×

A kitépett hús helyére

Kontra Ferenc

2013 // 06
Körülöttem mintha a kiszolgáltatottságról szólt volna minden, aminek hárítására csupán a ravaszság különféle módozatai nyújtottak lehetőségeket. Fontolgattam magamban: ha túljárnék az eszükön, akkor én lennék a király, biztosan tudtam, hogy így lenne, hiszen felmutatnám másnap a tenyeremen a trófeát, mint valami győztes uszonyt a bálnavadászok, tátott szájjal bámulnának, és percekig nem kapnának levegőt, mert éppen én kerekedtem felül. Úgy gondoltam, hogy lehet így nyerni, mert csak elhatározás kérdése, hogy valaki vesztes lesz-e, vagy éppen ellenkezőleg: lehet győzni egy másik grundon, és összeszedni a bátorságot, kitűzni a zászlót a tövisvár tetejére.

Még nem szokott hozzá a szemem a szürkülethez, nehezen tudtam eligazodni napközben is a poros utakon, mint akire hirtelen fátylat eresztett a farkasvakság, hiszen gyerekkorom nagyobbik részét nem itt töltöttem, idegennek számítottam a zsályák és szitakötők birodalmában, csak a Duna holtágának szabályos, félkör alakú kanyarodásában voltam biztos, azt a szagáról is felismertem; az apály rendszerint állattetemeket vetett a partra, fémzöld döglegyek dongtak erre.

Utánuk osontam azon a délután, követtem a porban meztelen talpuk nyomát, mégsem az úton mentem utánuk, hanem a lapulevelek és a szérűfű között bujkálva, mert előnyben voltam velük szemben azzal, hogy szandált húztam a lábamra, nem kellett a tarlót kerülgetnem. Hárman voltak, olyan közel merészkedtem hozzájuk, hogy azt is hallottam, miről beszélgetnek. Egyikük azt mondta, hogy valakit a múlt héten elnyelt a víz. Vagy csak elszökött otthonról, mert az apja nadrágszíjjal verte. Megtalálták az ingét széttépve a nádasban.

Eltávolodtak, és a hangjuk beleveszett a réti sasok harsány csatájába. Megálltak a fűzfák árnyékában, abban versenyeztek, hogy ki tud messzebb köpni a porban, mint az igazi nagy vagányok, összecsapták a tenyerüket minden forduló után. Amikor megvolt a győztes, átgázoltak a derékig érő katángcserjéken, aztán az egymásba kapaszkodó fűzfák hirtelen újra elnyelték őket; sokáig beláthatatlannak tűnt az iszalagsátras terep; vártam, amíg felbukkan egy-egy fej az ágak között, mentek tovább a holtág felé, lassan és unottan vánszorogtak a szikkadt parton, mint akik nagyon belefáradtak a versengésbe, alig szóltak egymáshoz, míg a vízhez nem értek. Száraz sás reccsent a lábam alatt. Ekkor vettem először észre, hogy vissza-visszapillantgatnak gyanakodva, mert amit csinálnak, arról nem szerezhet más tudomást, még otthon sem merik elmesélni. Éppen attól olyan izgalmas, mert tiltva van.

Lehasaltam a parton a vadherébe, hátamat böglyök támadták, de tűrtem, mert elárulhatott a legapróbb nesz. Csak akkor emeltem meg a fejem, amikor újra a megszokott, egyenletes ritmusban kezdtek beszélgetni, ebből tudtam, hogy biztonságban érzik magukat. Abban a meggyőződésben hajoltak a víz fölé, hogy nem üthetnek rajtuk. Előszedték a nád közül, rejtekhelyükről a vesszőből font, fenék nélküli borogató kosarakat, kézről kézre adogatva lerakták egymás után mind az ötöt a térdig érő vízben, egyenlő távolságban, közben halkan beszéltek, mint akik továbbra is óvatosak, és tisztában vannak vele, hogy a halfogás ebben az időszakban szigorúan tilos; az erdőkerülőtől egyébként is tartani kellett, mert egyenruhában és puskával járt, szigorú fegyelmet tartott. Nem riadt vissza az önbíráskodástól sem: akit tetten ért, a két kezét a fához kötötte, mintha átölelné, és úgy hagyta másnapig.

A tilalom ellenére ezzel dicsekednek mégis a mozi udvarában, a legnagyobb harcsa bajuszával, mert vasárnap délután újra meg kell mutatni, hogy ki mennyit ér, jól fésülten és tiszta ingben, akkor már szabad, jöhet a halőr, legfeljebb kikötnék a mozi hirdetőoszlopához, és ott üvölthetne másnap reggelig, el nem oldaná senki. Micsoda kárörömmel ugrálnák körül indiánszökdeléssel, kezükben a harcsa bajuszával! A moziban ők szabták a törvényeket.

Ha túljárnék az eszükön, akkor az orruk alá dugnám a csontkeményre szárított bajuszt, előbb megformálnám persze, éppen ellenkezőképpen, ahogyan ők szokták: nem nyolcas, hanem horog alakja lenne. Hogy megmutassam nekik, csak azért is. Az győzhet, aki megfejti mások titkát. Akkor beveszik a csapatba, velük futhat a labda után, nézegethet tiltott képeket.

Csakis a saját fegyverükkel győzhetem le őket. Szétterítettem a zsákot a fűzfa alatt, aztán összegöngyöltem szorosan, mint a palacsintát, és a derekamra kötöttem a nadrágszíjjal. Ebbe rakom majd a zsákmányt. Kibelezem, és egészben sütöm meg őket holnap ebédre. Még sohasem bontottam halat, de nem kell segítség, a hasukon kell kezdeni: a ragadozók belében apró halak vannak, egymásba harapó megemésztetlen fejek. Maroknyi szem világít bennük. Egymaréknyi szemgolyó olyan nehéz, mint egy marék sörét. Fény jött a toronyból, mintha világítana, pedig csak egy csillag bújt meg mögötte. Ragyogott a kitört ablakokon át.

Apámnak délután persze úgy adtam elő a tervemet a háta mögé osonva a szobájában, hogy ne kelljen közben a szemébe néznem. Mintha én jöttem volna rá, hogyan a legegyszerűbb a halfogás apálykor, csak hallottam valahol róla, és megjegyeztem, merre kell menni a holtág felé, zagyva magyarázkodásba fogtam arról, hogy nem ismerjük a helyi szokásokat, milyen egyszerű furfangokkal élnek az emberek. Végül az újságból felpillantva egy legyintéssel rám hagyta az egészet. Egyébként nem indulhattam volna el éjnek évadján egy zsákkal a rétre.

A Kaszás-csillag már eltűnt az égről, az a pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól, és talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó óra, amikor a világi és emberi mélységben fekete halak nyomába erednek a mindenáron birtokolni vágyók. Fényesség és sötétség még érintkeznek a leszállni látszó felhők peremén, és otthon, ágyukban a szunnyadók felriadnak nehéz, gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, és következik az áttekinthetőbb szenvedés. A nappal rendszere és világítása feltárja és szétrombolja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat. Olyan nyers és vad a víz illata ilyenkor, mintha minden, ami él, ocsúdni kezdene a természet határtalan hálószobájában, kilélegezné sóhajával titkos terveit.

Ebben a pillanatban ébred a lapály felett a szél, óvatosan emelkedik, előbb csak a bokrok alján kotorász a régi avarban, olyan puhán, mint amikor az ébredő letörli párnájára csordult nyálát, és keserűséggel jut eszébe a világ, amelyben álomba esett.

A békahangok távolinak tűntek, mert amint a közelükbe értem, sunyin elhallgattak, csak a szaftos plattyanásokból sejtettem, mekkorák lehetnek. Utáltam a sült békacombot, mert nem lehetett rendesen megemészteni. Szúnyogok csíptek az ingemen keresztül, mintha összebeszéltek volna, egyszerre támadtak, akkor sem győztem volna a csapkodást, ha polipnyi karom nőtt volna. Sisteregve csapódtak rám a pánlevelek, fülembe hasítottak. Feltűrtem a nadrágom szárát, csalánban gázoltam. Hallgatott a víz, a mélyből felputtyogó halak cinkosa, buborékok lebegtek a feketeségen, mint a gyöngyök, aztán szétgurultak a holtág felszínén. Bokámat körülfogta a jéghideg iszap, begázoltam a hínár közé, ahol az első halcsapdát sejtettem. Lehajoltam, de nem értem el a kezemmel az alját, pedig az arcom is belenyomtam a vízbe, de nem találtam semmit, kagylóhéjak között kotorásztam. Mintha húzott volna befelé a sötétség, derékig ért már a víz, akkor botlottam az első borogatóba; már rémlett, hogy előbb ereszkedtem le a meder felé, mint kellett volna, még a nagy kanyar előtt vétettem el az irányt, de az első vesszőkosár felfedezése önbizalmat adott. Körültapogattam a felső peremét, benyúltam a közepébe, a víz az államig ért, aztán a fejemet is belenyomtam rémületemben, ittam is egyet az orromon keresztül, olyan volt, mintha a szememig szippantottam volna fel, szinte fájt ez a vízzel telt lélegzet, amit kihasznált a kígyóhal, és sikkantva menekült a markomból, vagy az is lehet, hogy eldobtam hirtelen, mert abban a pillanatban azt gondoltam, hogy kígyó, és belém mar. Lehetett volna fekete vízi hüllő, amiről azt mesélték, hogy a megszólalásig hasonlít a siklóra, de életveszélyes összetéveszteni őket.

Még éreztem a síkosságot a kezemen, amikor a következő borogatóba nyúltam, kapkodtam a törpeharcsa után, csapkodott az uszonyával, mintha tudta volna, hogy a tüskéi újra meg újra ugyanott sebzik fel a kezem. A hal tátott száját akkorának képzeltem abban a pillanatban, mintha legalábbis egy krokodilé lenne, óriás tűfogazattal, amelyben elvész a fél karom; éreztem, hogy nem menekülhetek. Az ujjamba akadt a ragadozó halfog, akár a horog, és kitépett egy darab húst; felkaptam a kezem, mint amikor tövis szúr belém. Abban a pillanatban elöntötte a számat a vér, aztán a tenyerembe fogtam a sérült ujjat, mintha valaki másé lenne, olyan élettelennek éreztem a fájdalomtól. Nem hagyott alább a vérzés, talán engem is elnyel a folyó, a hideg víztől elgémberedett kéz izzani kezdett, mint a parázs; hangosan átkozódva evickéltem kifelé.

Ekkor elevenedett meg előttem a part, fenyegető árnyékokat láttam, mint akik éppen erre a neszre vártak, hogy eláruljam magam; úgy közelítettek felém, mint a ragadozók, arrafelé vetettem el magam, ahol a legsűrűbbnek gondoltam a nádast, amely eltakar. Félig úszva, félig bukdácsolva jutottam ki a partra, de mégis utolértek, letépték a derekamra szíjazott zsákot, ahogy másztam fel a töltésre; menekültem a fák felé, akkor hallottam, hogy a hátamon éles hangon, egyetlen nyisszanással szétszakad az ing, azt is magam mögött hagytam. A fűzfaágak között a vesszőfutástól élő sebnek éreztem a testem, mindent letéptek rólam, mire az útra értem, hadonásztam a karjaimmal, mintha uszonyaim lennének az előbbre jutásban. Lebukott a hold a torony mögött, tompa puffanásokkal csapódott a talpam a porban, már nem tudtam az orromon keresztül venni a levegőt, kiszáradt a torkom, fogalmam sem volt, hova rohanok meztelenül a sötétségben, amikor váratlanul egy zseblámpa fénykörébe értem.

A semmiből csapott rám a fény, teljesen elvakított. Mintha beleütköztem volna valakibe. Védekező mozdulatot tettem ösztönösen, magam sem tudtam, mi ellen. Biztosra vettem, hogy utolértek üldözőim, és ott állnak velem szemben kárörvendő vigyorral az arcukon, mert ismertek egy rövidebb utat, elém vágtak, és most körbevesznek, hogy bosszút álljanak, mert ki akartam szedni a halaikat; tisztában voltam vele, hogy fel kell adnom, mert mit tehetnék hármuk ellen. Végigtekintettem magamon, és nagyon szánalmasnak találtam, ahogy kapkodom a levegőt, és a számból a véres nyál csorog lefelé az államon, végig a lábam szárán, a bokámon. Éreztem a testemen, ahogyan a véres folyam váratlan kanyarokat vett, és néha kiszélesedve várt, mint amikor elfújnak egy gyertyát, vagy a szélcsapás egy pillanatra lefojtja a lángját, mintha vihar közeledne, és ettől bugyogna hevesebben az erekből a vér. Ahogy medrét kereste sietve, a mellkas közepén szétterült a vörös tó, aztán a has síkságán átfolyt, és még erőteljesebben lökődött lefelé a bőrömön meredeken. Aztán mintha egy csapból csöpögött volna a földre, a tócsát még pillanatokig a felszínén tartotta a por, majd lassan magába szívta.

Nem tartott tovább három nagy lélegzetvételnél, ami a tüdőmből eközben kiszakadt, mégis felért egy hosszú éjszakával a várakozás, amíg megszólalt a hang, kiegyensúlyozottan, mint mindig. És az az egyetlen csalódott kérdés mégis felért a megváltással. Nem fogtál halat? Akkor előrenyújtottam a kezem, és apám odairányította a zseblámpa fényét a kitépett hús helyére.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben