×

Apokrif legendák

Molnár Miklós

2013 // 06

Páduai Szent Anitra


Páduai Szent Anitra a Krisztus utáni harmadik században, Diocletianus császár uralkodásának idején jött világra. Miként a szentek legendáriumából is tudhatjuk, kacsatojásból kelt ki. Tiszteletre méltó anyjának, egy istenfélő kacsaanyónak nem a fenekéből (amit elgondolni is borzalmak borzalma volna), hanem a szájából, jobban mondva a csőréből pottyant ki a szent tojás, melyet nem holmi közönséges gácsér, hanem egy valóságos arkangyal termékenyített meg. A hagyományok eltérnek egymástól abban a tekintetben, hogy a kacsa megtermékenyítésének szent munkáját Gábriel vagy Mihály arkangyal végezte-e el, vagy pedig a kevésbé ismert, ám nemkülönben fényességes Jenő arkangyal.

Ha valamennyi testrészünk nyelvvé változnék, és valamennyi tagunk kacsahangon szólalna meg, akkor se tudnánk méltóképpen elhápogni Szent Anitra erényeit.

Egy római patríciuscsalád fogadta be az újszülöttet. Sajátjukként gondoskodtak róla, s Anitra a bölcsőtől kezdve az igaz hitben nevelkedett. Keblébe rejtve mindig magánál hordta az evangéliumot. Éjjel-nappal szakadatlanul imádkozott és Istennel beszélgetett, s eközben gyönyörű leánnyá serdült.

Egy alkalommal hazafelé tartott a templomból. Meglátta a prefektus fia, Marcus Lucius, és beleszeretett. Drágaköveket és temérdek kincset ígért neki, ha feleségül megy hozzá. Anitra azt felelte: – Távozz tőlem, bűnnek taplója, gazságnak élesztője, halálnak tápláléka! Van már nékem más választott szeretőm! – S kérte az Urat, hogy küldjön rá valamilyen testi hibát, hogy elkerülhesse az ifjú tolakodását. Ekkor hatalmas púp nőtt a hátán, kihullott az összes foga, a bal szeme pedig megpattant, és kifolyt üregéből. Mikor Marcus Lucius meghallotta ezt, eszét vesztve ágynak dőlt. Hangos sóhajtozásaiból tudták meg az orvosok, hogy a szűz Anitra iránt lobbant ilyen esztelen szerelemre.

A prefektus megparancsolta, hogy fiának megbetegítőjét vetkőztessék meztelenre, és úgy vezessék be a nyilvánosházba. Az Úr olyan sűrű hajsátorral borította be, hogy jobban eltakarta, mintha ruha lett volna rajta. Belépvén pedig a bűn fészkébe, az Úr angyala várta ott, nagy fényességgel ragyogva be a helyet, és hófehér köntöst nyújtott Anitra felé. A bordély azon nyomban szentéllyé változott, olyannyira, hogy tisztábban távozott, aki oda betért.

Testét virrasztással, korbáccsal, böjtölésekkel sanyargatta. Sohasem mosdott, fürdőbe sem járt, csak ha beteg volt, és csak a leghevesebb láz idején feküdt puha ágyba, egyébként a kemény földre terített durva szőrpokrócon nyugodott, ha ugyan nyugalomnak nevezhetjük, midőn valaki éjt nappallá téve imádkozik.

Állhatatos volt az istenfélelemben, dicséretes a makulátlanságban, páratlan a türelemben. Beborította őt az igaz hit, elárasztotta a töredelem. Annyira alázatos volt, hogy Isten szerelméért a hitvány és eltaszított dolgokat sem vetette meg, hanem a legnagyobb alázattal foglalkozott velük. Egyszer ölébe vett egy eltorzult pofájú kóbor kutyát. Szörnyen bűzlött a bundája. Megnyírta rút, gubancos szőrzetét, tetőtől talpig megfürösztötte, megetette, az­után útjára bocsátotta, e szavakat szólván: – Hirdesd mindeneknek az Úr dicsőségét!

Noha magát a mértékletesség zabolájával fékezte (beérte napi egy szelet száraz kenyérrel és két csupor vízzel), a kóbor ebeknek nagyon is bőkezűen osztogatta javait, és nem tűrte, hogy akár csak egyet is nélkülözés sújtson. Olyan bőséges segítséget nyújtott nekik, hogy a kutyák anyjának nevezték. A könyörületesség hét cselekedetében serénykedett, hogy elnyerje az örök országot, ahol mindörökké uralkodni fog, s jobb felől, az áldottakkal együtt részesül az atyai áldásban.

Történt egyszer, hogy halaszthatatlan okból útra kelvén, elcsúszott egy folyó gázlóján, betört a feje, és ömleni kezdett a vére. Ezzel a vérrel megkentek két néma kacsát, s ezután ugyanúgy hápogtak, mint bármelyik réce. Egész Itália a csodájukra járt.

Sok hasonló csodálatos eset után Anitra az Úrhoz költözött. Midőn jó illatot árasztó és csodajelekkel tündöklő szent maradványait a keresztények kegyelettel el akarták temetni egy nagy tiszteletnek örvendő helyen, alig tudtak félrehajolni a kövek elől, melyeket a pogányok feléjük hajigáltak.

A temetés utáni éjszakán egy öreg tőkés réce szállott le a sírra, s ráborulva így kiáltozott: – Vágyódom veled lenni, drága leányom! – Ekkor ő is békességben elköltözött az Úr kebelébe. Boldog lehetsz, ó, Pádua, s te is, Itália, mert Szent Anitra gazdaggá tett testének kincsével!

Oktalan barom, aki nem hiszi el mindezeket.

A gubbiói farkas móresre tanítja Szent Ferencet


Egy napon így szólott Ferenchez a gubbiói farkas: – A ti fajtátok nagy kárt tesz miköztünk. Irgalmatlan gonoszságokat cselekedtek, midőn elpusztítjátok és megölitek Isten teremtményeit. Nemcsak az állatokat szaggatjátok széjjel és faljátok föl, hanem a szerintetek Isten képére teremtett embereket is meg meritek ölni, és széjjel meritek tépni. Ezért bizony mint a leggaládabb latrok és gyilkosok, érdemesek vagytok az akasztófára. Minden lény panaszkodik rátok, és vádol benneteket. Retteg tőletek az egész élővilág. Ám én békét akarok szerezni a mi fajtánk és az emberek között, olyaténképpen, hogy ti ezentúl nem bántotok bennünket, mi pedig megbocsátjuk a múltban elkövetett gonoszságaitokat. Szélnek eresztitek ama galád és ostoba balhiedelmet, hogy minket, állatokat Isten csakis a ti kedvetekért, úri kényeteknek-kedveteknek alávetve teremtett. Abbahagyjátok életterünk szüntelen zsugorítását, abbahagyjátok a vadászásunkat, abbahagyjátok állattalan körülmények között való tartásunkat és tenyésztésünket, abbahagyjátok húsunk evését, bőrünk lenyúzását, csontjaink kifőzését vagy szemétre hajigálását.

Amint a gubbiói farkas elmondotta ezeket a szavakat, Ferenc a teste mozdulataival, fejbólintással és szemhunyorgatással jelezte, hogy elfogadja az ajánlatot, és igazodik a föltételhez. Ekkor a farkas megismételte: – Látom, kedvedre van a békekötés. Akarom, hogy megfogadd: se állatban, se emberben nem teszel több kárt. Ígéred?

Ferenc bólintott, ezzel jelezve, hogy ígéri. – Ferenc testvér, kívánom, hogy megnyugtatásomra hitet tégy mostani ígéretedről – mondta a farkas. És hogy bizonyságot nyerjen, gyöngéden fölemelte jobb lábát. Ferenc a tenyerébe vette, ezzel nyugtatva meg a farkast, amint tőle tellett. A gubbiói farkas pedig így szólt: – Ferenc testvér, jöjj velem, s mitől sem tartva menjünk együtt megpecsételni a békét! – És Ferenc engedelmesen ment vele, mint valami szelíd bárány, és ennek láttán az állatok mód nélkül csudálkozának.

Martinus újabb csodát tesz


Azokban a napokban Martinus püspök elköszönt a marmoutier-i kolostortól, és megint útnak indította sokat próbált lábait, csak Isten tudná megmondani, immár hanyadízben. Apostoli buzgalmában keresztül-kasul bejárta Galliát, Normandiától a Pireneusokig, az Atlanti-óceántól a Rajnáig. Ezúttal Gallia északnyugati csücske felé tartott, hogy meglátogassa Fictitiust, a lidérces álmoktól mód nélkül szorongatott diakónust, megerősítse a püspökségéhez tartozó papokat eltökéltségükben, és megfeddjen egynémely elvilágiasodott prelátusokat, mert jobban érdekli őket tulajdon jólétük, mint a gondjaikra bízottak lelki üdve. Útjára most is elkísérte három legkedvesebb tanítványa, Orcus, Spurcus meg a tudós Nesapius, aki járatos volt a betűvetés mesterségében, nem úgy, mint a két másik szerzetes testvér, akik másféle adományokat kaptak Istentől, és azokban tűntek ki: munkabírásban, hűségben, találékonyságban és nagylelkűségben.

Ahogy haladtak útjukon, Martinus ekként tartotta szóval tanítványait: – Milyen furfangosan rám lőcsölte magát Sulpicius Severus, ez a nagyszájú, erőszakos, hírhedten hazudós római prókátor! Próbáltam elhárítani, de ő egyre csak bizonygatta: az én léleknemesítő példám igaz útra térítette, és most úgy érzi, Isten őt választotta ki, hogy megírja az életem történetét. Hiába szabadkoztam, hogy nincs azon semmi megírnivaló, szóra sem érdemes az én szerény csetlésem-botlásom a világban. Magasabb szempontokra, a diadalmasan terjeszkedő keresztény egyház érdekeire, a gomba módra szaporodó eretnekek szarvának letörésére hivatkozott, mondván, hogy parancsoló szükség van a nép elé állítható szent példaképekre. „Édes fiam, belőlem ne faragj se szentet, se példaképet, nem vagyok rá érdemes.” „És a samarobrivai köpenymegosztás?”, kérdezte Sulpicius. „Azt megírhatom?” „Megírhatod, fiam, de akkor azt is írd meg, hogy a koldus, akinek odaadtam a lovas tiszti köpenyem felét, még aznap eladta egy italmérésben a köpenyt, és az érte kapott solidusokból úgy berúgott, hogy árokban töltötte az éjszakát, szinte teljesen csupaszon. Harmadnap találtak rá a csontmerevvé fagyott tetemére. Azóta is gyötör miatta a lelkiismeret. Aztán azt is írd meg, Sulpicius, hogy az ifjú, akit életre támasztottam holtából, pár évre rá megölte és kirabolta az anyját. Ne rejtsd véka alá azt sem, hogy egy másik koldust, akinek már Caesarodunum püspökeként adtam oda a köntösömet, egy sötét sikátorban megkéseltek, éppen a köntös miatt. Azt se hallgasd el, Sulpicius, hogy miután gyökerestül kivágattam a kelták egyik szent fáját, egy égbe nyúló jegenyefenyőt, a helyén támadt óriási gödör tetejét hamarosan benőtte mindenféle kúszónövény, így aztán nem látszott, hogy ott üreg van, emiatt sokan belezuhantak, emberek, állatok egyaránt, és vagy azért lelték halálukat, mert nyakukat szegték, vagy azért, mert megmarta őket a gödör fenekén lakozó mérges kígyó. Ebből is kitetszik, mekkora baklövés volt kivágatnom azt a gyönyörű fát. A kelták éppen azért imádták, mert szép volt, amiként Isten minden teremtménye szép és imádásra méltó. De kitört belőlem a hódításra berendezkedett római légiós tiszt: majd én megmutatom nektek, gaz pogányok, hogy kinek az istene erősebb! Pedig hallottam a fa könyörgését: »Ne bánts!«, de erőt vett rajtam a térítési düh. Bedugtam a fülem, eltorlaszoltam a lelkem. Nagy bűnt követtem el akkor, nemcsak a fa, hanem a rajta élő madarak, bogarak és csúszómászók ellen – meg a Föld szelleme ellen, amely életre hívta őket. Fájdalom tölt el, mert ezeket a bűneimet nem tehetem jóvá. Minden élőlényt tisztelni kell, kedveseim. A kelták meggyűlöltek nemcsak engem, hanem a szerintük gonosz istenemet is, aki kidöntögeti az ő szent fáikat. Úgy eltángáltak, hogy hetekig nem voltam se élő, se holt. Nehogy azt füllentsd – mondtam Sulpiciusnak –, hogy a fakidöntés csodájának láttán a pogány kelták mind egy szálig megtértek! Micsoda képtelenség! Mintha megölném egy ember szüleit, és ettől annyira meghatódna, hogy megtérne az én hitemre… Csak akkor lesz igaz, amit rólam írsz, fiam, ha ez mind benne lesz.” Sulpicius erre csak vakarta a feje búbját szaporán, és fanyar mosolyra húzta a szája szélét, de szólni nem szólt egy szót sem. Sajnálom, de nem sok bizalommal vagyok az iránt az ember iránt…

Ekkor egy kétségbeesetten gágogó, szétterjesztett szárnyaival vadul csapdosó lúd állta útjukat. Martinus értett az állatok nyelvén, legalábbis az volt a híre. Erről valahogy a lúd is értesülhetett, mert a püspök lába elé rogyott, és így könyörgött:

– Atyám, a szorongató ínség vezérelt hozzád. Tudom, hogy Isten barátja vagy. A legkedvesebb tojásaimból rántottát sütöttek. Csináld vissza a tojásaimat! – gágogta libanyelven, majd Martinust és hüledező tanítványait, akik persze egy kukkot sem értettek libául, bevezette egy tanyaudvarra, ahol kelta parasztok éppen ebédelni készültek. Előttük hatalmas serpenyőben ott gőzölgött az asztal közepén a libatojásokból sütött nagy adag rántotta. A kelták ellenséges tekintettel, idegenkedve méregették a szerzetesek furcsa csapatát, meg azonban nem szólaltak.

A liba könyörgésén megindult Martinus letérdepelt, és hatalmas szíve teljes erejével Istenhez fohászkodott. Azután fölkelt, Urának végtelen jóságába vetett hittel az asztalhoz lépett, és úgy, ahogy volt, ruhástul ráfeküdt a rántottára. Hirtelen egy furcsa szó villant elméjébe: chwqllbdruggx – alighanem valami kelta szó. Görög iskolamestere, Ariston jutott róla az eszébe, Aristonról pedig az újplatonista Jamblikhosz, aki azt tanította, hogy a szavakban, kivált az isteni és szent nevekben teurgikus erő rejlik, mivelhogy közvetlenül isteni eredetűek, és titkos teurgikus jelentésük van, annál inkább, minél idegenszerűbben hangzanak… „Hát most kipróbálom, rejtőzik-e »teurgikus erő« ebben a furcsa szóban”, gondolta Martinus. Finoman rálehelte a szót a rántottára: chwqllbdruggx. És lám, a természeti törvények meghátráltak Martinus irgalmas szeretete elől. A rántotta nyomban visszarendeződött tojásokká, a föltámasztott tojások pedig szépen visszagurultak a libaólba, anyjuk óvó szárnyai alá, hogy kikelthesse őket, és a kislibák is Isten nagyobb dicsőségét és Marti­nus hegyeket mozdító, csodatévő hitét gágoghassák.

A csoda szemtanúivá lett keltáknak földbe gyökerezett a lábuk, aztán eget-földet rengető üdvrivalgásra fakadtak. Martinushoz tódultak, meghajtották fejüket és térdüket Isten barátja előtt, és kérték, hogy velük is ismertesse meg azt az istent, akinek nevében ilyen nagy jót cselekedett. A legidősebb kelta előrelépett, hogy ősz fejét a püspök keze alá hajtsa. Aztán követték a többiek is: letérdepeltek Martinus elé, és áldását kérték.

A szerzetes testvéreknek is elakadt a szavuk a hihetetlen csoda láttán. Örömtől repestek, és sírva fakadtak boldogságukban. Hát még a tojásait visszanyert lúd! Boldog rikácsolását a hetedik határban is hallani lehetett.

– Jegyezz le mindent, amit láttál és hallottál – szólt Martinus Nesapiushoz, miután elbúcsúztak a keltáktól, és ismét útnak eredtek –, és jegyzeteidet add majd át Sulpicius Severusnak. Okvetlenül szője bele a krónikájába ezt is! Persze tudom jól: azt fogják írni rólam az egyházi propagátorok, hogy mint afféle szent szörnyeteg, közömbös voltam Isten legszebb teremtményei, a nők iránt, hiszen szinte az összes szentet úgy festik le, hogy véget érnek a köldöküknél, és jókora folytonossági hiány után csak a térdüknél folytatódnak, nemi és ürítő szerveik tehát nincsenek is… El fogják tagadni, hogy kolostorainkban nőkkel egy fedél alatt éltünk egyszerű, természetes és valóságos emberi életet. Engem is ilyen folytonossági hiányos szentté hazudnak majd. Azt költik rólam, hogy olyan voltam, mint valami sivatagi remete, megtagadtam magamban a legnemesebb isteni késztetéseket, de azért irgalmasságomnak nem volt határa, utamat mindenütt a szeretet cselekedetei kísérték, sok-sok betegnek adtam vissza az egészségét, a vakok hallottak, a süketek láttak, a némák jártak, a bénák dalra fakadtak… Pedig, szerelmetes fiaim, ha kiüresítitek magatokból a testetek vágyait, melyeket a teremtő Isten ültetett belétek, tátongó űr, lüktető kráter támad bennetek, amely be akar töltődni, és be is töltődik zűrzavaros gondolatokkal, magyarázatokkal, szándékokkal és indulatokkal. Kibillentek az egyensúlyotokból, és emiatt soha nem tudhattok tisztán gondolkozni és érezni se magatokról, se másokról. Az ürességetek magába szippant mindent. Lehetetlenné válik, hogy igaz ember- és istenismeretre jussatok. Azt terjesztik majd rólam, hogy szembefordultam atyámmal, és megtagadtam őseim hitét, holott soha senkivel sem fordultam szembe, atyámmal kiváltképp nem, hiszen minden vallást egyformán tisztelek, szemernyivel sem tartom különbnek vagy igazabbnak a magamét, mint bárki másét. Ne a magunk hitét terjesszük, hanem fogadjuk be másokét. A térítés alávalóság. Apámat és anyámat tisztelettel meghagytam a római istenekbe vetett hitükben, hiszen az ő hitüket keresztényként sem tagadtam meg. Abban meg végképp nem hiszek, hogy volnának eretnekek és eretnekségek. Azt írják majd rólam, hogy értettem az ördögűzéshez. Sohasem találkoztam az ördöggel, nem is hiszem, hogy létezne. Az ilyen képtelen szamárságok csak a hiszékenyek elbutítására és megfélemlítésére jók, hogy könnyebb legyen igába hajtani a szellemüket. Isten a szabad emberekben gyönyörködik, akik fejüket és szívüket vígan és büszkén fölemelik, nem pedig búsan és alázatosan lehorgasztják. A teremtés művének folytatása szabad és boldog emberekre van bízva, kedves fiaim. Mérhetetlenül sok szenvedés és nyomorúság fakad belőle, ha az emberiség gazdái másként gondolják. Ami meg az állítólagos csodáimat illeti: a csodák éppúgy légből kapott mumusok, mint az ördög, a velük való szélhámoskodás is ugyanazt a célt szolgálja. Aki Jézus gyógyításait megannyi csodának, égi erőkkel alakoskodó bűvészfurfangnak kiáltja ki, s ekként eltorzítja lényegüket és értelmüket, az megfosztja felebarátait attól a tudástól, hogy a gyógyászat Jézus által is művelt módja időtlen idők óta, tanítványok láncolatán adódik át az erre alkalmasaknak. Az én „csodáim” legnagyobb része vagy balul sült el, vagy nem is volt csoda, hanem természetes fejlemény, vagy egyáltalán meg sem történt, épületes hazugságként aggatta rám valami túlbuzgó propagátor, vagy pedig olyan fonák bohózat kerekedett ki belőle, mint az iménti tojásföltámasztás. Nem lepődnék meg, ha búbos bankák vagy cserebogarak kelnének ki ezekből a tojásokból…

És ekkor mind a három tanítvány: Orcus, Spurcus meg Nesapius, és velük együtt Martinus is fergeteges hahotára fakadt. Hasukat fogták, ide-oda dülöngéltek, hanyatt vetődtek a földön diadalmas jókedvükben, és nevettek, nevettek, ahogy csak az Olimposz csúcsán lakó istenek tudtak nevetni. Velük kacagott alattuk a föld, felettük a lég és a makulátlanul kék galliai égbolt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben