Doc Watson is fellépett a családi zenekarával. Ő említette egy dal kapcsán, hogy azt még a nagymamájától hallotta, aki az ő nagymamájától, és így tovább. Tehát ez egy meglehetősen régi dal lehetett. Szájról szájra hagyományozódott – ahogy az összes népzene a világban.

Ezek szerint ennek a zenének a korai alakulásáról, formálódásáról nem nagyon maradtak feljegyzések.

Gyanítom, hogy sötétben tapogatózunk, bár szerencsére a szájhagyomány sokat megőrzött a régebbi rétegekből, különösen a hegedűsök, ugyanúgy, ahogy a magyar népzene esetében is. Ők elég sokat megőriztek abból az angolszász, kelta, ír eredetű muzsikából, ami a burgonyavész idején az ír kivándorlókkal érkezett Amerikába, akik vitték magukkal a zenei hagyományaikat. És ez a muzsika abban az érdekes közegben más irányba fejlődött, mint ahogy Írországban – Amerikában volt mit enni, ebből adódóan ugyanazokat a dallamokat vidámabban játszották. De a korai felvételek is érdekesek lehetnek ebből a szempontból. Az egyik első hangfelvétel a húszas években készült egy Fiddlin’ John Carson nevű hegedűssel, vele mindenféle népi dallamokat rögzítettek. Az akkori zenei kiadók emberei megilletődve hallgatták, mert kimondottan autentikus, népi hegedülést és éneklést adott elő, ami a klasszikus zenén nevelkedett fülüknek nem volt mindig túlságosan tiszta – viszont nagyon jól fogyott. Ahogy az alsó középosztály elkezdett mint fogyasztó fellépni, a lemezkiadók igyekeztek kínálatot teremteni, és aztán szépen, lassan ez oda vezetett, hogy ez a fajta muzsika is kezdett indusztriálissá válni.

Az összes amerikai népzenéhez köthető irányzat hasonló dallamvilággal rendelkezik, az akkordkészlet pedig teljesen ugyanaz. Miért van az mégis, hogy ennyire elkülönült az indulásnál a blues mint a feketék muzsikája, míg a country-bluegrass világ a fehéreké maradt? A mai napig is alig látni fekete countrymuzsikust.

Igen, valóban ritka, bár vannak üdítő kivételek, akik erősítik a szabályt, mint például a Carolina Chocolate Drops. Ezt a zenét leginkább a fehérek játsszák, bár a bendzsó eredetileg egy fekete hangszer. Az kétségkívül igaz, hogy az öthúros fajta, amit mi használunk, az már a fehérek továbbfejlesztése. De maga az ötlet, hogy olyan húros hangszer legyen, aminek a fedlapja egy bőr, a feketéké. Az első bendzsókat ők bundok nélkül készítették, mert úgy nagyon könnyen előállíthatóak voltak.

Ez a harmóniakészletbeli egyezés érdekes dolog. Az én elképzelésem szerint ez pusztán azért alakult így, mert az embereknek ez tetszik. Egy ausztrál csapat felvett egy Four chord song című egyveleget, amelyben ezzel a négy akkorddal eljátsszanak egy csomó popslágert. Ebből a négy akkordból a blues csak hármat használ, de ott lehetne a negyedik is, a párhuzamos moll, a hasonló muzsikákban gyakran előfordul az is. És valami miatt az emberek ezt a harmonizálást kedvelik. De a popdalokon túl ugyanezt meg lehetne tenni szerintem Mozarttal vagy Beethovennel is. A slágerdarabok, amiket a nagyközönség ismer és szeret, valahol mind ráilleszthetők e négy akkordra. Ez egy zenei váz, ami az emberiség nagy részének tetszik.

Mennyire tudod különválasztani magadban a különböző stílusokat, mikor játszol? Mennyire képződik benned egy zenei egyveleg, ötvözet?

Képződik egyveleg, már csak azért is, mert ezek valamilyen szinten nagyon egyívású muzsikák. A bluegrass-zenében az angolszász folkzenei hagyomány mellett egyértelműen benne van a feketék bluesjátéka. Az improvizációk ugyanazt a hangkészletet használják, csak a bluegrassmuzsika általában egy kicsit vidámabb, mint a blues. Egyébként is jellemző erre a zenére, hogy még a szomorú dalok is gyors, feszes tempóban szólalnak meg. Egy anekdota szerint ha a dal harmadik versszakáig meghal a lány, akkor az biztosan bluegrass nóta.

Itthon gyakran a cowboyvilággal azonosítjuk azt a zenét. Van ennek valóságalapja?

Ez szerintem már a lemezkiadók és az üzletemberek találmánya. Ez a fajta zene sokkal inkább az Appalache-hegység déli vidéke földműveseinek és pásztorainak zenéje. De őket nyilván innen Magyarországról már cowboyoknak látjuk. Szerintem ez a kép a zene indusztrializálódásakor kapcsolódott hozzá. Ez a westernfilmek, Hollywood, teljes mértékben a szórakoztatóipar számlájára írható. Létezik az amerikai fehér folkzene megjelölésére a hillbilly kifejezés, amit gyakran pejoratív jelzőként is használtak földművesekre, vidéki emberekre, és talán emiatt ez a zene a cowboyokkal körítve eladhatóbbnak tűnt.

Odakint ez a muzsika a könnyűzene része, vagy külön irányként kezelik? Lehet egyáltalán ilyen muzsikát a könnyűzenétől külön kezelni?

Abszolút külön életet él, külön chartokon van. Tehát van külön country slágerlista, és ezt nagyon komolyan veszik. Ott nagyon népszerű a mai napig. Vannak persze hullámvölgyek és emelkedések. Volt egy időszak, amikor rengeteg lemezt adtak el. A kilencvenes években volt nagyon sikeres Garth Brooks, akit itt, Magyarországon alig ismernek, de amennyire tudom, addig annyi lemezt senki sem adott el, mint ő. Nyilván ebben a kiváló marketing, az időzítés és minden egyéb szerepet játszik, de azt hiszem, a pápa után ő a második ember, akiért a legnagyobb tömeg gyűlt össze, ráadásul a New York-i Central Parkban, ami nem egy déli, nem egy kifejezetten countrykedvelő terület. És Garth Brooks ekkor még a poplistákra is fölkerült. De ami igazán nagyon népszerű lesz, az Amerikában sem a country. Ahhoz, hogy akár még e zene szülőhazájában is nagyobb figyelem szegeződjön a műfajra, valami külső segedelem szükséges. Ilyen volt jó pár évvel ezelőtt George Clooney főszereplésével az Ó, testvér, merre visz az utad? (O Brother, Where Are Thou?) című film, amiben kifejezetten a népzene jelenik meg. Az egész film erről szól, és felsejlik benne az egész korabeli közeg. Ezek a külső segítségek mindig használnak egy zenei irányzat népszerűségének. A már említett Fiddlin’ John Carsonnak első dolga volt politikusokkal összeállni, kampányzenét írni 1920-ban. Jó barátja volt a kormányzó.

Amikor Amerikában jártál, hogy láttad, kint mennyiben, miben játsszák máshogy ezt a zenét, mint itthon? Van esetleg olyan rétege, amit innen nem veszünk észre?

Szerintem biztos van. Amit én észrevettem az az, hogy ott ők szinte ezt lélegzik. Én azt gondolom, nekünk talán nem az a jó irány, ha pont úgy próbáljuk játszani, mint az amerikaiak, mert nem biztos, hogy sikerülni fog. Ők egyszerűen más zenei közegben szocializálódnak. Van egy angol úr Nottinghamből, már régóta tanítom bendzsózni, ő dalokat ír. Nagyon remek dalokat, nagyon szeretem őket. A legegyszerűbb harmóniákat használja, mint amiket mi is, de valahogy én nem tudnék olyanokat írni, mint ő, és ez azért van, mert ő egy más zenei közegből jött. És ezzel a világon semmi baj sincs, nem gondolom, hogy nekünk pont ugyanúgy kellene ezt a fajta zenét farigcsálni. Szerintem pont attól lesz az más és virulens. Béla Fleck és Doc Watson is meséli, hogy pont a hallás utáni tanulás miatt gyakran félrehallottak dallamokat, nem pont úgy tanulták meg, ahogy volt, és hogy ez milyen jó. Mindenki hozzáír egy kicsit, és ettől alakul, pofozódik.

A popzenekarokhoz viszonyítva sok ilyen banda van Amerikában?

Igen. És ami nagyon szép, hogy a kisebb, helyi zenekarok is nagyon jól eléldegélnek. Amikor legelőször jártam kint még ’89-ben, volt lehetőségem kicsit utazgatni New Englandben. Megismerkedtem helyi muzsikusokkal, és elképedtem, hogy ott egy local hero, egy „helyi hős” milyen megbecsült tagja az adott társadalomnak. Annak idején, amikor mi Szombathelyen éltünk, és ott muzsikáltunk a Varnyú Countryval, mi is local herók voltunk, helyi hősök. A városban ismertek minket – amikor elmentem fúrógépet kölcsönözni, hogy tudjak lukat fúrni a panellakás falába, mondta a kölcsönzős, hogy vigyázzak a kezemre, mert nem fogok tudni pengetni. Szombathelyen minket mindenki ismert. A helyi sajtó sokat írt rólunk, sokat szerepeltünk a tévében. De ez a város nem volt akkora közeg, mint ott kint New England. Megismerkedtem egy zenésszel, aki Burlington városában lakott, egy hozzám hasonló fiatalember, nagyon szép egzisztenciát teremtett abból, hogy ő egy helyi hős. Nagyjából abban és a szomszéd államban ismerték őt, tehát az akciórádiusza arra a kis New England-i térségre vonatkozott. És ott zenészként vidáman lehetett lemezeket kiadni, lehetett turnézni. Most már még szebb a helyzet, mert már az iTuneson is elérhetőek a zenéi, meg lehet venni a muzsikáját akár egyenesen tőle is. Annak idején egy ismerős elvitt egy zenekar koncertjére, akik a szünetben elkezdték árulni a cédéjüket. Minden asztalnál vettek belőle. Ez ma Magyarországon nem fordulna elő. De Magyarországon manapság a zenészek szerintem nem is azért veszik fel a muzsikájukat, hogy ebből bevételük legyen, hanem hogy megismertessék magukat, és az emberek elmenjenek a koncertjükre. Tulajdonképpen olyan már a zenei felvétel, mint egy névjegykártya. És mivel a felvételekből nem keres pénzt a zenész, ezért próbálja a fellépések gázsiját felsrófolni, ami viszont elég reménytelen vállalkozás a mostani időkben.

Ezek a muzsikák nagyon erősen kötődnek a saját hagyományaikhoz, és emiatt nagyon nehezen változnak. Hogy tud mégis megújulni, vagy akar-e egyáltalán? Ha egy hangszerelés ennyire megszokott, netán bemerevedett, nehéz elképzelni az újítást úgy, hogy ne essen ki a zene az adott irányzatból, ne kerüljön át, mondjuk, a világzenébe.

Elég nehéz címkével ellátni, hogy, mondjuk, a Béla Flack és a Flecktones – akik Budapesten is tartottak két telt házas koncertet, és kitapétázhatják az előszobát Grammy-díjakkal, talán a nagyszobát is – milyen zenét játszik. Van abban indiai tabla, jamaikai steel drum meg valamilyen ázsiai torokénekes az ő lantjával, elektromos fagott, bendzsó. És ezzel a felállással játszanak kelta hoedownokat. Hogy ez életképes-e vagy inkább érdekes? Szerintem mindkettő. Ha Béla Flecket nézem mint bendzsóst, és nemcsak zeneileg, hanem mint marketingfogást is, ő nagyon jól lovagolta meg ezt a világzenei hullámot. Biztos vagyok benne, hogy a szíve-vére is vitte előre, ez hallatszik minden hangján, de hogy ő ennyire ismert és népszerű lett, ezt „mezőségi” bluegrass-zenészként valószínűleg nehezen tudta volna elérni. A YouTube-on látható koncertvideókból én mindig a közönséget szoktam tőle irigyelni. Nagyon jó fülű, nyitott közönség, amely ezt a fajta muzsikát hallgatja. Ami kinő ebből az angolszász, bluegrassos, countrys, ír és egyéb folklórból, az életképes tud lenni, még ha kilép is a saját irányzatából. Persze nem mindegy, hogy ki csinálja, hogy van-e egy jó ízlésű vezére vagy egy zenei producere, aki segít fölfűzni a különböző zenei hagyományokat valamiféle fonalra.

Hogy jutott el ez a muzsika Magyarországra? Mikor te elkezdted, hogy találkoztál vele?

Én már könnyedén találkozhattam ezzel a zenével, mert a Fonográf együttes, azután a 100 Folk Celsius, a Bojtorján, a Sprint és még néhányan már játszották itthon, lehetett ilyet hallani. Én tulajdonképpen szerencsés ember vagyok, mert annak idején, a nyolcvanas évek legelején láttam a Pulzus című könnyűzenei tévéműsorban a 100 Folk Celsiust, amiben bendzsóztak is. Ott álltam, nagy szemekkel néztem – akkor még nem bendzsóztam –, most pedig velük muzsikálgatok. A bendzsó akkor már nem volt teljesen ismeretlen számomra, mert meglepő módon az apukámnak volt egy Steinberg Királyi Udvari Hangszergyár által készített kiváló mandolinbendzsója. A két háború között itthon nagyon népszerű volt a mandolin. És a régi világban mindenkinek illett valamilyen hangszeren játszani – apám a mandolinbendzsó pengetését tűzte ki célul.

Eredeti amerikai muzsikát lehetett itthon hallani, netán megvásárolni lemezen? Hogy lehetett autentikus mintához jutni?

Nagyon nehezen. A magyar zenekarokat, a 100 Folkot, a Fonográfot, a Bojtorjánt lehetett hallgatni. Emlékszem, mikor elkezdtem bendzsózni, próbáltam kitalálni, hogy ezt pontosan hogyan kellene művelni, akkoriban a Magyar Rádió sugárzott egy Tom Sawyer rádiójátékot. Valószínűleg a Rádió hangtárában léteztek ilyen hanglemezek, mert a hangjátékban az idő múlásának dramaturgiai érzékeltetésére a Dueling Banjos című lemezről vágtak be aláfestő zenéket. Én mindig hallgattam a Tom Sawyert, és fel is vettem egy Tesla 444-es szalagos magnóval teljes sebességen, hogy aztán le lehessen lassítani. Lelassítottam, így próbáltam kifigurázni, hogy pontosan hol milyen hangok vannak.

Honnan tudtál hangszert szerezni?

A testvérem hozott nekem a festői Grúziából, mert ő ott tanulmányozta a rendkívül fejlett gazdaságot… A szocialista tábor érdekesen működött, a cseheknél meg a keletnémeteknél volt hangszergyártás, nálunk nem igazán. Ha jól emlékszem, a Trapper farmer volt a cserealap. Így tudott hozni nekem Gábor egy bendzsót. Az négyhúros volt, de elsőre megfelelt az is. Itthon a győri hangszerboltban voltak Cort gitárok egészen elérhető áron, és viszonylag jók, a mai napig kiválóan működő hangszerek. Később, mikor másodikos gimnazista voltam, már Cort bendzsókat is lehetett kapni, és a szüleimtől kikönyörögtem, hogy vegyenek nekem egyet. Az már öthúros volt, abszolút hibátlan eszköz, tökéletesen működött. Később kénytelen voltam eladni, de még most is használják ezeket a hangszereket. Alumínium egybeöntött rimens, de teljesen jó, azzal mentünk mindenfelé, még Vitray Tamás Önjelölt című műsorába is.

Lehetett akkoriban tanulni valakitől? Vagy csak egymástól, mindenki a saját Tesla magnójával gyűjtött tapasztalatait osztotta meg?

Kezdetben így volt, mindenki csak a magnójával próbálkozott. Amikor Győrben gimnazista lettem, óriási szerencsém volt, mert a városban volt egy dalosklub, ahol összejöttek az erre fogékony emberek. Ez akkoriban fontos volt, mert mi is próbáltuk törni a falakat, és mert akkortájt nagyon ment a polbeat, a gimnáziumnak is, ahova én jártam, volt polbeatzenekara. Mi is a győri dalosklubba mentünk játszani, ott ismerkedtem meg Alexy Gyurival, akit szerintem nagyon sokan ismernek, akik valaha gitárt fogtak a kezükbe, legalábbis látásból. A Muszty–Dobai-féle gitáriskola elején egy szemüveges-bajszos fickó is látható nyúlszőr mellényben, bendzsóval a kezében, az ő, aki történetesen Győrben lakik. Ő segített nekem ebben az ügyben.

Ausztria közelsége jelentett némi segítséget a zenei tájékozódásban és a hangszerek beszerzésében?

Az első komolyabb bendzsóm Ausztriából származik. Mikor mindenki hűtőládáért utazott oda, mi bendzsót venni mentünk a Mariahilfer Strasséra. Abban a gyönyörű időszakban leszólítgatták az embert, hogy vegyen music centert, hűtőládát meg egyebeket. Mi meg mondtuk, hogy nem kérünk, mi bendzsót veszünk. És ezen nagyon elcsodálkoztak.

Mivel közel volt Ausztria, hallgathattuk az ottani rádiókat. Libis Attila barátom fedezte föl az Ö3 rádióállomást. Ez nem kimondottan countryrádió volt, de szombaton vagy vasárnap, hétvégén volt az Autoradio című műsor, és ebben mindig amerikai coutrymuzsika szólt. Később aztán megismerkedtünk a műsorvezető Helmut Mittereggerrel is, aki éppen abban a Mariahilfer Strasse-i hangszerboltban dolgozott, ahová bendzsóért mentünk.

Aztán muzsikálni is sokat jártunk Ausztriába, még a régi Varnyú Country-időkben. Rengeteg osztrák countryzenekart hallottunk. Volt olyan időszak, amikor nagyon népszerű volt Ausztriában a countryzene, főleg az elektromos változat. De volt néhány kifejezetten akusztikus, bluegrass jellegű produkció is. A kilencvenes évek első felében Párniczky Edéék, a Bluegrass Union kimondottan sikeres volt Ausztriában.

Mára mintha kikerült volna köztudatból ez a muzsika. Olyan széles körben mintha nem lenne ismert a fiatalok körében, mint volt a nyolcvanas években.

Ez valamilyen szinten igaz, bár szerintem ezt nagyon nehéz lemérni. Az igaz, hogy a rádiók ma ezt alig-alig vagy nem is játsszák. Az egyéb mainstream média sem igazán. De mivel én tanítok is, sok zenét tanulni vágyó fiatallal találkozom. Érdekes és örömteli, hogy jönnek a fiatalok, és ez az újfajta akusztikus zene érdekli őket – nem célzottan a country vagy a bluegrass, nem is nagyon ismerik, nem is tudják, hogy mi az –, hanem ez a zenei környezet, amit említettünk, az egyszerű I.–IV.–V. és párhuzamos moll harmóniamenetek akusztikus hangszerekkel. Ez érdekli a fiatalokat.

Lehet tudni, hogy mi fogja meg őket ebben a fajta zenében, zenélésben?

Szerintem pontosan az, hogy az effajta muzsikálás élménye nagyon más, mint amit a popzenétől kapnak. Ez egy őszinte zene. A közelmúltban komoly vita folyt az eurovíziós verseny kapcsán ByeAlexről, és függetlenül a szubjektív megítéléstől az látszik, hogy ez a fiú teljesen más volt, mint az összes többi versenyző. És ez mindig hiteles. Az a fajta zene, amit puszta kézzel és mindenféle furcsa eszközökkel barkácsolnak, ha nem csinálják nagyon rosszul, és van idő fölnézni, kinézni közben a közönségre is, és ha az embernek jó mondanivalója van hozzá, az átjut azon a bizonyos falon.

Van valami víziód, hogy mi lesz ötven-száz év múlva ezekkel a muzsikákkal? Megmaradnak-e önálló irányzatként, vagy a könnyűzene, világzene egyfajta frissítő injekciójaként, színesítő adalék anyagként fognak működni?

Nem tudom. De az látszódik, és ezt az amerikaiak dicséretére mindenképp meg kell említeni, hogy főleg a déli vidéken, ahol ez a bendzsós-hegedűs-mandolinos világ otthonos, ott nagyon hagyománytisztelő népek élnek. Tényleg megdöbbentő dolog látni – a YouTube is tele van ilyenekkel –, hogy divatos ifjú hölgyek mindenféle körmökkel meg kösöntyűkkel – ránézésre egy Britney Spears-koncertre is igyekezhetnének – otthon ülnek a nappaliban, a papa bekapcsolja a kamerát, ők meg pengetik a Foggy Mountain Breakdownt. Tizenhat éves lányok, ahelyett, hogy a helyi Story magazint olvasgatnák, bendzsóznak vagy mandolinoznak.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben