×

Jókai Anna: Éhes élet

Szántó Daniella

2013 // 06
Lehetne akár édes is az élet – de inkább éhes. Hamvas Béla szerint minden ember éhségben éli le az életét, mindenki örökösen keres valamit, amíg él, mert a tökéletességre törekszik. A tökéletesség pedig Istenben van; állítólag ahogy halad előre a korban az ember, egyre inkább hisz benne valamilyen formában. Erre a gondolatkörre épül Jókai Anna Könyvhétre megjelent családregénye.

A Magyar Érdemrend nagykereszttel kitüntetett, Kossuth- és Prima Primissima-díjas írónő az éhségek motivációit veszi számba a könyvben. A leg­több karakternek szeretetéhsége van, de akad olyan is, aki a sikerre vágyik betegesen, mint például a külsőségekre mindig túlzottan is nagy hangsúlyt fektető idős írónő, Czezár Apollónia, aki nem gyermekkel, hanem életművével szeretne „nyomot hagyni” halála után. Vagy a fiatal celeblány, Réka, aki válogatás nélkül mutatja meg közelebbről is bájait a különböző zs-kategóriás műsorok stábjainak, nemcsak az előrejutás miatt, hanem az őt burokban nevelő és túlzottan ragaszkodó anyja, Patti elleni lázadástól vezérelve is. Áron, a család fenntartója úgy tűnik, a pénzt hajkurássza folyton, de inkább csak a munkába temetkezik, hogy elfeledje, élete szerelme dobta őt közös, vegetáló fogyatékos gyermekükért. Sokáig Atyi – akinek még a neve is hasonlít az Atyára – az egyetlen szereplő, aki ebben az elfuserált világban keresi-kutatja Istent. Nemcsak ő él a keresztény értékrend szerint, hanem környezetének is megpróbálja megmutatni, hogy a hittel be lehet tölteni ezt az állandóan jelentkező hiányt a 21. században is.

Hamvas Béla írásának másik fontos kapcsolódó gondolata, hogy az említett életéhség gyakran az önszeretetnek hitt önzésben nyilvánul meg. Ez a szöveg több szintjén érezhető a regényben is. A sze­replők – főleg eleinte – sokszor elbeszélnek egymás mellett, mindenki csak a maga baján kesereg, nem képesek a saját családtagjukra sem hangolódni. Még Atyi, a példaértékű öregúr sem: ő legalább meghallja a többieket, de kommunikációjában túlzott iránymutatási kényszerével nem törekszik igazodni a különböző sorsú és korú személyekhez. Elvakítja az istenéhsége a halál közeledtével. A sors iróniája, hogy mély filozófiai és teológiai gondolatokat tartalmazó szövegei után utolsó mondata mégis a következő: „Zsizsém, ha mégis tojás, ne tegyél hagymát a rántottába!” Halála mégsem lesz hiábavaló, hiszen az önzés bugyraiból végül is minden szereplő eljut az egymás iránti szeretethez krisztusi értelemben.

Ha egy szóval kellene jellemeznem a regényt, azt mondanám: didaktikus. Jó pedagógus módjára, minden porcikájával tanít minket. Szerkezetében nézve, néhány gondolat a regény egészén elnyúlik, de csak finoman, hogy magunk jussunk az igazságra. Például ilyen az önzetlen szeretet, az áldozat­vállalás és a halál mint az igazi élet kezdetének gondolatköre. Minden más szentencia, ami elsőre mellékesnek tűnhet, ezen nagyobb gondolatkörök következetes alátámasztását szolgálja. Olyan szituációkkal van tele a könyv, amelyekben kell a krisztusi istenhit ahhoz, hogy el tudjuk fogadni, amit kaptunk, vagy ami vár ránk. A kiemelendő mondatok Atyi szájából hangzanak el, például: „Az ember legértékesebb része az Én, nagy É-vel, nem mindegy, miben oldod fel, a piszlicsáré napi hancúrozásokban, látszatkommunikációban, a személyiségedet elhomályosítva, vagy majdan, érettségének felső fokán beleáldozod a krisztusi individuumba… »Éljek, ne én, hanem Krisztus énbennem…« S ez nem falvédő-bölcsesség, a megismerés intuitív szférájában valóban megtörténik. Persze, nem egykettőre, de az odáig vezető útra lépni már most szükségeltetik. Az aztán lelki érettség kérdése, ki milyen messzire jut el.”

Az eltérő korú, különböző társadalmi rétegekben élő családtagok is azt sugallják, hogy nem csupán karakterek, hanem a való életből vett, ismerőseinkből „összegyúrt” szereplők lelki vívódásait olvassuk, és amelynek során a pro és kontra módszerrel kirajzolódó álláspontok, különböző látásmódok szintén tanító jellegűek. Például ilyen a Rózsa–Ádám–Áron háromszög: emberpróbáló lehet, amikor egy házaspárnak súlyosan fogyatékos gyermeke születik. Maga a gyermekvállalás is egy döntés, amely áldozatokkal jár, de ez egy pusztán húsdarabként élő utódra hatványozottan igaz. Ilyen esetben mindenképp szenvedünk: akár vállaljuk a felnevelését, akár nem. Hogy melyik a kínálkozó lehetőségek közül a járható út, azt nem direkt közlésben tudjuk meg, csak a regény végére érezzük.

Az is didaktikus elem, hogy Atyi halála után egyszerre minden megoldódik. Korábban úgy tűnt, senki nem hallja meg, amit Atyi mond, mégis bevégzi küldetését: a szereplők ráébrednek mondatainak értelmére. Egyúttal rájönnek az életben való jelenlét fontosságára, arra, hogy ha nem úgy élünk, ahogy mélyen belül értékrendünk diktálja, annak jóvátehetetlen következményei lesznek.

Különleges a regény formavilága. Az egy évet felölelő cselekmény a tíz szereplő szemszögéből rajzolódik ki számunkra, és egyedül csak azt tudjuk, hogy jelen korunkban melyik hónapban járunk, mert időnként megbontja – fejezetekre talán – a szöveget egy-egy, narrátortól olvasható, bekezdésnyi „prózai időjárás-jelentés”, amely persze előre is vetíti a következő eseményeket. A legutolsó ilyen szakasz azonban mozdulatlan képpé dermeszti a világot, hogy feltehesse azt a kérdést, amely mind­annyiunkat érdekel. Jókai Anna úgy véli, hogy ezen isteni kegyelem pillanatát követően folytatódik a szakadatlan küzdelem a halálig. Mégis, a szövegből adódóan, de kimondatlanul ott lebeg Zsizse halála is a tökéletes alkony pillanatában.

A szereplők belső hangja tipográfiailag jól megkülönböztethető a kimondott szavaktól. Az, hogy a szöveget félkövéren szedték, mutatja, hogy az egyén metafizikai része az, ami számít – általánosan, de a regényen belül is ezek a monológok fontosak. Az pedig, hogy beljebb vannak szedve a belső hangok, még jobban kiemeli, tágítja a szakadékot a kimondott és a kimondatlan között. A regényben megjelenített különbség persze modellszerű.

Annak, hogy mást mondunk, mint gondolunk, többféle indíttatása lehet. A regény hősei ezeket a lehetséges motivációkat mutatják be. Rózsa, a fogyatékos gyermek anyja, aki maga is beteg (sclerosis multiplexes), választott élethelyzetének keserűségéből adódóan áll mindenkihez rosszmájúan. Kováts Béla, a kopasz banki biztonsági őr pedig azért rosszindulatú, mert már a szülei sem bántak el kegyesen vele, magára hagyták – sejthető, hogy ezt akarja megbosszulni az írónő kifosztásával. Mielőtt azonban maga is rájönne, megszereti ezt a furcsa teremtést. A rosszindulat álcája alatt alakítja át tervét folyamatosan úgy, hogy minél kevesebb kárt okozzon az asszonynak, ahogy egyre közelebb kerül hozzá.

Érdekes a többi szereplőnél is, ahogyan a jellemfejlődés a belső hangon keresztül mutatkozik meg. Van olyan karakter, amelyik eljut egészen odáig, hogy őszintén ki is mondja, amit gondol, de van olyan helyzet is, amelyben csak mi, olvasók látjuk, hogy mekkora átalakulás is történt. Czezár Apollónia esetében például hatalmas fejlődés, hogy egy olyan nő, aki olyat mond, hogy „Pulykapipi is addig züllik, amíg egyszer be nem kapja a legyet. Nem gyerekre gondolok, azon könnyű segíteni [értsd: abortusszal], de az édsz…”, a regény végére fiacskámnak hívja az időközben Valentin művésznevet felvett Bélát (amit egyfajta családnév felvételeként is értelmezhetünk Apollónia arisztokratikus világában). Sőt, maga terveli ki, hogy a fiú gondozza legbecsesebb kincsét: az életművét, s nem bánja azt sem, ha ebből előnye származik (korábban, amikor Patti volt a hölgy segédje, irigyelte tőle a legkisebb sikert is).

Akárcsak a szerző Ne féljetek című regényében, itt is a szereplők nagy része valamilyen módon a halálra készül. Atyi elfogadja az élet rendjét – hasonlóan az 1998-ban megjelent regény Máriójához, Zsizse és Apollónia pedig sokáig nem akarnak beletörődni halandóságukba, öregségükbe: küszködnek, mint a korábbi műben Mária. A két könyv között párhuzam még a különös tipográfia. Mindkettőben a belső gondolatok az elsődlegesek, azonban az Éhes életben a cselekmény felől közelítünk a „belső én” felé, a Ne féljetekben pedig belülről tekingetünk folyamatosan kifelé.

A komoly témákat, tragikus élethelyzeteket oldják a komikus jelenetek, illetve a szókimondó megjegyzések ironikus humora, mint például: „»Jóban Rosszban« − okos cím egy buta sorozathoz…”, vagy az „Én Istenem, jó Istenem, hogy tehetted meg ezt velem…”. A már említett módon a cím is egy érdekes szójáték. Ironikusan a racionális világot képviseli az őrült Czezár Apollónia, aki az emelkedettséget a pogány antikvitásban látja. Mégis szükség van az ellenpontra Atyi bibliai idézeteihez a kontrasztos retorikai koncepció miatt.

Ahogyan Mezey Katalin, a kiadó fogalmazott: ez egy 21. századi családregény. Maga a családmodell is csonka, hiszen manapság sajnos egyre több a válás, és elfogadottabb ez a modell. Egy olyan világban játszódik a történet, ahol a labilis családi kapcsolatoknak és a nagyrészt értéktelenséget közvetítő médiának köszönhetően az aberráció beleivódott a fiatal nemzedékbe, ahol a gyermekvállalás leértékelődött, ahol a baloldali ember őrült hazudozó, a jobboldali meg csak azért jár ki tüntetni, hogy eladja a magyar termékeit. Egy olyan világban, ahol a pénz irányít, és nem az értékek. Fikció vagy valóság? Nyomasztóan valós elemekkel van tele a társadalom felvázolt képe, ugyanakkor ezeket a képeket inkább didaktikusan érdemes értelmezni, azaz a családtagok és Atyi kontrasztjában meglátni, hogy értékeink, elveink megőrzése és az önismeret egyenes út egy jobb élet felé. (Írók Alapítványa, 2012)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben