×

„…az idő palánk-lécei mögött”

Újabb feljegyzések a Weöres-naplóból

Tóth László

2013 // 06

„Elmúlhat nyolcvan év, elmúlik ezer:
az idő palánk-lécei mögött a te lépteid.”
Weöres Sándor: Kassák Lajosnak



Óriások egykori földjén

Szerencsés embernek tudhatom magam – óriások között élhettem. Pontosabban: óriások között is él(het)tem még. Ilyesmire is utaltam egy esztendő híján negyedszázada egyiküket, Weöres Sándort búcsúztató, Kortárs-beli prózaversem utolsó soraiban, melyben azért adtam hálát sorsomnak, amiért nem születtem korábban, mint ő, s minden eddiginél kuszáltabb századomban – a 20.-ban – már világunk „Weöres Sándor-i összefoglalását”, „minden eltört egész weöresi harmóniáját” is volt szerencsém valamelyest megismernem.

Vajon jelenlegi kortársaim – kortárs íróink – között van-e őhozzá fogható? S nem szerencsés-e a sok tekintetben (leg?)szerencsétlenebbek közé tartozó századom, melynek magyar irodalmában csak úgy tolonganak, egymás sarkára hágva, az óriások? Viszont ha mostani íróinkon hordozom körbe a tekintetem, akármennyire is erőltetem magam – bár az átlagból kiemelkedő (jó) néhány alkotót valóban látni (magam is nagy tisztelője, illetve hódolója vagyok egyiküknek-másikuknak), még akkor is, ha leszámítjuk közülük azokat, akik, ha jobban odanézünk, a kritika, illetve mai szóhasz­nálattal: a különböző kánonok (vagy csak egyszerű névsorok, ahogy nemrég Szegedy-Maszák Mihálytól olvastam valahol) s egyéb érdekek sámliján, székén, harmadik-negyedik létrafokán (ki hogy, s ki hol) álldogálva nyújtózkodnak –, azokat Weöres és társai mércéjével messze nem gondolnám mérhetőknek. Talán az utolsó közülük – akiket már életükben is a klasszikus, időálló értékek hor­dozójának kijáró tisztelet övezhetett, s akik ilyetén voltukban bizonyosan egyfajta (ha van ilyen, márpedig nem merném tagadni a létét) nemzeti géniusznak is megtestesítői voltak, s mint ilyenek a magasabb szellemi-esztétikai-erkölcsi értékek szférájában kétségtelen nemzetegyesítő erővel bírtak (akik életművét bizton nevezhetnénk hungarikumoknak) – Mészöly Miklós volt. Tőle pedig visszafelé – lehet, hiányos névsorban –: Ottlik Géza, Mándy Iván, Déry Tibor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Weöres Sándor, Kassák Lajos, Füst Milán, továbbá Radnóti, József Attila, Móricz, Kosztolányi, Karinthy Frigyes, Babits, Ady, vissza egészen Vörösmartyig, Aranyig, Petőfiig, s még korábban Kölcseyig, Kazinczyig, Berzsenyiig, Csokonaiig, Faludiig, Balassiig, mondjuk. Vagyis, elnézve e menetelést, azon is eltöprenghetünk, miként lehet az, hogy irodalmunknak évszázadok óta először – s immár talán a második-harmadik nemzedékében – nincsen igazi, a korábbiakhoz fogható élő klasszikusa. Akit – miként a nevesítettek esetében ez többé-kevésbé elmondható – afféle nemzeti közmegegyezés mentén annak lehetne tekinteni. (Igaz, mostanában, e – meglehetősen huzatos – hazában szinte semmi sem nagyobb hiánycikk a nemzeti közmegegyezésnél.) Persze az is felelhető e kérdésre, hogy a mostani élbolyt képező íróink életműve még lezáratlan, s a klasszicizálódás végső soron folyamat, amikor a látható távlat minősít. Csakhogy ebben a válaszban csupán az a bökkenő, hogy a szóba jöhetők már mind túl vannak életük delén (egy részük, úgy tűnik, talán már életművük delén is), s kérdés, hogy az ő kiugró műveik mérhetőek-e a példaként felhozottak harmincas-negyvenes-ötvenes éveikben született csúcsteljesítményeivel, amelyek időállóságát már keletkezésük idején nagyjából biztosra vehettük. Mi több, mintha korábban rövidebb élet, illetve idő is elegendőnek bizonyult volna íróink számára meghatározó, korformáló s időálló remekeik létrehozására, míg mostanság ez utóbbi mintha egyre későbbi és későbbi életkorokra tolódott volna el. (Élő, idősebb-fiatalabb kortársaim legtöbbjének Saulusát, Iskola a határon-ját, Szárazvillámát, Harmadnapon-ját, Tűzkútját stb., csak tetszőlegesen sorolva a „mérettelen” munkák példáit – melyek, Weöressel mondva, „a mérettelen Istennek teremtésével közös üteműek” –, a magam részéről ugyanis még nem igazán látom, de ugyanígy jelenlegi kanonizáltjaink Prae-jét és Karneválját sem, most véve csak észre, hogy Szentkuthy vagy Hamvas neve – és hányuknak még! – ki is maradt az iménti névsorból.)

A csillagok kedvező együttállása hiányozna ehhez a mi időnkben? Más lett volna annak idején az – írókat és olvasókat egyaránt kinevelő – iskolarendszer, más a történelmi s társadalmi idő magasnyomása, kohéziós ereje? Más a társadalmi elvárásrendszer, mások a belső igények, mások az erkölcsi eszmények és együtthatók, más a(z élő) kulturális környezet? Más a világ (tempója), más ütemre jár, gyorsabban ver a szívünk? Esetleg a magyar irodalom és szellemi élet jelenlegi végletes és végzetes, politikai és eszmei indítékokra visszavezethető kettéhasadtsága lehet az oka ennek, az, hogy jelenkori íróink mintha beérnék saját időhöz kötöttségükkel, azzal, hogy általában megelégszenek az egymás előtti, illetve, még inkább, egymás ellenében való bizonyítással, s már nem az időtlen, nem a kozmikus felé törő, nem az anyagiasult érdekek terhétől megszabadult, megfoghatatlan, örök szellem csábítása vonzza őket? Felületességre nevelő korunk késztet a nagy távlatok, az érdek nélküli értékek feladására, vagy mi magunk érjük be saját felületességünkkel, felelőtlenségünkkel, azaz magyarán: mi tesszük a kort?

Ezeket a kérdéseket eleddig, úgy látom, igazából még fel sem tettük magunknak, pedig együttesen is meg külön-külön is megérnének egy-egy misét. És még valamit: lehet, Weöres éppen nekünk üzente fél századdal ezelőtt, 1964-ből: „Amíg az emberek egymás nélkül és egymás ellen kívánnának örülni, számtalan lemondásra és öncsonkításra kényszerülnek; de mihelyt egymásban sokszorozzák örömeiket, nincs több okuk aszkézisre, mint a boldog szeretőknek”, s lehet, mégsem történt meg e vágya valóra válásának „copernicusi fordulata”, s a kora méhében szunnyadó, a fentebb idézettekkel nevesített „embryo” mégis abortálásra került, mert túl „sokat táncoltatták az anyát”?

W. S. „halottvizsgálati jegyzőkönyve” J. A.-ról

Többször s több helyt elmondtam már: tizennyolc-tizenkilenc évesen úgy ért engem – határon túli frissen érettségizettet – Weöres Sándor föltalálása, mint kisiskolást az írás-olvasás hirtelen fölfedezett tudománya: mindenestül megváltoztatta addigi életemet, kitágította világomat. A hivatalos tananyagból kimaradt költőnk ekkor kiadott s frissen megismert Merülő Saturnusa a világ egy, előttem ismeretlen dimenziójának valóságos poétikai s noétikai – továbbá irodalomtörténeti, bölcseleti stb. – ábécéskönyve lett a számomra, melyből újból meg kellett tanulnom olvasni, írni, s újra meg kellett tanulnom magamat is. A feladat, ösztönösen ráérezve, adott volt: olvasóként felérni hozzá, és sokságához, befogadásához elegendőnek bizonyulni magam is. Ebben az értelemben a Merülő Saturnust – akkorra már járt a kezemben a néhány évvel korábbi párizsi Tűzkút is, másutt írok erről, kölcsönpéldányként, ám azt mint ilyet csupán néhány napra birtokolhattam, ezért épp csak végiggaloppozhattam rajta – valóságos enciklopédiaként forgattam, hol ehhez, hol ahhoz, hol ezért, hol azért kapva le polcomról. Ám a kötet mítoszértelmezései és -alakításai, ismert – és kevésbé ismert – szövegkorpuszok költőnk által kínált továbbgondolásai és átköltései, Weöres-versekké abszorbeált idegen opusai, külön bejáratú irodalom- és művelődéstörténete, műfajainak és hangvételének sokfélesége, alakváltásai és szerepjátékai, portréremekei és stílustanulmányai nem is annyira költőnk sokak által hangoztatott próteuszi alkatáról, mímesi képességeiről győztek meg, tehát nem arról, hányféle is tud lenni, hány alakban képes verseiben, átköltéseiben megjelenni, inkább úgy láttam, hogy itt mindenki ő maga. Vagyis nem egyszerűen csak fölveszi ennek-annak a maszkját, nem egyszerűen belebújik az öltözékükbe, hanem magában keres meg, magából hoz elő mindenkit, mert mindenkiből van belőle, mert mindenki ő. S ha ajánlásai, hommage-zsai, idézettjei, megszólítottjai, emlegetettjei, hivatkozottjai, felhasználtjai alapján is össze lehetne állítani az ő saját, egyszemélyes irodalomtörténetét, az is arra utal, hogy mennyire együtt élt élő és holt környezetével, az is azt jelenti, hogy mennyire a környezete is ő volt magamagának. Így portréversei sem egyszerű személyiségrajzok csupán, hanem külön-külön alkalmak számára a portrézottakba szorult, a megrajzoltak által végtelenedett világ megélésére és újragondolására. Különösen így van ez a Merülő Saturnus Hölderlin-versében („égi léggel öntöz külön időm”), s így a József Attila utolsó fényképére című, egy egész teljességnyi miniatúrájában.

Weöres e mindössze négysoros nagy verse pályakezdő poétasüvölvény koromban egyszeriben felülírt bennem mindent, amit verstanról és versnyelvről, versnyelvtanról s a világról: életről és halálról addig tanultam. Már a vers indítása is grammatikai rejtély (Weöres a Merülő Saturnus más helyein is garmadával kínálja a példákat, kísérleteket egy saját, a kanonizálttól eltérő nyelvtan és stilisztika alkalmazására; ebben – de csak ebben – hasonló utakat jár, mint a hozzá hasonlóan szintén világirodalmi rangú cseh kortársa, Vladimír Holan is): „A szemből, honnan minden ég kifolyt, / bánat, keserűség befele szédül…” Tehát: A szembe… befele? Vagyis már rögtön a vers felütéséből kiderül, hogy alanya – kinek tekintete kiüresedett, elsötétült szemében a világ, nem látni többé benne bánatot, keserűséget, érzelmek tükröződését – halott. Ráadásul itt van még a test nélkül egy helyben szaladó (kaszáló) láb képe („Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül / és egyhelyben kaszál a széttiport”), annak abszurditása, értelem ellen tartása is. Amiről egy nemrég olvasott vers is eszembe jut – sajnos, nem jegyeztem meg a szerzőjét, címét, s félre sem tettem magamnak az opust, nem szándékoztam reflektálni rá – egy macska által kettéharapott gyíkról, amint a szerencsétlen pária hátsó fele a csaknem negyedszázaddal ezelőtti versemben doromboló húsdarálónak nevezett kétlelkű ragadozó állkapcsa között leffegett, miközben a másik fele, azaz az első része két mellső lábával kétségbeesetten menekült a macsek elől. E döbbenetes kép az élet – az emberi és az állati lét – minden tragikumát és transzcendenciáját magában hordozza. S a vég előli menekülésnek ugyanez a kilátástalansága és hiábavalósága, az életféltésnek és életmentésnek ugyanez a heroizmusa kólintott fejbe annak idején is Weöres Sándor József Attila-portréjában. A kettősség költészete, ha szabad így mondanom. Bár azt hiszem, helyesebb, ha így mondom: az élet egyidejű groteszk tragikuma és tragikus groteszksége. S Weöres verse így lett valóban az utolsó fénykép a – tragikus halált halt – költőről. Szinte ama helyszínelői: a szétroncsolt (emberi) testről (életről) készült fotó. Amikor először találkoztam ez opusszal, még nem ismertem a hivatalos Halottvizsgálati jegyzőkönyvet, mely szerint a költő egyik végtagját – a jobb karját – valóban „tőből leszakította” a vonat (mellyel az időtől függetlenedett verseit írta, tenném hozzá most), ám annak tárgyilagos, a valóság hideg s rideg tényeinek sorolására hagyatkozó epikája semmilyen értelemben nem vetekedhet Weöres látomásának görög tragédiákba illő, erőteljes és árnyalatos valóságfestésével.

S talán még annyit ide, hogy közben lassan már évtizede, hogy túljutottunk a József Attila-centenáriumon, melynek ürügyén szinte egymással versengve születtek a különböző J. A.-hommage-ok, s köteteket is kitesznek a költőnek ajánlott versek, de a most centenáriumos Weöres negyvenöt-negyvenhat év előtti utolsó fényképe mégis mind között máig az első. Nem a sorrendiségét tekintve, hanem – költői látomásosságában, érzékenységben. Azaz – rangban.

Titok vagyok

Weöres Sándort olvasom, megszámlálhatatlanadszor. Tulajdonképpen elég is volna egy egész életre; ha mást sem olvasnék, akkor sem lehetne kimerítenem. Ennek legfőbb oka, hogy csak nagyon lassan tudom olvasni, nagyon lassan enged csak előrehaladni, minduntalan megállít: jegyzetelésre, töprengésre, ismereteim újragondolására, nehezen kiküzdött énem (énjeim) felülvizsgálatára, korábbi gondolkodásom újraszervezésére, a világbeli helyzetem új s újabb meghatározására késztet lépten-nyomon. S gyanakvóvá is tesz ugyanekkor mindegyik eddigi sorommal szemben: mi tükröződhet belőlük vissza az ő univerzumának velencei tükre elé állítva, s ami még rosszabb, József Attilát idézve, melyik versemnél, mondatomnál, soromnál fogta – anélkül, hogy észrevettem volna – a ceruzám? Például most is döbbenten olvasom a Jelek című versében: „Szemhéjam alá befér az egész világ.” Ezt Weöres írta? Akkor nincs mese, plagizáltam őt! Hol is? Melyik szövegemben? Talán A színészben? Igen, A színészben. Meg is néztem rögtön, s nem mondhatom, hogy teljesen megnyugodtam, amikor ott ezt ilyen összefüggésben olvastam: „A mindenségnél hol kisebb, / hol nagyobb vagyok, / mely ha akarom, / a pupillámba belefér.” Weöresnél a szemhéja alá tehát, nálam a pupillámba. De szándéktalanul is, nem ugyanaz-e a kettő? A választ nem tudom erre a kérdésre, mely ugyancsak eredetünk titokteli mélyeibe vezet, mint annyi más rejtély. (S akkor sem tudom a választ, ha Weöres maga egy helyt, Hornyik Miklósnak adott egyik interjújában, megengedő az idegen hatásokat asszimiláló plágiumformával szemben, s a klasszikus, világirodalmi példák: Shakespeare, Goethe, Vergilius mellett az 1960-as évek fiatal magyar költészetéből Orbán Ottó „utánzási, gyűjtési hajlamát” emeli ki elismerendő példaként, akinek „jól telerakott szarkafészke van”.) Vagy itt vannak például a nemzedékem bemutatkozó antológiájában, az Egyszemű éjszakában vagy az első kötetemben, az 1971-es A hangok utánzatában megjelent verseim. Tőzsér Árpád vette észre, hogy azok megértéséhez nem a szavak fogalmi jelentése adja a kulcsot, hanem pozitív, illetve negatív töltésük, s a világ egyfajta ellentételezettségében jelenik meg bennük. De a Merülő Saturnus verseit nézve azok jelentős részében nem válnak-e el a szavak szorosan vett „fogalmi jelentésüktől”, s nem azok pozitív vagy negatív töltésére helyezi-e bennük Weöres a hangsúlyt? Amire máig nem gondoltam, most döbbent meg – hogy első opusaim verselését akár W. S. mester költői kísérleteinek egyik vonulata is meghatározhatta. (Persze mondhatnék itt más neveket is. A szerb Vasko Popáét például, akinek szintén az időben, 1968-ban jelent meg magyarul kötete. Igaz, Weöres Sándor fordításában. Vagy Ján Ondrušét. Ő viszont Vasko Popának az első szlovák fordítója volt. S elgondolom most, milyen zseniálisan fordíthatta volna az idegen nyelvre alig fordítható Ondrušt magyarra Weöres, ha lett volna valaki, aki felhívja rá a figyelmét. De másfelől, az akkor huszonvalahány éves Tolnai Ottót is idevehetném akár. Akinek versalkímiái magát Weörest is erősen foglalkoztatták, amire a Merülő Saturnus Tolnaira közvetlenül utaló darabja, a Stewardessek a repülőgépen a bizonyíték. Lám, a kör itt sokadszor is bezárul; s ez is mostani felismerésem, hogy mennyire zárt körben mozogtam annak idején első verseimmel. Igaz, de ez a zárt kör egyszerre külön naprendszer is volt, melynek középpontjában mindenünnen Weöres Sándorra is rá lehetett látni.)

Hol végződnek hát bennünk mások, s hol kezdődünk mi? És mi kerülhet, és hogy – mindenkori „szarkafészkünkbe”? Mi az, amit másokból éltünk magunkévá, amitől kezdve azt már csak és kizárólag a magunkénak tudhatjuk; és mi különít el bennünket mindattól, amiben nem – vagy csak alig – különbözünk másoktól? És meddig tudhatunk bármit csakis a magunkénak, ami eredetileg amúgy sem volt a miénk?

Nyáréjszakákon fel-felnézek olykor a magas égboltra.

– Mennyi titok, s mind én vagyok! – sóhajtok elégedetten.

Majd másodszor is felnézek, és elkeseredetten a földre köpök:

– Mennyi idegen világ! Melyik lehetek én?

Kis trakta rigolyákról, hiúságról

Igen, hát – mondjam-e? mért ne mondjam? –, illetve hadd mondhassam, más szavával: Weöres Sándoréval, A szűnő életből, ám magamra vonatkoztatva: „…itt van az öregkor / sok rigolyája, hiúsága.”

Sok rigolyája? Hiúsága? Weöres ezt a verses széljegyzetét ötven-ötvenöt éves kora táján írta; kereken tíz esztendővel vagyok most idősebb nála, tehát miért is gondolnám túlzásnak nekem is elkezdeni a szembenézést az élet „szűnésével”? S vegyem számba hozzá a rigolyáim is?

A rigolyáim? Nekem? – háborodnék föl most szívesen, de aztán rögvest meg is nyugszom. Mért ne lennének, mért ne lehetnének?! Pont nekem? Emberi jog rigolyásnak is lenni, nem? Nézzen csak ki-ki magába, aztán nézzen el nekem is azt-ezt… Jobb ezzel tisztában lennünk, mint szorongani amiatt, hogy kit sértünk meg, kinek megyünk az idegeire, kinek szemében látszódunk nevetségesnek emiatt, amiatt – gondolom most, immár az output életszakaszában. De gondoltam négy és fél évtizede, már az inputnál is: „Bocsássatok meg, és dobjatok ki!”, „Nézzétek el a rigolyáim, s szabadok lesztek magatok is!” – gajdolgattam anno (elég sűrűn), ha (főleg) részegen, ám teljesen ártatlanul sikerült bele-belegázolnom valakinek a maga kis stabilizációjába (elefánt a porcelánmúzeumba).

Hát a hiúsággal? Azzal hogy állok? Őszintén remélem, egyelőre sehogy. Világéletemben mindig is igyekeztem tudni, mennyi is az annyi. Sőt volt, hogy – tudatosan – kevesebbet vallottam be magamnak. Gyanítom, káromra is, s felteszem, nem ártott volna kissé több hiúság sem a részemről. Persze csak annyi, amennyi ahhoz kell, hogy ott legyek, ahol igazából a helyem lenne, magyarán: látszódjak, bár ne a hiúságom mutogasson mindenkinek. Mert tényleg ismerek megöregedetteket – s ez talán nem is egészen életkortól függő –, akik úgy tolják maguk előtt a hiúságukat, mint Cyrano az orrát. Akik meglehetősen viszolyogtatók számomra ezzel a kiabáló magamutogatásukkal, falánk dicsőségvágyukkal.

Igaz, magában az érdem méltányolandó. A horpadt mellkasra minden reggel újraglancolt érdemrendek csillogása-villogása azonban bántja a szemet, zavarhatja a látást. Ezért mondom, ha félek is valami miatt az öregkortól, a megöregedettségtől, az nem is elsősorban a nedvedző orr, levizelt ülep, nyitva maradt slicc. Hanem az ökonómia hiánya, csődje. A telhetetlen és tehetetlen hiúság fennállható eshetősége.

Márpedig ha így lesz, nem érdemlek bocsánatot.

Simán dobjatok csak ki.

Fasírt

Egyre inkább s mind gyakrabban érzem magam úgy, mint Weöres Sándor Rossz kis cocktailjának a „daráló nyílásában táncoló aggastyánja”. Persze messze vagyok még attól – mindössze hatvannégy évemmel egyelőre (viszonylag) messze –, hogy rám lehessen aggatni az aggastyánságot, mégis, arra azért már van némi esélyem, hogy bármely pillanatban bedaráltathassak ama nagy daráló által, melynek adagolójánál ott táncolunk mindannyian – mert „Táncolni kell, Uram! A zene majd csak megjön valahonnan…”, mondhatnám Kazantszakisz görögjével, ugye –, aggok, csecsemők, csenevészek, daliák: egész életünkön át.

Azután végre lehunyhatjuk a szemünk.

Az örök világosság sem bántja már tovább.

Mert sötét lesz.

Sötét, mint Hajnóczy fasírtjában.

Vége a táncnak – (utolsó levegővételünkkel) fellélegezhetünk.

(Dunaszerdahely, 2013. március 29 – május 2.)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben