×

Ambrus Zoltán válogatott novellái

Buda Attila

2013 // 06
Az idő könyörtelen ítélkező, amit egyik kezével a jövőnek ad, dupla kézzel veszi a múlttól vissza. A magyar próza még olvasott és kánonok által visszaigazolt régebbi szerzői mellől, akik mint egy-egy hegycsúcs magasodnak (merevülnek) az olvasók előtt, jelentős kis- és nagymesterek egyaránt kihullottak az emlékezetből, az érdeklődésből, a kiadói szándékból. E jelenségben nem az utókor igazságtalansága a legnagyobb hiba, hanem annak a személyiséggazdagító viszonyrendszernek a hiánya, amely fehér foltként ékeskedik potenciális olvasóik (pontosabban, nem olvasóik) világképében és személyiségében.

De azért nem kell mindent az elháríthatatlan nemezisre és a befogadói érdektelenségre hárítani. Ambrus Zoltánt tartózkodása és választékossága zárta el korától, habár ez csupán válasz volt annak ellentmondásaira, kényszereire, vásári allűrjeire. Szomorkás, önboncoló, de sohasem belterjes, nosztalgikus kisregényei – az Őszi napsugár, a Giroflé és Girofla, a Solus eris, A tóparti gyilkosság – azt a vidéki életet, azt az általános kultúranélküliségben megtermett kultúrát, azt az értelmiségi-művészi világképet örökítették meg, amelyet oly könyörtelenül törölt el a történelem, anélkül, hogy lehetőséget hagyott volna erényei továbbélésének. Ambrus idegen maradt, mert illúziótlan világot teremtett, amelyben nem csupán a hagyományos nemzeti értékek kaptak helyet, sőt, éppen ezek kritikája adja regényei, novellái fontos összetevőjét, anélkül persze, hogy ki akart volna lépni nemzetéből. Tagadhatatlan, hogy szépprózai munkái inkább a magányos elmélyülésre adnak alkalmat, az olvasó regényei, novellái segítségével önmaga megértésén túl, csak azt követően kaphat igazi bebocsáttatást az Ambrus ábrázolta világba, ám éppen ez hatásának egyik fő összetevője. Forradalmi és nemzetnevelő indulatok hiányoznak írásaiból, azaz csak többszöri áttétel során érhetők tetten; ebben is különbözik az általánosan elfogadott hazai írószereptől. Jobban érdekli ugyanis az emberi személyiség, mint a társadalmi folyamatok, pontosabban ez utóbbit az előbbi fénytörésén keresztül kívánja megragadni. S az is tagadhatatlan, hogy írásművészete felismeréséhez bizonyos beavatottság kell, mert Ambrus nem kerülgeti a kellemetlen tárgyat, de mellőzi a mondanivaló démonizálását; nem arra használja a nyelvet, hogy segítségével mást mondjon, mint amit gondol; változásukban is magáénak vallja mindazt, amit értéknek vél; s néven nevezi másfelől – néha iróniával vegyítve –, amit annak rombolásaként érzékel. Hibáival együtt is szereti hőseit, s azok kiválóságai sem gyengítik el tollát; mer utat engedni a csapongó – de nem rendszertelen és mitikus – fantáziának, a zaklatott léleknek, s képes szikár mondatokkal kikerülni a mindig lesben álló érzelgősség mocsarát. Ambrus védtelenebb volt, mint pályatársai, mert őszintébb és kiábrándultabb náluk, s valószínűleg ma is inkább csodálkozással és részvéttel, mint dörzsölt és cinikus valóságismerettel szemlélné a körülötte kavargó világot. Ez az, amire nem tanítva is megtanít. És így lesz Ambrus olvasója is száműzött abba a jelen lévő, ám csak a múltban egzisztáló világba, ahová az író is rögzítette magát.

Ezekre a megállapításokra a Gere István által válogatott novelláskötet ad alkalmat. Ambrus alig van jelen a hazai könyvpiacon, az irodalomról szóló közbeszédben, sokszoros nyereség hát e vállalkozás. S gyenge mentség, hogy ez az emlékezetből és feldolgozásokból lassan kihulló, olvasóhiányos életmű nem áll egyedül a távolabbi századvég prózaírói között, hiszen Magyarországon mindig is hátrányos helyzetben volt (van) az, aki nem üt meg elég hangosan és hivalkodóan egy bizonyos társadalomjavító hangot. A szerkesztő utószava jól eligazít Ambrus munkásságában, a kor rajzán keresztül viszi az íróval most ismerkedő olvasót közelebb a novellák világához.

Ambrus munkáiban nem található meg a Jókaira és Mikszáthra jellemző, gazdagon ömlő elbeszélőkedv, nincsenek meg – csak elvétve – a leírások és zsánerjelenetek váltakozásai; Ambrus csupán másod- vagy harmadsorban elbeszél, viszont elődeihez képest súlyozott párbeszédekkel jellemez, melyek néha a novellák egész szövetét kitöltik. Kedvelt módszere az in medias res novellakezdés, azaz az olvasót azonnal partnerré teszi. Máskor eltér ettől a fogástól, de csak azért, hogy a hosszan folydogáló bevezetéssel nyilvánítson véleményt az emberi kisszerűségekről, amelyek mögött mindig odafesti a társadalmi hátteret is. Pénz, életvágy, halál, vagyon, örökség, önzés, szánalom, zsugoriság – megannyi ellentétes és kiüresített érzés – adják meg például a Szegény gazdagok című novella fő szólamát, amit izgalmas és késleltetett cselekményvezetés, váltakozó narrátori megszólalás erősít fel. Igaz, ma már valószínűleg egyetlen magyar prózaírónak sem jutna eszébe, hogy főhőse rokonságát Bécsbe helyezze el, de talán azt a túlzásba zárt igaz hangot, töprengésre okot adó, egyszerre keserűen telibe találó, ugyanakkor ambivalens véleményt sem tudnák/mernék elmondani hazafiságról és itthoni viszonyokról, amit elbeszélése végén Ambrus – tisztelet a bátor kivételnek.

Ez a kritikus szemlélet folytatódik A porcelán című írásban is, amelynek érzelmi hátterét önfeláldozás és kihasználás/önzés kettőssége adja. A végig érdekfeszítő történetet a műfaj klasszikus szabályai szerint csattanó zárja le, az egész ironikus hangnemét azonban ellenpontozza a szerzői zárlat: [A főhős] „Szolgabíró Rác-Árokszálláson, s minta-házaséletet él. Még ma sem értesült róla, hogy a botbüntetést már régen eltörülték, s emiatt a rácok körében nem nagyon népszerű, de az is igaz, hogy amióta ő a szolgabíró, Rác-Árokszálláson a kormánypárti jelöltet mindig ezer szótöbbséggel választják meg.”

Különleges, ellentétes szerkesztésű, a dualista magyar társadalom számtalan problémáját, többek között a női identitást is megnevező novella, amely egyben hagyomány és modernitás találkozása is, az Asszonyok vallomásai. Két főhőse közül az egyik szökni akar a jótól, a tökéletestől, a másik ellenben házasságában már hozzászokott a rosszhoz; s míg az első boldog lenne, ha a férje többet lenne máshol, a második ugyanezt akkor érné el, ha az ő férje többet tartózkodna otthon. Az emberi vágyak szóródása, kielégítetlensége, a változó társadalmi igények, a házasság értelmének keresése mellett ott olvasható az író személyes, kétség teli kérdése is: „Vajon lelkünknek csak egy igazi társat rendelt-e a természet, vagy több igazit?”

Ambrus novelláinak – bármelyik továbbit vennénk is elő –, újfent ódivatú szóval élve: varázsuk van. Ennek legfőbb elősegítője az író képlékeny stílusa, amely kritikus, ám sohasem bántó, erőteljes, de nem érdekérvényesítő, intuitív és nem felülről ítélkező, s mindezek mellett képes felmutatni a létezés ellentmondásosságát, az emberi esendőségét is. Ábrázol, anélkül, hogy direkt nevelni akarna; talán ez a tulajdonság az, ami a legüdítőbb élmény lehet a 21. század elejének sokféle külső átalakítási kényszeren átesett olvasója számára. (Magyar Napló – Fokusz Egyesület, 2009)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben